Bereczki András: Új monográfia Észtország történetéről

Egy újabb színvonalas könyvvel gazdagodott az észt történelem magyarországi szakirodalma. Az alábbi rövid bírálatban nincs lehetőség egy-egy témakör vagy probléma mélyrehatóbb elemzésére, ezért – a teljesség igénye nélkül – tallózni fogunk egy kicsit a magyarul megjelent mű erényei és kevésbé sikeres megoldásai között. Ez utóbbit természetesen attól az óhajtól vezéreltetve, hogy a jó még jobb lehetne.

A Raun név nem ismeretlen a magyar olvasó számára, hiszen a magyarul is jól tudó Alo Raun (1905) professzor neve közismert a finnugrisztikában. Az Észtország iránt érdeklődők pedig már fiának, Toivo U. Raun (1943) professzornak a nevével is találkozhattak, aki jelenleg a bloomingtoni Indiana Egyetem professzora. Most ismertetésre kerülő művéből a Folia Estonica I. kötetében (Észtország a fordulat előtt. Szombathely, 1992.), valamint a Magyar–Észt Társaság kiadásában is napvilágot látott már egy részlet, mely a finn nyelvű kiadás alapján készült.

Az észt történelemnek nincs könyvtárnyi irodalma magyar nyelven, de ha egy kicsit alaposabban utánanézünk, szép számmal találunk olyan műveket, amelyekből ismereteket szerezhetünk e témáról. Az 1980-as évek végétől különösen megnőtt az érdeklődés Észtország és az észt történelem iránt. Ezt bizonyítja az alábbi művek megjelenése is a már említett Folia Estonica I. és II. (1994) kötetén kívül: S. Sinilind: Malomkövek között. Följegyzések az észtországi szovjet nemzetiségi politikáról, 1940–1984. AB Független Kiadó, 1988.; Bojtár Endre: Európa megrablása. A balti államok bekebelezésének története dokumentumok tükrében 1939–1989. Budapest, 1989.; G. von Rauch – R. J. Misiunas – R. Taagepera: A balti államok története. Budapest, 1994.; M. Laar – L. Vahtre – S. Vahtre – H. Valk: Észtország története. Folia Estonica VII. Szombathely, 1999. A korábbi és az imént említett művek megléte egyúttal azt is jelenti, hogy az észt elnevezések és szakkifejezések egy részének már régóta létezik magyarul használatos megfelelője. Toivo U. Raun kötetének fordítói általában jó munkát végeztek, a mű elején található pontatlanságok után egyre jobban belelendültek a munkába, vannak benne kimondottan igényes részek. Az ELTE Finnugor Tanszékén 1994 óta az észt program, majd 1999-től az észt szak keretei között Toivo U. Raun finnre fordított könyve már eddig is fontos tansegédlet volt.

Raun monográfiája először 1987-ben jelent meg angol nyelven Estonia and the Estonians címmel, a magyar fordítás a Hoover Institution Press által 1991-ben megjelentetett második kiadás alapján készült, s ez utóbbihoz a szerző egy újabb érdekes fejezetet is csatolt, mely a posztkommunista időszakot és az 1990-es évek történéseit vázolja fel. A kötet finn nyelvű fordítása 1989-ben látott napvilágot. A munka ottani sikerét mutatja, hogy kb. kéttucat méltatás jelent meg róla különböző lapokban. E recenziók általában kiemelik, hogy a szerző a II. világháború eseményei mellett a szovjet korszakról is részletesen beszámol. A mű eredetileg angol nyelvű olvasóknak kívánt érthető képet adni az észtek történetéről. Ez egyrészt megkönnyítheti a tájékozódást a magyar olvasó számára is, hiszen a szerző ügyel arra, hogy munkája az Észtországot nem ismerő olvasóknak is világos legyen; másrészt, ha az észt történelem feldolgozása egy harmadik nyelv közbeiktatásával jut el a magyar olvasóhoz, az természetesen bizonyos nehézségeket is rejt magában.

