Európa befolyása Latin-Amerikára

Stevens, Willy: Der Einfluss Europas auf Lateinamerika. = Internationale Politik, 2001. 9. no.

Latin-Amerikát történelmi, kulturális és vallási szálak kötik Európához. Ennek tudatában mindkét fél együttműködésre törekszik. Az első csúcstalálkozó az EU és Latin-Amerika, valamint a karibi térség országai között 1999-ben, Rio de Janerio-ban volt, ahol a résztvevők egyeztették közös érdekeiket. A következő találkozót 2002 májusában Madridban rendezték és a fórum életképes folyamatosságát nem tették kérdésessé. Megállapítható azonban, hogy az USA befolyása Latin-Amerikára napról napra növekszik. Brazília mint egykor az USA legközelebbi szövetségese arra törekszik, hogy Észak-Amerika és Európa között "egyenlő" távolságot tartson. Ez a magatartás azonban általában a térségre nem jellemző. Megfigyelhető, hogy dél-amerikai diákok egyre csökkenő számban jelentkeznek európai egyetemekre, s tanulmányaikat inkább az USA-ban folytatják, illetve fejezik be.

Az észak-amerikai konkurencia

A fiatalok távolmaradása európai egyetemekről a vízum és tartózkodási engedély megszerzésének nehézségei is befolyásolják. Az európai egyetemek elismertsége csökkent az amerikaiakkal szemben. Figyelemre méltó, hogy Argentína, Ecuador, Costa Rica, Honduras és Nicaragua kormányzatában nincs egyetlen olyan vezető személy sem, aki európai egyetemen szerezte volna diplomáját.

Talán nem szükségtelen megemlíteni, hogy az észak-amerikai internet 85%-ban van jelen Latin-Amerikában, és ennek 95%-a angol nyelvű. Az audiovizuális terület, a népszerű előadások szerkesztése, előállítása, hirdetése messzemenően amerikai irányítás alatt áll. A filmelőadások látogatottsága, melyeket időnként európai követségek tartanak, meglehetősen szerény, a körülmények meglehetősen szegényes benyomást keltenek.

Mint érdekes jelenségre, oda kell figyelni a latin nyelvű – főleg mexikói – lakosság USA-ba vándorlására (12 millió Mexikóból és több millió Közép-Amerikából). Ma már az USA-ban 40 millió latin nyelvű ember él, és ezzel a legnagyobb számú kisebbséget alkotja.

Az EU visszaszorulása Latin-Amerikában az USA-val szemben nem csak ezekre a jelenségekre korlátozódik. Az EU-export az 1990-es 21,7%-ról 1999-re 13%-ra zsugorodott, míg az amerikai kivitel 38%-ról 48%-ra emelkedett ugyanebben az időszakban.

Mi a teendő?

Ez a kendőzetlen valóság, ami egyúttal figyelmeztet rá: ideje cselekedni! Belgium már meg is tette ezt az EU elnöksége alatt 2001. július–december között. Az első lépést 2001. szeptemberben a riói csúcson tették meg azzal, hogy megállapodást kötöttek az EU és a latin-amerikai és karibi térség társulásáról, és azt életbe is léptették. Kibővültek a kapcsolatok az EU állandó képviselete és a latin-amerikai országok egyesülete (GRULAC) között. Az együttműködés célja: a közös érdeket képviselő programok kidolgozása. A súlyponti feladatok: környezet- és klímaváltozások felmérése, többoldalú kereskedelmi szerződések kötése, új globális valutaszerkezet kialakítása, a leszerelés, a kábítószerellenes akciók egyeztetése, a nemzetközi bűnözés visszaszorítása a korrupció elleni küzdelem, a kialakult konfliktusok rendezése, az AIDS elleni küzdelem. A megvalósítást megelőző tárgyalásokat rugalmasan kell lefolytatni a GRULAC és a Group 77 keretén belül.

A belgák további célul tűzték ki a szoros együttműködést az oktatás, a kultúra és az információcsere területén. Diákcsere keretében latin-amerikai diákok tanulhatnak Európában és európaiak Latin-Amerikában.

Tekintettel arra, hogy az USA és az EU szövetségesek, nincs olyan ok, ami vitathatóvá tenné, hogy ezzel a dinamikusan fejlődő szubkontinenssel az eddigi szolid kapcsolatok bővítését és erősítését ne lehetne megkísérelni. Az EU számára Latin-Amerika és a Karib térség nem más, mint a "távoli nyugat" és a transzatlanti térség alkotta háromszög harmadik pillére.

Kádár József

Nagyító alatt az USA Latin-Amerika-politikája

Grabendorff, Wolf: Die Lateinamerika-Politik der USA unter der Lupe. = Internationale Politik, 2001. 9. no.

Ha van a Földön olyan térség, amelyről George W. Bush azt hiszi, hogy ismeri, az Latin-Amerika, mert texasi kormányzó korában sok olyan dolga volt ezzel a régióval, és a "hispanos" kisebbség közben a legnagyobb nem angol anyanyelvű réteggé vált.

A latin-amerikai országok és az USA viszonyában, főleg a szabadkereskedelmi zóna, a beruházási lehetőségek jelentik az ütközőpontokat. Az USA a következő világkereskedelmi forduló előtt szeretné tárgyalási pozícióit erősíteni, és az egész kontinens (Észak + Dél) energiaellátásában egységes és független szerkezet kialakítására törekszik.

A külpolitikát a pénzügyi válságok a belső és államközi konfliktusok zavarják.

A Clinton-kormányzattól Bush elnök a demokrácia megerősítését és a kereskedelem bővítését meghatározó nehézségeket örökölte. Bush elnök hivatali ideje alatt igyekszik a "jószomszédi" viszonyt megtartani, de a kétoldalú egyezmények többoldalú hálózattá bővítését célul tűzte ki. A hidegháború vége után az USA a globalizáció kihívásaival szembesült, ami egyidejűleg magába foglalja Latin-Amerika gazdaságának megreformálását. A modernizálás folyamata azonban destabilizációs veszélyeket is rejt. A szegények és gazdagok életvitele közti különbségek idővel erőszakhoz vezethetnek. A modernizálás második szakasza a politikai stabilitást igényli. A végcél: demokratikus, biztonságos "nagytérség"-ben élő társadalom kiépítése.

A 2005-ig létrehozni tervezett, az Alaszkától Tűzföldig terjedő szabadkereskedelmi zóna (FTAA) a Bush-adminisztráció apáról fiúra szálló jelszava. Brazília kivételével szinte valamennyi dél-amerikai ország egyetért az FTAA létrehozásával.

Brazília ellenkezése abból származik, hogy magának akarja megszerezni a vezető szerepet. A kontinensen Mexikó volt az első, aki az FTAA-egyesülés mellékhatásait figyelmen kívül hagyva, nem csak a gazdasági fejlődés lehetőségeit használta ki, hanem megerősítette kapcsolatait az USA-val és Kanadával. A kereskedelem hatványos növekedése mellett az USA-n belül, különösen a Demokrata Párthoz közel álló szakszervezetek köreiben határozottan vitatják a megállapodásnak azt a részét, ami lehetővé teszi mexikóiak munkavállalását az Egyesült Államokban. Ez kétségkívül belpolitikai feszültséget okoz.

A válság jelei az amerikai államok között a Clinton-adminisztráció ideje óta változatlanok. Mexikó ugyan kivált ebből a sorból, de Kuba, Haiti, Venezuela és Kolumbia a Bush-kormányzatnak is komoly problémát okoz. A nehézségek azonban nemcsak különböző országok viszonylatában jelentkeznek, hanem az USA-n belül is. Jelenleg az Egyesült Államok az ötödik legnagyobb spanyol nyelvű népesség lakóhelye. A nagy olvasztótégelyben ez a nagyszámú kisebbség nem akar felolvadni. Kultúrájuk révén jó kilátásuk van arra, hogy az USA kétnyelvű országgá váljék. Valószínűleg ez lesz Bush elnök regnálásának egyik legnagyobb belpolitikai kihívása.

Kádár József

Latin befolyás az amerikai külpolitikára

Bierling, Stephan von: Der Einfluss der Latinos auf Amerikas Aussenpolitik. = Internationale Politik, 2001. 9. no.

Az USA-ban 2000-ben megtartott népszámlálás eredménye sok európait megijesztett. A spanyol nyelvű országokból bevándorolt népesség létszáma először haladta meg az eddig legnagyobbnak tartott népcsoportét. Az európaiak ijedelmét az okozza, hogy elképzelhetőnek tartják az USA külpolitikájának elfordulását az "öreg" kontinenstől.

Már 2000-ben több mint 35 millió "Latinos" él az USA-ban. Ennek a népcsoportnak politikai befolyását az állampolgárság megadásának akadályozásával igyekeztek enyhíteni. (Aki nem állampolgár, az természetesen nem szavazhat.) Ám így is 60%-uk kapott eddig állampolgárságot. A mexikóiak 85%-a három államban: Kaliforniában, Texasban és Illinoisban él. Amíg a feketék 80–90%-a a demokrata jelöltekre adták szavazatukat, addig a spanyol nyelvűek állásfoglalása nem ilyen egyértelmű. Ronald Reagan és George W. Bush 1984-ben, illetve 2000-ben minden harmadik latin szavazatát megkapta. A Republikánus Párt tudja, felismerte, hogy erről a szavazóbázisról nem szabad lemondania.

Ami a külpolitikát illeti, a latinok belpolitikai befolyásának megerősödését követően a figyelem már az USA-n kívüli területekre is kiterjed. Szakértők már monográfiákban elemezik a várható probléma hatásait. A Fehér Ház 2000 júniusában konferenciát rendezett "Hispanics and the future of the Americas" címmel. Ezen többek között Bob Mendez, a Kongresszus legidősebb latin tagja, a Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságának tagja és Clinton elnök biztonsági tanácsadója, valamint Al Gore alelnök tartottak előadást.

A külpolitikai döntésekben a latinoknak még nincs megfelelő számú képviseletük. Clinton elnök ideje alatt azonban a latinok száma növekedett a titkosszolgálatoknál és a honvédelmi minisztériumban. Az élet számos más területén sikeresen lobbiznak a latinok.

Ugyanakkor a látszat ellenére sem lehet a spanyol nyelvű népcsoport tökéletes egységét még csak feltételezni sem. Valamennyi latin-amerikai ország igyekszik az USA-n belül a maga diaszpóráját kialakítani. A törekvés érdekessége az, hogy az anyaországi kormányzatok nem annyira az apák/anyák, mint inkább a gyermekek latin kultúrájának és spanyol nyelvének fennmaradását szeretnék elérni.

Végezetül a sikeres lobbizás, diaszpóra-kezelés, politikai mozgalmak ellenére megállapítható, hogy a latinok befolyása az Egyesült Államok külpolitikájára elhanyagolható, nem döntő.

Kádár József

Közösségi kontra személyiségelvű irodalom

Alabán Ferenc: Európaiság és irodalmi integráció. = Irodalmi Szemle, 45. évf. 2002. 5. sz. 44–55. p.

Az európai integrációs folyamat többszintű igazgatási rendszert érvényesít a fokozatosan átalakuló nemzetállam rendszer helyébe. Fontos szerepe van itt a régiók gazdasági, történelmi, kulturális sajátosságainak, mert a "régiók Európája" fogalom és program jelenti a régiók figyelembevételét az európai integrációs folyamatban, ugyanakkor ez a jelölés az európai politikai elképzelések új vezérmotívuma is egyben, mely az alacsonyabb politikai szintek önállósága mellett az ún. polgárközeliséget hangsúlyozza.

A közép-európai régió integrációjának, illetve vele az egész térség regionalizációjának egyik legfontosabb hatóereje a kultúra, amely a nemzeti identitás meghatározó eleme és a rendszeres érintkezés és együttműködés hordozója. A szerteágazó kulturális lehetőségeken belül az irodalomnak van a legnagyobb kisugárzó szerepe a nemzeti önazonosság és a művészi, nyelvi értékközvetítés színterén. Ebből adódóan a nemzeti és a kisebbségi irodalmaknak egy olyan stratégiai értékű programot kell választaniuk és létrehozniuk, amely hatékonyan segíti az integrációs szintek megvalósítását. A Közép-Európa fogalom (Zentral-Europa, Mittel-Europa) elsősorban szellemi, irodalmi fogantatású volt, és bár a napi politikában többszörös áttétellel is megjelent, nem politikai kezdeményezésre jött létre. Mivel a közép-európaiság sohasem kapta meg azt a politikai támogatást, mely a régió művelődési és szellemi kapcsolatainak következetes kiépítéséhez szükséges lett volna, a Közép-Európa problémát újra és újra a kultúra, a tudomány és a szépirodalom különböző műfajai vetették fel és tették időszerűvé.

Közép-Európa nem egységes és egynemű geográfiai, történeti és kulturális régió. E térségnek sajátos kulturális tudata és politikai helyzete van. Történetileg szemlélve a legerősebben és leghatározottabban az Osztrák–Magyar Monarchia fogta össze a közép-európai régió országait és népeit. A legsúlyosabb következményekkel járó trianoni szerződés valójában nemcsak a magyarság, hanem egész Közép-Európa tragédiáját okozta, mivel a térség a nagyhatalmak játékszerévé vált. A trianoni traumák orvoslása nélkül nemigen lehet a közép-európai régió gazdasági, politikai és kulturális konszolidációját elérni, és nem lehet újabb integrációs folyamatot sem betetőzni. Ahogy Trianon a közép-európai egységfolyamatok egyik leglényegesebb akadálya volt, a jogtalanságok és diszkriminációk kiváltója lett, úgy reális akadályozó tényezőjévé válhat az aktuális európai integrációs folyamatnak is. A közép-európai régió államai most sajátítják el az európaiság feltételrendszeréhez való igazodást, a fejlettebb és gazdagabb Európa polgárosult demokráciáját. Ez a tény akkor is biztatást jelent, ha a régió Európába vezető útja a hagyományos nacionalista politika és szenvedélyek keltette válságokon és konfliktusokon keresztül vezet.

Alabán Ferenc szerint a magyar nemzeti irodalom integrációjának feltétele Magyarország európai uniós csatlakozása. Ez persze nem jelentené a magyar kulturális és irodalmi egység létrejöttét, mivel kisebbségi magyar kultúra és irodalom Magyarországon kívül még Szlovákiában, Romániában, Ukrajnában, a volt Jugoszláviában, Szlovéniában, Horvátországban és a nyugati diaszpórában létezik és teljesíti küldetését. Ezeknek az országoknak jelenlegi differenciált politikai és gazdasági helyzete azonban jelentősen befolyásolja a magyar nemzeti irodalom integrációs folyamatát. Mint a politikai előkészületek is bizonyítják, Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovénia és Szlovákia belátható időn belül az integráció része lesz, Románia, Szerbia, Ukrajna esélyei azonban bizonytalanok. Így közel két és fél millió magyar maradna ki az eurointegráció jótékony következményeiből, illetve válhat a schengeni határok áldozatává, amelyek elválasztják őket az anyaország magyarságától.

Az előző diktatórikus korszak évtizedeiben bizonyos szellemi egység –elsősorban külsőleg létrehozott feltételrendszer működtetésével – felmutatható volt a magyar nemzeti irodalomban. A kilencvenes évek dezintegrációs folyamata viszont kultúraellenességével károkat okozott a kisebbségi magyarság helyzetében. Indokoltak tehát azok az eszmecserék, megfontolt művelődéspolitikai intézkedések, amelyeket az anyaország foganatosít a kisebbségi magyarság helyzetének javítása érdekében. Ezek ugyanis elősegítik a nemzeti irodalom és kultúra integrációját és annak európai irodalmakban, illetve a világirodalomban rangjához méltó jelenlétét.

A trianoni békeszerződéssel (1920) megtört a magyar irodalom hét évszázados egysége, és kialakult az ún. policentrikus modell. A kényszer hatására kialakult kisebbségi irodalmak az anyaországtól elcsatolt részek (Erdély, Felvidék, Délvidék) kulturális hagyományaira támaszkodtak, mindamellett nyelvi, szellemi egységben maradtak a magyarországi irodalom törekvéseivel és áramlataival. A kisebbségi magyar irodalmak e két fontos éltető forrása mellett színeződnek még az állampolgárságot adó ország sajátos társadalmi és kulturális hatásaival, a kétnyelvűség jelenségével; továbbá a történelmi sorsazonosság révén más kisebbségi magyar irodalmakhoz fűződő kapcsolattal. A kisebbségi magyar irodalmak sokrétű irodalomtörténeti képződmények, amelyek relatívan önálló történelmi jelenségek sajátos, létükből eredő funkciókkal és jellegzetes megnyilvánulási formákkal. Ezeknek a jegyeknek a felismerése saját további fejlődésük záloga és feltétele, egyben integrációs törekvéseik alapja.

Erdélyben a regionális erdélyi tudat lett a transzszilván ideológia meghatározó elve, melynek első megfogalmazója Kós Károly volt 1921-ben. A transzszilván gondolat hívei eszmeiségüket magasrendű európai igényességgel kötötték egybe. Az 1928-ban indult Erdélyi Helikon írói tisztában voltak azzal, hogy a regionális irodalom csak akkor lesz képes küldetését teljesíteni, ha az emberi kultúra szélesebb horizontjára tekint. ("A kisebbségi irodalmakban alakul ki az elkövetkezendő Európa lelke…")

A második világháborút követő szocializmus és diktatúra éveiben nem lehetett a transzszilvanizmus gondolatát sem hirdetni, sem továbbfejleszteni. Az erdélyi gondolat hagyománya csak az 1989-es romániai politikai változások után kaphatott megint szerepet a közgondolkodásban. A kilencvenes években lezajlott eszmecsere fiatalabb résztvevői általában elutasították a transzszilván ideológiát állítva, hogy az nem képes szellemi stratégiát adni az erdélyi magyarság számára. Mások azonban, főleg az idősebb generáció képviselői, elsősorban az erdélyi gondolatnak, a kisebbségi magyarság identitásának és kultúrájának védelmében betöltött szerepét emelték ki. A tanszszilván eszme új vonatkozásokkal és gondolatokkal kiegészítve ismét napirendre került erősítve a regionális szellem- és identitáskeresést, valamint az összmagyar szellemi tudatot. Pomogáts Béla, a magyar nemzeti kultúra és irodalom integrációjának szellemi atyja úgy véli, a "transzszilvanizmus ügyének fellendülését támogatja az az európai tendencia is, amely a regionális tradíciók, identitások és szerveződések újjáalakításának kedvez….Az erdélyi gondolat olyan eszmei hagyományt jelent tehát, amelyet éppen a modern európai gondolat, a "régiók Európájának" integrációjára épülő stratégia tölthet meg új tartalommal."

A szlovákiai magyar irodalom és az európaiság gondolata is többször közel került egymáshoz. Fábry Zoltán eszmerendszerében gyakran jelent meg különböző formában az európai kontextus vonzástere. Fábry irodalmi programja követésre méltó volt, már csak azért is, mert a csehszlovákiai magyar irodalomnak nem voltak olyan történelmi előzményei, mint az erdélyi vagy a vajdasági irodalomnak. (Európa elrablása 1966).

Az erdélyi transzszilván gondolat és Fábry Zoltán szellemiségének aktualitása jó példája annak, hogy Kelet-Közép-Európa magyar nemzetiségei az európaiság és az emberi egyetemesség eszméihez is megtalálták az utat. A vajdasági szellemi életben is lefolyt ilyen irányú vita a húszas-harmincas években. Szenteleky Kornél és Szirmai Károly tanulmányainak középpontjában annak a tisztázása állt, hogy a vajdasági irodalom regionális hagyományokat képviseljen-e, vagy egyetemes feladatokat vállaljon magára. Csak az Új Symposion alkotói generációjának fellépése jelentette egyértelműen és meghatározó módon a vajdasági magyar irodalom egyetemes tájékozódáshoz való fordulását. A kisebbségi magyar irodalomban a regionális programok megszületése a történelmi kényszerhelyzet eredménye volt. A kialakuló irodalmak a megfelelő régiók kulturális hagyományaira alapoztak, ugyanakkor kapcsolatban maradtak a magyar irodalom egészével. Nemcsak a deklarációk szintjén volt érvényes mindez, hanem az irodalom eszmei és poétikatörténeti alakulásának vonalán is. A kisebbségi magyar irodalmak mozgalmainak és irányzatainak költészeti és prózai kísérletezéseinek megvannak a párhuzamai az anyaországbeli irodalomban. Irodalomtörténeti tény, hogy a kisebbségi magyar irodalmakat több szál fűzte a magyar nemzeti irodalomhoz, mint a velük egy államban fejlődő többségi nemzet irodalmához, mivel ez utóbbiakhoz elsősorban művelődéspolitikai szálak fűzték a kisebbségi magyarságot.

A magyar nemzeti irodalom és az egyetemes irodalmi kontextus törekvései azonban nem mindig estek egybe. Esetenként a nemzeti és az európai orientáció szembe is került egymással. Úgy is megjelent, mint a különféle irányzatok és mozgalmak dialógusa, a hagyomány és modernség ellentéte, a tradíciók és újítások kirekesztő harca. Jelenünkben is megfigyelhető, hogy a szűkebb értelmű nemzeti kulturális stratégia és a modernizációs európai irányultság több vonatkozásban szemben áll egymással. Közép-európai szinten is érezhető ez a kettősség a nemzeti vonalakhoz kötődő és a posztmodern irányait hirdető irodalmi, esztétikai vitákban. Ez a problémakör a kisebbségi magyar irodalmakban is létezik, bár nem meghatározó jelenség. Ennél sokkal határozottabban van jelen az az antinómia, amely az irodalom ún. közösségi és személyiségelvű kifejezőerejét jeleníti meg. Ebben az összefüggésben az irodalom nemcsak a személyiség helyzetét, válságát vagy megsemmisülését fejezte ki, hanem közös tapasztalatokat is megjelenített és képviselt. Az ún. személyiségelvű irodalom hívei nem ismerik el a közösségi érdekeket konstituáló irodalmat. Az utóbbi másfél évtized kisebbségi magyar irodalmaiban ez az ellentmondás generációs nehézségeket okozott, és szekértáborokra osztotta az írókat.

Ez a két differenciáló tényező befolyásolja a magyar nemzeti irodalom integrációs törekvéseit és a magyar kultúra és irodalom európai integrációját is.

Cholnoky Olga

Messianizmus a szlovák irodalomban

Kraus, Cyril: Glosy o slovenskom mesianizme. = Slovenské pohl’ady, 2002. 5. no. 42–54. p.

A XIX. századi messianizmusokban kiindulási pontként egy a priori dogma szolgál, a hit ténye, az Újszövetség csalhatatlanságában való meggyőződés, a misztikus-vallásos elem. Latens módon ebben a Messiás eljövetele is benne rejlik.

A szlovák messianizmus ugyancsak a "lelki" szférára helyezte a fő hangsúlyt, ami azonban korántsem jelenti azt, hogy képviselőit hidegen hagyta volna a nemzet kulturális és társadalmi léte. Fontosnak tartották, hogy a kedvezőtlen körülmények között a nemzet ne csak vegetáljon, hanem azt is képes legyen "közhírré tenni", hogy van ereje a szellemi élet valamennyi tartományában a méltó megjelenésre és helyfoglalásra.

A szlovák messianizmus abban a Bach-korszakban alakult ki, amelyet irodalmilag a "szárazság és némaság" időszakának szoktak nevezni. Az első messianisztikus munkát – egy nyílt levél formájában – Peter Kellner-Záboj Hostinský publikálta. Benne a "szláv tudományról" értekezik. Szerinte a szlávok a németekkel ellentétben nem elégszenek meg az igazság egyes részleteivel, hanem a teljes igazságot kívánják megismerni. Mindezt a Bibliából úgy "olvasta ki", hogy hangsúlyaiban eltért Štúr Hegelre visszavezethető romantikájától.

Egyébként a szlovák messianizmus a költészet terén produkálta legértékesebb eredményeit. Így 1857-ben fejezte be Michal Miloslav Hodža 20 ezer sorból álló versfüzérét, a Matorá-t (Anyát), s ugyanez év márciusában. Samo Bohdan Hrobon’ is jelentkezett a maga Iskricáival (Szikrácskáival) A két jeles költői egyéniség említett fő műveire 1857-ben se a szlovák, se a szláv könyv- és folyóiratkiadás "nem volt vevő", úgyhogy szélesebb körben csak a 60-as években fejthették ki hatásukat (pl. Andrej Sládkovicra).

A már említett Hostinskýn kívül Pavol Hecko volt az az irodalmár, aki propagálta a messianista alkotók életművét, ezeknek a magasabb elvi szempontok érvényesítése jegyében fogant és akként olvasandó költeményeknek társadalmi befogadását.

Mihelyst az említett négy vezérszemélyiség megszűnt alkotni és létezni, a messianizmus végképpen kikopott a szlovák irodalomból. Noha képviselőinek száma és hangja sohasem volt meghatározó, azáltal hogy eltért a Štúr-féle romantika elveitől és gyakorlatától, egyszersmind új színfolttal, a romantikus messianizmussal gazdagította ezt a romantikát.

Futala Tibor

Günter Grass lengyelsége

Rzonca, Anna – Rzonca, Wieslaw: Kaszubska ojczyzna Güntera Grassa. = Przeglad Humanistyczny, 44. rok. 2000. 5. no. 117–128. p.

Günter Grass Gdanskban (Danzigban) született 1927. október 16-án. Az édesanyja kasub nemzetiségű volt. 1945-ig szülőhelyén és annak környékén élt. Alapélményeit itt halmozta fel a harmincas és negyvenes évek egyre feszültebb légkörében, majd pedig embertelenségeiben.

