Kibomló Európa

A folyamatosan készülő tanulmányokat egy felkért szakértői csoport vitatta meg, melynek számos európai és amerikai híresség mellett Hankiss Elemér is tagja volt. A tanulmányok az Európai Unió bővítésének elemzését adják igen széles körűen, több tudományterület: a történelemtudomány, a szociológia, a politikatudomány és a nemzetközi kapcsolatok szempontjaiból vizsgálva a következő alapkérdéseket:

A tanulmányoknak természetesen főleg azokat az elemeit vesszük szemügyre, amelyek kisebbségi kérdéseket érintenek.

Zielonka már bevezetőjében figyelmeztet, hogy a hidegháború végeztével "Európa határai ismét fluktuálnak, gondokat és aggodalmat okozva". Az Unió belső határai eltűnnek, s annak ellenére, hogy (az egységes piac) és a schengeni elvek az emberek szabad mozgását bátorítják, Kelet-Európa közvéleményének egy része diszkriminációként éli meg bevezetésüket, és természetesen még jobban törekszik a csatlakozásra. A határok azonban különfélék lesznek. Az egész tanulmánygyűjteményen végigvonul az orosz csatlakozás elhárítása, és Zielonka különösen a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadás után az Európai Uniót is fenyegető terrorizmus, valamint a határokon átnyúló szervezett bűnözés elleni küzdelem fontosságát emeli ki. A tömeges bevándorlástól való félelem miatt több nyugat-európai kormány azzal nyugtatta választóit, hogy a belső határok eltüntetése együtt fog járni a külső határok szigorításával.

A kötet történeti vizsgálatai kimutatják, hogy már a római időktől vannak példák a "fuzzy" (szövevényes, bolyhos, elmosódott) határokra, illetve határzónákra: maga a limes is ilyen "bolyhos" határtípus volt, s azt is megtudjuk az elemzésekből, hogy a szigorú határoknak Európában csak kb. 50 éves történetük van, de épp az Unió bővítésének irányában, Kelet-Európában évszázadokon keresztül lazák voltak az államhatárok. Zielonka bevezetőjéből és a tanulmányok többségéből a bevezető egy frappáns mondatában megfogalmazott következő jövőképet kapjuk: "Az Unió egyre inkább hasonlít majd egy új-középkori birodalomra, mint a westfáliai értelemben vett szuperállamra."

A kötetben szereplő tanulmányok egységesen Max Webernek azt az elméleti alapvetését követik, mely szerint az emberi szerveződések egész történetét úgy kell olvasni, mint folyamatos erőfeszítéseket arra, hogy a területi határokat összhangba hozzák a rendszerszerűen működő "funkcionális" határokkal, és az érintett népességek konszolidálódott társadalmi-politikai hierarchiáival.

Charles S. Maier, a Krupp Alapítvány és a Harvard Egyetem professzora "Van-e szüksége Európának határra? - A területi alapú közösségtől az újraelosztó (redisztributív) közösség felé" c. cikkében kifejezetten a szigorú határok ellen szavaz. Szerinte a döntő változások az 1960-as évek végére, a ‘70-es évek elejére tehetők, amikor a masszív nemzetközi munkaerő- és tőkeáramlás beszűkíti a kormányok lehetőségeit országaik gazdasági érdekeinek védelmezésében. Maier szerint eltűnt az a hagyományos osztályfelállás (class-configuration), ami megalkotta a régi territoriális rendet, és "az új elit learatja a gyümölcseit annak, hogy képessé vált az információ és a jelképek nemzetközi ellenőrzésére".

Pierre Hassner, a párizsi Centre d'Etudes et de Recherches Internationales kutatója a "mozgó határvidékek" kifejezést veszi fel tanulmánya címébe, és azt elemzi, hogy "virtuális határtalanodás" bontakozik ki az államok és szervezetek határokon belüli és kívüli tevékenységének egymásba hatolása következtében. Több cikk szerzője, Ewa Morawska (Pennsylvania Egyetem), Eberhard Bort (Institute of Governance, Edinburgh), Didier Bigo (Paris) és Malcolm Anderson (Brüsszel) különösen azt illusztrálja, hogy még a gondosan őrzött és technikailag jól felszerelt határok sem tudják kiszűrni a terroristákat, bűnözőket és egyéb nemkívánatos elemeket a rohamosan erősödő egymástól való függés és globalizáció korszakában. 2001. szeptember 11-ének eseményei szigorították a határellenőrzéseket, de nem állítják meg a globalizálódás előretörő folyamatát.