Ami a felhasznált irodalmat illeti, igen alapos, hosszú felsorolás található a kötet végén. Angol, német, orosz és finn nyelvű művek mellett a listában szép számmal vannak észtországi és nyugati emigráns észt szerzők művei. Ez utóbbi azonban nem jelenti azt, hogy az emigrációba kényszerültekre gyakran jellemző keserűség és bizonyos egyoldalúság erre a műre is átragadt volna. A szerző kínosan ügyel az események és folyamatok objektív bemutatására, a távolságtartásra, nem kíván ítélkezni vagy védőbeszédeket tartani, de egy-egy vitatott kérdésnél igyekszik megvilágítani a historiográfiai hátteret, az egymástól eltérő vélemények és szempontok mozgató rugóit. Ez a monográfia egyik legfőbb erénye. Raun a rendelkezésére álló irodalom szakszerű felhasználásával, kellő forráskritikával olyan következtetéseket vont le, amelyek kiállták az idő próbáját. A propagandával erősen átitatott szovjet kiadványokból is kihámozza a felhasználható tényanyagot. Ki lehet tehát jelenteni, hogy a szerző lelkiismeretesen utánanézett a megírás pillanatában rendelkezésre álló forrásoknak. A mű több mint 15 éve íródott, így nem lehet a szerzőtől számon kérni az időközben hozzáférhetővé vált források és szintézisek felhasználásának hiányát. Ugyanakkor nem kétséges, hogy az utóbbi másfél évtized észtországi kutatási eredményeinek kamatoztatása még időt állóbbá tenné a munkát. Ritkábban kellene például arra hivatkoznia a szerzőnek, hogy bizonyos kérdések még nincsenek kellőképpen tisztázva. A szerző arra is ügyel, hogy az eseményeket és folyamatokat az egyetemes történelem részeként és annak kontextusában mutassa be, ez megkönnyíti az észt történelemben járatlanabb olvasó eligazodását.

A monográfia öt részből (fejezetből) áll, a függelékben találhatók az észtországi földrajzi nevek német és orosz megfelelői, egy rövid szójegyzék, a rövidítések feloldásai, valamint a népességi adatokat tartalmazó táblázatok. A már említett bőséges bibliográfiát névmutató és történelmi kronológia követi a mű végén. Térképeket, néhány fontosabb személy képét és néhány egyéb illusztrációt is találhatunk a kötetben. Egyes fejezeteken belül különböző történelmi periódusokat bemutató alfejezetek találhatók, amelyekhez a politikatörténet ismertetésén kívül gazdasági, társadalmi, demográfiai, szociális és kulturális részek is járulnak, szép számú hivatkozással és adattal. A finn nyelvű kötethez képest jól sikerült az a megoldás, hogy itt a jegyzetek a lap alján szerepelnek, így nem kell a könyv végén "bogarászni".

A demográfiai változásokat bemutató anyag igen hangsúlyosan szerepel a műben. A monográfia bővebben a 18. század elejétől mutatja be az eseményeket, de igazán részletes elemzésre csak a 19. század második felétől kerül sor a nemzeti öntudat megerősödésének, a nemzeti mozgalom kiteljesedésének megjelenítésével. Ennek alapján azt is állíthatjuk, hogy a munka aránytalan az eltelt évezredek, évszázadok s a bemutatásukra szánt oldalak számát illetően. Másrészt az is igaz, hogy az észtek 13. századi leigázásukat követően valóban csak a 19. század második felétől szólhattak bele saját sorsuk alakításába.

