Neiner András

A francia regionalizmus történeti áttekintése 1992-ig

Mindenki számára közismert, hogy a francia történelem konstans eleme a centralizáció, amely megteremtette az államot, és létrehozta Franciaországot. Sokak véleménye szerint Franciaország nagysága – a világpolitikában évszázadokon át betöltött szerepe, katonai, gazdasági súlya, nem utolsó sorban kulturális kisugárzása – éppen a központosított államszervezetnek köszönhető.

            A Capeting-dinasztia ősi birtokából alakult ki a központ Párizs és környéke körül, egyesítve a majdani nemzet határait, körvonalait. A királyi közigazgatás intézményei és területi keretei gyakorlatilag a királyság történeti kialakulását tükrözték vissza. Ennek a folyamatnak két fontos jellemzője van: az egyik az, hogy szinte semmit nem rombolt le, mindig csak épített. Az új közigazgatási rendszerrel párhuzamosan tovább élt a régi is: a régi közigazgatási határokat akkor sem szüntették meg, ha újakat húztak mellettük, vagy rajtuk keresztül. Így az igazságügyi, pénzügyi, katonai, vallási körzetek mindenütt átfedték vagy keresztezték egymást. A másik fontos jellemző frank hagyományokra vezethető vissza, mégpedig a király tisztségviselőinek (officiers) és az őket ellenőrző királyi biztosok állandó, kettős hierarchiájú jelenlétére.

Közigazgatási alapegységek a XIII-XVI. században

A XIII–XVI. században a király képviselői és megbízottai a főbírák és az udvarnagyok voltak, ennek megfelelően az alapvető közigazgatási egység az igazságszolgáltatási körzet volt. A XV. századtól kezdve ezek a funkciók hivatallá alakultak, a főbírónak csak katonai jogköre volt, illetve, hogy összehívja területén a három rend küldötteit. A XVI. században a király képviselői a kormányzók (gouverneur), hatalmuk a XVIII. századtól azonban névlegessé válik, kormányzóságukban helytartók (lieutenants géréraux) helyettesítették őket. [1]

Az intendánsok

A XVII–XVIII. századi abszolút monarchia idején az adóügyi kerület (généralité) élén álló intendáns irányította a helyi adminisztrációt. Az igazságügyi, rendészeti és pénzügyi feladatokat ellátó intendánsok intézményének kialakítása Richelieu bíboros nevéhez fűződik. A polgárság és a taláros nemesség köréből kikerülő intendánsok teljhatalommal rendelkeztek az igazságügy a közrend és a pénzügyek területén, csak a központi hatalom nevezhette ki és hívhatta vissza őket, és rendszeres fizetést kaptak. Az adókerületek ebben az időszakban a legfontosabb közigazgatási egységgé váltak. Az intendánsok munkáját a választó tartományok (pays d’election) egészítették ki, de rajtuk kívül még legalább annyi beosztás létezett, ahány adófajta, hiszen a királyi adók tartományonként változtak, és az alattvalók különböző rétegei is másképp adóztak.

Parlamentek avagy tartományi felsőbíróságok

A francia államfejlődés sajátos színfoltjai a parlamentek. A parlament Franciaországban a legfelsőbb királyi bíróság volt, ítéleteiket csak a király semmisíthette meg. A királyság területének növekedésével a XV. századtól a párizsi mellett tizenkét tartományi parlamentet hoztak létre. Funkciójuk a XVI. századtól a rendi gyűlések háttérbe szorulásával kibővült – immár a törvényeket is beiktatták. A párizsi és tartományi parlamentek mellett, hasonló funkciókkal még négy legfelső tanács (Conseils souverainas) működött.

Reformkísérletek az 1770–80-as években

A XVIII. század végén óvatos kísérlet történt a területi igazgatás megreformálására: Necker majd Calonne elképzeléseit Loménie de Brienne 1787-ben ediktumba foglalta: eszerint tartományi szinten egy közbenső fokozatot, cenzussal választott községi gyűlést állítottak fel, amelyben az intendánsok rovására a harmadik rend tagjainak biztosítottak képviseletet és bevezették a személy szerinti szavazást. A 1787-es adóztatási reform a provinciák és községek köré megszervezte a départemenet-t, a megyét, mint összefoglaló területi egységet, amely az adórészesedések megállapítását végezte. Már ekkor elhatározták adózási körzetek kialakítását és az adóztatási egységeknek a bírósági szervezettel való összehangolását. [2] A provinciák privilégiumait – amely e két szervezet összehangolásának legnagyobb akadályát jelentette – a joglemondó nyilatkozattal felszámolták, [3] a közigazgatás rendezését összekötötték a helyi választógyűlések szervezésével.