Az Európai Unió semmilyen tekintetben nem hasonlítható a klasszikus territoriális államokhoz. Zielonka álláspontja szerint az EU-nak még "normális jogi státusa sincs", bár a csatlakozni kívánó kelet-európai országok még tagságuk előtt átveszik az Unió törvényeit és jogszabályait.

Az Uniónak nincs kulturális azonosságtudata, talán valamiféle európai "pátria" érzésének kivételével. Nincs egységes európai politikai "demos", de a lazuló Európa nyugati részén sokan azért szeretnének rögzített határokat, mert ez mind a biztonsághoz, mind pedig a demokrácia gyakorlásához elengedhetetlen. William Wallace, a London School of Economics and Political Science professzora szerint " a modern állam elengedhetetlen velejárója, hogy tegyen különbséget a belső és a külső biztonság, a belső adózás és újraelosztás, illetve a külső gazdasági segélyprogramok, a hazai és a nemzetközi jog között."

A "territorialisták" és "globalisták" közti megosztottság az Unió politikai vitáiban éppúgy észlelhető, mint ebben a tanulmánykötetben. Az előbbiek, ahogy Pierre Hassner rámutat, Rousseau érveit hangoztatják a tulajdont, a kulturális homogenitást, a katonai egyensúlyt védő éles határok, a belső összetartás biztosítása érdekében, az utóbbiak Kantnak az emberek szélesebb közössége iránt érzett univerzális felelősségére, "kozmopolita politikára" hivatkoznak. A tudományos körökön kívül ez a megosztottság az európai pártok ideológiáiban is kimutatható, ám nem kizárólag a lokális érdekeket hangoztató nacionalisták érvelnek a területiség mellett, és nem kizárólag a liberálisok a "kozmopoliták".

Aki a világosan kitűzendő határok mellett érvel, annak meg kell tudni mondania, hol legyenek ezek a pontos határok. De bár a Római Szerződés 237. pontja kimondja: " bármely európai állam kérheti felvételét a Közösség tagjainak sorába", gyakorlatilag lehetetlen megmondani, hol húzódnak Európa határai. Közkeletűen az Ural és a Boszporusz határolja Európát, de pl. a Christopeher Hill (London) tanulmányában az Unió bővüléséről közölt térképeken ott látjuk Törökországot, cikkének szöveges részében pedig a Maghreb csatlakozási szándékai elutasításának nehézségeiről értekezik a legbővebben.

Ha a világias Törökország talán nem is, a muzulmán Maghreb - de tegyük hozzá: a muzulmán Bosznia is (bár a tanulmánygyűjtemény, pl. Christopher Hill térképei a Balkánt kihagyják elemzéseikből és a bővülő Unióból) - felvetik az iszlám terjedésének problémakörét. Hill a Maghrebet elemezve ennél nagyobb fontosságot tulajdonít a nemkívánatos bevándorlásnak, amit az algériai terrorizmus vált ki, melynek 1991 óta már félannyi halálos áldozata van, mint a volt Jugoszlávia háborúinak.

Lássuk tehát ebben a környezetben a kisebbségi kérdéseket! A 12 tanulmány közül kettő foglalkozik kifejezetten, címében is ezzel a területtel: André Liebich, a genfi Graduate Institute of International Studies kutatója és Bruno de Witte, a firenzei European University Institute jogászprofesszora.

Liebich "Etnikai kisebbségek és az EU-bővítés hosszú távú velejárói" c. cikkét azzal kezdi, hogy míg száz évvel ezelőtt Kelet-Közép-Európa lakosságának fele élt "kisebbségben", hatvan évvel ezelőtt egynegyede, ma mindössze tíz százalék. Mind a régió országainak belső fejlődése, mind az Európai Unió számára azonban döntő kérdés marad a kisebbségek ügye. Mint a feltárás alatt álló régészeti rétegek, a kisebbségek tükrözik a történelmet: a bulgáriai törökök, magyarok Szlovákiában és Romániában, németek Lengyelországban, Csehországban és másutt, oroszok Lettországban és Észtországban.