A bevezetést követő első rész 1710-ig kíséri figyelemmel Észtország történetét. Ez a rész, de különösen az őstörténettel foglalkozó oldalak távolról sem tartoznak a munka legsikeresebb részei közé, pedig ennek a témának a megvitatása rendkívül aktuális napjainkban Finnországban és Észtországban egyaránt. A balti finn népek őstörténetéről igen érdekes vita bontakozott ki az 1990-es évek elejétől kezdve különböző tudományágak eredményeinek felhasználásával. A korábbi kutatásokkal elégedetlen szakemberek és lelkes támogatóik hosszú – néha már személyeskedésektől sem mentes – polémiát folytattak az 1980-as évek legelejétől elfogadottnak tekintett elmélet képviselőivel. Az ún. lázadók által megrendezett konferenciák és a napvilágot látott kötetek egyúttal új eredmények felmutatására késztették a régebbi iskola híveit is. Az őstörténet-kutatás "fehér foltjait" feltérképezni kívánó kutatók egyik sarkalatos állítása az, hogy a balti finn népek ősei nem az ún. fésűs kerámia kultúra idején (Kr. e. IV–III. évezred) települtek be jelenlegi lakóhelyükre, hanem már jóval korábban, talán már a jégkorszaki jégtakaró visszahúzódását követően. Egyébként is jellemző erre az iskolára, hogy sem időben, sem térben nem riad vissza a nagyobb távolságok áthidalásától.

Az őstörténeti rész bemutatásával kapcsolatos imént megfogalmazott hiányérzetet még az is tetézi, hogy a fordítás színvonala itt messze elmarad a később tapasztalt igényességtől. Úgy tűnik, mintha véletlenül egy javítatlan változat került volna be a magyar nyelvű kötetbe. Kisebb elírások és pontatlanságok mellett még a megértést zavaró hibák is előfordulnak: pl. kilenc évezred helyett kilenc évszázadig tart az őskor az első mondat szerint; római vaskor helyett román vaskor szerepel; észt–lett határ helyett észt–litván határ; (Lett) Henrik Livóniai Krónikája helyett Livóniai Henrik Krónikája áll a könyvben; a zsákmányszerző vagy rablóhadjáratok folytatása nem kizsákmányoló politika; az őskorban nem helyes az egyházközség és uradalom szavak használata stb. Egyébként egyes földrajzi nevek (pl. balti, baltikumi; az Ingermanland és Inkeri helyett a latin Ingria stb.) használata, de különösen a közigazgatási kifejezések magyar megfelelőinek megtalálása végig sok borsot tört a fordítók orra alá. Ezzel kapcsolatban az is nehezítette a dolgukat, hogy a közigazgatásban használatos egyes kifejezések jelentése különböző korszakokban más és más volt. Az ősi tartományok élén álló vanem-ek esetében nem a szó szerinti magyar megfelelőkre - idős, vén - érdemes asszociálnunk, hanem az általuk betöltött vezető funkcióra.

Az 1200–1561 közötti alfejezetben Észtország németek és dánok általi meghódítását kísérhetjük figyelemmel, valamint a történetírásban Ó-Livóniának nevezett államalakulat sorsát. A középkori észt történelem legnagyobb parasztlázadásáról (Szent György-éji lázadás, 1343–45), mely egyben függetlenségi harc és pogánylázadás is volt, eshetett volna talán kicsit bővebben is szó. Emellett erősen vitatható az az állítás, hogy a reformáció tanai lassan szivárogtak be a Baltikumba, s az is, hogy a tanítás német nyelven folyt volna a korabeli (egyházi) iskolákban.

Fordítási hibákat itt is találhatunk: lettgallok nem léteztek, csak latgálok, s a kuroniak bizonyára a kur (kurs) törzset jelentik. A malev az ősi észt tartományok (maakond) hadseregének volt a neve, nem újoncokat jelent. A lív és livóniai, továbbá a lett és litván melléknevek is felcserélődtek néhányszor. Kissé furcsán hat továbbá, ha a többes számú észt főnevekhez a magyar többes szám jelét is hozzáillesztjük (sulasedek, vabadikudok stb.). A svéd király pedig természetesen XIV. Erik volt, nem XIV. Henrik.

A következő rövidebb alfejezet a lengyel és svéd hegemónia évszázadait (1561–1710) mutatja be. A szerző – nagyon helyesen – igen kritikusan kezeli a demográfiai adatokat.

