Német 'néptörténet' és területi revízió 1945 előtt

Wauker, Marco: 'Volksgeschichte' als moderne Sozialgeschichte? Werner Conze und die deutsche Ostforschung. = Zeitschrift für Ostmitteleuropa-Forschung. 52. Jg. 2003. H. 3. 346-397. p.

Az ún. néptörténet (Volksgeschichte) ama történeti 'keletkutatás' terméke, amely különleges érdeklődéssel tekintett az 1918-ban német részről elvesztett vagy ettől az időponttól kezdve bizonytalanabb jövő elé tekintő kelet(-közép)-európai német etnikai szigetekre vagy szórványterületekre. Analógiásan érintette ez az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamait is (itt akár már 1918 előtti indíttatásokkal), elsősorban azonban a német birodalmi vonzatú területeket fogta át - Sziléziától a Baltikumig, és a német 'népiség' ('Volkstum') civilizációs 'küldetését' hirdette, a birodalom kitartó politikai ambícióit festve alá ezzel. A 'néptörténet' első kibontakozása során, az 1920-as években egyébként 'nyelvszigetkutatás' (Sprachinselforschung) néven volt ismert. Talán legfontosabb központja lett a kérdéses területekhez egyformán közel eső königsbergi egyetem. Politikai meghosszabbítása 1933 után akarva-akaratlan a területszerző hitlerista törekvéseket, az 'élet-tér'- és a 'felsőbbrendűség'-elméletet jelentette. A legkülönösebb az, hogy a 'néptörténeti' irány képes volt olyan, korszerű, módszertanilag sokoldalú tudományosság látszatát ölteni, amely a társadalomelemző történetkutatás ('Sozialgeschichte') élvonalába emelkedik, vagy akár a francia Annales iskola színvonalához közelít. Ezt a hírnevét megőrzi a szigetek és szórványok teljes 1945 utáni exodusza után is, midőn, tárgyában területen kívülivé válván, gyakorlata szükségképpen megszakad. De éppen ezért a bírálatára sem kerül sor mindaddig, amíg - évtizedek múltán - a kései utókor eltökélt ideológiakritikája végre fenn nem akad a módszertanán és eredményein. Az ideológiakritika első ostromát az emigráció apologetikus igyekezete még állja az 1980-as években, megőrzi helyét a tudománytörténet szöveggyűjteményeiben. De végre meghátrálni látszik a '90-es évek minden addiginál keményebb történészvitái során, amelyek a 20. századi német történészhagyomány sovén elköteleződéseivel és náci kapcsolataival a legátfogóbb formában vetnek számot. A leleplező tanulmányok egyikének a címadása közvetlenül utal a lényegre: "A kelet-kutatás fausti szerződése a náci-rezsimmel" (H. Mommsen). Ezekben a vitákban most először tisztázódik a kelet-közép-európai régiók etnológiai mítoszainak egész sora.

A 'kelet-közép-európa kutató' folyóirat elemző dolgozatának szerzője annak a meggyőződésének ad hangot, miszerint a 'néptörténeti' irány sovén ideológiai terheltségét csak a vonatkozó munkák konkrét levezetéseinek tükrében lehet tételesen bemutatni, itt az egyszerű állítás nem elegendő a meggyőzéshez. A bizonyítás máig újra és újra lemaradt a napirendről. Ezért is a szóban forgó dolgozat jelen esetben egy adott szerző: W. Conze munkáit veszi szemügyre, ami alapjában véve csak véletlenszerű választás: lehetne bárki más a korszakból, a tanulságok és következtetések hasonlók volnának. Conze az 1930-as évek új tudósnemzedékének tagja volt, aki a 'néptörténeti' módszert elődeinél kifejlettebb formában képviselte. 1934-es disszertációját (Hirschenhof - Die Geschichte einer deutschen Sprachinsel in Livland) a II. Katalin idején egy livóniai (a két világháború közötti, illetve mai Lettország területén fekvő) koronabirtokon letelepített német népesség másfélszázados sorsának szentelte. Csoportjuk nyelvi-etnikai szigetet alkotott a lett népi környezeten belül, a lett jobbágy-parasztokkal ellentétben mint bizonyos kiváltságokkal rendelkező 'telepesek' közössége. A történész, viszonylag sokféle hivatalos és egyéb dokumentum bemutatása során, aprólékos gonddal tekinti át a telep 'szociálhistóriáját' és gazdasági folyamatait az alapító nemzedékek közösséggé formálódásától a helyi (lett) többségi és a makro-politikai (orosz) folyamatokba való bekapcsolódás állomásain át a migrációs felbomlás, az etnikai és szociális keveredés korszakáig. A telepes kiváltságok fokozatos felszámolódása, a közösség bomlása irányába mutató legfontosabb környezeti esemény: az oroszországi jobbágyfelszabadítás.