Grass műveit lengyel szavak, kifejezések, személy- és földrajzi nevek egész garmadája színezi. Lépten-nyomon lengyel szokásokat, sztereotípiákat elevenít fel. Referált szerzőpárosunk leginkább a következő Grass-műveket elemzi részletesen ebből a szempontból:

Aus dem Tagebuch einer Schnecke (Egy csiga naplójából),

Die Blechtrommel (magyar fordítása: A bádogdob, 1973),

Katz und Maus (magyar fordítása: Macska és egér, 1968),

Der Butt (magyar fordítása: A hal, 1983),

Hundejahre (Kutyaévek).

Sokan és sokszor szokták emlegetni Grass "lengyelségét". Valóban okkal és joggal lehet és kell beszélni róla, ám közben szem előtt kell tartani, hogy az író "lengyelsége" paradox, mint hogy egyszerre tanít az ún. "lengyelségtől" való elhatárolódásra, tökéletesíti a lengyel nemzet önértékelés műszereit, demitologizálja a lengyel történelem különösen "melengetett" eseményeit és szereplőit, és ezzel párhuzamosan hangsúlyozza: "Azért a németek is emberek."

Grass "jövendölő" típusú személyiség. Jövendölései általában be szoktak teljesedni. Amikor pl. 1981-ben kijelentette, hogy a nacionalizmus a nemzeti azonosságtudat megszűnésének a terméke, alig értették meg. Napjaink fejleményei tükrében azonban aligha akad olyan politikai megfigyelő, aki ne adna neki igazat.

Ugyancsak híressé vált megállapítása, hogy európaiságon mindenekelőtt azt a képességet kell érteni, amely relativizálni tudja azt, ami "idegen", illetve ami "mienk".

Nem csoda, hogy Lengyelországban, legalábbis értelmiségi körökben, Günter Grass a legolvasottabb és legismertebb német író.

Futala Tibor

A podlasiei fehéroroszok irodalmi műveltsége a XV–XIX. században

Savinskaâ, L. L.: Literaturnaâ kul’tura belorusov Podlâš’â XV–XIX vv.: Knižnye sobraniâ Suprasl’skogo Blagovesenskogo monastyrâ. Minsk, Nacional’naâ biblioteka Belarusi, 1998. 175 p.

Podlasie ma kelet-lengyelországi tájegység, ahol több százezer, jórészt fehérorosz nemzetiségű ortodox hívő él. E területen a keleti szlávok igen korán kezdtek megtelepülni, néhány általuk alapított város – Bielsk, Drohiczyn, Mielnik– története a Kr. u. első évezredig nyúlik vissza. Podlasie nyugati peremén a régészek a közelmúltban feliratos táblácskákat találtak, amelyek esetleg összefüggésbe hozhatók Cirill és Metód missziójával, vagyis lehet, hogy ezen a területen Lengyelország hivatalos, nyugati rítus szerint történt megkeresztelkedése (966) előtt egy jó évszázaddal voltak már keleti rítusú keresztyén közösségek. Podlasie ezért az ortodox kultúrának fontos, legnyugatibb emlékhelye, ugyanakkor mint határvidék, a különböző szláv nyelvek és kultúrák, valamint a szláv és a balti nyelvek és kultúrák aktív kölcsönhatásának a terepe is.

A szlavisták számára Podlasie elsősorban Supraslról, pontosabban a róla Codex Suprasliensisnek elnevezett XI. századi ószláv nyelvű kéziratról nevezetes, amelyet több évszázadon keresztül itt őriztek.

A suprasli kolostort 1498-ban alapította Alekszandr Hodkevics, a Litván Nagyfejedelemség marsallja és Ioszif Szoltan szmolenszki püspök. Első lakói közül néhányan valószínűleg az Athosz-hegyről és a kijevi barlangkolostorból jöttek. A kolostor első elöljárója, Parfutyij Szegeny, az ősrégi helyi Szegeny nemzetségből származott, akik a közeli Bielsk ortodox polgárai közé tartoztak. A kolostor építése 1500-ban kezdődött, egy év múlva állt már a Szent János apostolról elnevezett fatemplom, 1511-re pedig elkészült a kőből épült nevezetes Angyali üdvözlet temploma, amelyet 1944-ben barbár módon földig leromboltak. Helyreállításán jelenleg az autokefál lengyel ortodox egyház munkálkodik.

A suprasli kolostor igen gyorsan a Litván Nagyfejedelemség egyik legnagyobb ortodox kolostora lett, elöljárói a XVI. század közepén már a kijevi barlangkolostor apátja után közvetlenül következtek a zsinati rangsorban. A kolostor híre az egész ortodox világban terjed, a nagyorosz területekről is sokan felkeresik, de a Balkánnal is élénk kapcsolatokat tart fenn: az Angyali üdvözlet templomát egy Nektarij nevű szerb festi ki. A XVI. század végén a Maszalszkij hercegi családból származó Illarion lett a suprasli apát, aki ellenállt a breszti uniónak (1596), sőt 1601-ben ő átkozta ki Ipatij Pocej unitus metropolitát. Ezzel azonban szembekerült az uniót támogató királlyal, és III. Zsigmond eltávolíttatta Supraslból. A suprasli kolostor formálisan az 1610-es években fogadta el az uniót, de még egy évszázadig őrizte az ortodoxia összes külső jegyét, az istentiszteleteket is még a régi ortodox liturgikus könyvek szerint tartották. Az ügyvitelben a cirill írást és az ófehérorosz nyelvet használták, folyik a cirill betűs kéziratok másolása, sok új, eredeti mű is keletkezik egyházi szláv és ófehérorosz nyelven. Ugyanakkor azonban a kolostor fokozatosan nyugati hatás alá kerül. Ebben közrejátszott az, hogy ide tette át a székhelyét a (névlegesen) kijevi unitus metropolita és a bazilita rend elöljárója, akik gyakran egy személyben a kolostor apátjai is. A XVII. század közepén itt kezdődik meg az új unitus szertartáskönyv (liturgikon) kidolgozása, amely végül 1695-ben itt is jelent meg a külön erre a célra létrehozott nyomdában (egy példánya az Egri Főegyházmegyei Könyvtárban is megtalálható, vö. Szőke Lajos könyvéről írt e számban megjelent ismertetésünket.). Ez a szertartáskönyv már külső megjelenésében is nyugati mintákat követ, tartalmilag is a római egyház tanításához igazodik. Ebben az időben a suprasli kolostor szerzetesei már egyre ritkábban használják a cirill írást, többnyire lengyelül, néha latinul írnak. A kolostor ügyvitele sok latin kifejezéssel kevert lengyel nyelven folyik.

A suprasli nyomda a XVIII. század folyamán száznál több cirill betűs könyvet adott ki egyházi szláv, ófehérorosz és orosz nyelven. A kiadványok többsége az unitus (görög katolikus) egyház számára készült, de bérmunkában itt nyomtatták könyveiket az orosz óhitűek is. A görög katolikus kiadványok között tankönyveket, liturgikus könyveket, léleknemesítő olvasmányokat, jogi szövegeket találunk. A fehérorosz művelődéstörténet számára igen becsesek az itt nyomtatott ábécéskönyvek, imakönyvek, hittankönyvek, amelyek a nép számára készültek a népnyelvhez közel álló nyelven.

Az orosz óhitű kiadványokat orosz kereskedők megrendelésére nyomtatták a suprasli kolostori nyomdában, ahonnan aztán nagy példányszámban terjesztették mindenütt, ahol orosz óhitűek éltek. Tömegesen csempészték ezeket a könyveket Oroszországba, ahol óhitű kiadványok nem jelenhettek meg.

A suprasli nyomdában nemcsak cirill, hanem latin betűkkel is nyomtattak, mégpedig lengyel, latin, ófehérorosz, litván, sőt egyházi szláv nyelven is, összesen mintegy háromszáz művet. Ezeknek mintegy 35 százaléka teológiai és hitoktató mű, 21 százaléka szépirodalom, a többi alkalmi szónoklat és vers, történelmi és politikai munka, orvosi és jogi, mezőgazdasági és földrajzi tárgyú kiadvány. Érdemes megjegyezni, hogy a suprasli nyomdában sok kortárs nyugati szerző művét is kiadták, így például itt jelent meg Swift Gulliverje először lengyel nyelven. A könyvek eladásából a kolostornak hatalmas bevétele volt, amiből nagyszabású építkezésbe kezdett Supraslban és Varsóban. A XIX. század elején a kiadói tevékenység a kolostorban elhal, 1803-ban a nyomdát a bialystoki I. Appelbaum veszi meg.

A kolostor támogatta a Tadeusz Kosciuszko vezette felkelést, majd amikor ez a vidék Poroszországhoz került, sok birtokát elkobozták. A poroszok ugyanakkor görög katolikus püspökséget alapítottak Supraslban. 1807-től orosz fennhatóság alá kerül a terület, és 1836-ban a megmaradt kolostori birtokot V. Sachert báró kapja határidő nélküli bérletbe, aki gyárat épít, és az Orosz Birodalom egyik ipari központjává teszi a helységet. Ebben az időben már csak öt-hat szerzetes lézengett a pusztulásnak indult kolostor falai között. 1839-ben, miután a birodalomban felszámolták az uniót, Suprasl ismét ortodox kolostor lesz, új templomokkal bővítik, a század vége felé megint saját nyomdája van, amelyben főleg a nép számára nyomtatnak könyveket, de kiadnak egy valláserkölcsi irányultságú hetilapot is. Az első világháború, a forradalmak és a lengyel–szovjet háború romlásba döntötték a kolostort. Az 1918 végén megalakult új lengyel állam erőszakkal eltávolítja az utolsó ortodox szerzeteseket, és különféle állami hivatalokat és egy mezőgazdasági iskolát helyez el az épületekben. A két világháború között a lengyelországi ortodox egyház hiába kísérletezett a kolostor visszaszerzésével, próbálkozásai nem jártak sikerrel. 1944-ben a kolostor régi főtemplomát, az Angyali üdvözlet székesegyházat felrobbantották. A templom helyreállítása 1984-ben kezdődött, amikor az ortodox kolostori élet megújult Supraslban. Hosszas pereskedés után 1996-ban az egész kolostoregyüttest visszakapta a lengyel ortodox egyház, és napjainkban a kolostor ismét jelentős ortodox központtá válik.

Zoltán András

A podlasiei fehéroroszok irodalmi műveltsége a XV–XIX. században

Savinskaâ, L. L.: Literaturnaâ kul’tura belorusov Podlâš’â XV–XIX vv.: Knižnye sobraniâ Suprasl’skogo Blagovesenskogo monastyrâ. Minsk, Nacional’naâ biblioteka Belarusi, 1998. 175 p.

Podlasie ma kelet-lengyelországi tájegység, ahol több százezer, jórészt fehérorosz nemzetiségű ortodox hívő él. E területen a keleti szlávok igen korán kezdtek megtelepülni, néhány általuk alapított város – Bielsk, Drohiczyn, Mielnik– története a Kr. u. első évezredig nyúlik vissza. Podlasie nyugati peremén a régészek a közelmúltban feliratos táblácskákat találtak, amelyek esetleg összefüggésbe hozhatók Cirill és Metód missziójával, vagyis lehet, hogy ezen a területen Lengyelország hivatalos, nyugati rítus szerint történt megkeresztelkedése (966) előtt egy jó évszázaddal voltak már keleti rítusú keresztyén közösségek. Podlasie ezért az ortodox kultúrának fontos, legnyugatibb emlékhelye, ugyanakkor mint határvidék, a különböző szláv nyelvek és kultúrák, valamint a szláv és a balti nyelvek és kultúrák aktív kölcsönhatásának a terepe is.

A szlavisták számára Podlasie elsősorban Supraslról, pontosabban a róla Codex Suprasliensisnek elnevezett XI. századi ószláv nyelvű kéziratról nevezetes, amelyet több évszázadon keresztül itt őriztek.

A suprasli kolostort 1498-ban alapította Alekszandr Hodkevics, a Litván Nagyfejedelemség marsallja és Ioszif Szoltan szmolenszki püspök. Első lakói közül néhányan valószínűleg az Athosz-hegyről és a kijevi barlangkolostorból jöttek. A kolostor első elöljárója, Parfutyij Szegeny, az ősrégi helyi Szegeny nemzetségből származott, akik a közeli Bielsk ortodox polgárai közé tartoztak. A kolostor építése 1500-ban kezdődött, egy év múlva állt már a Szent János apostolról elnevezett fatemplom, 1511-re pedig elkészült a kőből épült nevezetes Angyali üdvözlet temploma, amelyet 1944-ben barbár módon földig leromboltak. Helyreállításán jelenleg az autokefál lengyel ortodox egyház munkálkodik.

A suprasli kolostor igen gyorsan a Litván Nagyfejedelemség egyik legnagyobb ortodox kolostora lett, elöljárói a XVI. század közepén már a kijevi barlangkolostor apátja után közvetlenül következtek a zsinati rangsorban. A kolostor híre az egész ortodox világban terjed, a nagyorosz területekről is sokan felkeresik, de a Balkánnal is élénk kapcsolatokat tart fenn: az Angyali üdvözlet templomát egy Nektarij nevű szerb festi ki. A XVI. század végén a Maszalszkij hercegi családból származó Illarion lett a suprasli apát, aki ellenállt a breszti uniónak (1596), sőt 1601-ben ő átkozta ki Ipatij Pocej unitus metropolitát. Ezzel azonban szembekerült az uniót támogató királlyal, és III. Zsigmond eltávolíttatta Supraslból. A suprasli kolostor formálisan az 1610-es években fogadta el az uniót, de még egy évszázadig őrizte az ortodoxia összes külső jegyét, az istentiszteleteket is még a régi ortodox liturgikus könyvek szerint tartották. Az ügyvitelben a cirill írást és az ófehérorosz nyelvet használták, folyik a cirill betűs kéziratok másolása, sok új, eredeti mű is keletkezik egyházi szláv és ófehérorosz nyelven. Ugyanakkor azonban a kolostor fokozatosan nyugati hatás alá kerül. Ebben közrejátszott az, hogy ide tette át a székhelyét a (névlegesen) kijevi unitus metropolita és a bazilita rend elöljárója, akik gyakran egy személyben a kolostor apátjai is. A XVII. század közepén itt kezdődik meg az új unitus szertartáskönyv (liturgikon) kidolgozása, amely végül 1695-ben itt is jelent meg a külön erre a célra létrehozott nyomdában (egy példánya az Egri Főegyházmegyei Könyvtárban is megtalálható, vö. Szőke Lajos könyvéről írt e számban megjelent ismertetésünket.). Ez a szertartáskönyv már külső megjelenésében is nyugati mintákat követ, tartalmilag is a római egyház tanításához igazodik. Ebben az időben a suprasli kolostor szerzetesei már egyre ritkábban használják a cirill írást, többnyire lengyelül, néha latinul írnak. A kolostor ügyvitele sok latin kifejezéssel kevert lengyel nyelven folyik.

A suprasli nyomda a XVIII. század folyamán száznál több cirill betűs könyvet adott ki egyházi szláv, ófehérorosz és orosz nyelven. A kiadványok többsége az unitus (görög katolikus) egyház számára készült, de bérmunkában itt nyomtatták könyveiket az orosz óhitűek is. A görög katolikus kiadványok között tankönyveket, liturgikus könyveket, léleknemesítő olvasmányokat, jogi szövegeket találunk. A fehérorosz művelődéstörténet számára igen becsesek az itt nyomtatott ábécéskönyvek, imakönyvek, hittankönyvek, amelyek a nép számára készültek a népnyelvhez közel álló nyelven.

Az orosz óhitű kiadványokat orosz kereskedők megrendelésére nyomtatták a suprasli kolostori nyomdában, ahonnan aztán nagy példányszámban terjesztették mindenütt, ahol orosz óhitűek éltek. Tömegesen csempészték ezeket a könyveket Oroszországba, ahol óhitű kiadványok nem jelenhettek meg.

A suprasli nyomdában nemcsak cirill, hanem latin betűkkel is nyomtattak, mégpedig lengyel, latin, ófehérorosz, litván, sőt egyházi szláv nyelven is, összesen mintegy háromszáz művet. Ezeknek mintegy 35 százaléka teológiai és hitoktató mű, 21 százaléka szépirodalom, a többi alkalmi szónoklat és vers, történelmi és politikai munka, orvosi és jogi, mezőgazdasági és földrajzi tárgyú kiadvány. Érdemes megjegyezni, hogy a suprasli nyomdában sok kortárs nyugati szerző művét is kiadták, így például itt jelent meg Swift Gulliverje először lengyel nyelven. A könyvek eladásából a kolostornak hatalmas bevétele volt, amiből nagyszabású építkezésbe kezdett Supraslban és Varsóban. A XIX. század elején a kiadói tevékenység a kolostorban elhal, 1803-ban a nyomdát a bialystoki I. Appelbaum veszi meg.

A kolostor támogatta a Tadeusz Kosciuszko vezette felkelést, majd amikor ez a vidék Poroszországhoz került, sok birtokát elkobozták. A poroszok ugyanakkor görög katolikus püspökséget alapítottak Supraslban. 1807-től orosz fennhatóság alá kerül a terület, és 1836-ban a megmaradt kolostori birtokot V. Sachert báró kapja határidő nélküli bérletbe, aki gyárat épít, és az Orosz Birodalom egyik ipari központjává teszi a helységet. Ebben az időben már csak öt-hat szerzetes lézengett a pusztulásnak indult kolostor falai között. 1839-ben, miután a birodalomban felszámolták az uniót, Suprasl ismét ortodox kolostor lesz, új templomokkal bővítik, a század vége felé megint saját nyomdája van, amelyben főleg a nép számára nyomtatnak könyveket, de kiadnak egy valláserkölcsi irányultságú hetilapot is. Az első világháború, a forradalmak és a lengyel–szovjet háború romlásba döntötték a kolostort. Az 1918 végén megalakult új lengyel állam erőszakkal eltávolítja az utolsó ortodox szerzeteseket, és különféle állami hivatalokat és egy mezőgazdasági iskolát helyez el az épületekben. A két világháború között a lengyelországi ortodox egyház hiába kísérletezett a kolostor visszaszerzésével, próbálkozásai nem jártak sikerrel. 1944-ben a kolostor régi főtemplomát, az Angyali üdvözlet székesegyházat felrobbantották. A templom helyreállítása 1984-ben kezdődött, amikor az ortodox kolostori élet megújult Supraslban. Hosszas pereskedés után 1996-ban az egész kolostoregyüttest visszakapta a lengyel ortodox egyház, és napjainkban a kolostor ismét jelentős ortodox központtá válik.

Zoltán András

KISEBBSÉGEK NYELVHASZNÁLATA

Veszélyeztetett nyelvek – elveszett világok

Ostler, Nicholas: Endengered languages – lost worlds. = Contemporary Review, 279. vol. 2001. 1631. no. 349–355. p.

A legjobb és legfrissebb becslések szerint az emberiség minden második hónapban elveszít két nyelvet, és mára mintegy 6500 maradt. Igaz, ez a szám nem tartalmazza a tájnyelveket, dialektusokat. A 6500 nyelv mindegyike különálló, csak az érti igazán, aki az adott nyelvi közegben nőtt fel. Az ilyen nyelveket évezredek óta beszélik, és így váltak elkülönült nyelvekké, generációk százai csiszolták. A ma beszélt és regisztrált nyelvekből 1700 olyan létezik, amit kevesebb mint tízen használnak – leginkább Ausztráliában és Dél-Amerikában. A jelenkor rohamos kommunikációs és oktatási fejlődése következtében ezek a nyelvek rövid időn belül eltűnnek.

Európában is vannak kihalófélben lévő nyelvek, pl. a "manx" – a Man szigeten élőké, ahol a 20 év alatti lakosságnak csak 1%-a beszéli a helyi nyelvet. – A sokak által beszélt nyelvek használói nem érzékelik a kevesek által beszélt nyelvek problematikáját. Az, hogy európai nyelvek elterjesztését a gyarmatosítás erőszakosan végezte el, a leglátványosabb Indiában és Dél-Amerikában.

Manapság a cél ugyanaz, de a végrehajtás "kommunikációs érdek" és a "humanizmus" talaján áll, az emberek önként tanulják a "nagy" nyelveket, spanyolt, franciát és mindenekfelett az angolt, hogy gazdasági, kulturális, társadalmi előnyökhöz jussanak.

A kora-történelmi korokban ötezer és háromezer évvel Kr. e. Közép-Keleten beszélték a hurri, egyiptomi, sumér, elamit, hettita és akkádi nyelveket, melyekből ezen a területen ezer évvel előttre már csak az arab és a perzsa/fárszi maradt fenn.

A "kis" nyelvek eltűnése az általános emberi kultúra vesztesége is. Egy welszi közmondás szerint, "akinek beszélt nyelve nincs, annak szíve sincs". A kelta nyelv csak töredékesen maradt fenn Írországban és Wales-ben, a mindennapi használatban az angol dominál.

Amikor Macaulay Indiában a közoktatás nyelvének az angolt határozta meg, így érvelt:

"Aligha kell ismételni ragaszkodásunkat saját nyelvünkhöz. Az még a nyugati nyelvek között is kiemelkedő … Biztonsággal mondható, hogy a mai angol nyelvű irodalom nagyobb terjedelmű, mint háromszáz évvel korábban a világ összes nyelvén megjelent irodalom." (Macaulay: Minute on Education, 1835)

Ebben a szellemben égettette el 400 évvel ezelőtt Diego de Landa az összes maja könyvet. A misszionáriusok ma is ösztökélik az ecuadori huaorami indián szülőket, hogy gyerekeiket spanyol iskolába járassák.

A nyelvek halhatatlanok, nem úgy, mint az emberek – de a nyelvek is csak addig élnek, amíg az emberek beszélik azokat.

Minden élő nyelv magába foglal valami analógiát a tudományos paradigmából, a gondolkodás és emlékezet rendszeréből, ami az élet útját könnyíti. Csodálatos az – eltérően a nyugati tudománytól –, hogy ezek a paradigmák különbözőek: a nyelvek a különböző tanulási folyamatok ezreit reprezentálják.

Az internet elterjedése segítheti a kis közösségek ponttól pontig terjedő vagy széles körű kommunikációját, de hozzájárulhat valamelyik "nagy" nyelv (angol) általános használatának rögződéséhez is. Ez ütközőfelület lehet a "kis" és "nagy" nyelvek között.

A "nagy" nyelvek beszélői soha nem fogják megtudni milyen érzés az, amikor a "kis" nyelveken beszélők általánosan ismert "nagy" nyelven kommunikálnak, majd visszatérnek saját nyelvükhöz, amikor érzéseiket akarják kifejezni.

Kádár József

A liturgia nyelve és a hívek nyelvi viselkedése az ukrajnai katolikusoknál

Rudnicka, Sergiusz: Jezyk liturgii w kosciele katolickim na Ukrainie a jezykowe zachowanie wiernych podczas mszy. = Smulkowa, Elzbieta, Engelking, Anna (red.), Jezyk a tozsamosc na pograniczu kultur. Bialystok, Katedra Kultury Bialoruskiej Uniwersytetu w Bialymstoku, 2000 (= Prace Katedry Kultury Bialoruskiej Uniwersytetu w Bialymstoku 1. tom). 177–179. p.

Az ukrajnai lengyel nyelvjárások módszeres kutatása irányította rá a figyelmet arra, hogy milyen szerepet játszik az ukrajnai lengyelség értékrendjében a nyelv. Általánosságban elmondható, hogy az etnikai hovatartozás szempontjából a lengyel nyelv kívánatos, de nem meghatározó érték. A származás egyenes megvallása mellett meghatározó érték viszont a lengyel katolikus egyházhoz tartozás, amelynek a jellemzője a lengyel liturgikus nyelv.

Az a körülmény, hogy a katolikus liturgiában szerepet kap az ukrán és/vagy az orosz nyelv a lengyel mellett vagy helyett, szerző szerint azzal jár, hogy Ukrajnában eltűnik a lengyel katolikus egyház, és a helyén egy nemzetiségi szempontból közömbös katolikus egyház jön létre. Ez azzal jár, hogy a katolikus vallás megszűnik a lengyel etnikai identitás jellegzetessége lenni. Csökken ezzel a lengyel identitás összetevőinek a száma, ami azt is jelenti, hogy a lengyel tudatú népesség száma gyorsabban fog csökkenni, mint amikor a katolikus egyházhoz való tartozás egyúttal a lengyel etnikumhoz való tartozást is jelentette.

A pap felszólítására a hívek különböző intenzitással válaszoltak. A lengyelül elhangzó felszólításra mindenki válaszolt egy-két nagyon idős ember kivételével. A fiatalok közül az oltártól távolabb ülők ritkán válaszoltak, a presbitériumban helyet foglaló, rendszeres templomlátogató fiatalok viszont mindig. Az ukrán nyelven elhangzó felszólításra csak a presbitériumban ülő fiatalok válaszoltak, az idősebbek közül alig valaki. Nem fordult elő, hogy az ukrán nyelvű felszólításra valaki lengyelül válaszolt volna. A pap által lengyelül intonált énekeket az idősebb korosztály énekelte, az ukrán nyelvűeket viszont csak az orgonista és néhány fiatal a rendszeres templomlátogatók közül.

A mise alatti nyelvi viselkedést az idősebb korosztály szabja meg. A hagyományos közösségekben, amilyenek az ukrajnai lengyel falvak, a nyelvváltás a liturgiában lassabban megy végbe, mint egyébként. Nem elég ehhez a generációváltás, hanem ki kell alakulnia egy olyan, az ukrán nyelvet a templomban is előnyben részesítő rétegnek, amely túlsúlyba kerül a templomlátogatók között. Jelenleg azonban a 20 évnél fiatalabbak megkérdezése azzal az eredménnyel járt, hogy a templomlátogató fiatalok között kisebbségben vannak azok, akik ukránnak vallják magukat, a lengyel tudatúak pedig, noha gyakran csak passzívan tudnak lengyelül, nem hívei annak, hogy kizárólag ukrán legyen az istentiszteleti nyelv. A katolikus istentiszteleten való részvétel továbbra is együtt jár a lengyel nyelv használatával, ezért az ukrán nyelvű hitoktatásra járó gyermekeknek is meg kell tanulniuk néhány lengyel imádságot, ha a többiekkel együtt akarnak imádkozni.