A megyerendszer kialakítása

Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés racionális, egységes és decentralizált közigazgatási rendszert hozott létre. Franciaország új közigazgatási beosztása 83 megyére osztotta az országot. A megyehatárok kijelölésénél a provinciák régi határait többnyire tiszteletben tartották, a nagy történelmi tartományokat azonban több részre darabolták. [4] A megyei szervezetre vonatkozó 1789. december 22-i törvény az országot 75-83 megyére osztotta, élükre a két évre választott tanács került, akik maguk közül – folyamatosan ülésező - direktóriumot választottak, a törvények betartására a választott ügyész felügyelt. A megyék nem függtek a központi hatalomtól; a megyéket körzetekre (district) osztották, amelyek élén szintén a választott tanács, direktórium, körzeti ügyész állt. A körzetek kantonokból álltak, ezeknek nem volt közigazgatásuk, csak választási és békebírói egységeik voltak. A községek (commune) élén a két évre választott főtanács, polgármester (maire) és ügyész állt. Az ország területét az 1790. február 26-i dekrétummal osztották 82 megyére. A megyerendszer alapelveit is rögzítette az 1791. évi alkotmány, amely a helyi önkormányzatok decentralizáló és választáson alapuló modelljét rögzítette.

 A depertamentizálásnak kettős célja volt: egyrészt megteremtette a választókörzetet, másrészt pedig az általános igazgatás ellátásának keretét.

Jakobinusok – föderalisták – Direktórium

            A jakobinusok a külső és belső körülmények hatására kénytelenek voltak eltérni az 1791-ben megfogalmazott modelltől: előbb konventbiztosokat küldtek a megyékhez, majd közvetlenül Párizstól függő „nemzeti biztosokat” állított a körzetek élére és a municipalitások mellé. A megyei szerveket megfosztották hatalmuktól. 1793-ban a mérsékeltek föderalista felkelést robbantottak ki, de nem akarták Franciaországot független kis köztársaságok laza halmazává alakítani, hanem csak Párizs túlsúlyát ellensúlyozni. A direktórium a körzetek kivételével visszaállította az 1791-es közigazgatási kereteket, de megyei biztosokat állított a választott helyi szervek mellé, akik közvetlen kapcsolatban álltak a belügyminiszterrel.

            A konzulátus és a császárság korának közigazgatása az 1800. február 17-i törvény alapján valósult meg, a bürokratikus centralizmus jegyében. A megye élén a prefektus áll, mint az intendánsrendszer és a jakobinus nemzeti megbízottak „örököse”, őt illetett meg minden megyei döntési hatáskör. Munkáját két tanács (főtanács , prefektúra-tanács) segítette. Napóleon gyakorlatilag konzerválta a megyék területi beosztását. A községekben a polgármestereket, a municipiális tanácsosokat a prefektus nevezte ki. Bár a júliusi monarchiától a III. köztársaság végéig történtek kisebb-nagyobb változtatások [5] , a megyék közigazgatási helyzete alapjában változatlan volt: a végrehajtó hatalom fejét továbbra is központi hatalom nevezte ki. A júliusi monarchia után megkezdődött a községek harca a területi közösség státusának elnyeréséért.

Eszmei irányzatok és decentralizációs regionális eszmék

Liberálisok

            A napóleoni típusú centralizációval szemben megjelentek a – civil szabadságjogok erősítése és a szabadság biztosítékának tekintett – független, helyi önkormányzatok, elsősorban is a községek szerepének növelése mellett lándzsát törő francia liberálisok. Legismertebb képviselőik: Benjamin Constant (1767–1830), Alexis de Tocqueville (1805–1859), Félicité Robert de Lamennais (1782–1854). A liberálisok számára a közigazgatási centralizáció megszűntetéséhez, előbb községi, majd tartományi szinten biztosítani kell a helyi szabadságjogokat, az így kialakult község lesz a demokrácia letéteményese. Így fékezhetők a központi hatalom totalitárius tendenciái.