Egyszóval, az egykorú disszertációban reáliákban gazdag, sokoldalú bemutatással van dolgunk. Mindeközben azonban a közösség bonyolult viszonyait a szerző minden vonatkozásban leegyszerűsíti és idealizálja: a disszertációt félreérthetetlenül az etnikai vezérmotívum uralja; a bemutatásban a kiváltságokra épülő telepes öntudat tisztán 'német' etnikai öntudattá lényegül át; telepes közösség mentalitása teljesen homogén, szelleme kikezdhetetlenül 'egészséges', egyes egyedek elvándorlása nyomán csak még inkább 'letisztul'; anyanyelvi identitása története során mindvégig sértetlen; természetes népszaporulata biztos fölénnyel haladja meg a lett falusi környezetét stb. Conze tulajdonképp egyfelől a felvonultatott dokumentumok tömegével a bemutatás teljességének a látszatát kelti, másfelől hamis egyoldalúsággal általánosít, illetve van egy sor olyan állítása is, amelyeket semmilyen tárgyszerű hivatkozással sem támaszt alá (így például a népszaporulati fölényt), bizonyos mozzanatokat pedig, amelyek egészükben zavarnák az idealizált képet, úgyszólván elhallgat, eltagad. Az ezekre vonatkozó adatok gyakran ugyanazokban a forrásokban fellelhetők, amelyeket egykorú szerzőnk maga is használt, csak éppen szelektív formában hasznosított. A mai elemző taglalja a dolgozat félreérthetetlen aktuálpolitikai üzenetét. Nem egyéb ez, mint a népi szórványokkal operáló hagyományteremtés az egykorú politikai beleszólás lehetősége érdekében - ama történelmi szerepkör korszerű megújításaképpen, amely végleg kicsúszott a 20. századra megfogyatkozó, elöregedő balti-német arisztokrácia kezéből. A dolgozat mondandója jól behelyettesíthető az 1930-as évekbeli lett belpolitikai küzdelmekbe, a II. világháború fronteseményei pedig (1941/43: hitleri hódítás) egyelőre igazolni látszanak a helyi német reményeket.

A Conze-féle disszertáció aktuálpolitikai irányultsága még lehetett többé-kevésbé ösztönös. Semmiképp sem mondható ez el a litván agrártörténetnek szentelt habilitációs értekezéséről, amelynek megírását még be sem fejezi teljesen, amikor Németország háborúba lépése nyomán egyszerre csak fontosnak tartja elkészült részének mielőbbi közzétételét (Die Hufenverfassung im ehemaligen Großfürstentum Litauen, 1940). Ebben a családnagysággal arányosított jobbágytelek-méret német szokásjogának (vele a magasabb és egyenletesebb termelékenység) keleti irányú elterjedését vizsgálja litván területen, illetve elakadását fehérorosz vidékeken (a 16. század végétől) - a forráskezelés itt még az előbbinél is önkényesebb fogásaival. A megállapítások, következtetések a német civilizációs küldetés és sikeres litván befogadásának kiemelését, sőt: a nyugati kereszténység erényeinek dicséretét, egyszersmind - a fehérorosz példán - a szláv civilizációs deficit és alkati alsóbbrendűség szemléltetését szolgálják. Ezt a munkát egyébként lengyel történészek közvetlenül 1945 után, függetlenül attól, hogy az etnológiai hasonlításban lengyelek nem szerepelnek, alapos kritikának vetik alá. H. Łowmiański egykorú bírálatában például rámutat: a litvánság területei mögött települt fehéroroszok viszonyait reálisabb volna az európai összekötő utaktól mért távolság jegyében szemlélni, mielőtt etnikai ítélkezésekbe bocsátkoznánk. Akkor mindez azonban rejtve marad a német és a nemzetközi tudomány előtt, amely csak napjainkban kezd véget vetni W. Conze és képviseletében más, egykorú 'néptörténet'-kutatók kitartó tudományos mítoszának.

Komáromi Sándor

<< vissza a főoldalra