Zoltán András

Nyelv és identitás a kasuboknál

Popowska-Taborska, Hanna: Jezyk a tozsamosc – casus kaszubszczyzny. = Smulkowa, Elzbieta, Engelking, Anna (red.), Jezyk a tozsamosc na pograniczu kultur. Bialystok, Katedra Kultury Bialoruskiej Uniwersytetu w Bialymstoku, 2000 (= Prace Katedry Kultury Bialoruskiej Uniwersytetu w Bialymstoku 1. tom). 171–176. p.

Több mint egy évszázada folyik a vita arról, hogy a kasub önálló nyelv-e, vagy pedig a lengyel egyik dialektusa. A nyelvtudományi munkákban a kasub úgy jelenik meg, mint egy korábban nagyobb, de az elmúlt századokban germanizált nyelvterület keleti perifériája. Tipikusan kasub hangtani változásnak mindössze három tekinthető, ezek közül kettő (*e > i; s’, z’, c’, Z’ > s, z, c, Z) a XIV. században, egy pedig (az úgynevezett "kasub sva" kialakulása bizonyos helyzetekben a rövid y, i, u helyén) a XVII. század második felében alakult ki. A kasub mai különállása elsősorban azon alapul, hogy megőrzött olyan, az ólengyelben még ismert hangtani, alaktani és szókészlettani vonásokat, amelyeket a lengyel nyelvterület többi részéről különféle innovációs folyamatok mára már kiszorítottak. Erre hivatkozva a nyelvészek egy része a kasubban egy – meglehetősen archaikus – lengyel nyelvjárást lát. Az így gondolkozó nyelvészek sem vonják azonban kétségbe a kasub, különösen az északi és középső kasub nyelvjárások nyilvánvaló különállását. Mindenki elismeri, hogy a kasub annyira élő és fejlődő idióma, amihez hasonló egyetlen más lengyel nyelvjárásban sem tapasztalható. Más felfogás szerint azonban a kasub önálló nyelv. Edward Breza felfogásában a két nyelvi rendszer – a lengyel és a kasub – szinkrón leírása és kontrasztív vizsgálata alapján megállapítható, hogy két különböző nyelvről van szó. Alfred Majewicz az etnolektus (= egy etnikai csoport nyelve) fogalmával operálva azt állítja, hogy ha egy etnolektuson beszélő nem érti meg a másik etnolektuson beszélőt, akkor ez az etnolektus önálló nyelv. És valóban, a Lengyelország központi részéről származó lengyel nem érti meg az északi kasub nyelvjárást.

A szerző szerint a "nyelv vagy nyelvjárás" dilemmájának az eldöntése jelentős mértékben kívül esik a nyelvtudomány kompetenciáján, mert ebben kulturális és szociális tényezők is közrejátszanak, jelen esetben a következők: 1. létezik kasub irodalmi hagyomány és modern kasub irodalom; 2. kísérletet tesznek a kasub nyelvi norma kialakítására; 3. tudatosan bővítik a kasub használati körét.

1. A XVI–XVII. században még csak kasub nyelvjárási vonásokat fedezhetünk fel lengyel nyelvű szövegekben, de a XIX. század első felétől kezdve már folyamatos a kasub irodalmi hagyomány. A mai kasub írók zömét nem lehet nyelvjárási vagy regionális írónak nevezni, noha sokan saját nyelvjárásukon írnak. Sok kasub művet lefordítottak ugyanis a lengyelen kívül más nyelvekre, köztük világnyelvekre is.

2. A kasub nyelvi norma kialakítására irányuló törekvés kézzelfogható jele a helyesírás egységesítésére irányuló erőfeszítés. Az E. Breza és J. Treder által 1975-ben kiadott helyesírási szabályzatot ugyan sokan vitatják és felülbírálják, de a nyelvi norma kialakítását célozzák a kasub–lengyel és a lengyel–kasub szótárak, amelyek a nyelvújítási szótár szerepét is betöltik: szerzőik maguk által kreált neologizmusokat is közölnek abból a célból, hogy megteremtsék azt az irodalmi nyelvben nélkülözhetetlen absztrakt szókincset, amely a nyelvjárásokból nem kölcsönözhető, mert a nyelvjárási beszédben nem is létezik. 1981-ben megjelent E. Breza és J. Treder kasub nyelvtana (lengyelül), 1992-ben egy kasub nyelvkönyv, 1997-ben egy új kasub helyesírási kézikönyv immár kasub nyelven, ami maga után vonta a kasub nyelvészeti szakkifejezések megteremtésének a szükségességét is.

3. A kasub nyelv használati körének tudatos kiterjesztése figyelhető meg abban, hogy csak 1992-ben egyidejűleg két kasub nyelvű Újszövetség-fordítás is megjelent. Nem kétséges, hogy az ilyen irányú buzgolkodásnak nagy lendületet adtak II. János Pál pápa szavai, aki 1987. június 11-én Gdyniában anyanyelvükön biztatta a kasubokat arra, hogy őrizzék meg identitásukat biztosító értékeiket és hagyományaikat. Bővültek a kasub intézmények is: Sikorzynban kasub kulturális és oktatási központ működik, Gdanskban pedig az újonnan alakult Kasub Intézet. A gdanski rádió hetente kasub magazinműsort közvetít, amelynek részeként kasub nyelvtanfolyam is indult, amelynek írásos anyagát a gdanski helyi sajtó közli. Brusyban kasub líceum, a gdanski egyetemen kasub lektorátus működik. A gdanski metropolita felszólította a kasubul tudó papokat, hogy a kasub falvakban vezessék be a kasub nyelvű liturgiát.

Ugyanakkor a kasub vezető értelmiségiek lengyel nemzetiségűnek, a lengyel nemzet egy sajátos etnikai változatába tartozónak vallják magukat, noha tudatában vannak etnikai különállásuknak. A saját nyelvi és kulturális tudatú etnikai csoport identitása a kasubok esetében más szinten fogalmazódik meg, mint a nemzeti identitás.

Zoltán András

Nyelv és identitás kultúrák határán: a lausitzi szorbok

Rzetelska-Feleszko, Ewa: Jezyk a tozsamosc na pograniczu kultur – sytuacja luzycka. = Smulkowa, Elzbieta, Engelking, Anna (red.), Jezyk a tozsamosc na pograniczu kultur. Bialystok, Katedra Kultury Bialoruskiej Uniwersytetu w Bialymstoku, 2000 (= Prace Katedry Kultury Bialoruskiej Uniwersytetu w Bialymstoku 1. tom). 180–185. p.

A lausitzi szorbok lélekszáma jelenleg körülbelül 60 ezer fő, a második világháború utáni években még mintegy 80 ezren voltak. Közvetlenül a háború után Lausitzban nagy nemzeti fellendülés bontakozott ki. Dinamikusan fejlődött az iskolahálózat, megindult a tanító- és tanárképzés, megalakultak a szorb szervezetek, kulturális egyesületek, kórusok, megnyitotta kapuit a színház stb. Ez annak volt köszönhető, hogy 1. a hitleri időkben a szorbokat éppúgy üldözték, mint a többi szlávot, a szorb nyelv használatát még családi körben is büntették; a szorb értelmiség koncentrációs táborokba került. Az 1945. év Lausitzban tehát valóságos felszabadulást jelentett; 2. a szovjet hatóságok a közös szláv gyökerekre való tekintettel támogatták a szorb kisebbséget; a szorboknak hagyományosan szoros kapcsolataik voltak a csehekkel és a lengyelekkel (például a szorb katolikus papokat hagyományosan Prágában képezték, volt ott szorb ifjúsági szervezet is). A szorbok politikai szimpátiáját mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy petíciót intéztek Sztálinhoz azzal a kéréssel, hogy területüket csatolja a cseh államhoz.

A szorb iskolahálózat, valamint a szorbok nemzeti képviselete, a "Domowina" azonban beépült a német állam szervezeti és politikai struktúrájába. Idővel számos szorb vezető célszerűnek látta, hogy népe érdekében és a társadalmi cselekvés lehetőségéért belépjen a kommunista pártba vagy a helyi közigazgatás szerveibe.

Az a szabadság és támogatás, amelyet a szorbok közvetlenül a háború után élveztek, az NDK megalakulásával beszűkült. A "Domowina" magasabb funkcióit párttagok (SED) foglalták el, és ezáltal a kommunista – és egyben ateista – propaganda eszközévé vált. Az NDK hatóságai saját kisebbségpolitikát kezdtek folytatni, amely kétkulacsosnak nevezhető. A jelszavak szintjén továbbra is a szorbok egyenjogúságát hirdették, a valóságban azonban korlátozták a kisebbségi jogokat az iskoláztatás, a vallásszabadság, a könyvkiadás terén. A látszólag szorbbarát kirakatpolitika legfőbb eseménye a nagy csinnadrattával reklámozott szorb kulturális fesztivál volt. Ugyanakkor azonban 1964-ben olyan törvényt hoztak a szorb iskoláztatásról, amely szigorúan megkövetelte, hogy a szülők írásban kérjék, hogy gyermekük szorb iskolába járhasson. Ehhez olyan szűk határidőt adtak, amit szinte lehetetlen volt betartani. Ennek következtében a jelentkezők száma rohamosan csökkent: az 1962. évi 12 ezerről 1967-re mindössze 2 800-ra (!). Hasonló leépülés következett be minden más területen is. A háború utáni pezsgés megszűnt, a szorb nemzetiség presztízsét szisztematikusan rombolták. Ez a helyzet egészen 1989-ig tartott. Az 1989–1990. évi politikai változás után kiadtak olyan jogszabályokat, amelyek garantálják a szorb nemzet és kultúrája fejlődését. A változásokkal egyidejűleg eltávolították az előző rezsimhez kötődő szorb funkcionáriusokat. Ezek között sok értékes, a szorb ügyet őszintén szolgáló ember is volt, akiknek a pótlása nehézséget okozott. Egyes papokat, akik korábban a függetlenség és az ellenzékiség támaszai voltak, most a Stasival való együttműködéssel vádoltak, ennek következtében a szorb elit meggyérült, tekintélye pedig megkérdőjeleződött.

A XX. század nagy változásokat hozott a falusi életben. Minden falu jó összeköttetésbe került a városokkal a közlekedés fejlődése nyomán, a házakba rádió, majd televízió került, amely a többségi nyelven sugározta a műsorokat. A fiatalok társadalmi előrehaladása leggyakrabban a többségi nyelv és kultúra elfogadásával jár együtt. A szorb elit azon törekvései, hogy erősítsék a kisebbségi nyelv pozícióit az iskolában, a sajtóban, templomban stb., nem tudják fékezni Lausitzban azt a folyamatot, hogy egyre csökken a magukat szorbnak tartók, vagyis a szorb nemzeti tudattal rendelkezők száma.

Egy nemzet vagy etnikai csoport azonosságtudatáról számos tényező dönt, többek között a közös származás, a közös terület, az egységes anyagi kultúra, a közös történelmi és kulturális tradíciók, a legendák, a dalok, az irodalom és a költészet. integráló szerepet töltenek be az olyan szimbólumok is, mint a zászló vagy a címer. Fontos tényező lehet a közös vallás és a közös, másokétól eltérő nyelv.

Alsó- és Felső-Lausitz protestáns vidékein a nyelvet pragmatikusan kezelik, nem tulajdonítanak neki különösebb értéket. A legtöbb szülő itt úgy gondolkodik, hogy a szorb tanulása a gyermekeknek semmi hasznot nem hoz. Felső-Szilézia azon részén viszont, ahol jó szorb iskolák vannak, a szülők szívesen küldik oda a gyermekeiket, mert jobb képzést nyújtanak, mint a német iskolák. Ez a helyzet azonban csak Felső-Lausitz kisebb, katolikus részére érvényes, ahol a szorb nyelv még aktív érintkezési eszköz, mégpedig nem csak a családban, hanem az iskolában, a templomban és a hivatalokban is.

A szorb társadalom kétnyelvű; nincs olyan szorb, aki ne tudna németül is. A városokban a szorb nyelvet gyakorlatilag nem hallani az üzletekben, a hivatalokban vagy az utcán, a munkahelyek közül csak a szorb intézményekben (iskolák, kiadók, társadalmi szervezetek) használják. A munkahelyeken többnyire falun is már a német szó járja. Családi körben szorbul beszél még az egész nyelvterületen az idősebb korosztály, a fiataloknak azonban már csak 10 százaléka. A szorb nyelv már csak az említett kis felső-lausitzi katolikus körzetben dominál. A fentiek fényében a nyelv megőrzése egyet jelent a szorb identitás, a szorb nemzet fennmaradásával.

Zoltán András

Tatárország – egy igazi kétnyelvűség nyomában

Polyakova, Yulia: Tatarstan. A la recherche d’un véritable bilinguisme. = Le Courrier des pays de l’Est, 2001. 1018. no. 27–34. p.

A szerző Párizsban, az INALCO-ban végzi doktori tanulmányait.

A szovjet rendszer a tatár nyelvet és identitást elnyomta. 1990. augusztus 30-án a Tatár Szövetségi Köztársaság kikiáltotta függetlenségét, melyet 1992 márciusában népszavazással is megerősített. Még ugyanebben az évben, novemberben kibocsátott alkotmány kimondja, hogy a tatár és az orosz az ország hivatalos nyelve.

Az 1989-es népszámlálás adatai szerint az 5,5 millió lélekszámú tatárság képezte Oroszország második legnagyobb etnikumát. Mindössze 1,7 millió él közülük a mai Tatárország földjén; a többiek Szibériában, Közép-Ázsiában, Litvániában és a nagy metropoliszokban, szétszórva. A szovjet asszimilációs politika következtében ebben az időben a tatárok 77,2%-a vallotta második nyelvének az oroszt, 3,4%-uk elsőnek tartotta, míg összesen 1,1% orosz beszélte a tatár nyelvet. Ugyanekkor a Tatarsztánnak számító területen a gyerekeknek mindössze 12%-a tanult az orosztól különböző tannyelvű iskolában, többségük vidéken. Fővárosukban, az 1,2 milliós Kazánban csupán egyetlen iskolában tanítottak tatár anyanyelven.

A tatár nyelv fénykorát a XIX. század végétől 1930-ig élte. A legrégibb tatár irodalmi emlék Kul Gali poémája a XIII. századból, arab karakterekkel írva. A XIX. században nagy lendületet vett tatár kultúra az orosz és az észt mellett a harmadik helyet foglalta el a cári korszakban. A tatár nyelv 1917-ben emelkedett azonban csak hivatalos rangra. Néhány, az orosz–tatár együttélés példaértékű éve következett ezután. Mindkét nyelvet használták a közigazgatásban, iskolákban, az élet minden területén. 1927-ben azonban az arabról a latin betű használatára tértek át, 1939-től pedig, "a nemzetiségek szovjet politikájának" jegyében a cirill betűs írásmódra. A 90-es évek végére megszülettek az afféle jelszavak, mint "Amennyire a nyelv élő, a nép is annyira élő.".

A tatár nyelv fennmaradásáról, fejlődéséről ma az államnak kell gondoskodnia. A politikai pártok vérmérsékletüknek megfelelően vélekednek a tatár, illetve az orosz nyelv együttes, átmeneti, illetve kizárólagosan hivatalos nyelvvé tételéről. 1992 júniusában fogadták el a szövetségi törvényhozásban a "Tatársztán Köztársaság népeinek nyelvéről" szóló törvényt. A szövetségi területen az orosz az államnyelv, de valamennyi ott élő köztársaság szabad kezet kap egy másik államnyelv választására is. A föderatív állam anyagilag és jogilag támogatja valamennyi, a területén beszélt nyelv használatát és fejlődését. Tatársztán számára kikötés a tatár és az orosz nyelv egyenlősége az élet legkülönbözőbb területein, illetve ezek ismeretének hiányában valamely harmadik nyelv használata is megengedett az ügyintézésben.

1994-ben részletes cselekvési program kidolgozását fogadta el az államtanács. Ide tartozik 2001-ig felelős szervezetek létrehozása a hivatalos nyelvek használatának bevezetésére az oktatásügyben, a médiában, a számítástechnikában. A tatár diaszpóra számára kétévente egyszer világtalálkozót rendeznek Kazánban. Az általános- és középiskolákban kötelező az orosz mellett a tatár nyelv tanulása-tanítása. Négy további nyelv vonatkozásában: a csuvas, a mari, az udmurt és a mordvin esetében a körzetben élő nemzetiségek létszáma szerint. A statisztika alapján a tatárul tanuló gyermekek az összlétszám 98,5%-át teszik ki, de csak a fiatalok 48%-a jár olyan iskolába, ahol fel van mentve az anyanyelvi tanulmányok alól. Nőtt azoknak a vegyes iskoláknak a száma, ahol a tatár nyelvű tanulástól mentességet lehet szerezni. Az okok között kezdettől fogva a tanítás minősége kapott hangot, hogy tudniillik nincs elegendő, tatár nyelven jól tudó, szakképzett tanár az egyes iskolákban. Ezzel összefügg azonban az is, hogy a tanárképző intézményekben lehetetlen tatár tanulmányokat folytatni. A felsőfokú tanintézetekben nincs külön költségvetés a tatár nyelvű oktatásra. Létezik már egy alternatív intézmény 1996 óta, a Humán Tudományok Intézete mint nemzeti szerveződés. Azonban egy alternatív egyetem létrehozása nagy vitákat váltott ki. Így, egy fontos láncszem hiányában, a szülők 53%-a orosz iskolába küldi gyermekét, ahol a tatár nyelv, a sok között az egyik tantárgy. A könyvkiadás főleg a tankönyvekre koncentrálódik. Központi szerepe van ebben az 1992-ben alakult Magarif kiadónak. A magas példányszám is kevés azonban a volt Szovjetunió területén élő összes tatárnak. A rádióadások mindenképpen aránytalanságot mutatnak: egy tatár nyelvű órára több mint 40 orosz nyelvű adásóra esik (valamennyi csatornán együttvéve). Ennek ugyancsak nyelvi és pénzügyi okai is vannak.

A XX. századi írásreformokról esett már szó. A harmadik, a tatár ábécé latin alapokra való visszahelyezése 2001 szeptemberében kezdődött; tízéves átmenetet terveztek a folyamatnak. Az iskolákba folyamatosan, felmenő rendben vezetik be az új írást. A hivatalos dokumentumok 2011-ig mindkét írásmóddal megjelennek. A cirill betűs változat elhagyása kedvez a tatár nyelv sajátosságainak, a helyesírási és fonetikai jellegzetességeket a latin betűs ábécé hívebben vissza tudja adni. Persze sokan csak annyit fognak föl a folyamatból, hogy sok-sok pénzbe kerül az újrafordítás, és hogy Moszkvától távolodó, Törökországhoz közelítő politika részesei volnának. Erre az orosz duma sem tétlenkedett, szakértői bizottságot nevezett ki, hogy vizsgálná meg, a latin betű mennyire fogja szolgálni a tatárokat a körülöttük élő népek tengerében. A bizottság Kazánban úgy látta, hogy veszélytelen a változtatás, a dumában azonban már negatív politikai következményeket emlegettek, sőt, abbeli félelmüknek adtak hangot, hogy Törökország vallási befolyással él a térségben.

Az új iskolaévre, 2001–2002-re nem is készítették elő kellőképpen a tananyagot. A köztársasági elnök, Sajmiev a többi, ex-szovjet állam írásreformmal kapcsolatos tapasztalataira vár (Azerbajdzsán, Üzbegisztán). Néhány ismert tatár személyiség levélben fordult az Államtanácshoz, hogy ne változtassák meg a cirill betűs ábécét! Végül pedig: az orosz alkotmány 3. cikkelyéhez is érkezett egy ajánlás, mely szerint az Oroszország területén élő, valamennyi hivatalos nyelv írásmódja cirill legyen.

Kilenc évvel a Tatársztánban élő népek nyelvének jogi elismerése, a nyelvpolitika még nem érte el célját; a tényleges kétnyelvűség egyelőre csak álom. Az államigazgatásban még mindig nem használják a tatár nyelvet. A Föderatív Alkotmánynak pedig ragaszkodnia kellene hozzá. Tatársztán esete egyedülálló volt Oroszországban, s egy nemzeti nyelv megőrzése már önmagában is gazdagságot jelenthetne a kultúra, a társadalom számára.

Kakasy Judit

Üzbegisztán: egy nehezen kötelezhető hivatalos nyelv

Uhres, Johann: Ouzbékistan – Une langue officielle difficile a imposer. = Le Courrier des pays de l’Est, 2001. 1018. no. 18–26. p.

A szerző a párizsi INALCO-n végzi doktori tanulmányait.

Igen különböző nyelvek éltek együtt Üzbegisztán mai területén, ezért a legtöbb helyen többnyelvűség alakult ki. Még a függetlenség kimondása előtt, 1989-ben hivatalos nyelvi státust kapott az üzbég. Beszélt formájának igen változatos dialektusai ismertek, egészen eltérő a volt Szovjetunió különböző részein élő üzbégek által használt nyelv a "bennszülöttekétől".

A végtelen mezőkön átvonuló kereskedők sokféle nyelvet használtak. Az oázisok letelepült népe igyekezett határozottabb formát adni egy változatnak. Tényleges lökést azonban a cári, centralizáló politika, majd a szovjet rendszer adott az üzbég nyelvnek. A függetlenség kivívása óta az eszményi ’egy állam, egy nyelv’ megvalósítása lehetetlen feladatnak tűnik. Pedig tudvalevő, hogy a nyelvi állapot az identitással is szoros kapcsolatban áll. A hatalom éppen ezért a türkmének évszázados jelenlétét sulykolja az állampolgárokba. Közép-Ázsiában egyébként az indoeurópai nyelvek, így pl. a perzsa, és az Üzbegisztánban legjelentősebb kisebbségnek számító tadzsik keveredett a történelem során az altaji nyelvekkel, például a törökkel. Az üzbégek azonban elutasítják a keveredés elméletét mondván, ők letelepedett türkmének.

Nagyon kevés tényleges adat áll rendelkezésre a történelmi múltból. Annyi bizonyos, hogy Közép-Ázsiának ezen a részén az ókorban a sztyeppei lovasok, a szkíták, majd később az oázisok letelepedett népe a keleti iráni nyelveket – a baktrit, szokhdit, klorezmit – használta. Ezzel szemben a legkorábbi török nyelvemlékek (a mai Mongólia és Szibéria területén) a VII., esetleg a VI. században jelentek meg. A Perzsa Birodalom szétesésével a perzsa megőrizte közvetítő nyelv szerepét Közép-Ázsiában. Időközben a türk népek dél felé mozdultak el, és elfoglalták a nomadizáló területeket, ahol szomszédságba kerültek, illetve összekeveredtek az őslakosokkal, végül többségbe kerültek a mai Üzbegisztánt nagyjából meghatározó területen. Ám mind a mai napig bilingvis maradt a társadalom a türk nyelvű üzbégek és a perzsául beszélő tadzsikok révén. A XI. század óta török eredetű uralkodók játszottak vezető szerepet a térségben, de az irodalom és a közigazgatás nyelve a perzsa maradt (Bukhara és Kokand kánságban egészen mostanáig). Khira kánság területén a XV. században Aliecher Navai létrehozta az üzbég irodalmat, amely a török egy változatán, a csaghatájon alapszik.

A cári időszakban egyedül a gyarmatosítók nyelve, vagyis az orosz kaphatott hangot a közéletben. Az októberi forradalmat követően, a szovjet normatívának megfelelve, az addig arab írásjeleket használó üzbég nyelvet 1927-től a latin ábécé, majd 1940-től a cirill ábécé karaktereivel használták írásban. A peresztrojka idején megjelenő nacionalista mozgalom tűzte zászlajára az üzbég nyelv emancipálását, így lett hivatalos nyelv 1989-ben; az 1995-ös alkotmány pedig államnyelvi rangra emelte. Használatát, tanulását törvényi úton garantálja. Ugyanakkor elismeri a többi nyelveket is, és az orosz mellett választható oktatási nyelvvé teszi őket. A különféle nyilvános intézmények eredetileg nyolc évet kaptak arra, hogy az államnyelvet általánosan bevezessék. Úgy tűnik azonban, hogy elképesztő lassú ütemben folyik az üzbég nyelv elsajátítása, illetve általános használatba vétele. Az üzbég légitársaság egyelőre változatlanul oroszul kommunikál.

Az üzbég nyelvet megtanulni nem könnyű, ám az iskolázott lakosságnak még ma is csak kezdetlegesek az ismeretei. A törvény 4. cikkelye kimondja, hogy az üzbég nyelv tanulása ingyenes. Ennek ellenére az üzemi nyelvtanfolyamokat, motiváció hiányában, lassan abbahagyják. Az orosz ajkú lakosság egy része elhatározta, hogy gyermekét Oroszországban taníttatja tovább, ezért elhagyják Üzbegisztánt; mások pedig egész egyszerűen kitartanak az orosz nyelv mellett abban bízva, hogy ezzel továbbra is mindig boldogulnak.

A függetlenné válás után az is hamar kiderült, hogy súlyos szakemberhiánnyal kellene szembenézni, ha az orosz eredetű lakosságot mind hazaküldenék. Maradt tehát a jól begyakorlott, kölcsönös tolerancia alkalmazása. Az üzbégek nagy része nem tanulja meg anyanyelvét, az oroszok pedig nyilvánosan nem tanúsítanak arroganciát az őslakosokkal szemben.