A földbirtokosokat természetesen nem baltikumi, hanem balti német nemességnek nevezzük.

* * *

A második rész címe: Észtország orosz uralom alatt. Ebben 1710-től 1917-ig vehetjük szemügyre Észtország történetét, különös tekintettel a jobbágysorban sínylődő, majd abból fokozatosan felszabaduló észt nép helyzetének alakulására, a nemzeti öntudat és mozgalom kibontakozására, a központosító és oroszosító intézkedések elemzésére, valamint a függetlenség kimondásához vezető út körvonalazására. A nemzeti ébredés bemutatásánál jól sikerült szakaszok szólnak a politikai intézményrendszerről, a politikai ideológiákról és programokról. Külön alfejezet tárgyalja (Forradalom és háború, 1900–1917) a 20. század elejének meghatározó jelentőségű változásait. 1905 választóvonal az észt történelemben is. A szocializmus eszméjének megjelenése mellett a radikalizálódó észt társadalomban – az ideológiai megosztottság ellenére – végig fontos szerep jut a nemzeti célok összetartó erejének is. Ennek a korszaknak a felgyorsult változásai tették lehetővé a független köztársaság megteremtését, amelynek gyakorlatilag a lehetősége sem fogalmazódott meg 1917-ig. Mindebben fontos szerep jutott az aktív kulturális életnek és a viszonylag magas szintű iskolázottságnak.

A Morva Testvérek hatása és a morva testvérek kifejezések helyett szerencsésebb lenne a magyar fordításban a hernhutista mozgalom – vagy a Herrnhuti testvérközösség –(észtül: vennastekoguduse liikumine – a hittestvérek gyülekezete mozgalom) használata. Az Eesti Kirjameeste Selts hagyományos magyar fordítása Észt Tollforgatók Társasága, míg a laulupidu nem dalfesztivál, énekfesztivál vagy népdalfesztivál, hanem dalosünnep már hosszú évtizedek óta. A Vanemuine Társaságot nem lehet átkeresztelni Väjnämöjnen Társasággá. Az oroszosítás időszakában kinevezett estlandi kormányzó nem Sakovszkoj, hanem Sahovszkoj, az evangélikus egyházban nem plébánosok, hanem lelkészek szolgálnak. A munkajáradék helyett nyugodtan lehet a robot szót használni, hiszen az észt történelem 1810-es évek végétől az 1850-es évekig tartó szakaszát a robot korszakának is szokták nevezni (teoorjuse aeg), mivel a személyükben már szabad parasztok az általuk bérelt földterületért továbbra is robottal adóztak ugyanúgy, mint a korábbi évszázadokban.

A mű harmadik része a függetlenség kialakulását, majd a két világháború közötti Észt Köztársaság történetét elemzi sokoldalúan, részletesen és érdekfeszítő módon. Csak ennél a fejezetnél jutunk túl a könyv felén. Külön alfejezet tárgyalja az 1917-től 1920-ig terjedő szakaszt, az észt függetlenség kialakulását. Ennek a rendkívül bonyolult, nehezen átlátható korszaknak a tömör, mégis követhető bemutatása nem kis teljesítmény. A függetlenség kikiáltásáról (1918. február 24.) talán mégis több szó eshetett volna 3-4 mondatnál. Az 1918-as diktatórikus német megszállás idején észt politikusoknak nemcsak a britek és franciák együttérzését sikerült megnyerniük, hiszen Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország májusban ideiglenesen de facto elismerte az Észt Tartományi Gyűlés hatalmát a békekonferencia összehívásáig, Észtország jövőbeli státusának megállapításáig. Különösen jól sikerült a szerzőnek annak az elemzése, hogy 1918–1920-ban függetlenségi vagy polgárháború zajlott-e, továbbá azoknak a lehetőségeknek a felvázolása, amelyek közül az észt vezetésnek választania lehetett és kellett közvetlenül a szovjetizálást megelőzően.