A "szocialista" korszak elfedte a kisebbségi konfliktusokat, a rendszerváltások után azonban ezekkel nemcsak hogy szembe kell nézni, mint Lengyelországban a tagadott németséggel és az alig elismert ukránokkal és beloruszokkal, de az új helyzetben új kisebbségek is támadnak mint az ugyancsak Lengyelországban éledő kasubok a Keleti-tenger partján. A cikkben Magyarország kisebbségi jogrendszere felemás dicséretet kap: "Magyarország létrehozta a kisebbségi intézményeknek egy olyan rendszerét, amely egyszerre szervezetileg jól kidolgozott, de politikailag marginális" - idézi Liebich egy Niam Walsh nevű kutató: Minority Self Government in Hungary; Legislation and Practice / Kisebbségi önkormányzat Magyarországon, Jogszabályok és gyakorlat... c. disszertációját. Az Internet korszakában érdemes itt említeni, hogy sok publikáció, köztük ez is olvasható a European Centre for Minority Issues honlapján: http//www.ecmi.de.

Felidézve boldog békeidők birodalmi szemléletét, a szerző Ferenc József szavaira utal, aki "kisebbségei" helyett "népei"-hez intézte szózatait, továbbá Svájcnak azt a magasabb rendű gyakorlatát, hogy a franciául vagy olaszul beszélő népességét sohasem nevezi kisebbségnek. Liebich prognózisa szerint az EU a bővítés időszakában a korábbiaknál sokkal nagyobb figyelmet kell majd, hogy szenteljen a kisebbségi kérdéseknek. Ahogy Nyugat-Európában, ahol a kisebbségi identitás erősödik, de a kisebbségi kérdések "regionalizálással" megoldódnak, a Nyugat-Európában kidolgozott kisebbségi jogrend és példák Keleten is jótékony hatással lehetnek. Igaz, Szlovákia mereven ellenzi a ruténokra is kiterjedő régiók alakítását, és semmilyen hasonló regionális együttműködés nem alakult ki (eszerint a tanulmány szerint) Magyarország és Románia között sem.

Az EU bővülésével maga a várható mobilitás is sok kisebbségi kérdést megold majd, bár a nagy létszámban áttelepülő kisebbségiek által alkotott diaszpórák (szerző nyilván a németországi török telepekre utal) új kérdéseket vethetnek fel.

Megjegyzendő, hogy Liebich cikke elején figyelmeztet a statisztikák sajátosságai miatt nehezen pontosítható számú népes roma kisebbségekre (főleg Magyarországon és Romániában), de prognózisában velük kapcsolatban nem ad előrejelzést.

Bruno de Witte: "Politika kontra törvénykezés - Az etnikai kisebbségek megközelítése az EU-ban" című tanulmányát három szellemesen illusztratív eset leírásával kezdi a '90-es évek uniós történetéből. 1991. december 9-én és 10-én az Európa Tanács maastrichti ülésén a híressé vált Maastrichti Szerződést tárgyalták, többek közt hosszasan vitázva a közös európai valuta ügyeiről. Egy amerikai újságíró kritikusan kérdezte a szerzőt, hogy miért ilyen technikai apróságokkal foglalkoznak, amikor az előző napon Minszkben Oroszország, Ukrajna és Belorusszia megalakította a FÁK-ot, megszüntetve a Szovjetuniót, aminek egyik legfontosabb következménye az etnikai problémák előtérbe kerülése lett, anélkül hogy az etnikai kérdések a Maastrichti Szerződésben bármilyen szerepet kaptak volna.

1993. január 1-jén, mikor örömtüzek mellett (melyekről azóta el is feledkeztünk) megszűntek a belső határok Nyugat-Európában, Keleten új határok emelkedtek az elsősorban kulturális különbözőségek miatt szétvált Cseh Köztársaság és Szlovákia között. 1995. február 1-jén megszületett az európai Keretszerződés a Nemzeti Kisebbségek Védelmére, ami ugyan a kisebbségvédelem páneurópai alapjait kívánta meghatározni, de mindenki tudta, hogy megfogalmazásai Európa egy bizonyos részére: Közép- és Kelet-Európára vonatkoznak, hisz alig egy hónappal ezt megelőzően semmi efféle óvatosságra nem volt szükség, mikor aláírták a csatlakozási szerződést Ausztriával, Finnországgal és Svédországgal.