Proudhon föderatív elve

Pierre-Joseph Proudhon nevét általában az államtagadó anarchizmussal társítják, 1863-ban megjelent „ Du principe fédératif” című műve azonban a hatalmat és a szabadságot összeegyeztethető föderális (társulási) szerződésen alapul. Ebben a rendszerben a szerződő felek – családfők, községek, kantonok, provinciák – meghatározott cél(ok)ból szerződnek egymással. Pl. a területi körzetek szerződéses viszonyban állnak a központi hatalommal, melynek javára lemondanak bizonyos jogaikról. A nemzet 12–20 autonóm provinciából, „kis köztársaságból” állna, a nagy politikai feladatokat a központi állam látná el, a tartományi és helyi hatóságok pedig az adminisztratív, végrehajtási funkciókat. A központi hatáskörök nem haladhatják meg a regionális hatásköröket. Proudhonnál is alapelv a municipiális szabadság.

A Comte-i pozitivizmus

Auguste Comte (1798–1857) a pozitív filozófia rendszerének kidolgozása után, az emberiség történetének, az államfejlődésnek három stádiumát leírva jutott el a pozitív politika vizsgálatához. „A pozitív politika rendszere” című művét 1852–54 között írta, ebben – a közhiedelemmel ellentétben – intézményes megoldást is ajánl – legalábbis a regionális beosztást illetően. Comte 17 – egyenként 5-5 megyéből álló – intendatúrára, majdani pozitivista köztársaságra osztotta fel Franciaországot, melynek vezetőit a központi hatalom nevezné ki és hívhatná vissza. A vezetők széles körű adminisztratív jogkörrel rendelkeznének.

Konzervatív nacionalisták

Ide sorolható Charles Maurras (1868–1952) és Maurice Barrčs (1862–1923). Maurras kezdetben a republikánus és patrióta Action française mozgalom szellemi vezére volt, később az integrált nacionalizmus és az örökösödésen alapuló, decentralizált, parlament nélküli monarchia elvének képviselőjévé vált. Maurras elképzelésének középpontjában a decentralizáció és a regionalizáció állt, amelynek előfeltétele a monarchia helyreállítása. A köztársaság mint államberendezkedés alkalmatlan a decentralizációra, mert ahhoz mindig a hatalmon lévőket kellene újraválasztani. A monarchia elutasítja a választáson alapuló rendszert és az örökösödés révén időbeni stabilitást nyújt.

            Barrčs szocialista íróból vált a tradicionális, konzervatív nacionalizmus képviselőjévé. Ideálja a család-község-régió elemekből felépülő Franciaország. Számára a régió fogalmának két legfontosabb eleme a sokféleség és a tradíció. Az individuális kibontakozás alapfeltétele a regionális kötődés. Ez gyakorlatilag egy piramis koncepció: az egyének családjából áll a község, a községek családjából a régió, a régiók családjából a nemzet. Vagyis régió a nemzet alapja, a nacionalizmusé pedig a regionalizmus és a tradíció.

A szociális katolicizmus

Jellegzetes képviselői: Henri Lacordaire [6] (1802–1861), Charles Montalambert [7] (1810–1870), René de la Tour du Pin [8] (1832–1924). Gondolatrendszerükben a helyi intézmények, elsősorban a régiók nélkülözhetetlen közvetítő funkciót töltenek be az egyén és az állam között, melynek legfőbb feladata az egyének integrálása a társadalomba. Ilyen helyi intézmény a család, a szakmai szervezetek és a régiók.

Szocialisták

Louis Blanc (1811–1882) az ideiglenes kormány tagja, Jules Guesde (1845–1922), a munkás-, majd szocialista párt megalapítója és Jean Allemane (1843–1935) a sorolható ide, igaz Allemane végül az anarchoszindikalizmust képviselte.

A szocialista gondolatok két fősodor mentén csoportosultak: az egyik a helyi szabadságjogok visszaköveteléséhez kapcsolódó decentralista hagyományt képviselte, a másik a szakszervezetek szerepét érintő szindikalizmus regionális szerevezését hangsúlyozta ki.

Országos regionalista szerveződések

1.      Az 1865-ös ellenzéki program (Nancy)

1865-ben a különböző ellenzéki áramlatok Nancyban programot fogadtak el, ennek fő követelése a község erősítése, a kanton fellendítése, a kerületek megszűntetése és a megye kiszélesítése volt. Állást foglaltak a megyék tömörülései mellett, és szorgalmazták a hatáskörmegosztást az állam és a helyi közösségek között.