A centrista Munkapártot (Tööerakond) lehetne így, szó szerint fordítani és nem Munkáspártnak, mert a későbbiekben a baloldalon Munkáspárt elnevezéssel is találkozhatunk. Igaz, Munkáspártként szerepel más magyar nyelvű műben is.

A negyedik, ugyancsak terjedelmes fejezet a szovjet uralom alatti Észtország életét, az ott végbemenő folyamatokat elemzi higgadtan, a szakirodalomra támaszkodva. Részletesen szól az 1940-es szovjetizálásról, a német megszállásról (1941–1944), a sztálini korszakról (1944–1953) és az ellenállásról, valamint annak letöréséről, a kolhozosításról, a gazdaság átalakításáról és a közben lezajló kulturális és demográfiai változásokról. Ez utóbbinál az okokat is megkísérli feltárni. Ugyanakkor mintha ezeknél az alfejezeteknél csökkenne egy kicsit a korábbi fejezetekre jellemző lendület, dinamizmus és tömörség. Hosszabb alfejezet foglalkozik a posztsztálini korszakkal (1953–1985), majd a szovjet rendszer lebontásával és az észt újjászületéssel (1985–1991).

Az utolsó fejezet a függetlenség helyreállítását és az 1990-es évek Észtországát ismerteti meg az olvasóval a szokásos több szempontú megközelítéssel. Raun már az előszóban is utal arra, hogy egy történész számára embert próbáló feladat a közelmúlt átfogó értékelése, de a szerző ezzel is sikeresen megbirkózik.

Toivo U. Raun Észtország története című munkája igazán nagy feltűnést akkor keltett volna, ha már 10 évvel ezelőtt megjelenhetett volna magyar nyelven. Ám így is kiválóan hasznosítható az oktatásban, és értékes útmutatóul szolgál mindazok számára, akik érdeklődnek az észt történelem iránt, vagy akik összehasonlítás szándékával keresnek színvonalas anyagot tudományos kutatásaikhoz.

Raun, Toivo U.: Észtország története. Debrecen, 2001. Csokonai Kiadó, 340 l. A fordítói munkacsoport vezetője: Görömbei Réka. A fordítói munkacsoport tagjai: Alföldi Orsolya, Görömbei Zsófia, Udvarhelyi Angelika. Lektorálta: Keresztes László. Russzisztikai szakértő: Agyagási Klára.

Gelle Zsóka: Tibet - Mítosz és valóság

A szerző a Hongkong University of Science and Technology docense. Tanulmányában azt próbálja bizonyítani, hogy a tibeti emigráns kormány és a Nyugat Tibetről kialakított képe egyfajta mítoszépítés eredménye, érvei azonban gyenge lábakon állnak, mivel a tibeti kultúrkör és történelem ismeretének hiányában hol a nyugati politikaelmélet szempontjait próbálja ráerőltetni egy ázsiai hagyományos társadalomra, hol a kínai kormány által terjesztett mítoszt használja érvelésében, forrásai megjelölése nélkül.

Elsőként azt a kérdést veti fel, hogy létezett-e egyáltalán tibeti államiság, és az 1913 és 1951 közötti időszak "de facto függetlensége" feljogosíthatja-e a tibetieket arra, hogy azt higgyék, nem tartoznak Kínához.