Az iskolában az oroszt gyakran idegennyelvként fogják föl, bár tanítása valamennyi helyen kötelező. A kormány ugyanakkor elrendelte, hogy az üzbégek által sűrűn lakott kerületekben kötelezően üzbég osztályokat nyissanak, még az orosz iskolákban is. A felsőfokú képzésben való részvételhez, valamint sok állás betöltéséhez kötelező üzbéget tudni. Erre a tadzsikok is hajlandóak, főleg a városlakók Szamarkandban, Bukharában. Viszonylag nagy arrafelé az igény a perzsa nyelvű oktatásra is. A tudományos szakirodalom ugyancsak nyelvi nehézségekkel küzd. A publikálók nagy része nem ismeri az üzbég nyelvet, ugyanakkor az ország határain túl élő olvasóközönséggel is hasonló a probléma.

Az állami könyvkiadás elég visszafogott. A peresztrojka előtt számos, nagy példányszámú orosz és üzbég újság jelent meg. Noha maradtak az azonos tartalmú, két nyelven megjelenő hivatalos lapok, példányszámuk drasztikusan csökkent. Alig kapni simított felületű papírra nyomott, színes magazint, a megmaradt néhány is Oroszországban készül. Ma a helyi tévécsatornák, egy kivételével, üzbég nyelvű műsorokat sugároznak. Az oroszországi adásokhoz parabolaantennát vesznek a lakosok. A filmgyártás államilag finanszírozott, politikailag teljes mértékig ellenőrzött. A színházi élet szabadabb: dinamikus, orosz nyelvű színház működik Taskentben.

A nyelvtörvény 7. cikkelye erőteljesen őrködik az állami nyelv közösségi használata fölött. Sok pénzbe került a cirill betűhasználatról való visszaállás az államnak. Törökország egyébként arra próbálja rávenni a türkmén népeket, hogy kövessék példáját, és álljanak át a latin betűs írás használatára. Az üzbég kormány – hosszas tépelődést követően –, 1993 óta, a türkmén ellenzék legnagyobb örömére a latin betű használata mellett döntött. Általánossá a 2000–2005 közötti időszakban kívánják tenni. Az iskolákban fokozatosan, fölmenő osztályonként vezették be az új írásmódot az 1996-97-es tanévtől kezdődően. Az írásreform azonban több hullámban, eltérő változatokban terjed. A végleges változat – úgy tűnik – az 1996-os iskolaév kezdetére esett, amikorra a tankönyvek is időben elkészültek. Igaz, csak az első osztály számára, de az elhatározás mindenesetre komoly volt. Az egyes korosztályok között így is szakadék húzódik anyanyelvük írásképének írását-olvasását illetően. Sok szülő úgy próbál segíteni gyermekének, hogy a cirill ábécével próbálja megtanítani olvasni. Gyakran hallani olyasmit is, hogy "a gyerek latinul tanul", ilyenkor nyilvánvalóan az üzbég latin átírásos változatának elsajátítására kell gondolnunk.

Kakasy Judit

Orosz alapú pidzsin nyelvek

Stern, Dieter: Russische Pidgins. = Die Welt der Slaven, XLVII. Bd. 2002. 1–30. p.

Az orosz szókincsen alapuló pidzsin nyelvekre mindeddig nem sok figyelmet fordított a szlavisztika. Úgy tűnhetne, hogy nem is nagyon érdemes ezzel a kérdéssel foglalkozni, mivel a legismertebb orosz pidzsin, a russenorsk, már több mint nyolcvan évvel ezelőtt kihalt, a kjahtai kínai–orosz pidzsin pedig a kínai–orosz barátság 1959-ben történt megszakadása következtében látszott ugyanerre a sorsra jutni. E két pidzsinből csak nem túl terjedelmes feljegyzések maradtak fenn: rövid párbeszédek, egyes mondatok és szavak gyűjteményei. Kevésbé ismert azonban, hogy Szibéria északi peremén, a Tajmir-félszigeten máig fennmaradt egy orosz pidzsin, továbbá a kínai–orosz pidzsin sem enyészett el még teljesen. Mindkét pidzsin azonban közvetlenül a kihalás előtt áll, ezért vizsgálatukra és dokumentálásukra halaszthatatlanul szükség van.

A pidzsin és kreol nyelvek [ Vö. Fodor István, Pidzsin és kreol nyelvek. In: Fodor István (foszerk.), A világ nyelvei . Budapest, 1999. 1191–1192. p.] kutatása – a kreolisztika – kezdetben csaknem kizárólag az angol, a francia, a spanyol vagy a portugál alapú tengerparti pidzsinekkel foglalkozott a Karib-tenger, Nyugat-Afrika és a Csendes-óceán térségében. A XX. század közepétől kezdve azonban fokozatosan felfedezték az olyan kontinentális pidzsineket, mint amilyen például a számos közép-afrikai országban elterjedt ngbandi alapú pidzsin, az arab alapú szudáni juba, a különféle indián pidzsinek, végül a sarkkörön túli pidzsinek is a kutatók látókörébe kerültek. Az ezekről I. Broch és E. H. Jahr szerkesztésében 1996-ban kiadott összefoglaló munka [ Broch, I., Jahr, E. H., Language contact in the Arctic. Northern pidgins and contact languages . Berlin, New York, 1996.] már hírt ad orosz alapú pidzsin nyelvekről: a tajmiri govorkáról és a russenorskról. A szakirodalom kritikai áttekintése után a szerző hét orosz alapú pidzsin és keveréknyelvet sorol fel: 1. govorka, 2. russenorsk, 3. kamcsatkai pidzsin, 4. kínai–orosz pidzsin, 5. Copper-szigeteki aleut, 6. volgai pidzsin, 7. burját–orosz. Ezek közül a kamcsatkai pidzsinről csak egy 1922-es elejtett megjegyzésből tudunk, a Copper-szigeteki aleut nem igazi pidzsin, hanem teljes értékű (keverék)nyelv, a csuvasok által használt volgai pidzsinről szintén az 1920-as évekből maradtak fenn igen gyér feljegyzések, a burját–oroszról csak hírek vannak, leírása nincs. Ezért a szerző a továbbiakban azt a három orosz pidzsint ismerteti, amelyek kielégítően dokumentálva vannak.A russenorsk kereskedelmi pidzsin, amelyet Észak-Norvégiában használtak az orosz kereskedők és a norvég halászok. A norvégok a halászzsákmányuk egy részét lisztre, gabonára, kenderre, nyírfakéregre, deszkára és más effélékre cserélték azoknál az arhangelszki, holmogori, Szumszkoj Poszad-i és kemi orosz kereskedőknél, akik kora nyáron, amikor visszavonult a jég, felkerekedtek Észak-Norvégia felé, majd késő nyáron hazatértek. Ők maguk is halásztak a norvég tengerpart mentén le egészen a Lofoten-szigetekig, de saját fogásukat szívesen megtetézték a norvég halászok feleslegével is, mivel a nyílt tengeri hal az oroszoknál nagyon kedvelt áru volt. A kereskedelem cserealapon bonyolódott. E kereskedelem nyomai egészen a XVIII. század elejéig követhetők nyomon, de igazán akkor lendült fel, amikor legalizálta ezt a kereskedelmet az 1782. évi orosz–dán kereskedelmi egyezmény. Finnmark tartományt ez az egyezmény szabadkereskedelmi övezetté nyilvánította. Az orosz aktivitás soha nem látott mértékben megnőtt az észak-norvégiai partoknál. Például csak az 1881. évben 470 hajó összesen 2287 főnyi személyzettel hajózott a Fehér-tengerről Vadsř, Vardř, Hammerfest és Tromsř kikötői felé. A XX. század elejétől a forgalom hanyatlásnak indult, mert a norvég halászok egyre nagyobb mértékben nyugati vevőket találtak árujuknak, a norvég parlament 1905-ben meg is tiltotta a közvetlen cserekereskedelmet az oroszokkal. Az első világháború és az októberi forradalom véglegesen megpecsételte ennek az akkor már amúgy is hanyatlásra ítélt áru-csereforgalomnak a sorsát.Az alatt a kereken kétszáz év alatt azonban, amíg létezett az orosz Pomorje és a norvég Finnmark között ez a kereskedelem, az norvégok és az oroszok között az egyetlen érintkezési nyelv a russenorsk volt. Ennek ellenére a kutatók között teljes az egyetértés, hogy a russenorskot nem e kereskedelem hívta életre, hanem egy régebbi svéd pidzsin orosz szókinccsel való feltöltése útján keletkezett. Valóban létezett egy ilyen svéd alapú pidzsin a térségben: a borgermĺlet, amely a svéd kereskedők és a számik (lappok) közvetítő nyelve volt. Az erről rendelkezésre álló gyér adatok azonban nem utalnak semmiféle hasonlóságra a russenorskkal, ezért az a közkeletű vélekedés, miszerint a russenorsk a borgermĺlet relexikalizálódásával jött volna létre, nem bizonyítható. A russenorsk jellemző sajátossága, hogy egész dokumentált léte alatt nem fejlődött tovább. Már a legelső fennmaradt feljegyzésekben (1807) megvan például az igékre jellemző -om végződés (krallom ‘lopni’). A russenorsk végig igen korlátozott funkciójú nyelv maradt, ami használati körével magyarázható: sosem lépett ki a cserekereskedelem szűk szférájából. Ugyanakkor stabil normái voltak, és kifejlesztett néhány sajátos alaktani jellegzetességet is. A kiejtésre nézve norvég feljegyzésekre vagyunk utalva, de biztosak lehetünk abban, hogy létezett orosz, sőt számi kiejtési változat is. A kiejtésben arra törekedtek, hogy kerüljék az egymás nyelvében nem létező hangokat, így például az orosz x-ból (= ch) a russenorskban k lett (xleb > klćba ‘kenyér’, orex > oreka ‘mogyoró’), az orosz z-ből, ž-ből és š-ből egyaránt s (znaj > snaj ‘tudni’, tamožnja > damosna ‘vám’, kupiš > kupis ‘vásárolsz’). A norvég h-ból viszont -mintegy elébe menve az orosz kiejtési szokásoknak – g lett (hav > gav ‘tenger’, halvanna > galanna ‘másfél’), az y-ből (= ü) pedig ju (dyr > djur ‘drága’). A norvég és az orosz nyelv ragozási rendszere természetesen "törlődött", a főnevek egységesen -a-ra végződnek: klćba ‘kenyér’ < orosz xleb, platka ‘kendő’ < orosz platok, daga ‘nap’ < norvég dag. A russenorsk nem ismer esetvégződéseket, de az esetviszonyokat megkülönbözteti oly módon, hogy az alany- és a tárgyeset kivételével minden más esetben a főnév elé kiteszi a pĺ univerzális elöljárószót:klokka pĺ ju óra rajta te ’a te órád’principal pĺ sjib?kapitány rajta hajó‘A kapitány a hajón van?’Nem ragozzák az igéket sem, de az említett -om végződéssel jelzik, hogy igéről van szó: betal-om ‘fizetni’ < norvég betale, drikk-om ‘inni’< norvég drikke, smotr-om ‘nézni’ < orosz smotret’. A russenorsk abban különbözik a nyugat-európai nemzetek gyarmati pidzsinjeitől, hogy szókincse nem egy nyelvből származik. A russenorsk szókincs 39 százaléka az orosz, 47 százaléka pedig norvég eredetű. Összesen 300 szó maradt fenn, ennek fele csak egyszer fordul elő a feljegyzésekben. Ha 150 szavas alapszókinccsel számolunk, akkor ez meg is felel annak, ami egy pidzsintől várható. Az orosz és norvég szavakon kívül vannak a russenorskban alnémet, illetve németalföldi szavak (grot ‘nagy’, krank ‘beteg’, sprek ’beszélni’), angol szavak (jes ‘igen’, slipom ‘aludni’, verrigod ‘kiváló’) és néhány számi szó is (kizárólag halnevek, mint pl. jossa, tiksa). Az angol és az alnémet szavak jelenléte azzal magyarázható, hogy norvég részről az ilyen elemeket bőven tartalmazó tengerészzsargon vett részt a russenorsk kialakulásában. A másik orosz alapú pidzsin, a kínai–orosz, szintén kereskedőnyelv. Ezt az orosz–kínai határ mentén Kjahta és a szomszédos Majmacsin (ma: Altanbulag) kereskedővárostól kezdve egészen a Csendes-óceán partvidékéig használták. 1824-ben említik először mint az orosz–kínai kereskedelem nyelvét. Felfedezhetők benne altaji szubsztrátum nyomai is, ezért valószínűsíthető, hogy kezdetben az oroszoknak a mongolokkal, a különféle török nyelvű népekkel és a tunguzokkal való érintkezésének a nyelve volt. A pidzsin stabilizálódásához hozzájárult az 1728. évi kjahtai orosz–kínai egyezmény, amelynek értelmében szabadkereskedelmi városok jöttek létre. A kjahtai kereskedelemnek a mongol kommunista forradalom vetett véget 1921-ben, amikor elűzték innen a kínai kereskedőket. Az orosz–kínai szakításig (1959) azonban szerényebb keretek között folytatódott a szabad kereskedelem Ulan-Bator egyik külvárosában.A legutóbbi időben újjáéledt az orosz–kínai kereskedelem, amelyet a Kínából vonaton érkező kereskedők űznek Szibéria számos városában. Elvileg lehetséges, hogy ebben a kereskedelemben újra megjelenik az kínai–orosz pidzsin, az Usszuri vidékén még mindig élnek olyan idősebb bennszülöttek, akik az orosz nyelvet csak a kínai–orosz szintjén ismerik. Tény, hogy a mai kínai kereskedők az orosz vásárlókkal egy rendkívül primitív orosz alapú nyelven érintkeznek. A kínai–orosz legjellegzetesebb hangtani vonása a mássalhangzó-torlódások feloldása és a szóvégi mássalhangzó elhagyása. Ezzel egységes szótagstruktúra alakul ki, amelyben minden egyes mássalhangzót egy magánhangzó követ:pološu/porošu < orosz prošu ‘kérem’šipiki/šibiko < orosz šibko ‘gyorsan’xovosa < orosz xvost ‘farok’Az orosz szóhangsúly gyakran az utolsó előtti szótagra kerül:

molóko < orosz molokó ‘tej’

žaréko < orosz žárko ‘forró(n)’

Az esetviszonyokat itt is úgy adják vissza, mint a russenorskban, azzal az eltéréssel, hogy az univerzális elöljárószó itt a za. A szókincs főleg orosz elemekből áll, kevés kínai és egészen elenyésző mongol elemmel.

A harmadik orosz alapú pidzsin, a govorka, ma is élő nyelvváltozat. Az elnevezés nyelvészektől származik, maguk a beszélők úgy vélik, hogy ők oroszul beszélnek. A Tajmir-félsziget bennszülött etnikumai használják: a nganaszanok, az enyecek, kisebb részt enyecek (ezek szamojéd nyelvek), a dolgánok, akiknek a nyelve a jakut egyik változata, tehát török nyelv, valamint az evenkek, akik megtartották tunguz nyelvüket. A Tajmir-félszigeten a nganaszanok és a dolgánok játsszák a főszerepet. Ezek eredetileg nomád rénszarvasvadászok voltak, vagyis más szibériai népektől eltérően nem tartottak rénszarvascsordákat. A különböző etnikumok vadászterületei keresztezték egymást, és nem számított ritkaságnak, hogy a nganaszanok például dolgánokba ütköztek. Mivel egymás nyelvét többnyire nem ismerik, ilyenkor a govorkát használták közvetítő nyelvként. Ebben nagy szerepük volt a dolgánoknak, akik viszonylag későn, a XVII. század végén jelentek meg a félszigeten, mindenesetre az oroszok megjelenése után tűntek fel itt. Nyilvánvaló, hogy a govorka az oroszok és a bennszülött lakosság érintkezése során keletkezett, de a későbbi fejlődés során függetlenedett az orosztól, lényegében az oroszok kizárásával használták egymás között az őshonos etnikumok képviselői.

A tajmiri népek viszonyai a szovjet időszakban bekövetkezett kisajátítással és kollektivizálással alaposan megváltoztak. Ez 1930-ban indult meg, és két év múlva, 1932-ben a véres volocankai lázadáshoz vezetett. A dolgánokat 1938-ra, a nganaszanokat pedig csak tíz évvel később sikerült teljesen kollektivizálni. A rénszarvastenyésztő brigádokban ugyan együtt kényszerültek dolgozni a különböző etnikumok képviselői, de az iskolarendszer kiteljesedésével a fiatalok már a standard oroszt tanulták meg, így a govorka háttérbe szorult. Jelenleg csak a 70–75 évesnél idősebbek beszélik a govorkát, a fiatalok nemhogy a govorkát, de etnikumaik nyelvét sem beszélik, kizárólag az oroszt használják. Ily módon ma a govorka a nagyszülők és az unokák nemzedékei közötti kommunikáció eszköze, mivel az előbbiek a nganaszant vagy a dolgánt, az utóbbiak pedig csak az oroszt beszélik. Ebben a kommunikációban csak az idősek használják a govorkát, tehát nincs ma már olyan beszédszituáció, hogy mindkét fél a govorkát használná. Az ifjú nemzedék mulatságosnak tartja az idősek száján a govorkát, ezért az idősek is igyekeznek alkalmazkodni, így ennek a nyelvváltozatnak nemcsak a beszélői fogyatkoznak meg a generációváltás során, hanem maga a govorka is veszít jellegzetes vonásaiból.

Hangtani szempontból a govorka csak a mássalhangzók terén tér el az orosztól. Az orosz s, z, š, ž és c hangokat legtöbbször egységesen s helyettesíti. A lágy t’-t gyakran c-szerűen ejtik: osira < orosz ozero ‘tó’, s’uka < orosz šcuka ‘csuka’, kusat’ < orosz kušat’ ‘enni’, cimno < orosz temno ‘sötét’. A szó eleji mássalhangzó-csoportok egyszerűsödnek: tarsy < orosz staršij ‘idősebb’, kol’ka < orosz skol’ko ‘mennyi’, barat < orosz brat ‘fiútestvér’. A szókezdő r előtt magánhangzó-betoldás van: yryba < orosz ryba ‘hal’, uruski < orosz russkij ‘orosz’.

Az alaktani rendszer némileg eltér attól, amit a másik két pidzsinben tapasztaltunk. A névszóknak itt is csak egy alakjuk van, ami többnyire az orosz alanyeseti formának felel meg, de lehet más is (pl. a ‘gyermek’ jelentésben csak a rebjata használatos, ami az oroszban többes számú alak). Prepozíciók itt egyáltalán nincsenek, viszont az orosz mesto ‘hely’ szóból névutót fejlesztettek, amit minden helyviszony kifejezésére használnak. Emellett van még a meste névutó is, amely társhatározót fejez ki (< orosz vmeste ‘együtt’).

A várakozásokkal szemben a govorka igerendszere az oroszéval azonos, azzal a különbséggel, hogy az aspektus kifejezését mellőzi. Megkülönbözteti viszont az igeidőket. Hogy ez az állapot a standard orosz újabb hatásának tudható-e be, vagy már a pidzsinizálódás kezdete óta így van, eldönteni nem lehet. A govorka szókincse alapvetően orosz elemekből áll, a helyi nyelvekből viszonylag kevés került bele.

Végezetül a szerző megállapítja, hogy ma már ezt a nyelvet sem eredeti funkciójában használják. Lehet, hogy Oroszország különféle vidékein másutt is vannak még hasonló pidzsin nyelvek, de valószínűleg ugyanígy a kihalás szélén tengődnek ma már. Ez a körülmény sürgeti lejegyzésüket és tanulmányozásukat.

Zoltán András

KISEBBSÉGEK KULTÚRÁJA

Egy mondatípus példázata

Jung Károly: Mióta tisztelik az öregeket? Az öreg emberek megölésének megszűnéséről szóló népi elbeszélések (AaTh 981) a magyar prózaepikában. = Híd 66. évf. 2002. június. 771–792. p.

Egy délvidéki szerb nyelvű múzeumi évkönyv lapjain bukkant a szerző a Degrel István gyűjtötte rövid közleményre, melynek témája : az öreg emberek megöléséről szóló hagyomány a torontálvásárhelyi magyarok körében. A közleményben egy kerek, Gyülvészi Katalin által 1951-ben, szépen elmondott mondaszerű mese is olvasható egy fiúról, akiben olyan erős volt a gyermeki szeretet, hogy megszegve a régi szokást és a királyi parancsot, nem veszejtette el öreg édesapját. Később aztán éhínség idején az öregember által őrzött tudás mentette meg a népet a pusztulástól. Ettől kezdve – a monda szerint – szűnt meg az öregek megölését kimondó törvény; s attól fogva tisztelték az öregeket.

Degrel István 1951-es gyűjtésének bevezetőjében azonnal elhelyezte a mondát az öregek megölését tárgyaló irodalom kontextusában. "Az öregek megöléséről szóló torontálvásárhelyi hagyomány e tradíció földrajzi elterjedését dokumentálja" – írja, s hivatkozik Vojislav Radovanovic terjedelmes tanulmányára, mely húsz évvel korábban jelent meg, és az egyik legalaposabb áttekintése a kérdésnek a délszláv irodalomban.

Jung Károly számára ez a tanulmány kiindulás volt annak a vizsgálatára, hogy az öregek megölésének kérdése alapjában véve népköltészeti kérdés-e, vagy egyetemes etnológiai probléma, mely az egykoron valószínűleg gyakorolt közösségi szokás kései lecsapódása.

A délszláv szakirodalomban Sima Trojanovic, a XIX. és XX. század fordulóján élt pozitivista néprajzkutató szinte élő gyakorlatra utaló adatokról számolt be a Balkán négy régiójában. Milenko Filipovic (1902–1969) maga is gyűjtött ide vonatkozó szövegeket a harmincas években Macedóniában, Boszniában, Hercegovinában és a Vajdaságban. Tihomir Đordevic és Veselin Cajkanovic tanulmányai szintén jegyzik a gerontoktónia hagyományait. A téma etnológiai és folklorisztikai kérdéskörének a délszláv néphagyományban Bojan Jovanovic szerb néprajzkutató szentelt külön monográfiát 1999-ben. Könyve, mely inkább esszéisztikus mű, azt igyekszik igazolni, hogy az öregek megöléséről szóló, a történelem ősködébe vesző tradíció valójában képzeletbeli szertartások alapján létrejött népi elbeszélések kései lecsapódása.

Jung Károly nem foglal állást, hogy a gerontoktónia hitelességének kérdésében. Dolgozatában a torontálvásárhelyi mondaváltozat helyét keresi a magyar és a nemzetközi folklórban.

A nemzetközi mesekatalógus AaTh 981. Az elrejtett öregember bölcsessége megmenti a királyságot szövegtípusának öt szlovén és hatvanegy szerbhorvát változatát tartja számon. Magyar változat a mesekatalógus szerint nem ismertes. Jung Károly délszláv népi elbeszélés gyűjteményekben és az általa áttanulmányozott irodalomban további változatokra bukkant. Ezek alapján kísérli meg, hogy a torontálvásárhelyi magyar szöveg közelebbi változatait meglelje. Azok a variánsok érdekelték, amelyekben az öregember tanácsa alapján zsúpfedélből (vagy szalmából) kicsépelt szemesgabona mentette meg a királyságot az éhínségtől. Vojislav Radovanovic dél-szerbiai és macedóniai gyűjtésében talált néhányat, amelyek a torontálvásárhelyi szöveg közeli párhuzamának tekinthetők. A "zsúpfedeles" változat legközelebbi idegen párhuzama egy ukrán változat, amely N. N. Veleckaja orosz folklorista könyvéből került elő.

Mivel a magyar népmese-katalógus sem tud a típus (AaTh 981) magyar változatáról, a szerző a típusbokor magyar reprezentánsai után kutatva arra az eredményre jutott, hogy a mondatípusnak mégiscsak vannak magyar változatai. A típusbokorhoz tartozik az AaTh980A. A fél takaró; AaTh980B. Az öreg ember és a vályú; AaTh 980C. A hajánál fogva húzott apa. Ezekben a magyar típusváltozatokban nem az öregek megöléséről, illetve ennek a szokásnak a megszüntetéséről van szó, hanem az öreg emberek iránti kegyetlen magatartásról; és minden változatban arról, hogy a fiú vagy a család rádöbben cselekedetének gyalázatos voltára, és az apát újra illő tiszteletben részesíti. Mivel e változatok többségét Torontálvásárhelytől nem is olyan távol jegyezték fel (Szeged környéke, Egyházaskér), továbbá a Torontálvásárhelyiek őseit Hódmezővásárhelyről telepítették a Dél-Bánságba a XVIII.század végén, vélhető, hogy a délvidéki változat ugyanabból a régióból ered, mint a típusbokor reprezentánsai. Hogy a Szeged–Hódmezővásárhely–Egyházaskér régióban a délvidéki szöveg (AaTh 981) változata nem ismeretes, az nyilván a gyűjtés kései voltával vagy hiányosságával magyarázható. Feltételezhető tehát, hogy a Gyülvészi Katalin által elmondott szöveg nem délszláv közvetítéssel került a torontálvásárhelyi magyarok folklórjába, hanem az adatközlő még az anyjától hallotta, akinek a felmenői hódmezővásárhelyiek voltak.

A már említett "zsúpfedeles" változathoz társított hiedelem-párhuzamok gördítették tovább a kutatást. Egy magyarózdi szövegváltozat az új esztendő első napjának éjszakájához kötődik, amikor a hiedelem szerint megszólalnak az állatok, "akik"-nek a beszélgetését meghallván az éhező emberek megtudják, hogy a szalmában még rejtőzködnek búzaszemek. Elképzelhető tehát, hogy az (AaTh981)típus hanyatlásával került a történet alacsonyabb szintre, az "állatok beszéde" világába.