2.      Francia Regionális Szövetség ( F.R.F.)

Az FRF 1900-ban alapította Charles Brun (1870–1946), a III. Köztársaság regionalista mozgalmának vezető alakja. Az FRF szembehelyezkedett a jakobinizmussal vagy akár Maurrassal, és a köztársaság mellett foglalt állást. A köztársaság sokszínűsége kedvez a regionalizmusnak és hatalmi támasza lehet - amíg a központi hatalom be nem avatkozik a helyi ügyekbe. Az FRF 20 régió felállítását javasolta, székhelyén részben delegált (szakmai szervezetek), részben választott közgyűléssel. Az államot a prefektus képviseli, egyben felügyeli a regionális közigazgatást és ellenőrzi az országos közintézményeket. A megyék megszűnnének, csak a körzetek (arrondissements) és a községek rendelkeznének képviseleti szervekkel.

A regionalizmus első lépései a XX. század első felében

Gazdasági regionalizálás: a „Clémental-régiók”

Az első világháború vége felé, 1919-ben a megyei gazdasági kamarákra alapozva 17 regionális gazdasági csoportosulást hoztak létre, az ipar és a kereskedelem fejlesztése céljából. Ezeket az ún. „Clémental-régiókat” egy regionális bizottság irányította, amelybe minden kereskedelmi kamara két-két tagot delegált, s amelyben a prefektus és az alprefektus tanácskozási joggal vett részt. A Clémental-régiók szerepe, hatásköre rendkívül korlátozott volt: nem rendelkeztek jogi személyiséggel, jogi bázisuk szűkre volt szabva, pénzügyi eszközökkel is csak szűken rendelkeztek. 1922-ben 19-re bővült a számuk, s hatáskörük is szélesebb volt az ipar és a kereskedelem vonatkozásában. 1926-ban a prefektúra-tanácsok megyeközi jelleget kaptak, négy év múlva azonban – a regionalisták és a parlamenti tagok ellenségeskedése miatt – megbukott ez az elképzelés. Az 1930. január 9-i törvény alapján a megyék jogi személyiséggel rendelkező és ún. közigazgatási tanácsok által irányított csoportokat hozhattak létre egy bizonyos cél elérése érdekében. 1938-ban a kereskedelmi kamarák átcsoportosításával közintézményenként 20 gazdasági régiót hoztak létre.

A Vichy-kormány és a régióprefektus felállítása

1940–44 között az 1941. április 19-i törvény alapján létrejött a régióprefektus intézménye. A megyei prefektusok száma 18 volt – ebből 12 a megszállt, 6 pedig a „szabad területeken” működött. Ezek a megyei prefektusok továbbra is egy-egy megye élén álltak, gazdasági, rendőri és közfunkciókat láttak el. Munkájukat két-két intendáns (rendőrségi és gazdasági) segítette. A több megye élén álló prefektus volt a „delegált prefektus”.

A IV. Köztársaság regionalizmusa

Rendfenntartási célok

A felszabadulást követően az 1944. január 10-i és a június 6-i rendelet létrehozta a köztársaság regionális biztosok intézményét, jelentős jogosítványokat biztosítva a régiók gazdasági, közigazgatási és szociális működésének folyamatossá tételéhez, de egyértelműen elhatárolva a közhatalmi funkcióktól. 1948. március 21-én törvényt hoztak a rendkívüli igazgatási főinspektori intézmény felállításáról. A főinspektorok feladata a rendfenntartás volt, vagyis hogy a katonai régiókban koordinálják a polgári rendfenntartó erők és a katonai rendészet működését. Ezt később a védelmi övezetek majd a régiók prefektusai látták el.

Gazdaság- és területfejlesztési szempontok,
mint a jelenlegi szervezeti rendszer közvetlen előzményei

A háború után felmerült, hogy a regionális fejlődés és a gazdasági tervezés a gazdaságirányítás regionális keretek között történjék. 1950-ben született a területfejlesztés gondolata, amelynek egyik legfontosabb jellemzője a regionális gazdasági fejlesztés. Az intézményi keretet az 1955. június 30-i rendelettel létrehozott ún. programrégiók adták, amelyekben gazdasági, szociális, területfejlesztési tervek kapcsolódtak a regionális akcióprogramokhoz. Végső soron azonban nem volt megfelelő koherencia, a kellő összhang a regionális felosztásban.