A "kisebbség" és az "etnikai" kisebbség kezelésének kényességét mutatja, hogy az l997-es Amszterdami Szerződés az Európa Tanács alapszerződését egy új, 13. cikkellyel bővíti, amely szerint a Tanács "megfelelő lépéseket tesz, hogy küzdjön a megkülönböztetések ellen, nemek, faji vagy etnikai alapon, vallás vagy meggyőződés, hátrányos helyzet, életkor vagy szexuális irányultság tekintetében."

De Witte rámutat, hogy az EU-ban belső használatra, a bevándorló népességek konfliktusaira használják az "etnikai" terminust, míg a "kisebbség" az EU és a csatlakozó kelet-közép-európai országok nemzeti kisebbségei megkülönböztetésére van fenntartva.

Hogy kétféle: külső és belső használatra szóló kritérium-rendszer van, arra fényt vet két azonos tárgyú megfogalmazás különbözősége: az 1993. júniusi amszterdami Európa Tanács határozataiban - külső használatra -: "a tagsághoz az szükséges, hogy a jelentkező ország érje el intézményeinek stabilitását a demokrácia biztosítása, a jogrend, az emberi jogok és a kisebbségek védelme tekintetében".

Egy kissé különböző megfogalmazás - belső használatra - az 1997. júniusi, ugyancsak amszterdami határozatokból: (Az EU Alapszerződés 6. pontjának módosítása): "Az Unió a szabadság, demokrácia alapelvein, az emberi jogok és alapvető szabadságjogok tiszteletén, és a jogrenden alapul, olyan alapelveken, melyek egységesek a tagállamokban."

A közép-kelet-európai konfliktusokra tekintő, az Unió "külső" kisebbségi politikájának lépcsőfokairól de Witte a következő áttekintést adja:

Az EBESZ-országok által aláírt 1990-es Koppenhágai Dokumentum képezi az alapját azoknak a kötelezettségvállalásoknak, melyeket de Witte egy "közös idegen kisebbségekkel kapcsolatos politika" embriójának tekint.

1991-1992 folyamán kezdődött, az akkoriban keletkező új államoknak az EU általi elismerése kapcsán az a jogi folyamat, amit a Hágában felállított bizottság elnökéről, Badinter-bizottsági munkának neveznek. 1991 decemberében ennek alapján született meg az Unió " Nyilatkozata a Kelet-Európa és a Szovjetunió új államai elismerésének irányvonalairól". A kisebbségvédelemmel kapcsolatos előírásokat tartalmazó nyilatkozatot az EU-tagországok Jugoszláviával kapcsolatos vitás álláspontjainak időszaki kompromisszumaként értékeli a szerző, különösen azért, mert amint rámutat, alkalmazása következetlen. Horvátországot 1992. április 22-én elismerték, annak ellenére, hogy a Badinter-bizottságnak fenntartásai voltak a horvát kisebbségvédelmi törvényekkel kapcsolatban, Makedóniát pedig, annak ellenére, hogy minden kritériumnak megfelelt - íme politika kontra jogrend - Görögország számára fontos, egyéb okok miatt akkor nem ismerték el új országként.

1993 és 1995 közé esik az Európai Stabilitási Egyezmény megalkotása, az EU közös kül- és biztonságpolitikájának egyik legelső megnyilvánulása. (Az 1995-ös párizsi aláírás előestéjén került sor a Magyarország és Szlovákia közti kétoldalú egyezmény aláírására.)

Az EBESZ, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet fontosságát bizonyítandó, az Európai Stabilitási Egyezmény alappéldányát az EBESZ-nél helyezték el. Maga az Európai Unió nem érdekelt tovább az Egyezményben, haszna az, hogy mégis ez biztosítja a CEEC-ekben (közép- és kelet-európai országokban) a hazai törvények reformjainak európai szellemiségét. Ugyancsak az Egyezmény alapján finanszírozza az Európa Tanács a határ menti együttműködések Phare-programjait.