Hogy a zsúptetőben, a gondos cséplés ellenére, maradhattak gabonaszemek, egy szerelmi jósló eljárás adatai is utalnak. Ez utal egyébként az érintett kérdéskör felettébb összetett voltára, és egyben arra, hogy a népi kultúra és benne a népköltészet nemzeti és nemzetközi összefüggéseinek kutatása még sok meglepetést tartogathat a kutatók számára. A felvidéki hiedelem szerint, ha az eladósorba lévő lányok fonó után guzsalyukkal megveregették a zsúptetőt, a kötényükbe hullott magvakból jövendőbelijükre jósoltak.

A téma nyilvános bemutatása után – ha jókora vargabetűvel is – de visszajutott a szerző Magyarózdra, ahol is Horváth István örökített meg egy magyar változatot, az "öregek megölése" motívumot tartalmazó Alsó-Fehér megyei (Erdély) variánst. 1981-ben Dobos Ilona egy széki (Erdély) adatközlőtől jegyzett le egy harmadik magyar változatot.

Végezetül a három változat alapján el lehet gondolkodni azon, hogy a vizsgált (AaTh 981) nemzetközi szövegtípus a mese, a monda vagy a példázat kategóriájába sorolható-e. Jung Károly az eredetmagyarázó mondák körében keresi a szöveg helyét. Úgy véli, hogy az öregek megölése kérdéskörének etnológiai és folklorisztikai szempontból több figyelmet kellene szentelnie a magyar néprajztudomány egészének. Miként az itt elemzett mondatípus példázhatja, nem teljesen kilátástalan a kutatást tovább folytatni.

Cholnoky Olga

Az Egri Főegyházmegyei Könyvtár szláv anyaga

Szőke Lajos: Slavica az Egri Főegyházmegyei Könyvtárban. – Szőke, Lajos: Slavica in the Archidiocesan Library of Eger. Eger, Molnár és Társa "2001" Nyomda és Kiadó Kft., 2001. 115 p.

Szőke Lajos, az egri Esterházy Károly Főiskola docense a Főegyházmegyei Könyvtár gazdag szláv anyagát az első világháború végéig tárgyalja a történelmi Magyarország keretei között, így számos magyarországi kisebbség művelődéstörténete szempontjából elsőrendű fontosságú anyagot mutat be. Könyvének újdonsága az, hogy a szláv anyagot nyelvenként, illetve nyelvváltozatonkként vizsgálja.

A könyv nagyobb részét (50–112. p.) a bibliográfia és az annak használatát megkönnyítő mutatók teszik ki. A bevezető tanulmány a címben jelzett magyar (5–18. p.) és angol (19–33. p.) nyelven kívül orosz nyelven is olvasható (34–47. p.); a három nyelvi változat közös szakirodalmi jegyzéke (48–49. p.) egészen friss, 2000-ben megjelent művekre is hivatkozik.

Amint a szerző is utal rá, a könyvtár viszonylag gazdag szláv nyelvű gyűjteménye a főegyházmegye földrajzi helyzetéből, híveinek nemzetiségi összetételéből következett, később a papnevelő intézet igényeiből is adódott. Az egyházmegye északi részén igen sok volt a szlovák ajkú hívő, akik a klérusban is jelentős arányban voltak képviseltetve. A szlovákok irodalmi nyelve sokáig a cseh volt, ezzel magyarázható a sok, többnyire XVIII. századi cseh kiadvány jelenléte. Érdekes, hogy a cseh nyelvet ekkor magában Csehországban háttérbe szorította már a német, a szlovák nyelvterületen azonban továbbra is komoly presztízse volt. A bibliográfia "Bohemica" fejezete (50–56. p.) 41 tételt tartalmaz. Míg az evangélikus szlovákok jobban ragaszkodtak a cseh biblikus nyelvhez, a katolikus szlovákok körében hamar megindult a cseh nyelv elszlovákosítása. A XVIII. század második felében a nyugat-szlovák nyelvjárás alapján indult meg a szlovák irodalmi nyelv fejlődése, amely aztán a XIX. században a közép-szlovák nyelvjárás alapján folytatódott. E bonyolult folyamatot, a szlovák nyelv fokozatos emancipálódását jól illusztrálják a könyvtár anyagában megtalálható nagyszombati, majd egri kiadványok, amelyek a bibliográfia 87 tételt számláló "Bohemica–Slovaca" fejezetében (56–71. p.) kaptak helyet. A horvát könyvek jelenlétét a könyvtárban a jezsuitákon, a ferenceseken és a dominikánusokon keresztül érvényesülő horvát szellemi hatás, az Esterházyak horvátországi kapcsolatai, a papi szeminárium horvát származású diákjai magyarázhatják ("Croatica", 71–74. p., 20 tétel). A 11 tételből álló lengyel anyag többnyelvű szótárakat, történelmi és jogi munkákat tartalmaz, s csak kisebb részben egyházi műveket ("Polonica", 74–76. p.). A szlovént ("Slovenica") és a felsőszorbot ("Sorabica") egy-egy XIX. század végi Újszövetség-fordítás képviseli (88. p.).

Az 59 cirill betűs kiadvány a "Cyrillica" összefoglaló fejezetben található (76–87. p.). E jelentős gyűjtemény azzal magyarázható, hogy a XVIII. század végén és a XIX. század elején Egerben folyt a ruszin (kárpátaljai és bácskai) görög katolikus papképzés. Ennek megfelelően a legtöbb cirill betűs könyv különböző szerkesztésű egyházi szláv nyelvű szertartáskönyv. Ezek között vannak eredeti moszkvai orosz szerkesztésű könyvek, ukrán területen, de Moszkva által cenzúrázva megjelent könyvek, ukrán szerkesztésű egyházi szláv nyelvű könyvek. Ez utóbbiak között – a bibliográfiában "Slavica Ecclesiastica, Red. Ruthenica" alfejezetben – zömmel lembergi kiadványok találhatók, de ide soroltatott az 1695-ben Supraslban kiadott liturgikon (Služebnik) is (80. p.; vö. a Larisza Scsavinszkaja könyvéről írt e számban megjelent ismertetésünket). Az ukrán szerkesztésű könyveket azonban az orosz szerkesztésűek szorítják ki nem kis részben a bécsi centralizálási törekvések következtében.

Orosz (nem egyházi szláv) nyelvű könyv kevés van a gyűjteményben, művelődéstörténeti jelentősége miatt Weissmann Szentpéterváron 1731-ben kiadott német–latin–orosz szótára érdemel említést, főleg a függelékében közölt Adodurov-féle orosz nyelvtan miatt.

Van a könyvtárban néhány glagolita betűs könyv is, ezeket Rómában adták ki a horvátok számára. Közülük a két XVIII. századi orosz szerkesztésű egyházi szláv, egy XVII. századi pedig horvát nyelvű.

Összefoglalásában a szerző megállapítja, hogy a XVI–XIX. századi szláv könyvállományát tekintve az Egri Főegyházmegyei Könyvtár az ország egyik legértékesebb gyűjteménye. A könyvek felhasználási köre is ismert, és jól szemlélteti a katolikus klérusnak azt a törekvését, hogy a nem magyar hívek számára is biztosítsa az anyanyelvi hitéletet.

Szőke Lajos munkája a hazai szlavisztika fontos eredménye, ugyanakkor különféle szláv nemzetiségeink művelődéstörténete, valamint a magyar–szláv kulturális érintkezések története számára is jól használható forrásmunka. Örvendetes, hogy angol és orosz nyelven is hozzáférhetővé teszi a könyvtár anyagát a külföldi kutatók számára, így várható, hogy a könyvtár az eddigieknél is jobban bekerül a nemzetközi tudományos vérkeringésbe.

Zoltán András

KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPAI NÉPEK ÉS ORSZÁGOK KAPCSOLATA

A változó szlovák falu etnológiai vizsgálata

Danglová, Ol’ga: Rurálna komunita v transformácii. = Slovenský národopis, 49. roc. 2001. 3. no. 279–299.p.

Szlovákia 49 ezer km˛ területén 2 800 falu található. Számosságuk a településstruktúrában jóval meghaladja a más államokban szokásosat. Többségüknek még 500 lakosa sincs, s annál fogva, hogy az "isten háta mögött" létezik, több tekintetben zárvány. A szlovák falu, noha társadalmi-gazdasági viszonyait illetően több kényszerátalakuláson ment át, mindmáig nem tekinthető elsősorban közigazgatási egységnek, hanem főként a mindennapi élet színhelyének. A mai szlovák társadalomnak számos szervezésbeli, rokoni, emberközi kapcsolata a falusi paraszttársadalomban gyökerezik. E hagyományok legrégibb rétegei még a preindusztriális sztereotípiákban lelhetők fel. Ha megkésve is, de az osztrák–magyar kiegyezést követő fejlemények hatására bizonyosan, a falusi lakosság is elindult a kapitalizálódás, a magántulajdon meghatározóvá tétele útján. Az egyik falu parasztjai intenzívebben, a másikéi lanyhább ütemben araszoltak a szóban forgó irányba. Mondhatni: ahány település, annyi fejlődési variáns. A késztetést, akárcsak a szomszéd társadalmak falusi településein, a mezőgazdaság termelékenységének mint a megélhetés előfeltételének szükségszerű fokozása produkálta. (A késztetések ellenére az említett előfeltételek kellő mértékben nem fejlődtek ki, s ennek az lett a következménye, hogy nagymérvű lett a kivándorlás.)

A szlovák faluban a két világháború között sem következett be olyan technikai-technológiai áttörés, amely átfogóan korszerűsítette volna a mezőgazdaságot. Ennek oka az volt, hogy a paraszti kisgazdaságok (földhiány miatt) igazában nem tudtak az árutermelés, a piacgazdaság magasabb szintjére felvergődni. A "mezőnyben" idegen testként működő nagybirtokoknak pedig nem volt érdekük, hogy konkurenciát szabadítsanak magukra földtulajdonuk legalább egy részének eladása révén.

Közép- és Kelet-Európában a téeszek és az állami gazdaságok megszervezése keserves és gyors társadalmi-gazdasági változásokat kényszerített ki. Ezek a preindusztriális és korakapitalista formációból lökték át a falut és a mezőgazdasági termelést a szocialista, azaz a "második agrárforradalomba". (Ezt manapság illik "harmadik feudalizmusként" emlegetni.)

A teljesíthetetlen beadási kötelezettségek miatti büntetési gyakorlat révén közös gazdálkodásra kényszerített parasztoknak a földhöz való tulajdonjogukat ugyan nem kellett feladniuk, a gyakorlatban azonban le kellett mondaniuk tulajdonukkal való rendelkezésről, illetve annak egyéni használatáról. Ezek a 60-as és 70-es években lezajlott folyamatok vezettek aztán az egyszerű technológiák felszámolásához, az addig kétkezi műveletek mechanizálásához, a korszerű földművelés keretében fokozódó termelékenységhez.

Míg például Magyarországon a közöst és a háztájit kombinálták a mezőgazdasági termelésben, Csehszlovákiában mindent kollektivizáltak. Így azután a demokratikus fordulatot követően is másként ment/megy végbe a rekapitalizálódás. Magyarországon kárpótlás zajlott le, (Cseh)Szlovákiában "visszatulajdonosítást" tettek lehetővé. Ez – egyebek mellett – oda vezet, hogy a gazdaságosan termelő (ipari szervezettségű) mezőgazdaság inkompatibilissá válik a gyenge és elaprózott tulajdonlás tényével.

Vizsgálatok tanúsítják: bár a keretükben megkérdezettek esetenként kritizálják a tsz-viszonyokat, többségük egyszersmind lojális a formáció iránt, és fennmaradása mellett "teszi le a garast". Ez a vélekedés főként azokra a falvakra jellemző, ahol a szövetkezetek pozitívan befolyásolták a település fejlődését, elősegítették a gáz bevezetését, a csatornázást, az útépítést, ahol támogatták a kulturális és sportéletet. Egy-egy prosperáló tsz elnökének nagyobb volt a presztízse, mint a helyi tanács vezetőinek.

A "szocializmusból a kapitalizmusba vissza"-folyamat sajátosságait és törvényszerűségeit hivatott vizsgálni és értékelni a VEGA-projekt, amelyet a Szlovák Tudományos Akadémia Etnológiai Intézetének hét kutatója hajtott végre az ország egyik – meg nem nevezett – régiójában. Eleddig már bebizonyosodott, hogy a mostani változások alapvetően gazdasági tényezőkre vezethetők vissza. Konkrétabban: a kizárólag állami központból irányított gazdaságnak a piacgazdaságba való átmenetére, a profit maximálását célzó koncentrálásra mind intézményi, mind pedig egyéni szinten. A helyi szintű adaptációs mechanizmusok feltérképezése révén láthatóvá válik, hogy miként változik az egyes települések demográfiai struktúrája pozitív vagy negatív irányba. A nagyobb, életerősebb települések pozitív, a kisebb, elöregedett települések pedig negatív irányba mozdulnak el.

Mindennek ellenére a preindusztriális szlovák faluból fennmaradt az egymást segítés, a "kaláka" szokása, a "nagycsaládi" összetartás. A férfiak és a nők közötti tradicionális munkamegosztás is nagyrészt megőrződött, de azért vállalkozó nők is elő-előfordulnak a vizsgált populációban. A mezőgazdasági és egyéb vállalkozók gyors "megtollasodásuk" érdekében a földterületek reprivatizálásával kapcsolatos joghézagokat is kihasználják, sőt: visszaélnek velük. Az új vállalkozók körében nemegyszer az efféle életvitelhez szokott családi tradíciók élednek újjá. A vizsgált régió turizmusra alkalmas természeti értékekkel rendelkezik. A területen található víztározó, amelynek hasznosítását az illetékes önkormányzat vette át, hanyatló forgalmat vonz. Ennek egyik oka a földtulajdonlás rendezetlenségére vezethető vissza. A víztározó körüli hétvégi házak tulajdonosai viszont szeretnének integrálódni a falusi közösségekbe, amit e közösségek ambivalensen vesznek tudomásul, mert tartanak ismeretlenségüktől.

Amint már szó volt róla, mindeközben a tsz-ekhez továbbra is ragaszkodnak az emberek, s ez a jövőt illetően optimizmusra hangolja vezetőségeiket.

A legtöbb falusi probléma alapjaiban ott találhatók a földtulajdonlás bizonytalanságai. Ezen kívül újabb ellentétek is kirajzolódóban vannak a szlovák falu mindennapjaiban és kiemelkedő eseményeiben. Így pl. a vállalkozók és a helyi elitek között sok helyütt elmérgesedőben van a viszony, ami olykor a párthovatartozás csetepatéiban manifesztálódik.

Futala Tibor

A szlovákság viszonya a titokzatos globalizált kultúrához

Novota, Mikuláš: Tajúplnost’ globalizovanej kultúry a vzt’ah národa k nej. = Slovenské pohl’ady, 2002. 5. no. 18–26. p.

A referált, jellegzetesen szélsőjobb publicisztika "introitusa": "Jelenleg a szlovák nemzet tudata a káosz vírusával van beoltva. A nemzet nagyobbik része a keresztény és európai-humanista kultúra által színezett, belőle öröklött kulturális szokásrend, valamint a nemzeti tudatnak a félig animális szenvedélyek, a meddő és hedonista életmód, a kapzsiság, a megkívánt javak önző elsajátítása, akár a legközelebbiek kiszipolyozása, a hazugság, az irigység, a gyűlölködés, a bosszú és a kriminalitás kultúrája általi masszírozása között tévelyeg. Ennek a rontó kultúrának mindenekelőtt az ifjúság és – beleértve a roma és a magyar kisebbség tagjait is – a felnőttek konzumáló rétegei vannak kitéve. Közvetítői között ott van a tv, rádió, video, sajtó, reklám, film- és pop-művészet. Támogatói a külföldön szervezett civil egyesületek és intézmények, főként a külföldi politikai dirigizmus – a Dzurinda–Csáky-féle kormány hazai politikai prostitúciójának asszisztenciája mellett."

Ez a térnyerés a szlovák nemzeti kultúra gyengeségével, bizonytalan ellenállóképességével, illetve azzal magyarázható, hogy az amerikaiak "instrumentális pragmatizmusa" felkészült arra, hogy imperializmusuk terjedése elől előzetesen elhárítson minden akadályt.

A továbbiakban a szerző megmagyarázza, hogy miért gyenge a szlovák nemzeti kultúra. Egyrészt a "turuli magyarok" ("turulský Mad’ari" – eddig nem tapasztalt jelzős összetétel!) idejötte miatt, aminek következtében a szlovák nemzet a történeti Magyarország széteséséig a nemzeti nyelvből, irodalomból, népművészetből, szokásokból és különféle kézművességekből álló kultúrát tudott csak megőrizni, minthogy az iskolai nevelőmunka, politikai aktivitás, nemzeti közművelődés, az összes tudományág művelése, nemzeti törvényhozás és professzionális művészet tilos volt számára. Aztán a szlovákság szempontjából a cseh gyámság sem volt sokkal kedvezőbb.

Mostanában a világpolgárság leple alatt terjesztett globalizált kultúra kezdi ki és őrli fel a nemzeti kultúra erőit. Régen a véres hódítás volt minden imperialista hatalom első és egyedüli lépése egy-egy nép vagy nemzet meghódításában, de legalábbis "megleckéztetésében", "móresre tanításában". Az USA módszere más, előzetes "megdolgozásait illetően" többlépcsős. Az első lépcső: a tömegtájékoztatás és a művészeti élet kisajátítása. A második: a helyi kultúra lejáratása. A harmadik: választások megnyerése megbízható embereik által. Végül: katonai akció – úgymond – a demokrácia védelmében (vö. Jugoszláviával és Afganisztánnal).

Nehogy véletlenül Szlovákia legyen a következő példa a demokrácia fegyveres akcióval végződő "szavatolására", tovább kell munkálkodni a szlovák fejlesztési program állami doktrínává tétele, a szlovák nemzeti emancipáció kiteljesítése érdekében. Aztán világszinten kell modellezni a nemzeti kultúra egészét.

A konkrét tennivalók: 1. Ki kell emelni a nemzet leginkább tartós létét garantáló kulturális területeket. 2. A Dzurinda–Csáky-kormány bukása után a vétkeseket népbíróság elé kell állítani. 3. Az új kormánynak meg kell tisztítania az egész közéletet az ártó elemektől. 4. A korrumpált tömegközlésben rendet kell teremteni és biztosítani a folyamatos ellenőrzést. 5. Teljes tanügyi reformot kell megvalósítani, különös tekintettel a természettudományi tárgyakra, az "igazi" szlovák történelem tanítására, a külföldi szlováksággal való törődésre. (A szlovákiai kisebbségek a reciprocitás alapján részesüljenek jogokban. Pl. a szlovákiai magyarok annyiban, amennyiben a magyarországi szlovákok.) 6. Kutatóintézeti reformot kell végrehajtani a Szlovákia számára hasznos kutatások elvárásával. 7. A bérezési reformot az alkotó értelmiség javára, illetve az államigazgatásban és a központi szervekben dolgozók kárára kell végrehajtani. 8. "Országimázs"-tevékenységet kell kifejleszteni Szlovákia külföldi hírének-nevének valóságossá tétele érdekében. 9. Az EU-hoz és a NATO-hoz való viszony legyen pragmatikus. Meg kell akadályozni minden külső kísérletet a szlovák belügyekbe történő beavatkozásra. 10. Az élet valamennyi szektorában meg kell szervezni az aktív ellenállást a globalizációs folyamatokkal szemben.

És a befejezés: "Segítsünk magunkon, akkor kevésbé fognak ártani nekünk a hazug globalizátorok és hazai térden csúszó politikusaink! Általános választások esetén reálisan számolni kell az eredmények minden szintjén megvalósított statisztikai csalással."

Futala Tibor

A kelet-szlovákiai ukránok (ruszinok) múzeuma

Varhol, Josif: Z vystavocnoi i vydavnycoi diâlnosti Muzeű ukrains’koi kultury u Svydnyku. (2000–2001 rr.). = Duklâ, 2002. 1. no. 34–44. p.

Az Ukrán Kultúra Múzeuma a kelet-szlovákiai Svidnikben (Felsővízközön) működik. Az ottani ukránság (ruszinság) legfontosabb és legaktívabb intézménye. Híre-neve korántsem csak Szlovákiára terjed ki: mindenütt, ahol ukranisztikai kutatások folynak, kapcsolatban állnak vele.

Tevékenységében a kutató és a legszélesebb értelemben vett kulturális nevelőmunka egyaránt jelen van. Az intézmény tudományos gyűjtéseinek, vizsgálódásainak és elemzéseinek közzététele jórészt kiállításokon és publikációkban valósul meg.

Ezek tematikája tanúskodik róla, hogy a kelet-szlovákiai ukránok (ruszinok) életének nincs olyan tartalmi, földrajzi, egyszersmind időbeli metszete, amelynek vonatkozásában a múzeum munkatársai és a velük együttműködő külső kutatók ne jeleskednének.

Csupán a 2000-ben és 2001-ben tartott kiállításokból is kitetszik a munka sokszínűsége. Így – az Idők metamorfózisai címen rendeztek archív honismereti fényképkiállítást, amelyet két képzőművészeti követett, nevezetesen Orest Dubaj festő életműkiállítása és Tibor Galgoci tematikusan válogatott, ún. pásztori műveinek bemutatása. Népszokásokat elevenített fel a Karácsony címen megrendezett kiállítás, mint ahogy a Szűrhímzés címen megrendezett is. Ez utóbbit mai szűrhímzők versenyével együtt rendezték meg. Az ugyancsak népművészeti Fonás-szövés kiállítást egy történeti emlékeztető követte Optálás címen, melynek témája a második világháború utáni szovjet–csehszlovák lakosságcsere volt. Végül Mihajlo Cabala jelentkezett tájképeivel a múzeum kiállítási tereiben.

Ami a publikációs tevékenységet illeti: 2000-ből és 2001-ből mindenekelőtt egy gyűjtemény, a Naukovyj zbirnyk (Tudományos gyűjtemény) 22. kötetének megjelenéséről kell szólni. Ennek tematikus tagolódása (történelem, forrásközlés, etnográfia és folklorisztika, művészetek, irodalom, miszcellania, név- és földrajzi mutató) ismételten a múzeum tevékenységi körének tágasságáról vall.

Szlovákiai múzeumok közös vállalkozása a Múzeumok és etnoszok projekt, amelynek több kötetébe "dolgozott be" a svidníki múzeum. Ezek a következők: Lakodalmak, Kézműiparok és vásárok Szlovákiában, Ház- és lakásépítési hagyományok Szlovákiában, Halottsirató és temetési hagyományok Szlovákiában. Végül még arról, a más illetékes múzeumokkal elkészített kiadványról kell megemlékezni, amely a szlovákiai skanzeneket mutatja be.

Futala Tibor

Iszlám–keresztény eszmecsere Lengyelországban

Bielecki, Zdzislaw: Islam a cywilizacja lacinska. = Wiez, 2002. 2. no. 113–114. p.

2001. szeptember 11. nyomán felvetődött: kitört vagy legalábbis kitörőben van a vallásháború az iszlám és a keresztény világ között? E megállapítás hamis voltának leleplezése érdekében rendeztek Varsóban 2001. december 7–8-án – nemzetközi részvétellel – eszmecserét az iszlám és a keresztény civilizációról mint a dialógus kettős forrásáról. E dialógus sikere attól függ – szögezte le az egyik hozzászóló –, hogy mennyire hiszünk a közhídverésben, ami – természetesen – korántsem feltételezi "egyennézetek" kialakítását, követelését.

Ilyen nézetek kialakítására ezen az eszmecserén nem is törekedett senki. Viszont mind a keresztények, mind a muzulmánok részéről hangzottak el önkritikák. A keresztény így hangzott: "Ha a dialógus szeretet ajándéka, úgy tűnik, hogy e szó nem illik azokra a viszonyokra, amelyek az utolsó évezred folyamán az európai limesen uralkodtak." A muzulmán pedig így: "Meg kell tanítani önmagunkat és gyerekeinket a toleranciára. Az embereknek tudatosítaniuk kell magukban azt az óriási szerencsétlenséget, amelyet a terrorizmus hordoz magával."

Hangot kapott a remény a viszonyok javulását illetően. A következőképpen: "Az, ami ma, ebben a teremben végbemegy, ahol e kérdéskörben mi, a nyugati civilizáció képviselői találkozunk az iszlám civilizáció képviselőivel, reményeink szerint kezdete az iszlám civilizációs és a Nyugat közötti kapcsolatok minőségi megváltoztatásának."

Az eszmecsere záró üzenetében olvashatjuk az alábbi gondolatot: "A muzulmán fél úgy vélekedik, hogy az európai civilizáció akceptálása nem fenyegeti az iszlám alapjait. A nyugati civilizáció az iszlám számára felajánlhatja többek között a társadalmi élet szervezését. Az iszlám pedig – a katolikus fél szerint – többek között átadja a családdal kapcsolatos társadalmi értékrendet és az emberi élet tiszteletét.

Az eszmecsere minden bizonnyal hozzájárult az iszlám és a kereszténység közötti viszony végletes megromlásával fenyegető háborús pszichózis eloszlatásához.

Futala Tibor

KISEBBSÉGI POLITIKA

Áldatlan örökség. Szlovák vélemény a Beneš-dekrétumokról

Mathé, Svätőslav: Neblahé dedictvo. = Slovenské pohl’ady, 2002. 5. no. 5–7. p.