Regionalizmus az V. Köztársaság idején

1960-ban a programrégiók helyett 21 regionális akciókörzetet alakítottak, leválasztva róluk a párizsi régiót. Az 1955-60 között végrehajtott regionális felosztások lényegében az EGK által sugalmazott gazdasági kritériumokhoz igazodtak. Közös jellemzőjük az alapvető geológiai és természeti struktúra, a korszerű gazdasági tevékenység, a mezőgazdasági specialitásai, a nagyvárosok vonzáskörzete és az egyetemi körzetek elhelyezkedése. A nyelvi-kulturális identitás kevésbé esett latba, így történhetett meg, hogy Normandiából két régiót hoztak létre, Nantes és környéke pedig nem Bretagne-hoz került. Ugyanakkor az olyan történelmi vidékek, mint Lotaringia, Elzász, Franche-Comte, Burgundia, Pikardia egy-egy régiót képeztek.

A regionális törekvések 1964-ben közigazgatási reformot eredményeztek: 22 regionális közigazgatási kerületet alakítottak ki. A régió élén a régióprefektus áll, aki a régió központja szerint illetékes megye prefektusa is egyben. Tradicionális szerepe mellett – ő képviseli a központi hatalmat – személyi hatásköre jelenti az egyetlen döntési jogkörrel felruházott szervet a régióban. Irányította és ellenőrizte a regionális állami közszolgálatot és a megyei prefektusok működését, elsődleges feladata azonban az állami gazdaságpolitika érvényesítése volt. A régióprefektus segédszerve a regionális igazgatási konferencia, melyben a régiót alkotó megyék prefektusai, az államkincstár regionális főtisztviselői, illetve a nemzetgazdaság főfelügyelője vett részt. A régióprefektus munkáját a regionális gazdasági fejlesztési bizottság (C.O.D.E.R.) támogatta, amely testület a helyi érdekeket képviselte a regionális gazdasági tervezésben. 1969-ben de Gaulle elnök valódi regionális decentralizálást akart végrehajtani, azonban kezdeményezése elbukott. [9] Ezután néhány évig nem történt lényegi változás, „csupán” annyi, hogy 1970-ben Provance-Cote d’Azur régióról leválasztják Korzikát, amely 1982-ben külön státust kap.

            1972-ben Pompidou köztársasági elnöksége alatt a régió jogi személlyé vált, közintézményi státusban. A régió specifikus hatáskörrel rendelkezik a régiót érintő területfejlesztés, tervezés és gazdasági kérdés tekintetében. A végrehajtó hatalmat továbbra is a régióprefektus gyakorolja, de egy új tanácskozó testület, a regionális tanács konzultációs jogának tiszteletben tartásával. Az új testületben részt vesznek a régió választott képviselői, szenátorai, továbbá a megyei főtanács által választott helyi tanácstagok, illetve a régió területén lévő nagy agglomerációk képviselői, akiket a községi és városi közösségek delegáltak. Szintén új szerv a gazdasági és szociális bizottság, amely magába olvasztotta a C.O.D.E.R. feladatát. Ez a konzultatív bizottság a vállalatok, szakszervezetek, kereskedelem, mezőgazdaság stb. képviselőiből áll. A regionális igazgatási konferencia 1972 után sem tűnt el, de feladata a tisztán állami beruházások és egyéb célkitűzések konzultációjára redukálódott.

1982–1992: Az „új decentralizáció”

Amikor 1981-ben a szocialisták hatalomra kerültek, hozzáfogtak a decentralizáció strukturális reformjaihoz. Ennek hármas célja volt: a régiókat területi közösségekké kell átalakítani, választott végrehajtó testületeket kell létrehozni a megyékben és a régiókban, illetve meg kell szűntetni a prefektusok és az állam területi képviselői által gyakorolt „állami bábáskodást”. 1982-ben kezdődött az összes területi önkormányzatot (község-megye-régió) érintő, tehát átfogó reform. A Deferre-reformok (bel- és decentralizálásügyi miniszter) során 1982-1986 között [10] a régió teljes hatáskörű és jelentős pénzügyi forrásokkal rendelkező területi közösséggé (collectivié territorial) vált. [11] A választások alapján létrehozott regionális tanácsok megalakításáig azonban a régió még mint közintézmény funkcionált.

            A régióprefektus 1982-ben nevet vált (a régió köztársasági biztosa), jogosítványai általában megmaradnak, kivéve a regionális közintézmény végrehajtó hatalmi jogosítványát. 1988-ban „visszakeresztelik” a régióprefektust, munkáját ekkor a regionális igazgatási konferencia, a regionális ügyekért felelős főtitkár, az állami szolgálatok vezetői segítették.

