Gidoomal, Ram: Multicultural societies and futures of dialogue. = Futures, 35. vol. 2003. 1055-1066. p.

A bevándorlás kérdése örökös napirendi pontnak tűnik. 2002. november 11-én Nagy-Britanniában a királynő jóváhagyta az állampolgárságról, bevándorlásról és a mendedékjogról szóló törvényt. Korábban, márciusban a kormány egy fehér könyvet adott ki "Biztonságos határok, biztos menedék: integráció és diverzitás a modern Nagy-Britanniában" címmel. A kormány álláspontját jól tükröző fehér könyvre Anthony Browne és a konzervatív gondolkodókból álló Civitas szervezet adott választ "Kell-e nekünk tömeges bevándorlás?" címmel. E polémia is jól mutatja, hogy a bevándorlás kérdése még mindig megoldásra vár.

Ezen irányzatok ismeretében a szerző négy témakört emel ki. Szól a mindenható társadalmi párbeszéd fontosságáról, annak fenntarthatóságáról és fenntartó szerepéről. A multikulturális társadalom megteremtésének ugyancsak elengedhetetlen feltétele a párbeszéd és az egymásra való odafigyelés. Végül felhívja a figyelmet, hogy a multikulturális társadalmak nagy nyomásnak vannak kitéve, amelynek forrása egyrészt a fennálló társadalmi egyenlőtlenségekből fakadó feszültségek, másrészt pedig a kisebbségek alulreprezentáltsága a különböző politikai döntéshozó testületekben.

A társadalmi párbeszéd tehát kiemelt szerephez jut, fenntartását azonban sok tényező hátráltathatja. Jelenleg sem a kisebbségi, sem a többségi társadalom nem ismeri a másik történelmi-kulturális hátterét. Mindenkinek állampolgári ismereteket kellene tanulnia, hogy objektív képet kapjon a kisebbségek szerepéről a brit történelemben. Emellett a lakosságban nagyon sok előítélet él: jóval többre teszik például a bevándorlók arányát a valóságosnál. A tudatlanság és az előítéletesség gyakran félelmet szül. További probléma a kulturális érzéketlenség, akár az üzleti életből hiányzó kulturális tapintat, akár a különböző népeket kifigurázó viccek esetében. Az, hogy sokan nem is törekszenek efféle tapintatra, abból fakad, hogy leegyszerűsítik a helyzetet, és nem is próbálnak különbséget tenni pl. az iszlám különböző irányzatai között. A párbeszédet tehát ismeretterjesztésnek kell megelőznie, amelyben az autodidakta tanulásnak és a kormány által ösztönzött oktatási programoknak egyaránt szerepet kell vállalni.

A párbeszédnek gyakran ára van. Esetleg olyan személyekkel kell beszélgetni, akikkel szívünk szerint nem tennénk vagy akikkel szemben nekünk magunknak kell dialógust kezdeményezni. Felmerül a kérdés, hogy ki vezesse a párbeszédet. A gyökereket képviselő idősebb generáció vagy a befogadó kultúrában otthonosabban mozgó fiatalok? Esetleg a vallási vezetők vagy a médiából ismert személyek? Ahhoz, hogy a párbeszéd fenntartható legyen, meg kell találni, hogy kik a valódi vezetők, még ha ez nem is egyszerű feladat.

Meg kell vizsgálnunk, hogy milyen formában közvetít véleményeket és magatartásformákat a média. A beszélgetőműsorok és a valóságshowk gyakran azt a látszatot keltik, mintha objektíven mutatnák be az álláspontokat, holott könnyű manipulálni a beszélgetések kimenetelét. Alternatívát kínálnak viszont a népszerű vígjátéksorozatok, amelyek alkalmasak arra, hogy tükröt tartsanak a társadalom elé.

A szerző személyes tapasztalatai alapján aggasztónak tartja, hogy a kisebbségek alig-alig képviseltetik magukat a döntéshozó testületekben. Sokan nem is tudják, hogy szavazójoggal rendelkeznek, holott létszámuk alapján akár többségbe is kerülhetnének a helyi önkormányzatokban. A brit társadalmi, gazdasági és közigazgatási rendszert rendkívüli módon átszövi ez a fajta burkolt rasszizmus.