"Azt kívánjuk a szudétanémeteknek is, hogy – s ez volna legitim és a jövőre tekintő megoldás – valamennyi oldalon megértést találnának a hazához való jogukhoz", jelentette ki 1994-ben a szlovák Imrich Kružliak. A tömegtájékoztatásban ez a kijelentés igencsak tarajos hullámokat vetett, s tulajdonképpen a Beneš-dekrétumokkal, illetve a németség Csehszlovákiából való kiűzetésével kapcsolatos gondok megoldandóságát tűzte újból napirendre.

A Beneš-dekrétumok története a következő: a második világháború utáni Csehszlovákiában az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1946. május 26-án ült össze. Addig a törvényhozó folyamatok az Ideiglenes Nemzetgyűlésben zajlottak. Azonban ez is csak 1945. október 28-án alakult meg. 1945. április 6. és október 27. között a köztársaság elnöke, Edvard Beneš látta el az állam törvényhozó szerepét. Ebben az időszakban 98 törvényerejű rendelet született. Közülük hat viselte az alkotmányos jelzőt, ami a csehszlovák törvényhozásban "fontosságminősítő" jelző. Ezek a jogszabályok Beneš-dekrétumokként kerültek át a köztudatba. Mondják: e dekrétumok jogilag alapozták meg a németek kitelepítését, ami a látszatok ellenére nem igaz. Ráadásul az egész dokumentumhalmazból csupán egynéhány foglalkozik a kitelepítéssel.

A csehszlovák politikai emigráció már a háború végét jóval megelőzően tervezte a németek kitelepítését, az USA és Nagy-Britannia azonban a lelkére kötötte: a győztes nagyhatalmak döntéséig maradjon veszteg a kitelepítés dolgában. Sztálin azonban egyetértett a csehszlovák aspirációkkal, nem utolsósorban azért, hogy túlságosan ne szúrjon nyugati szemeket a németek Kelet-Poroszországból és Lengyelországból szovjet érdekekre történő embertelen kiűzetése. Ezért Csehszlovákiában sem kellett a szovjet jóváhagyásra várakozni, és mindjárt a háborút követően megkezdődött a németek minden humanitárius szabályt semmibe vevő "vad kitelepítése".

Az akciósorozat törvényességi alátámasztása egyébként is felettébb ingatag lábakon állt. Az 1945 áprilisában keletkezett kassai kormányprogramnak csupán a 8. fejezete foglalkozik ezzel a problematikával, mondván: azok kivételével, akik már a müncheni döntés előtti időre igazolni tudják antifasiszta és antináci beállítottságukat, valamennyi szudétanémet elveszti csehszlovák állampolgárságát. Azonban figyelem! Ugyanekkor minden szudétanémet kérheti állampolgárságának visszaadását, és a kérelmeket egyedileg bírálják el. Noha itt is megsérül az ártatlanság vélelmének elve, ez a megoldás a kollektív bűnösség elvének alkalmazásánál enyhébb állásfoglalásnak minősül. E 8. fejezet szerint csak a csehszlovák állam szétverésében aktívan részt vevő, bíróságilag elítélt személyeket, illetve az 1939. március 15. után beköltözött németeket tiltották volna ki az országból mindörökre.

Ugyanennek a kormányprogramnak további két fejezetében esik szó azoknak a szudétanémeteknek vagyonelkobzásáról, akik közreműködtek a háború előtti köztársaság szétverésében. De csak azokéról! Ezenkívül a dokumentumban nem található semmiféle más rendelkezés sem a vagyonelkobzásról, sem a kitelepítésről. De még a Beneš-dekrétumokban sem szerepel egyértelműen a németek és a magyarok minden fellebbezési lehetőséget nélkülöző kitelepítése, "csupán" csehszlovák állampolgárságuktól megfosztása (33. dekrétum) és vagyonának elkobzása. Ha a dekrétumokban a kitelepítésről szó esett volna, az beismerése lett volna a kollektív bűnösség elve érvényesítésének.

Ezt a megbélyegzést elkerülendő, csupán egy kormányhatározat rendeli el, illetve ad hozzá irányelveket, hogy az idegeneket az országból ki kell telepíteni. S mivel a németek és a magyarok időközben – elvesztvén csehszlovák állampolgárságukat – idegenek lettek [szülőföldjükön! – a szerk. megjegyzése], hát bízvást kitelepítendők. "Cseles" megoldás volt: azt lehetett mondani, mi nem az összes németet és magyart telepítjük ki, csupán az idegeneket, akiknek az országban nincs semmi keresnivalójuk.

Az 1945 augusztusában tartott potsdami értekezlet – bár köntörfalazva, értelmezési variánsokra lehetőséget adva (pl. olvashatni úgy, hogy csak a München után betelepedett németeket kell kitelepíteni, továbbá megkerüli a vagyonelkobzással kapcsolatos állásfoglalást) – jóváhagyta a "vad" akció békésebb eszközökkel való folytatását. A csehországi 3 és félmillió németből mindössze 170 ezer maradt lakóhelyén, a Szlovákiában élő 170 ezer ruszinból pedig nagyjából 5 ezer. A szlovákiai magyarokat – a Felvidék visszatérése után ide települteket kivéve – nem lehetett (mondja a cikk írója: szerencsére) úgy kiüldözni, mint az ország németségét. Ezt a szovjetek sem engedték meg, a potsdami értekezlet is tiltotta. De az állampolgárság elvesztése, a vagyonelkobzás és a csehországi munkakényszer őket sem kerülte el. A reszlovakizálás révén (így fogalmaz a szerző) "goromba asszimilációs nyomásnak" voltak kitéve. A lakosságcseréről szóló 1946. február 27-i magyar–csehszlovák szerződés miatt is sokakat ért méltánytalanság.

Vannak-e jóvátételi lehetőségek? A hajdani csehszlovák elnök és miniszterelnök jó úton indult el, amikor beismerte, hogy a szudétanémetek kitelepítése valójában elűzés, kiűzetés volt, de itt mindketten megálltak, s nem ismerték el a vétlen kitelepítettek és utódaik "hazához való jogát". A mai cseh kormány is könnyelműen kezeli a kérdést, miközben az Európa Tanács másként vélekedik. Pedig Klaus miniszterelnök egyik tanácsadója annak idején a következőkre hívta fel a figyelmet: "Ez a probléma előbb vagy utóbb politikai problémaként tárgyiasul. Ha mindez későn következik be, a feltételek olyannyira megváltozhatnak, hogy részünkről nem lesz mód semmiféle értelmes dolog felvetésére. A helyzet odáig fajulhat, hogy a szudétanémet közösségek a nézeteltérésbe bevonhatják a teljes szövetségi kormányt, és a követelések olyannyira kiéleződnek, hogy egyetlen mérvadó cseh politikus sem fogadhatja el őket." Mégis: miként elégíthető ki a szudétanémetek és a ruszinok (szerzőnél: kárpátiak) igénye a "hazához való jogra"? Ez csupán és mindenképpen csak egyéni szinten történhet meg, ami feltételezhetően a német fél számára is megfelelne. Itt ui. a morális elvet kellene érvényesíteni: "in hoc signo" e népcsoport egyetlen tagjának sem kellene lemondania a hazához és a visszatéréshez való jogáról. Azáltal, hogy e jog elismerést nyer, egyszersmind "okafogyottá" is válik. A kitelepített németeknek, ellentétben néhány közép-keleti néppel és nemzetiséggel ui. van hol élniük, ám hazájuk és mostani lakóhelyük nem azonos. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy határmódosítás vagy az óhazába történő tömeges visszatelepülés fenyegetne. Ez utóbbi egyáltalán nem aktuális az életszínvonalbeli különbségek miatt sem. Anyagi kártérítésre – s ezt hangsúlyozni kell – sem Csehországnak, sem Szlovákiának nincs pénze, s belátható időn belül nem is lesz.

Egy dolog azonban bizonyos: a Beneš-dekrétumok öröksége áldatlan örökség, anakronizmus. De ma még érvényben vannak. Érvényteleníteni kellene őket, vagy valamiféle egyéb módon kiküszöbölni zavaró létezésüket. Bárhogyan is, körültekintően kell az ügyben eljárni, mert anyagi kártérítésre csak a cseheknek legalább 100 milliárd márkát kellene fordítaniuk. Cikkét a szerző a következő mondattal fejezi be: "És azt se felejtsük el, a Beneš-dekrétumokat a Szlovák Köztársaság is megörökölte, és azok a magyarokra is vonatkoznak."

Futala Tibor

Nemzetközi beavatkozás a vallási eredetű etnikai konfliktusokba

Fox, Jonathan: Religious causes of international intervention in ethnic conflicts. = International Politics, 2001. dec. 515–526. p.

Az etnikai konfliktusok jelentősége növekszik. A hidegháború vége óta gyakoriak az országon belüli ütközések. Etnikai és vallási konfliktusok irányították a nemzetközi figyelmet néhány olyan országra, mint pl. Jugoszlávia, Ruanda, Csecsenföld, Sri Lanka, Indonézia és India.

A konfliktusok keletkezésének okai különbözők, és nem mindegyik esetben szükséges nemzetközi beavatkozás. A "Minorities at Risk" (veszélyeztetett kisebbség) projekt 1990 és 1995 között 275 etnikai konfliktust jegyzett fel. Ezek 30,2 százalékánál nem volt politikai és 77,1 százalékánál katonai beavatkozás. Miért szükséges az egyik konfliktus esetében a beavatkozás, és a másikban miért nem? A konfliktust előidéző tényezők közül az egyik sem a vallás, de jelentős súlyt képvisel közöttük az etnikai és kulturális különbség két csoport között.

A nemzetközi beavatkozás módját tekintve a különbségek tovább csoportosíthatók: nyelv, történelem, mítosz, település stb. megoszlás szerint. Az egyik lényeges befolyásoló tényező az etnikai kötődés. Valójában ez a kötődés olyan erős, hogy nem csak beavatkozást, de akár háborút is kiválthat. Tapasztalat és számos tanulmány utal arra, hogy az egyik ország elnyomott kisebbsége okozója lehet egy másik (szomszédos) ország többségéhez tartozás vágyából kiinduló háborúnak. Ezt a jelenséget igazolja India és Pakisztán konfliktusa a kashmiri kérdésben, amit még a térség népeinek vallási különbözősége is súlyosbít. Habár a vallás elősegítheti egy közösség identitásának, viselkedésének kialakulását, megnyilvánulását, vitatható ennek funkcionális előnye. Sokan utalnak az iszlám fundamentalisták szélsőséges akcióira, melyeket vallási alapra vezetnek vissza, és innen már csak egy lépés lehet a terrorizmus.

A terrorizmus azonban a vallást a konfliktusok minden formájának igazolására felhasználja, ideértve a nemzetközi konfliktusokat; a diszkriminációt; a népirtást; az évezredes erőszakot; keresztény csoportok intoleranciáját és az etnikai konfliktusokat. Egyes elemzők véleménye szerint a hidegháború utáni korszak nagy konfliktusainak fő alkotóeleme a vallás. Erre támaszkodnak a militáns szekták szervezői.

A "Minorities at Risk" (MAR) metodikája szerint végzett felmérésekből készített adattár 275 etnikai kisebbséget tart nyilván, melyek a világ legkülönbözőbb tájain találhatók. A csoportosítást etnikum és állam összefüggésében nem lehet egysíkúvá tenni, mert például a kurdok települései három országban helyezkednek el – nem is beszélve az utódállamokba kényszerült magyar kisebbségről!

A MAR adattára a kisebbségekkel kapcsolatban kialakult konfliktusokat is nyilvántartja, majd ezeket szakemberek elemzik. Megkülönböztetnek politikai és katonai beavatkozást más országok részéről. A politikai beavatkozás magába foglalja az ideológiai bátorítást, a nem katonai jellegű pénzügyi támogatást, a külföldi piacok bevonását és a nemzetközi kommunikációt. A katonai beavatkozást megelőzi egy pénzalap létrehozása katonai ellátmány céljára, ezt követi a hadianyagok, harceszközök közvetlen átadása vagy eladása, a katonai kiképzés, a katonai tanácsadók küldése, a mentő missziók szervezése, végül következnek a határsértések, a határon átnyúló "intézkedések" és az országon belül kombattáns csoportok működése.

A MAR elemzői három olyan fő vallási csoportot határoztak meg, amelyek szerepet játszanak a konfliktusok kialakulásában. Ezek a kereszténység, az iszlám és az egyéb vallások. Ezek tovább oszlanak különböző vallási egységekre. A csoportosítást azért végezték el, hogy megállapíthassák: azonos etnikumhoz, de különböző vallást követő egyének, csoportok fellépését az etnikai vagy a vallási hovatartozás befolyásolja-e. Megállapították, hogy statisztikailag nem lehet a kérdésre "igen" vagy "nem" választ adni. A csoportosítás alsóbb rétegeit is figyelembe véve a vizsgálat vegyes eredményt mutat, nem jellemző a vallási hovatartozás etnikai megmozdulások esetén, mert az iszlám fundamentalista mozgalmak nem tekinthetők etnikai jellegűeknek.

A nemzetközi beavatkozásokban leginkább a nyugati államok vesznek részt olyan helyeken, ahol a kisebbség hasonló vagy azonos a beavatkozó többséggel vagy többséghez. Mindazonáltal moszlim csoportok is legalább annyiszor avatkoztak be más iszlám országok etnikai, vallási konfliktusaiba, mint a keresztény államok. Az USA viszont támogat olyan kisebbséget (azaz beavatkozik egy konfliktusba), amely vallásilag különbözik az amerikai többségi vallástól.

A konfliktusokban mind az etnikai hovatartozás, mind a vallás jelentős szerepet játszik, de ebben a kapcsolat-párosban a vallás az erősebb.

Kádár József

Miként kezelte a német kisebbséget a lengyel politika 1989 után?

Matelski, Dariusz – Sakson Andrzej: Dzieseciolecie polityki narodowosciowej III Rzeczypospolitej wobec mniejszosci niemeckiej. = Przeglad Humanistyczny, 44. rok. 2000. 5. no. 71–80. p.

Az 1989. évi nagy társadalmi, politikai és gazdasági fordulatot követően a lengyel állam lemondott a mindenáron nemzeti állammá válást szorgalmazó politikájáról. Bevallotta: az országban legalább l–l,3 millió (3–4%) más nemzetiségű állampolgár él. Közöttük a legtöbben a németek vannak. A kisebbségpolitikai változást a német–lengyel megbékélés dörömbölő szükségessége is siettette. E viszonyban az 1830. évi felkelés egyik jelszavának, a "Keine deutsche Einheit ohne Polens Freiheit"-nek újbóli hangoztatása lett a mindkét oldalt melengető célkitűzés. 1989. november 12-én – Helmut Kohl és az akkori lengyel miniszterelnök, Tadeusz Mazowiecki részvételével – lengyel és német nyelvű engesztelő misére került sor Krzyzowában.

1989 májusában a Szejm elfogadta az egyesületi törvényt, amely az ország kisebbségei, így németsége előtt is szabaddá tette az alkotmány határai között az érdekvédelmi és kulturális szervezkedést. 1991 márciusában jött létre a Nemzeti Kisebbségek Tanácsa, amely azonnal hozzákezdett a nemzetiségi-kisebbségi törvény előkészítéséhez, amelyet – sajnos – a különböző pártérdekek okozta akadályok miatt máig sem sikerült a Szejmben elfogadtatni. Ennek ellenére a lengyel állam szomszédaival 1991 és 1994 között kötött bilaterális szerződéseiben kivétel nélkül szerepel a kisebbségvédelmi passzus.

A német kisebbséget leginkább reprezentáló két, nevezetesen az opolei és az olsztini vajdaság képviselője teljes jogú felhatalmazást kapott a kisebbségi szempontból kényes ügyek rendezésére és a kisebbségi társadalmi-kulturális élet anyagi támogatására, mégpedig az európai kisebbségi normatívák és a német–lengyel jószomszédi és együttműködési szerződés elvárásainak teljesítésére tekintettel.

Időnként mégis kisebb-nagyobb konfliktusok fordulnak elő a német kisebbség és a lengyel állam képviselői között. Ilyen volt 1992-ben az, hogy az állam "kijavította" a német nyelvű egyesületi neveket, nevezetesen a "német" jelzőt "német nemzetiségi"-re kellett kicserélni. Az állam ezzel elejét szerette volna venni annak, hogy a második világháború után kitelepített németek tömegesen lépjenek be ezekbe a civil szerveződésekbe. A nyugati területeken tiltakozásokat váltott ki a helyi évfordulók megünneplése, mivel a visszaemlékezésekben nem szoktak szerepelni a németeket és az evangélikusokat illető méltatások. Így Szczecin (Stetten) megalapításának 750. évfordulója is e feledékenység jegyében zajlott le.

Mindazonáltal az állami kisebbségpolitika pozitív gesztusokra is képes. Például kezdeményezte, hogy a lengyel írók Goethe-intézeti előadások tartására hívják meg azokat a német írókat, akik a lengyeleknek juttatott nyugati területeken születtek. A névsor figyelemre méltó: Günter Grass, Kristina Wolf, Siegfried Lenz, Rolf Hochhuth, Martin Walser, Butho Stauss, Hans Magnus Enzensberger, Günther de Bruyn, Hermann Kant és Jurek Becker tartozik a sorba.

1996. november 12-én Ruda Slaskán, először a második világháború befejezése óta, német nyelvű színdarabot mutattak be. Anyagi kedvezmény: az állam beszámította a lengyel állampolgárok német hadseregben való katonáskodásának idejét az illetők szolgálati idejébe, ami számukra 20-30 zloty összegű havi nyugdíjkiegészítést vont maga után. E tett haszonélvezői túlnyomóan a német nemzetiséghez tartoznak.

Az ország kormányai a "német ügyek" miatt nemegyszer a Szejmben kerülnek nehéz helyzetbe. Így pl. Lengyelországban is örökzöld téma a termőföld és az ingatlanok védelme a külföldiek felvásárlásaival szemben. A lengyel törvények ui. lehetővé teszik, hogy engedéllyel külföldiek is vásárolhassanak termőföldet és házingatlanokat. 1988–1995 között összesen 2 550 ilyen engedélyt adtak ki. Ez idő alatt persze csak annyi termőföld és házingatlan került külföldiek tulajdonába, hogy "amennyiben a folyamat az eddigi ütemben folytatódnék, akkor az ország 1%-ának kiárusítása 160 évig tartana" – mondta az egyik mérsékelt képviselő. A "hazafiak" a földszerzést is felhasználják a "németek visszatérésének veszélyével" való riogatásra, minthogy az összes kiadott engedély 57%-a német vásárlót illet.

A Szejmben általában élesen bírálják a kormány német kisebbségi hírlap- és könyvkiadási politikáját is mondván: nem látja be tetteinek veszedelmes voltát. Ugyancsak bírálat tárgya az opolei vajdaság határainak megváltoztatása a németek "szájaíze" szerint (1998 nyara), továbbá a németek mandátumokhoz való juttatásának ösztönzése az önkormányzati választásokon (1998 ősze). A negatív jelenségek ellenére az állami és önkormányzati szervek mind kevésbé tekintik az ország németjeit a "rosszra való emlékezés szemüvegén keresztül", azaz mindinkább normális állampolgároknak fogadják el őket, akiknek joguk van ragaszkodni sajátos kultúrájukhoz, anyanyelvükhöz és szülőföldjükhöz.

Az ország az elmúlt évtizedben felismerte, hogy a kisebbségek asszimilálása (polonizálása) tiltott cselekedet, mint ahogy gettóba zárásuk is tilos. Ehelyett a kisebbségek, nem utolsósorban a németek többségbe történő integrációjára kell törekedni az ő másnyelvű, más kultúrájú identitásuk garantálása mellett.

Noha, esetenként megküzdve a lengyel nemzet egyes tagjainak oppozíciós álláspontjával is, az ország jelentős eredményeket ért el a kisebbségpolitika demokrácia-elvek szerinti vitelében, mégsem lehet állítani, hogy kiérlelt gyakorlattal rendelkeznék e tekintetben. Mindenesetre a megtett lépések, a hangoztatott szándékok jó irányba mutatnak.

Futala Tibor

A lengyel rendkívüli állapot és a miatta elindult emigráció

Sulek, Antoni: Zakrzepla pamiecc. = Wiez, 2002. 4. no. 109–110. p.

Stola, Dariusz: Emigracja lat osiemdziesiatych. = Uott, 105–109. p.

A lengyelek "megalvadt" emlékezéssel gondoltak vissza a rendkívüli állapot bevezetésére. Ez Antoni Sulek értelmezésében annyit tesz, hogy az akkor éltek tudatában szinte változatlan élességgel érződött meg a húsz év előtti megrázó esemény. Változatlanul és "egy életen át". Abban is nagyfokú – 80%-os – az egyetértés, hogy a Jaruzelski végrehajtotta tett elkerülhetetlen volt. Ezzel szemben értékelése – pozitívnak vagy negatívnak minősítése – felettébb változatos, megoszló.

Több mint egymillió lengyel – állapítja meg Dariusz Stola, a "lábával szavazott" a rendkívüli állapot, még inkább a rendkívüli állapot révén erőszakos "konzerválódásnak indult" szocializmus ellen. Ennek az emigrációs folyamatnak több hulláma volt.

Az első hullámba tartoznak azok a lengyelek, akik még 1982. december 13-án kihirdetett rendkívüli állapotot megelőzően legálisan és a visszatérés szándékával utaztak ki Nyugatra, s akik az esemény okozta megrendülésükben nem tértek vissza. Ezek száma 160 ezerre tehető.

A második hullámot a lengyel állam szervezte: számos internált, politikai fogoly és családja számára ajánlotta fel az emigrálás lehetőségét. Ennek a Kuba példája nyomán szervezett akciónak 1988-ig 9500 érintettje volt, de közülük mindössze 4300 személy emigrált ténylegesen.

A harmadik hullám "elnyújtottnak bizonyult": az évtized végéig legálisan és illegálisan kb. egymilliónyian emigráltak az országból. Így, noha a rendkívüli állapot szükségességének hivatalos indoklásában esetenként jelentős szerepet játszott az az érvelés, hogy általa a "lengyel nemzet szubsztanciáját" kell megvédeni, ez az emigráció felől nézve nem sikerült. Annál is kevésbé, mivel a "lábbal szavazók" halmazának összetétele messze meghaladta az egész lakosságra jellemző pozitív paramétereket. Íme: az emigráltak jelentős része a legaktívabb korcsoportba (25–44 év) tartozott. Közel 40%-uknak volt legalább középiskolai végzettsége. Emiatt a kvalifikált munkaerőben hiány keletkezett néhány városban (Varsó, Wroclaw) és nyugati vajdaságban (Opole, Katowice, Gdansk). 1987 és 1988 között több felsőfokú végzettségű lengyel emigrált, mint amennyi a szóban forgó két évben végzett az egyetemeken és a főiskolákon.

Az emigrációt választók közül igen sok volt a német vagy német származású személy. Nekik nem kellett menniük: "Aussiedlerként" hamarosan elnyerték a német állampolgárságot. A többiek túlnyomórészt az USA-ba és Ausztráliába kerültek. Szórványban élvén, az ő gyerekeik már leginkább amerikaiak és ausztrálok lettek.

A lengyel nemzet számára a ’80-as évek emigrációs hullámai érzékeny számbeli és minőségi veszteséget okoztak. Annyiban szolgálnak tanulságul, hogy az állam sohase "produkáljon" olyan eseményt, amely ekkora áldozatra készteti polgárait.

Futala Tibor

KISEBBSÉGI JOG

Közép-európai kisebbség- és menekültjogi konferencia (Salzburg, 2001)

Brunner, Georg: Internationaler Minderheitenschutz. = Der Donauraum, 41. Jg. 2001. 3., H. 13–28. p.

Jandl, Michael – Kovács, Éva: Zusammenfassung der Tagung über "Fragen der Minderheiten- und Flüchtlingsrechte in Mitteleuropa mit besonderer Berücksichtigung von Österreich und Ungarn" vom 25–27. Jänner in Salzburg. Uott. 7–12. p.

A budapesti Teleki László Intézet a Herbert Batlinerről elnevezett salzburgi Európa-Intézettel karöltve, valamint a bécsi Dunavölgyi-Közép-Európai Intézet (Institut für Donauraum und Mitteleuropa) közreműködésével rendezett konferenciát a kisebbségi és menekült-jogok közép- és kelet-európai témájában. A résztvevő kör összetételéből adódóan a kérdések osztrák és magyar vonatkozású elemei kerültek előtérbe. Mindazáltal G. Brunner nyitó előadása, legalább a kisebbségi témakört illetően, általános keretekben mozgott. A konferencia elnöki tisztét Erhard Busek alkancellár, a Batliner-Intézet tudományos tanácsa elnöke töltötte be. A folyóirat itt idézett száma a tanácskozás teljes anyagát közli.

G. Brunner, a kisebbségvédelem aktuális jogforrásait, a kisebbségi jog érvényes és érvényesíthető normáit áttekintő és értékelő összefoglalásra vállalkozik, beleértve a "kisebbség"-kategória jogi meghatározását is. Az ENSZ különböző, ismert határozataitól, állásfoglalásaitól és az egyéb nemzetközi jogi dokumentumokból, valamint az egyes kétoldalú államközi egyezmények alaposabb elemzése nyomán, sajnos számos fontos joghézag és ellentmondás bukkan elő a kisebbségi jogok rendszerét és a jogvédelem átfogó lehetőségeit illetően. Eleve szinte teljesen hiányzik a kisebbség-fogalom normatív meghatározása, amiből következik, hogy gyakran megfoghatatlan a különböző dokumentumokban megfogalmazott elvi normák gyakorlati alkalmazhatósága. A dokumentumok (leginkább még a kétoldalú egyezmények) érintőleges utalásaiból lehet csak együvé rakni az alapismérveket, amelyek a kisebbség mint csoport meghatározásául szolgálhatnak: számbeli kisebbség, alárendelt társadalmi szerep, etnikai-nyelvi-vallásfelekezeti különbözőség. A felsorolt ismérvekhez hozzáfűzendő azonban a többségi társadaloméval azonos nemzeti hovatartozás (állampolgárság) követelménye, illetve az őshonosság valamely foka, történetisége, ugyanis enélkül bevándorlók, menekültek újszerű csoportjait is jelölhetik az alapismérvek. Brunner erős kritikával illeti a "Polgári és politikai jogokról" szóló 1966-os (1976-tól hatályba lépett és máig 142 országban érvényre emelt) nemzetközi egyezményt, amely a megszorítást nem tartalmazza, – ezzel a kisebbségi-jogi kérdést átértéssel kiterjeszti ugyan a menekültjogra, de a kettő kezelésében eltérő követelmények tükrében mindkét vonatkozásban veszít a használhatóságából.