Az 1992. februári 6-i törvény 63. cikkelye értelmében a régiók elnevezését és területi határait törvény rögzíti, az érintett regionális tanácsokkal és a megyei főtanácsokkal folytatott konzultációk alapján. Kivételt képez a nem ugyanahhoz a régióhoz tartozó, de szomszédos megyék határainak módosítása. Ilyen esetekben a határmódosításról az Államtanács dekrétuma dönt, ha az érintett helyi közgyűlések előzetes véleménye kedvező volt.

A régió, mint területi közösség intézményei

A régió igazgatását a regionális tanács, annak elnöke és a gazdasági és szociális bizottság együtt végzik.

A regionális tanács

Az 1972-ben életre hívott regionális tanács konzultatív testületből választott döntéshozó szervvé vált. Az 1985-ben módosított választási törvény értelmében a tanács tagjait általános és közvetlen választással, hat évre választják. Regionális tanácsosnak csak a 21. életévét betöltött és a választói névjegyzékbe felvett állampolgár választható. Az új szabályok biztosítják az újraválaszthatóságot is, de a tanácsok megújítása teljes összetételben és valamennyi francia régió tekintetében egyidejűleg történik. A választás egyfordulós, listás, arányos, preferenciális szavazatok nélkül. A választókerületek a megyékre épülnek. A regionális tanácsok létszámát és a régiókon belül az egy megyére jutó mandátumok elosztását kizárólag demográfiai adatok függvényében a választójogi törvény mellékletei rögzítik. A tanács maga választja meg elnökét és annak vezetésével a tanács irodáját (elnökhelyettes, tagok). Az iroda feladata az évenkénti ülésszak összehívása, az ülésszakok között ellátja a tanács által ráruházott feladatokat. Az ülésszakot negyedévenként legalább egyszer össze kell hívni. Az 1992. február 6-i törvény értelmében a regionális tanács keretében állandó bizottságot kell létrehozni, mely az elnökből, 4-15 alelnökből és egy vagy több tagból áll. A tanács fontos jogköre a régió költségvetésének jóváhagyása, az országos tervek előkészítésében való részvétel és a régió tervének kidolgozása.

A regionális tanács elnöke

A régióprefektus által korábban gyakorolt végrehajtási hatásköröket a regionális tanács elnöke vette át. Ebben a jogkörben előkészíti és végrehajtja a regionális tanács döntéseit, kezeli a régió javait, utalványozza a kiadásokat és biztosítja a régió saját bevételeit, vezeti a regionális közszolgálatot. A régió tanácsának elnökét és irodáját a tanács nem hívhatja vissza és bizalmatlansági szavazás sincs.

A gazdasági és szociális bizottság

A regionális tanács mellett működik a gazdasági és szociális tanács, amely egy 40–110 tagból álló konzultatív testület. A tagok részben a munkáltatók és országos munkavállalói szakszervezetek képviselőiből, részben a régió életében aktívan részt vevő szervezetekből, részben pedig az ugyanilyen fontos magánszemélyekből áll. A tagokat ezek a szervezetek jelölik ki, a régió prefektusa pedig tudomásul veszi. Ez a tanács is választ elnököt és irodát 3 évre. A tanácstagok mandátuma hat évre szól. A regionális tanács elnöke köteles kikérni a tanács véleményét az országos és régiós terv előkészítését, költségvetését és végrehajtását illetően. A regionális tanács elnökének kezdeményezésére, de saját kezdeményezésre is véleményt nyilváníthat a régió hatáskörébe tartozó összes kérdésben.

A régió hatásköre

A decentralizációs reform eredményeként tehát a régió teljes mértékben területi közösséggé vált azáltal, hogy a regionális tanács hatáskörébe került a régió gazdasági, szociális egészségügyi, kulturális és tudományos fejlesztésének és területfejlesztési politikájának elősegítése, a regionális identitás megóvásának biztosítása (ez a fogalom egyébként először jelenik meg a francia jogszabályokban).

Irodalom:

Sipos Katalin: A regionalizmus történeti és jogi aspektusai (Spanyolország, Olaszország, Franciaország). MTA Állam- és Jogtudományi Intézete Kiadványa, Budapest 1933.

Navracsics Tibor: A regionalizmus történelmi gyökerei. Comitatus, 6: 39–46. old.