A tibeti történelem ismeretében egészen máshogy vetődik fel ez a probléma, nem harmincnégy év függetlensége a kérdés. A tibeti állam a 7. század óta létezik. A 17. században a Dalai Láma vezetésével létrejön a teokratikus állam, ahol az államfő politikai és vallási vezető egy személyben. Ettől kezdve a tibetiek gyakran segítségül hívnak mongol törzseket és mandzsukat egyaránt a vitás kérdések megoldásában, amikor katonai erőre van szükségük. Egy ilyen zűrzavaros politikai időszakban a mandzsuk helyőrséget hoznak létre Lhaszában még 1728-ban, amelynek két mandzsu tiszt a vezetője, akiket ambánnak neveznek. Ők irányítják a helyőrség katonáit, és ők Tibetben a mandzsu császár képviselői, egészen 1911-ig, a mandzsu dinasztia bukásáig. A tibeti kormány, a Ganden Podrang tibeti minisztereivel azonban ugyanúgy működik tovább, mint annakelőtte. 1949 októberében, amikor Kína nagy része a kommunista rezsim uralma alá kerül, a pekingi rádió bejelenti, hogy Tibet Kína része, és a néphadsereg be fog vonulni Tibetbe, hogy felszabadítsa az ott élőket az idegen imperialisták elnyomása alól. A tibeti kormány első válaszában kijelenti, hogy erre semmi szükség, mivel Tibet sosem tartozott Kínához, nem irányítják idegenek, továbbá Tibet és Kína olyan kapcsolatban van egymással, mint "láma és patrónusa". 1950-ben India kormánya tiltakozott a Kínai Népköztársaságnál az ellen, hogy Kína katonai erőt alkalmaz Tibetben. November 6-án a brit kormány külügyi titkára Ernest Davies a parlamentben kijelentette, hogy Nagy-Britannia elítéli a kínai inváziót, és támogatja az indiai kormány álláspontját. Amikor El Salvador hivatalosan is az ENSZ főtitkára elé terjesztette a tibeti kérést, az indiai képviselő kijelentette, hogy Tibet, India és Kína leghamarabb az ENSZ közreműködése nélkül érne el békés megoldást. A 17 pontos egyezményt, amelyet Sautman említ, nem a Dalai Láma, hanem egy kelepcébe csalt tibeti delegáció tagjai írták alá, akiknek azt sem engedélyezték, hogy kapcsolatba lépjenek a Dalai Lámával, vagy a tibeti kormánnyal. Továbbá még a tibeti pecsétnyomók másolatait is Pekingben készítették, és arra kényszerítették a küldöttség tagjait, hogy azzal hitelesítsék az egyezményt. [ Az egyezmény szövegét ld.: Richardson: A Short History of Tibet , 275–278. p. és Ling Naimin: Tibetan Sorcebook , Hongkong, 1964. 19–23. p. Tibet történelmérol: Tsepon W. D. Shakabpa: Tibet története , Osiris–Bódhiszattva, Budapest, 2000.] A szerző következő kérdése, hogy vajon Kína kizsákmányolja-e Tibetet. Itt a bányászatról és a fakitermelésről beszél, és megállapítja, hogy mivel a bányászat Kínában mindenhol veszteséges, Tibetben sem lehet jövedelmező, ahogy ezt az emigráns kormány állítja, és a fakitermelésnél az emigráns kormány által közölt profit félrevezető, mert nincs belekalkulálva az egészségügyi ellátás, a szállásköltség, a biztosítás, stb. További "érv": az európai gyarmatosítókkal ellentétben Kína mindig nagy hangsúlyt fektetett határterületeinek támogatására. (Érdekes párhuzam, ha ugyanakkor azt állítjuk, hogy Tibet mindig Kína része volt.)Ennél a témánál figyelembe kell vennünk, hogy a tibetiek mélyen buddhisták. Kapcsolatuk a természettel szintén vallásos. Bányászat Tibetben korábban nem nagyon volt, mivel a buddhizmus tiltja a föld javainak kiaknázását amiatt, hogy ez számos ott lakozó lény megzavarásával, elpusztításával jár. A fakitermelés mint iparág nem