Ha a multikulturális társadalom jövőjéről gondolkodunk, meg kell vizsgálnunk, melyik szó mit jelent. Yasmin Alibhai-Brown szerint a hagyományos multikulturális szókészlet már nem felel meg a mai kor kihívásainak, amikor is a kulturális identitás az amerikanizálódástól a globalizációig mindenféle hatásnak ki van téve. A szerző Bhikhu Parekh professzorral ért egyet abban, hogy a multikulturalizmus tiszteletet és kölcsönös függőséget feltételez, és hogy ez minden politikai és társadalmi rendszer végső mércéje. Az elméleti alapok tisztázása azoknak is fontos, akik a szerzőhöz hasonlóan munkájuk során nap mint nap szembesülnek a multikulturalizmus különböző gyakorlati megnyilvánulásaival.

Egymás tiszteletben tartása és a kölcsönös alkalmazkodás tiszteletreméltó elgondolás, a gyakorlatban azonban nem feltétlenül könnyű ezt megvalósítani. Mi történjék olyan kényes kérdések esetében, mint a poligámia, a kasztrendszer vagy a nők rituális megcsonkítása? Három válasz lehetséges. A legkönnyebb megoldás, hogy a bíróság dönt arról, mi számít elfogadható magatartásnak. A második lehetőség, hogy mindenki felad valamit a jogaiból, de kérdés, hogy hol húzzuk meg a határt. A harmadik, legnehezebb megoldás pedig a kultúrák közötti párbeszéd fenntartása az élet minden területén, a szomszédokkal való kapcsolat kialakításától a lakásvásárlásig.

Sok szó esik manapság a jogokról is. A jogok nem azonosak az állampolgársággal; különbség van aközött, hogy mihez van jogunk és hogy mit osztunk meg mint közösség. Az idők során sokat változott, hogy kinek jár brit állampolgárság. A legújabb törvény nem annyira a jogokra koncentrál, hanem az állampolgárrá válás örömteli aktusára. A szerző nagy szerepet tulajdonít az állampolgársági ismeretek oktatásának az igazságos, sokszínű társadalom megteremtésében. Fontosnak tartja, hogy méltó módon, ünnepélyes keretek között váljon valaki állampolgárrá, ahogyan ennek pl. Kanadában, Ausztriában és Finnországban már hagyományai vannak. Az állampolgárság jelentősége abban rejlik, hogy az egyén bebocsátást nyer egy közösségbe, azaz tartozhat valahova.

A szerző üdvözli a kormány legújabb, a kanadai mintát követő kezdeményezéseit. Ezen programok célja a befogadó, integrált társadalom kialakítása. Az integráció azonban nem egyenlő a különbségek eltűnésével, a homogenizálódással; egyaránt fontos kell, hogy maradjon a brit és az etnikai éntudat megőrzése. Meg kell tehát találni az egyensúlyt a két identitás között. A brit kormány jelenleg is ezen dolgozik; a belügyminisztérium "integrációs indexet" dolgoz ki az integráció mértékének meghatározására. Ehelyett azonban a szerző inkább "befogadási index" bevezetését javasolja. A nyitottság, a befogadásra való hajlandóság, azaz az egyének állampolgári ismeretekbe, ünnepélyes állampolgárrá avatásba, az érdekegyeztetésbe való bevonása az, ami igazán erőssé tehet egy társadalmat.

Végezetül a szerző, aki egyben üzletember is, adatokkal szolgál arra, hogy milyen jelentős mértékben járulnak hozzá az etnikai kisebbségek által működtetett vállalkozások a brit nemzetgazdasághoz. Nemcsak hatalmas bevételekkel és irigylésre méltó üzleti kapcsolatokkal rendelkeznek szerte a világban, hanem szakmai tudásuk mellett jó üzleti érzékkel, vállalkozói szellemmel és technikai érzékkel is meg vannak áldva. A brit multikulturális társadalomnak be kell fogadnia ezeket a közösségeket, mert - a szó minden értelmében - gazdagítják mind a többségi, mind a kisebbségi társadalmat. Ez az igazi fenntarthatóság, amelynek eléréséhez azonban a párbeszéd kialakítása és fenntartása elengedhetetlen.

<< vissza a főoldalra