A kisebbségekkel rendelkező államok legfőbb felelőssége a kisebbségvédelem biztosítása. Ez magában foglalja a diszkriminációt kizáró jogi garanciákat, amelyek tiltó normáitól hosszú út vezet a pozitív garanciákig. A sarkalatos nehézségek egyike – valós fogalmi meghatározás híján – a pozitív diszkrimináció elvetése olyan címen, amely szerint az a többségi személyi jogokba ütközik.

A kisebbségi egyéni jogok, úgymint az identitás megvallása, az anyanyelvhasználat, az anyanyelvű oktatás, egyesülés stb. rendszere külön-külön nehéz kérdés, mert elemei részben automatikusan is következhetnek az általános személyi, állampolgári jogokból – anélkül, hogy önmagukban megfoghatók lennének. Ezek az elemek kisebbségi specifikumukat igazából a csoportkeretekkel nyerik el. E vonatkozásban az államok gyakorlatán belül kiküzdött normák semmitmondással telítettek, illetve szankcionálhatatlan mulasztások lehetőségét rejtik. Lényegileg a jogforrásul szolgáló dokumentumok sem lépik túl a kisebbségi személyi jogok inadekvát normatíváját a csoport-jog irányában, noha általában előadják a csoportkeretek megőrzésének elengedhetetlen voltát az értékálló identitás és a tiszteletben tartott önrendelkezés szempontjából.

A személyi és csoport-jogok szoros összefüggését jelzi a kettőt egységben megragadó (területi, személyi vagy kulturális) "autonómia"-fogalom. A dokumentumok azonban éppen az autonómia kérdésénél bizonytalanodnak el leginkább. Az ajánlások egy megközelítésben hozzávetőleges formában jelölik meg az utakat arra nézve, miként válhat a csoport jogi személyiséggé, amelyet formailag is megillethetnek konkrét jogok. Az 1993-as "Koppenhágai (EU-bővítési) kritériumok" ajánlásai ezt a "helyi és autonóm önkormányzatiság" elvében közelítik meg. Az autonómia gyakorlati formáit, adott többségi-kisebbségi konszenzus talaján, valamely érintett állam demokratikus politikája határozhatja és valósíthatja meg, anélkül, hogy követelmény szintű nemzetközi elvárások is késztetnék erre. Az "önrendelkezés" elve köré rendezhető autonómia-jogi normákat lényegében a nemzetközi jog keretein belül kellene kidolgozni, erre nézve egyelőre azonban csak kezdemények találhatók a szakirodalom elméleti fejtegetéseiben. A meglevő normatíva a nemzetek (államok) szintjén ragadja meg a kategóriát, feladat: a normatíva átvezetése a kisebbség-fogalom alá eső csoportokra. Egyértelmű, hogy ilyen szempontból a kisebbségi csoportok politikai státusáig kell eljutnunk.

Nemzetközi vetületben tehát messzemenően hiányos a kisebbségvédelem normarendszere. A gyakorlatban eligazító normák szintje annyira alacsony, hogy konkrét államok vonatkozó intézkedéseiben könnyűszerrel felülmúlható. Pillanatnyilag nem is lehet bízni másban, mint a normaszint ilyen alulról induló, lassú emelkedésében, noha fordítva kellene lennie: nemzetközi szinten kellene a húzóerőt összpontosítani.

A tanácskozás további napirendjén magyar, illetve hazai vonatkozásban a kisebbségi kérdés EU-csatlakozási vetületben szemlélt problematikája (Vogel Sándor, Rásky Béla), a kisebbségi önkormányzatiság kérdésköre (Eiler Ferenc), a romák kisebbségi-jogi helyzete (Claude Hahn), a hazai menekült-helyzet és a menekült-jog állása (Tóth Judit), az erdélyi, valamint a vajdasági magyar autonómia-koncepciók értékelése (Gál Kinga), az RMDSZ kormányszerepének elemzése (Kántor Zoltán), egyebekben pedig az osztrák kisebbségi jogok rendszere (H. Tichy), az ausztriai roma-kérdés (U. Hemetek), a vendégmunkás-kérdés ugyanitt (R. Jawhari), a szlovéniai kisebbségek körképe (M. Polzer), valamint a vallásfelekezetiség gyakran elhanyagolt kisebbségi kapcsolódása (W. Wieshaider) állt. Valamennyi referátum tartalmaz figyelemre méltó elemeket. Így (főképp a külföldi szereplők mondandóiból válogatva) H. Tichy kapcsolódik Brunnerhez a kisebbségi ismérvek elemzésével, úm. saját nyelv és etnicitás, osztrák állampolgárság, ausztriai őshonosság és települtségi folytonosság (százéves visszatekintésben), és végül: csoport-azonosságtudat. Az osztrák kisebbségügyi politika számbeli kérdésekkel nem foglalkozik, csak helyi igazgatási viszonylatban, a kétnyelvű helységnévtáblákkal kapcsolatos kisebbségi minimum 25%-os előírásában. A szlovén előadó passzusa a német szórvány őshonosságával kapcsolatos (nyilvánvalóan igaztalan - K. S.) vitákról, amelyeket a szlovén politika és közvélemény tulajdonképp az esetleges kárpótlási kötelezettség okán, továbbá a jóval népesebb, ám minden őshonosságtól messze eső szerbekre és horvátokra tekintettel tart fent. C. Cahn hazai roma-ügyi referátuma eljut arra a következtetésre, ami szerint ez esetben a jogvédelem követelményei meghaladják a kisebbségvédelmi kategóriaszintet, a védelmet az emberi jogok tágabb körére kell vonatkoztatni, különös tekintettel a diszkrimináció egzakt törvényi tilalmára, amivel eddig tartoznak a magyar kormányok. – Tóth Judit eléggé unikálisnak számító referátuma a hazai menekült-jog helyzetéről a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszak eseményeitől kezdődően áttekinti a menekült-ügy történetét, rámutat annak szoros összekapcsolódására a kisebbségi témával (határon túli magyar menekültek). Egyben kemény kritikával illeti a hirtelen tető alá hozott részszabályozások zűrzavarát, ütközését a szélesebb közigazgatási és idegenrendészeti területtel, egyes részletekben az ellentmondásos szabályozás túlzó szigorát (pl. a menekült-otthonok viszonyai) – ahhoz képest, hogy az ország területére lépő menekültek zömmel tranzit-útvonalként választják az országot.

Komáromi Sándor

Jogállamiság Koszovóban ENSZ gondnokság alatt

Schlütter, Birgit: Rechtsstatlichkeit der UN-Verwaltungsherrschaft in Kosovo. = Südosteuropa, 50. Jg. 2001. 7–9. H. 303–324. p.

Az 1999. június 10-én Koszovóban kibocsátott ENSZ 1244. sz. határozata szerint a legális főhatalmat az UNMIK (United Nations Interim Administration Mission in Kosovo) és a KFOR (Kosovo Force) megosztva gyakorolja azzal, hogy a jogosítványokat fokozatosan átadják a helyi szervezeteknek. Az átmenet ideje alatt az ENSZ jelentős lépéseket tett a szabályozott polgári élet megteremtéséért, így pl. vámokat, útiokmányokat, személyi igazolványokat, gépkocsi rendszámokat, bélyegeket rendszeresítettek. Helyhatósági választásokat 2000. október 28-án tartottak. 2001 május közepén a koszovói megbízottak és az UNMIK képviselői egy "keret-alkotmányt" fogadtak el az átmeneti önkormányzat megszervezése érdekében.

A jogállam alapelveit figyelembe véve a modern demokráciában uralkodó, nemzetközileg elfogadott emberi jogok szervezeteinek megalapítását tervezik. A májusban elfogadott átmeneti alkotmány ezeket az alapelveket a hatalommegosztás kialakításával együtt tartalmazza. Kérdés az, hogy Koszovóban egyáltalán milyen jogállami adminisztráció bevezetése képzelhető el? Az ENSZ Biztonsági Tanács 1244. sz. határozata erről a kérdésről nem rendelkezik.

A nemzetközi emberi jogok normáit az 1244. sz. határozat mint meghatározó célt tartalmazza. Az alkotmány pedig részletezi, hogy Koszovóban az emberi jogok intézményeit az alapjogokkal együttesen kell alkalmazni. Külön szabályozták a rendkívüli küldöttek jogkörét. Az átmeneti alkotmány a törvényalkotás jogát a koszovóiak önkormányzati intézményeire ruházza ugyan, de megtartja a rendkívüli küldöttek rendelet-kibocsátási jogát.

Az 1244-es határozatból hiányzik, hogy melyik helyi jog alkalmazható Koszovóban. Kezdetben a rendkívüli küldött elrendelte a jugoszláv törvények alkalmazását, ami ellen az albán bírók tiltakoztak. Az új koszovói átmeneti keret-alkotmány érvényesnek deklarálja a koszovói országgyűlés törvényalkotási jogát. A megyék szabályalkotási joga meglehetősen zavaros, ezt a keret-alkotmány nem egyértelműen szabályozza.

Az UNMIK képviselőinek a jogállamiság alapelvei szerint a keret-alkotmány határozatait kell követniük. Az ENSZ közgyűlése ezt az alapelvet a "UN Code of Conduct of Law Enforcement Officials" határozatával fogadta el.

A nemzetközi emberi jogok "szabvány" szövegét az UNO Charta, Art. 1 (3) foglalja magába. A nemzetközi bíróság is ennek alapján hozza meg döntéseit. Az autonóm Koszovóban 1989 előtt is alkalmazható lett volna az ENSZ 1244-es határozata, ami tartalmazza az UNMIK felelősségét egy autonóm önkormányzatú Koszovóra vonatkozóan.

A jogállami képviselet kritériumát a normál bíráskodás és a népesség jogvédelmi lehetőségei határozzák meg. A gyakorlati büntetőbíráskodás mindenütt magán viseli az adott jogállam jegyeit. Éppen ezen a területen merült fel számos probléma. Valószínűleg a jogilag vitatható esetek sokasága miatt áttekinthetetlen a helyzet. A polgári jog területén a magántulajdon jogvédelme a nullával egyenlő. A médiára vonatkozó törvény a "média-megbízott" intézményét hozta létre döntési és fellebbezési joggal.

Megalakult az ombudsmanok független jogértelmező és jogérvényesítő szervezete, amely ellenőrzi Koszovóban az emberi jogok betartását. Az ombudsman mellett nincsenek olyan intézmények, amelyek a rendkívüli küldöttek, illetve a kormányzat rendelkezéseit alkotmánybírósági szinten ellenőrizhetnék.

Az UNMIK és a KFOR személyzete különleges helyzetben van, a VO 2000/47 határozat szerint védettséget élvez.

A jogállami képviselet kötelessége a törvények, rendeletek kihirdetése. Az UNMIK által megfogalmazottak az albán, illetve szerb nyelvre fordítás nehézségei miatt csak késedelmesen jelennek meg.

Az előbbiekből érzékelhető, hogy Koszovóban szinte kizárólag a rendkívüli küldöttek hoznak rendelkezéseket. Említésre méltó korlátozást még a "keret-alkotmány" sem tartalmaz. Ellenkezőleg: az alkotmány bevezetője bebetonozza a rendkívüli küldöttek hatalomkoncentrációját. Mindazonáltal remény van arra, hogy a "polgári jelenlét", az önkormányzati struktúra kifejlesztése, a hivatalnoki kar kiképzése hosszabb távon, sok nehézséget leküzdve kialakíthat egy demokráciához közelítő társadalmat Koszovóban.

Kádár József

NEMZETI ÉS ETNIKAI KISEBBSÉGEK TÖRTÉNETE

Nemzeti vagy nemzet feletti intézmény? – Prága és Csernovic: két kelet-közép-európai német egyetem a Habsburg-Monarchia utolsó évtizedeiben

Maurer, Trude: National oder supranational? Prag und Czernowitz: Zwei deutsche Universitäten in Ostmitteleuropa (1875/1882–1914). = Zeitschrift für Ostmitteleuropa-Forschung. 49. Jg. 2000. 3. H. 341–381. p.

Prága ősi egyetemét IV. Károly császár alapította 1348-ban, és III. Ferdinánd bővítette tovább 1654-ben a mintegy száz évvel előtte létesült Jezsuita Kollégiummal való összevonás útján. Az oktatás nyelve II. József nyelvrendelete nyomán, a latin nyelv évszázadai után, túlnyomóan német lett. A nagy hagyományú Carolo–Ferdinandea életében 1882-ben újabb váltás következik be: a cseh nemzet nyelvi, kultúrpolitikai egyenjogúságra formált igényének eleget téve, egymástól szervezetileg elkülönült cseh és német szekció kereteiben tölti be további hivatását, egészen a Monarchia felbomlásáig. Csernovic 1875-ben megnyitott egyeteme (Ferenc József Egyetem), a koronatartományi státusban igazgatott Bukovina székhelyén struktúrájában alapításától fogva igazodik a régió multietnikus viszonyaihoz, noha az oktatás domináns németnyelvűségét az osztrák korszakban mindvégig megőrzi. A tanulmány a vonatkozó régiók etnopolitikai viszonyainak tükrében párhuzamosan vizsgálja a két intézmény többnemzetiségű profilját.

Bukovina a XVIII. század végén osztrák tartománnyá lett, és (Magyarországhoz hasonlóan) német telepeseket fogadó Galícia legelmaradottabb déli provinciájaként eredetileg a Moldvai Fejedelemség részét képező terület, korai elitjét az osztrák uralom alatt is jó ideig a román bojárság adja. Csernovicban 1808-tól működik, utóbb líceummá fejlesztve, német tannyelvű algimnázium. Itt a 40-es évektől azonban román, 1852-től ukrán nyelvet és irodalmat is tanítanak. A nemzeti öntudat 1848 körüli ébredése nyomán jelentkezik először – román részről – a felsőoktatás helyi megszervezése iránti igény. Ebben a korai időpontban egyelőre csak Bukovina önállósítására kerülhet sor (Galíciától elválasztott koronatartomány), az egyetemalapítás igénye ezt követően azonban még határozottabb formában és mind több oldalról kerül napirendre. A végső lökést a Monarchia dualista átalakításával kezdődő eseménysor, mint például az egyidejű galíciai lengyel–osztrák kiegyezés keretében a Bukovinából is látogatott lembergi egyetem teljes polonizálása, a kolozsvári magyar egyetem létrehívása stb. adja. Az 1848 óta mind jobban kiegyenlítődő etnikai viszonyok talaján az ukrán–román kettős nemzetiségű jogász, későbbi rektor, Constantin Tomaszczuk tervezete válik tárgyalási alappá a tartományi gyűlésben s ezt követően az udvarnál. Ez az osztrák patriotizmus, egyszersmind az élenjáró német nyelvű tudományosság szellemében és a német közös, "nemzetek feletti" érintkezésnyelvi szerepe okán német tannyelvű intézményt ajánl, mindazáltal "nemzeti" nyelvű tanszékekkel. Az elképzelés kapcsán cáfolja a leendő gyakorlat "németesítő" hatását. Önmagában a német egyébként a "nemzeti" nyelv szerepét is betölti a nem nagyszámú német hivatalnokréteg és polgárság, valamint a jóval nagyobb számú, e nyelv identitási körébe betagozódó zsidóság szempontjából. Az 1875-ben megnyitott csernovici egyetem nagyjában az ajánlott struktúrában kezdi meg működését azzal a lényeges eltéréssel, hogy az ortodox teológiai fakultás az ukrán–román kétnyelvű kereteket veszi fel. Az indító szemeszter tanári testületében 14 német, 10 román és 4 ukrán nemzetiségű szakember kap helyet. Ez a viszonylag kiegyenlítettnek tetsző arány azonban másképp fest az egyetem egész osztrák kori történetének metszetében: 1918-ig bezárólag 87 német, 20 román, 5 ukrán nemzetiségű oktató töltött be állást, a 87 német mellett még 12 – ugyancsak a német nyelvi körhöz számítandó – zsidó polgár is szerephez jutott. A hallgatói létszámarányokra nézve sokatmondó adat a német nyelvű beiratkozottak kezdeti 30, illetve századforduló utáni 54%-a, amelyen belül a zsidóké 21, illetve 38%-ra rúgott. (Ezen túl bővebb nemzetiségi statisztikát a tanulmány nem közöl, a gazdag szakirodalom azonban szolgál ezzel is.) A csernovici Ferenc József Egyetem nagyjában azonos struktúrában működik az osztrák uralom végéig, meg tudja tartani az egyensúlyt az etnikumok között. A század végétől elkezdődik ugyan az egyetemi élet politizálódása a nemzetiségek mentén átformálódó diákegyletek versengése vagy mind gyakoribb nacionalista fellépése nyomán (ami a civil környezet politikai villongásaihoz, pártosodásához is kapcsolódik), de nincs komolyabb hatással az oktatói munka konszenzusos folyamatára. Ami a német nyelv dominanciáját illeti: német kulturális keretekben integrálja a tartomány értelmiségét anélkül, hogy a német ajkúakat a más nemzetiségektől elidegenítette volna. Eközben egyébként a szélesebb iskolarendszert a századforduló idején már eléri az etnizálás szelleme, ami a német nyelvet is egyre inkább a német (és zsidó) etnikumhoz köti. Bukovina soknyelvű kultúrájának és irodalmának története ismer ukrán vagy román származású szereplőket (mint a románság leendő nemzeti költőjét: Eminescut, bár csak a gimnáziumot látogatja Csernovicban), akik német nyelvi tájakra tesznek alkotói kirándulást, legtöbbjük azonban vissza is tér anyanyelvi forrásaihoz. Más kérdés, hogy miért támadja oly hevesen a bukaresti főideológus, Nicolae Iorga nem sokkal a világháború kitörése előtt a csernovici egyetem osztrák-német, illetve "zsidó" jellegét.

Prágában a 18. század végétől német nyelvű keretekben működő egyetemen már oktatnak egyes gyakorlati tárgyakat cseh nyelven is, 1791-ben pedig cseh nyelvi és irodalmi tanszék létesül. Itt is, mint Csernovicban, 1848 forradalmi hangulata hevíti a kedélyeket a teljesebb körű nemzeti nyelvű képzés követelésére. Cseh részről érdekes módon nem merül fel igény független, önálló intézmény felállítására; talán a meglévő egyetem tradíciója iránti tisztelet vagy akár a német kultúra megbecsülése okán, a követelés a Carolo-Ferdinandea és az újabban felállított Politechnikum kétnyelvű képzési hellyé történő átszervezésére irányul. A cseh igényeket a cseh- és morvaországi német társadalom liberális erői jogosnak ítélik, és lényegében támogatják; ilyen szellemben foglal állást maga az egyetemi vezetés is: egyetértően terjeszti fel az udvarnak a diákság vonatkozó petícióját. Gyors eredmény születik: az intézmény szabad kezet kap a megfelelő szakok német és/vagy cseh nyelvű oktatására, ennek érdekében az oktatói gárda kellő átcsoportosítására, kibővítésére, a régi, merev hierarchiák feloldására. Megindul az alternatív, illetve párhuzamos képzési rendszer kiépítése, ugyanakkor számos ponton el is akad, így még a 60-as évek közepén is – a fakultástól függően – csupán 8-22%-ot tesz ki a cseh nyelvű képzés arányértéke.

Nem csak ez az egyenlőtlenség ad okot további elégedetlenségre, hanem (mint később Csernovicban is) súrlódások kezdődnek a német és cseh diákcsoportok között. Ezek fő forrása a diákegyletek fokozódó politizálódása, etnizálódása a harcos nacionalizmus szellemében. 1866-ban maga a tartományi gyűlés foglal állást a képzés és az egész szervezet teljes, szimmetrikus szétválasztása mellett, amikor is a két fél-intézményt jószerivel egyedül a rektor fogja össze egy személyben. Ezt a lépést egyébként időközben a Politechnikummal is megtették. E radikális változat – a liberális politikai éra vége felé – azonban a német nemzetiségű vezetés és az osztrák hivatalosság erőteljes ellenállásával találja magát szemben. Hosszadalmas kötélhúzás veszi kezdetét, amely megjeleníti a primer politikai síkon is (nem utolsósorban az osztrák–magyar kiegyezés következményeként) a kiéleződő cseh–német nemzeti vita valamennyi aspektusát. Itt szóba sem kerül a német összbirodalmi érintkezés nyelvi szerepe. Felébred viszont az öntudatos cseh nemzeti előretöréssel szemben defenzívába szorult csehországi németség (osztrák identitáson túli) német-öntudata is. Maga a prágai professzori kar egyéni pozícióit is félti a paritásos cseh–német felosztás nyomán várható "szlavizálódástól", hiszen a hallgatóság mind nagyobb hányada a cseh nép fiaiból kerül ki. Tizenöt év múltán az uralkodó "salamoni" ítélete értelmében az egyetemet a továbbiakban "annak megfelelően kell átalakítani, hogy egyrészt egy német, másrészt egy cseh egyetemet egyesítsen magában, egyként Károly és Ferdinánd neve alatt". A rendelet szövege ügyesen megkerüli mind a "felosztás", mind pedig az "alapítás" szófogalmát, lényegében azonban a képzési rend átfogó nyelvi megkettőzéséről szól – egy épülettömbön belül, két bejárattal. A történelmi struktúrából csak a könyvtár marad meg eredeti mivoltában. Fontos gesztus mégis a németség felé: a fentiekkel együtt a cseh egyetem végzős hallgatóitól is megkövetelik a német nyelv olyan felsőszintű ismeretét, ami a jelöltet alkalmassá teszi állami szolgálatra. A teológiai kar esetében a szétválasztás majdnem tízéves haladékot szenved Schwarzenberg prágai érsek, az egyetem korábbi rektora, dékán "jóvoltából", aki a felosztást hevesen elutasítja. Az új éra a beszámolók, visszaemlékezések tanúsága szerint valami egészen vigasztalan atmoszférát szül a kölcsönös elzárkózással, sőt – különösen német részről – az elfojtással. A korábbi eleven és termékeny együttműködés mind a tanári testületek, mind pedig a hallgatói csoportok között fokozatosan elhal. A német szekcióban utólag is inkább a teljesen különálló cseh egyetem vágyálma lebeg az érdekeltek szeme előtt (nem felmérve annak talán még veszélyesebb voltát), ami később cseh oldalon tényleg elő is kerül, de a háborúig a terveknek már nincs kifutási idejük. Valójában a megosztott Károly–Ferdinánd Egyetem politikai élete sem mentes később a hallgatóság különböző nemzeti és elvi-ideológiai csoportjainak viszálykodásától, amelyek a nagypolitika csatározásaihoz is mind szorosabban kapcsolódnak.

Prága és Csernovic késő-tizenkilencedik századi, huszadik század eleji egyetemi élete az élesedő nemzeti, nemzetiségi törekvések sodrában áll, a fejlődés mozzanatai ilyen szempontból a helyi adottságok számos eltérése mellett is tükörképei egymásnak. Csernovic német egyeteme rövid fennállása alatt, az egymást kölcsönösen kioltó etnopolitikai küzdelmek metszéspontján még elkerüli a nyelvek mentén végbemenő osztódást, ami Prágában – egymagában a cseh nemzeti előretörés nyomán – már a csernovici intézmény korai időszakával párhuzamosan végbemegy. A két folyamat markáns formában mutatja fel egyfelől a német nyelvi offenzíva lehetőségeit, másfelől kényszerű defenzíváját egyetlen hatalmi formáció két különböző régiójában, s egyben e nyelv egyszerre kulturális-integratív és politikai-instrumentális szerepét a közép-kelet-európai térségen belül. Ehhez képest teljesen más történet – nagyjában változatlan nemzetiségi megoszlás mellett – a csernovici egyetem románosítása és a prágai egyetem cseh kisajátítása 1918 után.

Komáromi Sándor

A lengyelországi sztálinizmus

Jarosz, Dariusz: O polskim stalinizme – polemiczne. = Wiez, 2002. 2. no. 101–112. p.

Lengyel divat: az ország 1948 és 1953/54 közötti éveit a totális sztálinizmus időszakának szokták beállítani. Akkoriban – mondják – az ország valamennyi lakosának minimalizálnia kellett saját céljait, miközben "testestől-lelkestől" az állami célok szolgálatába kellett fognia magát. A társadalom elesettsége és gyengesége miatt, a terrornak és a represszióknak kitéve nem tett, nem is tehetett semmit ez ellen.

A szerző hangsúlyozza, hogy egy ilyen beállítás még a harmincas évek Szovjetuniójára nézve sem teljesen igaz, mert a legnagyobb sztálini repressziók idején sem tehetett a kisebbség (a párttagok) mindent a többség (a lakossági tömegekkel) szemben. Számtalan letagadott, a legutóbbi időkig agyonhallgatott példája van annak, hogy a "civil engedetlenség" ebben a demokráciához hozzá nem szokott országban sem volt "túlságosan fehér holló", sőt a totális állam a terror ellenére meglepően gyenge lábakon állt".