1997 és 1998 a csatlakozásokkal kapcsolatos viták és nézetkülönbségek két meghatározó éve, amit elsősorban a szlovák és a lett csatlakozással kapcsolatos EU-követelések jellemeznek. Ebben az időszakban terjedt ki egyre jobban a figyelem a csatlakozni szándékozó államokban jelentkező roma kisebbségi problémákra. 1998-ban, további nyomásgyakorlás közben az EU leszögezi: "Mindent összevetve, a kisebbségek problematikája továbbra is aggodalmat kelt a bővítés kilátásait illetően."

Tanulmánya következő részében de Witte arra is rámutat, hogy a közép-kelet-európai országoktól megkövetelt kisebbségi jogrendre az Unión belül is létező kisebbségi konfliktusok kezelése kapcsán is elkezdenek hivatkozni. Az Európai Unión belül Közép-Kelet-Európától eltérően nem a kisebbségi közösségek, hanem az egyéni (individual) emberi jogok oldaláról közelítették a kisebbségek sérelmeit.

Félrevezető a szerző szerint, ha kényelmi szempontokból különbséget akarnánk tenni emberi jogok és kisebbségi jogok között. Franciaországban, kifejezetten kisebbségvédelmi törvények nélkül, az általános emberi jogok alapján kiválóan kezelik a nemzetiségi sérelmeket.

Érdekes lesz figyelemmel követni az Európai Emberjogi Bíróság joggyakorlatát. Mindenesetre az már látszik - illusztrálja de Witte a dél-tiroli Néppárt vesztes perét -, hogy emberi jogokra hivatkozva sem lehet pozitív diszkriminációt követelni kisebbségek érdekében.

Tanulmánya végén a szerző azt a provokatív kérdést teszi fel, hogy vajon " nemzeti kisebbségekké váltak-e az EU tagállamai?" Bár minden tagállam népessége "kisebbség" az össz-európai populációhoz képest, és az egyes országokat gyakran leszavazzák az Európai Parlamentben és az Európa Tanácsban, és érdekeiket nem tudják érvényesíteni az európai döntéshozó folyamatokban, egyetlen tagállam sem válik "kisebbséggé". Ennek okát a szerző nemcsak a tagállamok szuverenitásában látja, hanem amellett, hogy a dominancia változó koalíciókban jelenik meg időről-időre, működik egyfajta francia-német tandem, ami az Unió hajtóereje, de főleg abban, hogy nincs egyetlen világosan domináló kultúra az Unióban, és hogy nem is szabad megengedni, hogy ilyen dominancia kialakuljon."

A kisebbségek jövőbeni helyzetével kapcsolatban a kíbővített Európai Unióban a szerző két lehetséges forgatókönyvet tart elképzelhetőnek. Az egyik szerint - elsősorban mivel a tagállamok nem kívánnak újabb felhatalmazásokat adni a központi európai igazgatásnak, a kisebbségi ügyek maradnak "helyi szinten", és jó esetben - hisz az acquis communautaire-t, az uniós jogi vívmányokat magukévá tették, az új tagországok ezeket idővel meg is tudják oldani.

A másik menetrend a "multikulturális Európai Unió", ami szerint a CEEC-ek csatlakozásával maga az Unió változik át olyan módon, hogy az etnikai kisebbségi kérdések az intézményi rendszerben és az EU-politikában a korábbinál sokkal kézzelfoghatóbban lesznek jelen. Végül is, a hagyományos értelemben vett (és Közép-Kelet-Európára jellemző, a cikkben "külsőnek nevezett) etnikai kisebbségi kérdések és a bevándorlás okozta "multikulturalizmus" egy közös problémakörbe: a társadalom kulturális különbözőségeinek elismerésébe tartoznak. Egy következő bővítési folyamatban a kulturális pluralizmus különböző formáinak együttéléséből fakadó problémák és azok megoldása az Európai Unió központi kérdéseivé válhatnak.

A szerző sejtését a tanulmánykötet több cikkének szellemében továbbgondolva: a jövő Európai Uniójának nemcsak a határai, hanem a belseje is "fuzzy" lesz, azaz bolyhos, kusza, elmosódott és nehezen áttekinthető?

<< vissza a főoldalra