Hát még Lengyelországban! A parasztokhoz, életvitelükhöz, népi-vallási szokásaikhoz a hatalom annak ellenére sem tudott hozzáférni, hogy közülük az enormis beadási kötelezettségek elmulasztása és a kolhozok elleni tüntetéseik miatt majdnem 600 ezret ítéltek börtönbüntetésre. A túlnyomórészt parasztokból megnövekedett munkásosztály (1946-ban 900 ezer, 1955-ben 2 millió 240 ezer) a vegzálások ellenére is megtartotta faluról hozott szokásait (pl. a városi lakásokban is a konyhákban élt, óvta a tiszta szobát, a hagyományos ünnepeken nem ment dolgozni, hanem egyházi szertartásokon vett részt), s nem szakította meg falusi kapcsolatait. Időnként tüntetett is.

Noha az értelmiség behódoltatása kisebb tömegeinél fogva kisebb feladatnak látszott, a filosz és művész intelligencia mégis lépten-nyomon "borsot tört a hatalom orra alá".

Egyébként a párttagság, különösen az alsó és középszinten dolgozók jelentékeny részével ezekben az években is "össze lehetett kacsintani". A legkülönfélébb formái voltak annak, hogy a falusi, települési és üzemi pártállami vezetés összejátszott a közemberekkel. Falun pl. látszatkolhozok létesítésével, üzemekben a vallási megszorítások elszabotálásával, általában a felsőbb pártszervek, mint mondták: "Varsó" félrevezetésével.

Arról, hogy ezek az "összekacsintások" valóban közkeletűek voltak, mi sem tanúskodik eklatánsabban, mint az, hogy az államvédelem által bebörtönzöttek között jelentős arányban fordultak elő a párttagok, illetve a párt ifjúsági szervezetének tagjai.

A szerző a következőkkel zárja dolgozatát: "Vajon az elmondottak fényében a lengyelországi sztálinizmus kevésbé kegyetlenné válik-e, mint amilyen a valóságban volt. Ez egyébként nem volt a szerző intenciója. Mindössze azt gondolom, hogy nem szabad belőle abszolút rosszat kreálnunk. Bármennyire is paradox módon hangzik, az irányítók és irányítottak közötti kapcsolatok kölcsönös nyomásgyakorlásokból, engedékenységekből és kompromisszumokból álltak. Bennük mindkét félnek voltak olyan érvei, amelyeket a másik fél tekintetbe vett. Az a hiedelem, hogy "ők" "velünk", minthogy államvédelem, katonaság, propagandaapparátus és népgazdaság állt a rendelkezésükre, mindent megtehettek, egyszerűsítés."

Futala Tibor

Ukránok a lengyel állam történelmében

Serczyk, Wladyslaw: Ukraincy w dziejach panstwa polskiego. = Przeglad Humanistyczny, 44. rok. 2000. 5. no. 17–26. p.

"Ha tisztességesen akarunk válaszolni arra a kérdésre, hogy a ruszinok és az ukránok milyen szerepet játszottak a lengyel állam életében – írja referált cikkünk neves lengyel szakértője, meg kell értenünk a két hasonló ütemben fejlődő nemzet sok nemzedéken át tartó szomszédságának jelentőségét, és le kell vonnunk ebből a szomszédságból a megfelelő következtetéseket. A kölcsönhatások nemcsak a határ mente lakosainak sajátosságait jellemezték, hanem a két egymás melletti ország uralkodóit is. Esetenként fordított helyzet alakult ki, amikor a szomszédviszály háborúban csúcsosodott ki. Ez – hosszú századokra szóló hatást keltve – a XVII. század második felében esett meg, amikor is az ukrán szabadságtörekvések a saját állam létrehozása iránti célkitűzésekkel együtt egyensúly megszűntével fenyegettek."

E keretmegállapítás igaz voltát sem a lengyel, sem az ukrán tudományosság nem vonja kétségbe. Ezen belül azonban a két fél nézetei igencsak különböznek egymástól. Ennek oka az orosz és az ukrán etnikum elválásának más és más időpontra tétele, a kievi Rusz ukrán voltának elismerése, illetve tagadása, az ukránság lengyel államba való tartozásának időbeli terjedelme (1340-től 1795-ig vagy 1569-től 1686-ig), az ukrán államiság iránti igény megfogalmazódásának Bogdan Hmelnyicki személyéhez kötődése stb.

Az első világháború befejezését követően önállósodott ukrán állam ellenérdekelt volt az ukrán–lengyel határ megállapításában. Ez a procedúra azzal zárult, hogy Lengyelországnak kb. 4 millió ukrán nemzetiségű állampolgára lett, azaz az ukránok 17%-os részesedésre tettek szert az összlakosságon belül. Az ukrán–lengyel viszony a határmegállapítás miatt – finoman szólva – igencsak hűvös lett, ami akkor is átszűrődött ezen a határon, amikor Ukrajna – tagköztársaságként – a Szovjetunióhoz csatlakozott (1922 végén).

Akármilyen is volt, akárhogyan is változott időben az "ukrán valóság", e nemzet nacionalistái nem tettek le az összes ukrán egy államban való egyesítésének vágyáról, s ezért, amikor Lengyelország 1939-ben megszűnt létezni, majd amikor a németek meghódították a Szovjetunió nyugati régióit, előbb szovjet, majd német "védnökség" alatt egyaránt Nagy-Ukrajna megszervezésén buzgólkodtak. A vegyes lakosságú területeken a lengyelek kárára valóságos etnikai tisztogatásokat kezdeményeztek, mégpedig gyakorta a terror eszközeit-módszereit használva. Később a lengyelek se maradtak adósak a revansot illetően (Visztula-akció). Az 1944 és 1946 között a Lengyelországban maradt mindössze 200-230 ezer ukránt kényszerrel széttelepítették az ország Németországtól nyert tartományaiba. Több mint tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezek az ukrán töredékek hallathassák hangjukat, alapíthassanak kulturális egyesületet, indíthassanak sajtóorgánumot.

Ilyen előzmények után Lengyelország mégis elsőként ismerte el az ismét függetlenné vált ukrán államot. A rettenetes közelmúltra való emlékezés azonban itt is és ott is csak lassan normalizálta a helyzetet, aminek pozitív fejleménye az 1997-ben Kijevben aláírt megbékélési nyilatkozat lett. Szerzőnk rövid intelemmel zárja fejtegetéseit: "...nem szabad elfeledkezni a felhalmozódott történelmi adottságokról. A történelem ugyanis a jövő építésére is szolgálhat, azonban pertraktálása közben felettébb gondosan kell eljárni."

Futala Tibor

Lengyelországi litván kisebbség 1944 és 1999 között

Lossowski, Piotr: Mniejszosclitewska w Polsce 1944–1999. = Przeglad Humanistyczny, 44. rok. 2000. 5. no. 27–40. p.

Lengyelországban jelenleg 15,1 ezer litván él, közel az államhatárhoz, az ún. suwalki háromszögben. A második világháború előtt többen – 82,3 ezren – voltak, ám a negyvenes évek végén többféle kitelepítési, lakosságcsere-kezdeményezés, illetve kivándorlási trend miatt fogyatkozott meg a számuk.

Annak ellenére, hogy a lengyelországi litvánok "létszámilag" igen kis minoritást tesznek ki, szervezettség, identitástudat, jogismeret tekintetében felettébb élenjárók az ország kisebbségei között.

Míg a negyvenes évek második felében szülőföldjükön maradásukért, fennmaradásukért kellett küzdeniük, az ’50-es évek első felére esik az időközben stabilizálódott lengyelországi létük anyanyelvű intézményekkel – általános iskolákkal, művelődési házakkal, népi együttesekkel – történő "komfortosítása".

1956 után a körülmények a lengyelországi nemzetiségek, így a litvánok számára is kedvezőbbekké váltak. Ekkor indult el a korábbi nemzetiségi intézmények szinte szüntelen bővítése, amiből a frissen megalakult Litván Társas és Kulturális Egyesület vállalta magára az oroszlánrészt. Megjelent a kezdetben negyedéves, mostanra kéthetes magazinná bővült Ašura, a litván nyelvű sajtó első és mindmáig legfontosabb orgánuma. Folytatódott a litván, illetve litván nyelvet is oktató általánosiskola-hálózat bővülése, a művelődési ház- és könyvtárfejlesztés. 1956/57-ben megnyílt a litván líceum.

A szovjet rezsim ellenére is lassan-lassan mód nyílt a határ menti kapcsolatok szervezésére, aminél gyorsabb és szélesebb volt az USA-ban élő litvánokkal való kapcsolatfelvétel. Ez a régi litván elit is nemegyszer bírált és a lengyel állam által hiába tiltott csomagküldésben csúcsosodott ki.

Az önállóvá vált Litvánia még kedvezőbbé tette a lengyelországi litvánok helyzetét a "nemzeti lét" kérdéseiben. A kapcsolatok akadálytalanná váltak, a litván tv "deszovjetizálódott", a két állam jószomszédi nyilatkozatot írt alá. Ezzel párhuzamosan Lengyelországban is európaivá fejlődött a nemzetiségi politika, amiről – egyebek mellett – az is tanúskodik, hogy a helyi önkormányzatokban egyre több litván nemzetiségű tagot választanak meg.

Különben a litvánok meglehetősen jól élnek, amiről felmérések tanúskodnak. 80%-uk 80 m²-nél tágasabb házak-lakások tulajdonosa, 11 és 15 hektár közötti termőföldön 10,7, 16 és 20 hektár közöttin, 12, 21 ha fölöttin pedig 15,1%-uk gazdálkodik.

Persze ebben a jelenlegi nagyon kedvező helyzetben is érik a kisebbségi létet csalódások. (Pl. nem sikerült litván jelöltet a Sejmbe juttaniuk, időnként torzsalkodások fordulnak elő az istentiszteleti nyelvek dolgában, a szervezkedési szabadság csorbulása korábbi intézményt fenyeget stb.) Ám a civil kurázsi sem hiányzik a lengyelországi litvánok "eszközrendszeréből". Így pl. komoly tiltakozást váltott ki, hogy az egyik litván településközpontban határőr-laktanya létesüljön, mondván: ezzel a lengyelség javára változik meg a település etnikai összetétele. A külföldi litvánok finanszírozásában 1999-ben felavatott 2,5 ezer m²-es kulturális centrum ezzel szemben a helyi lakosság részéről a gyors és rendezett birtokbavételre és "belakásra" szolgál példaként. Ugyancsak civil kezdeményezés Antanas Baranauska 1857 és 1902 közötti sejni püspök és költő szobrának megalkotása és felállítása (1999. szeptember). Ez egyszersmind üzenet is a lengyen–litván sorsközösség erősítésére a püspök egyik kijelentésére, a "sum gente Lithuanus, natione Polonus"-ra történő emlékeztetéssel.

Futala Tibor

A soknemzetiségű homeli régió az 1920–1930-as években

Picukov, V. P. – Starovojtov, M. I.: Gomel’sina mnogonacional’naâ (20-30-e gody XX veka). Vypusk I. Gomel’, Gomel’skij gosudarstvennyj universitet im. F. Skoriny, 1999. 175 p.

A németek 1918. március 1-jén foglalták el Homelt. A homeli bolsevikok szervezetét az Ukrán Kommunista Párt alá rendelték. Ez azt jelentette, hogy a központi bolsevik szervek nem tekintették Homelt és a Poleszjét Fehéroroszország szerves részének. A régióra igényt tartott Szovjet-Oroszország, az Ukrán Népköztársaság és a Fehérorosz Népköztársaság is. A németek és az ukránok megegyezése értelmében 1918. február 9-én a fehérorosz Poleszje, március végén a homeli járás is Ukrajna fennhatósága alá került. Kijev parancsnokot nevezett ki Homelbe. Szovjet-Oroszország, noha elismerte az Ukrán Népköztársaságot, a homeli régiót továbbra is saját területének tekintette. 1918. április 19–20-án fehérorosz–ukrán határtárgyalások voltak Kijevben. Mindkét fél ragaszkodott Homelhez, a tárgyalások elakadtak, majd Szkoropadszkij hetman hatalomátvétele után végleg abbamaradtak. Május elején megszervezték Ukrajna poleszjei kormányzóságát, amelybe Poleszje fehérorosz része és Homel is beletartozott. A fehérorosz kormány különmegbízottat küldött Homelbe, akit azonban az ukránok letartóztattak. A független Ukrajna bukásával 1919 májusában Szovjet-Oroszországhoz kerültek ezek a területek.

A Fehérorosz Népköztársaság ugyan rövid életű volt, de mégis arra késztette a bolsevikokat, hogy felülvizsgálják a fehéroroszokkal szemben eddig követett politikájukat. Ennek következménye volt az, hogy megkezdődött a fehérorosz államiság kiépítése szovjet keretekben. 1918 végén a helyzet gyökeresen megváltozott, a németek visszavonultak, velük együtt távoztak a Fehérorosz Népköztársaság tisztségviselői is. Sztálin mint nemzetiségügyi népbiztos 1918. december 15-én közölte a fehérorosz kommunista vezetőkkel, hogy a fehéroroszokat külön nemzetnek ismerik el, és Fehéroroszországból önálló szovjetköztársaságot szerveznek a grodnói, a minszki, a mogiljovi, a vityebszki és a szmolenszki kormányzóságok területén. 1918. december 30-án a bolsevikok Szmolenszkben határozatot hoztak a Fehérorosz Szovjet Szocialista Köztársaság megalakításáról, amelynek kikiáltására 1919. január 1-jén került sor. 1919. január 16-án azonban a bolsevik párt központi bizottsága úgy döntött, hogy a mogiljovi, a vityebszki és a szmolenszki kormányzóságok területét kivonja Szovjet-Fehéroroszország fennhatósága alól, így Szovjet-Fehéroroszország csak a grodnói és a minszki kormányzóságokra terjedt ki. 1919. január 19-én a Fehérorosz Kommunista (Bolsevik) Párt Központi Bizottsága ülésén A. Ioffe ismertette a három kormányzóság elcsatolásának a tervét. A helyi bolsevikok megpróbálták megakadályozni a tervet. Küldöttséget menesztettek Moszkvába, ott azonban Lenin elmagyarázta nekik, hogy "a köztársaság ütközőállam, és csak annyiban van rá szükség, amennyiben más országokkal határos. A mogiljovi, a vityebszki és a szmolenszki kormányzóságok nem határosak más államokkal, ezért ki lehet őket venni onnan". Szovjet-Oroszország 1919. január 31-én ismerte el az így kialakított Szovjet-Fehéroroszországot, amelynek megalapítását az 1919. február 2–4-i fehérorosz szovjetkongresszuson szentesítették Minszkben. Ezen már február 3-án döntöttek arról is, hogy Fehéroroszország egyesül Litvániával a lengyelek elleni harc hatékonyságának fokozására. Ez formálisan 1919. február 27-én, a Litván–Fehérorosz Szovjet Szocialista Köztársaság megalapításával történt meg. Ezzel Szovjet-Fehéroroszország jogilag megszűnt. A homeli régió nagyobbik, a mogiljovi kormányzóságba tartozó része Szovjet-Oroszországhoz, kisebbik, a minszki kormányzóságba tartozó része a litván–fehérorosz szovjetköztársasághoz került. 1919. április 26-án a mogiljovi kormányzóság nagyobb részéből, a minszki kormányzóság recsicai és a csernyigovi kormányzóság négy északi járásából megalakult a homeli kormányzóság, amelynek szovjetkongresszusa a Szovjet-Oroszországhoz való tartozás mellett döntött. A lengyel–szovjet háború után 1920. július 31-én másodszor is kikiáltották a Fehérorosz Szovjet Szocialista Köztársaságot, amely kezdetben csupán az egykori minszki kormányzóság 6 járását foglalta magában. Hamarosan felmerült a korábban Szovjet-Oroszországhoz csatolt fehérorosz többségű területeknek az új fehérorosz szovjetköztársasághoz csatolása, ami 1924. március 24-én meg is történt. A nemrég kialakított homeli kormányzóság egy része ekkor Szovjet-Fehéroroszországhoz került. 1926. december 4-én további két járás, a homeli és a recsicai került fehérorosz közigazgatás alá. A közigazgatás többszöri átszervezése után 1938-ban az akkori Szovjet-Fehéroroszországot öt területre (oblast’) osztották, ezek egyikeként ekkor jött létre a Homeli terület mint közigazgatási egység.

A homeli régió története során mindig soknemzetiségű volt. A többséget alkotó fehéroroszokon kívül oroszok, ukránok, zsidók, lengyelek, németek, litvánok, lettek, tatárok és más kisebbségek is éltek itt. A nemzetiségek aránya eltért a fehéroroszországi átlagtól. Az 1926. évi szovjet népszámlálás szerint az akkori Fehéroroszországban a fehéroroszok aránya 80,6 százalék volt, a homeli területen azonban csak 68, 9 százalék. A homeli régióban az országos átlagnál nagyobb volt az oroszok, az ukránok és a németek aránya, míg kisebb a fehéroroszoké, a letteké, a litvánoké és a tatároké.

Az orosz lakosság magas aránya egyrészt objektív okokkal magyarázható (keleten a terület a kompakt orosz lakosú területtel érintkezik), másrészt a statisztikát torzítja az a tény, hogy a terület 1926. évi Fehérorszországhoz csatolása előtt aktív propaganda folyt amellett, hogy a régió Oroszország része maradjon. Mivel a fehérorosz nemzeti tudat a falusi lakosság körében még nem szilárdult meg, e propaganda hatására sokan orosznak vallották magukat. A fehéroroszok aránya keletről nyugat felé haladva nőtt a lakosságon belül.

Torzítanak a statisztikák a lengyelek esetében is. A sokszor már csak fehéroroszul beszélő kisnemesi származású katolikusok lengyelnek vallották magukat, tehát a vallás erősebb jellemzője volt identitásuknak, mint a nyelv. Az 1920. évi szovjet–lengyel háború idején sok lengyelt kitelepítettek a frontzónából, ezért az itteni lengyelek még sokáig nem merték magukat lengyelnek vallani. A később is feszült lengyel–szovjet viszony nem kedvezett az objektivitásnak ezen a téren.

A homeli régió és egész Fehéroroszország legnagyobb kisebbsége a zsidó volt. Az orosz birodalmi viszonyok örökségeképpen a zsidó lakosság a városokban és a kisvárosokban koncentrálódott. Az 1926. évi népszámlálás szerint Homelben a lakosság 35,5 százalékát tették ki, Recsicában az arányuk 44, 6 százalék, Mozirban pedig 61,3 százalék volt. Voltak kisvárosok, ahol a zsidó lakosság aránya a 90 százalékot is meghaladta (Scsedrin – 91,1 %, Poddobrjanka – 92,4 %).

A fehéroroszok és a lengyelek zömmel falun éltek, és földműveléssel foglalkoztak. A homeli régióban élt még mintegy 4 ezer német is, szintén főleg földművesek. Ezek a szomszédos Volhíniából (Ukrajna) telepedtek ide át a XX. század elején. A mintegy 900 lett és 850 litván között fele-fele arányban voltak városlakók és földművesek is. Ez utóbbiak a XIX. század második felében kerültek ide, amikor a Baltikumban nehéz volt földhöz jutni. [ Vö. U. Tugaj könyvének ismertetését: Kisebbségkutatás 10 (2001), 2: 310–312.] A narovljai járásban csehek is éltek, mintegy 50 család, akiket a XX. század elején egy Anzelmov nevű földbirtokos mint béreseket telepített itt le.A nemzetiségi sokféleséget a helyi szovjetek is tükrözték. Az 1927. évi szovjet-fehérorosz alkotmány értelmében nemzetiségi szovjetek alakulhattak ott, ahol a helységben többségben volt valamely nemzetiség. 1929-ben 72 ilyen nemzetiségi szovjet volt a köztársaságban, ezek többsége a homeli régióban működött.1934-től kezdve ezek a helyi nemzetiségi szovjeteket fokozatosan elsorvasztják. például 1934-ben a köztársaságban 40 lengyel nemzetiségi szovjet volt, 1935-ben 34, 1936-ban 29, 1937-ben 19, 1938-ban pedig már egyetlen egy sem. Az 1930-as évek végére a többi nemzetiségi közigazgatási egységet is felszámolták.A hivatalos nemzetiségi politika a Szovjetunióban mindig a pártpolitikától függött, és azzal együtt gyakran éles fordulatokat vett. A homeli régiónak Szovjet-Fehéroroszországhoz való csatolása (1926) idején még a nemzetiségi kérdés demokratikus kezelése volt napirenden, az 1927. évi alkotmány garantálta a kisebbségek jogait. 1929-ben azonban már változott a helyzet, felismerték, hogy "a nemzetiségek bolsevizálása" nehézségekbe ütközik. A kollektivizálással már nem volt összeegyeztethető a nemzetiségi jogok biztosítása, mert a nemzeti közösségeket a magasabb politikai szempontok érdekében szét kellett verni. Zoltán András

Emigráns orosz diplomaták 1917 októbere és 1924 között

Kononova, M.: Russkie diplomaty v émigracii. = Meždunarodnaâ žizn’, 2000. 2. no. 67–78. p.

Az októberi forradalom győzelmét követően a cári, illetve az időleges kormányt szolgáló orosz külképviseletek tagjai emigránsok lettek. Eközben a testület közös elhatározása volt: az antibolsevizmus térhódításának támogatása érdekében fenn kell tartani és működtetni az addigi diplomáciai hálózatot.

A fennmaradással kapcsolatosan az volt a legfontosabb kérdés: de miből? A képviseletek szokásos (három hónapra szóló) ellátmánya utolsó alkalommal a forradalom előtt kis idővel érkezett meg a címzettekhez az orosz külügyminisztériumból. Rajta kívül az egyes követségek és konzulátusok csupán az általuk kezelt (esetenként, pl. a konzulátusoknál: általuk gyarapított) ún. kincstári vagyonokra támaszkodhattak, amelyek különböző eredetű (pl. hadianyagok vásárlásából visszamaradt, illetve a fogadó ország támogatásából akkumulálódó) és megjelenési formájú (készpénz, értékpapírok, nemes fémek) fizetőeszközökből kerekedtek ki.

A legfontosabb külképviseleteken szinte csillagászati értéket képviseltek ezek az eszközök. A legértékesebb "kincstárral" a washingtoni követség rendelkezett, de a párizsi, londoni és tokiói követség sem nagyon maradt el ettől. Míg a washingtoni és a tokiói "kincstárral" a követség úgy élt, ahogyan jónak látta, addig a párizsit Oroszország szövetségesei zárolták, és csak 1919-ben oldották fel a zárlatot. Londonban egyenesen M. M. Litvinov népbiztos kérésére foganatosított ilyen kifizetési zárlatot a Bank of England, de ahhoz már nem járult hozzá, hogy a bolsevikok költhessenek ebből a keretből. Az októberi forradalmat követő idők zűrzavarai és bizonytalanságai, illetve néhány diplomata "enyves keze" miatt a washingtoni, illetve némely más olyan követségen és konzulátuson, ahol nem következett be keretek zárolása, hatalmas – s itt hadd éljen a referáló modern pesti szlenggel – "lenyúlások" mentek végbe. A legnagyobbak egyikét B. A. Bahmetev washingtoni követ produkálta, aki 56–58 millió dollárt utaltatott át saját bankszámlájára. Ebből ugyan csak 13 milliót használt fel saját céljaira, s a többiből az emigráns diplomáciát támogatta, cselekedete sem erkölcsösnek, sem hazafiasnak nem tekinthető. Nem hiába elégelték meg ténykedéseit A. I. Denikin generális körei, sőt az USA külügyi testületei is. 1922-ben ezért nyugdíjba kellett mennie. A másik kirívó eset A. I. Serbatskij, hajdani uruguayi–paraguvayi–chilei nagyköveté volt, aki azt mondta, hogy szívesen elszámol párizsi dorbézolásainak kincstárból fizetett horribilis költségeivel, amennyiben "saját dolgairól" Bahmetev is megteszi ezt.

Az ugyancsak hatalmas összegekkel diszponáló tokiói követ, V. N. Krupenskij – a diplomaták túlnyomó többségével megegyezően – viszont ellenállt az efféle elherdálási csábításoknak és kísérleteknek.

A kincstári vagyonok sorsának követését és rendezését bonyolulttá, egyenesen lehetetlenné tette a polgárháború során kialakult képlékeny helyzet, az A. V. Kolcak és A. I. Denikin által létrehozott oroszországi hatalmi szervek jószándékú, de kényszerűen hamar abbamaradt többféle próbálkozása is.

A polgárháború befejezése után az antibolsevista propaganda folytatásának emigráns hívei belátták: tevékenységük oroszországi támogatására többé nem számíthatnak, s így meg kell elégedniük az egyes képviseletek kincstári vagyonának maradékaiból finanszírozható tevékenységekkel. Ekkor K. E. von Zamen, V. A. Maklakov és az orosz politikai delegáció (ez a párizsi békekonferencia munkájába kapcsolódott be) szorgoskodása folytán fokozatosan felszámolták a kincstári keretek hasznosításának akadályait. Különösen Maklakov kezelte igen precízen a kincstári pénzek felhasználását. 1924-ben Franciaország és Nagy-Britannia egyaránt elismerte a szovjet államot. E. V. Šablin, a cári Oroszország utolsó londoni követe házat vásárolt, ám annak nagy részét "orosz házként" engedte át társadalmi és kulturális fóruma gyanánt az angliai orosz kolóniának.

A referált szerző a következőképpen summázza tanulmányának legfontosabb mondanivalóját: "... az 1917 októberétől 1924-ig eltelt hosszú hat év alatt a patriotizmussal áthatott orosz diplomaták igyekeztek az őket akkreditáló országokban hozzájárulni az oroszországi képviselet fennmaradásához. Amennyire képességeik megengedték, védték és gyámolították külföldre kényszerült sorstársaikat is."

Futala Tibor

Vissza