létezett. Használtak faanyagot építkezésekhez, de mivel Tibet legtöbb területén nagyon kevés a fa, ott is nagy becsben tartották, ahol van. A fakitermelés egyébként környezetvédelmi szempontból is veszélyes ezen a vidéken, a törékeny ökoszisztéma már így is felborulóban van.Demográfiai katasztrófa? – teszi fel Sautman a következő kérdést. Itt az emigráns kormány azon állításait próbálja cáfolni, amelyek azzal vádolják Kínát, hogy 1949 és 1979 között 1,2 millió tibeti halt meg a kínai elnyomás következményeként. Ennek fele az 1959–1961-es éhínség időszakában történt, más része etnikai tisztogatás és születésszabályozás következtében. Sautman szerint a számok félrevezetők, eredetük anekdotaszerű. Népszámlálási adatok hiányában a számokról valóban nehéz nyilatkozni. A problémát inkább a kínaiak betelepítése jelenti, akik másfajta kultúrát hoznak magukkal, és kevés esélyt hagynak a kínaiul anyanyelvi szinten nem beszélő tibetieknek arra, hogy a városokban munkát találjanak.A "Kulturális megsemmisítés?" című rész tagadja, hogy a kínaiak a tibeti kultúrának vagy vallásnak ártottak volna, és hosszabb elemzésbe kezd arról, hogy a kulturális megsemmisítés (cultural genocide) kifejezés a nemzetközi jog szerint csak őshonos népekre érvényes, emiatt nem alkalmazható a tibetiekre.Erről egy archív felvétel jutott eszembe, amelyen a kínai tankok bevonulnak Tibetbe, és átgázolnak egy kolostor épületén, a szerzetesek pedig papírszeletekre írott imákat dobálnak a tankra, hogy megállítsák. Két különböző kultúra és vallás találkozása ez, és az elmúlt negyven év sem segített abban, hogy e két világ közelebb kerüljön egymáshoz. De van közelebbi példa is, mint a kulturális forradalom véres időszaka; tavaly júniusban a Szerthar kolostoriskolában több ezer szerzetesi lakot romboltak le fizetett kínai önkéntesek, hogy nyolcezerről a törvényben engedélyezett 1500-ra csökkentsék a szerzetesek és apácák számát.Az erőltetett asszimiláció kérdése kapcsán az iskolai nyelvoktatásról beszél, és megállapítja, hogy az az állítás, miszerint az iskolában kínaiul tanítanak mindent, és a tibeti csak második nyelv, tévedés. Kérdés, vajon akkor nyugati civil szervezetek miért áldoznak rengeteg pénzt arra, hogy olyan iskolákat építsenek Tibetben, amelyek tibeti tannyelvűek, és miért küld át sok tibeti család egy gyermeket Indiába, hogy a tibeti gyermekfalvakban család nélkül nőjenek fel, ha nem azért, mert ez az egyetlen lehetőség a tibeti nyelv elsajátítására? A nyelv mellett kitér a vallás helyzetére, és megjegyzi, negyvenhatezer szerzetes él a Tibeti Autonóm Területen, ami nagyobb szám, mint bármelyik más buddhista országban, és arányaiban több, mint a katolikus Írország vagy Lengyelország papjainak száma. A tibeti szerzetesek funkcióját tekintve a szerző részéről szörnyű félreértés, hogy őket a katolikus papokkal vonja párhuzamba.És bár Barry Sautmannal több kérdésben nem tudok egyetérteni, egy dologban mindenképpen igaza van, és ez cikkének legfontosabb mondanivalója: mind a Nyugat, mind a tibeti emigráns kormány, mind a kínai kormány saját mítoszát építgeti Tibetről, és különböző valóságokat projektál kifelé. A demisztifikálás megkezdése mindenképpen előfeltétele annak, hogy a tárgyalások megindulhassanak Tibet ügyében Kína és a Dalai Láma kormánya között.Sautman, Barry: Tibet: Myths and Realities, Current History, 100. vol. 2001. 647. no. 278–283. p.Szabó Gábor:

Nyelvi jogok

Andrássy György könyve egy meglehetősen új jogfilozófiai problémába vezeti be az olvasót. Ám az elméleti keret, amelybe a szerző érvelése ágyazódik, már régóta a jogfilozófiai viták homlokterében áll. Ez az elméleti keret pedig a jogegyenlőségnek mint a modern állam eszmei alapzatához tartozó elv mibenlétének meghatározása. Gyakran hallani politikusok, jogászok, társadalomtudósok szájából olyan érveket, amelyek a jogegyenlőség elvére hivatkoznak. Ennek ellenére egyáltalán nem tűnik eldöntöttnek a kérdés, sőt, inkább értékek közötti törésvonalat jelöl ki az, hogy ki hogyan értelmezi ezt a híres alapelvet. Lehet ugyanis egyfelől formális jogegyenlőségről szólni, amikor az emberek között létező sokféle egyenlőtlenség kétségessé teszi, hogy ugyanaz a jog két egyenlőtlen felet ténylegesen egyenlő jogként illet-e meg, de a szabályok mindenkire egyformán érvényesek. További problémát jelenthet a formális jogegyenlőséggel kapcsolatban az, hogy számos jog élvezetéhez háttérfeltételekre van szükség, melyek hiányában a jog puszta deklarálása értelmetlenné válik. Ezekből a kritikai megfontolásokból fakadnak az olyan elméletek, melyek szerint a tényleges jogegyenlőség csak egy ideál, amely felé közelíteni kell az egyenlőtlen helyzetben levő jogalanyokat azzal, hogy egyenlő esélyeket próbálunk biztosítani számukra. E cél érdekében többletjogokat kell biztosítani egyes esetekben, helyzetekben és meghatározott körre vonatkozóan. Ez utóbbi eljárás korántsem idegen a modern államokban, és nem feltétlenül sérti meg az emberi jogok eszméjének logikai koherenciáját. Az emberi jogok számos eleme ugyanis meghatározott szempontból kisebbségi helyzetben levő emberek szabadságának a védelmét jelenti, oly módon megfogalmazva, hogy bárki kerüljön az adott szempontból kisebbségi helyzetbe, ugyanilyen jogvédelemre számíthat. Ily módon válik a partikuláris jog univerzális emberi joggá.

Andrássy György munkájának alaptétele, hogy a nyelvi jogok nélkülözik az elméleti alapokat. Komoly motivációt és szellemi kihívást jelent az a tény, hogy nyelvi jogok vannak, de ezek kiforrott elmélete hiányzik. Ugyanakkor a kisebbségi jogok rendszerének elméleti alapjait éppen a fentiekben vázolt vita miatt tekinthetjük bizonytalannak, hiszen az etnikai, faji, nemzeti diszkrimináció tilalma csak a kezdő lépést tette meg a kisebbségi jogok elismerésének az irányába, ugyanis e jogok lényegét gyakran éppen a kisebbségeket bizonyos helyzetekben megillető többletjogok adják. További problémát jelent, hogy a kisebbségi jogokat kézenfekvőnek látszik kollektív jogokként értelmezni, ami rést üt a hagyományos jogi szemléleten, mely szerint csak egyének lehetnek a jogok alanyai. A kisebbségi jogok elismerése azon a felismerésen alapul, hogy a kisebbség és a többség közötti viszony egyenlőtlen, ezért a kisebbségek számára nyújtott többletjogok csupán a többség által élvezett speciális helyzet kompenzálására szolgálnak. Ebből a perspektívából a kisebbségvédelem nem más, "mint közeledés a modern állam eszméjéhez", azaz a jogegyenlőség és a diszkrimináció tilalmának elveihez.

Bár a nyelvi jogok problematikája ez idáig szorosan a kisebbségi jogok elméletének részeként fejlődött, a szerző munkájában amellett érvel, hogy a nyelvi jogok rendszere önálló elméleti terület kell, hogy legyen. A nyelvi jogokkal kapcsolatos elméleti hiányosságok fő okát abban látja, hogy a nyelvkérdés szinte kivétel nélkül mint kisebbségi kérdés merült fel. Ugyanakkor a létező államok túlnyomó többségének van egy tételes nyelvi jogi intézménye, amely a legtöbb esetben érzéketlen a nyelvi kisebbségek iránt, ez nem más, mint a hivatalos nyelv intézménye. A filozófusok "rossz szokása" – és ebben kétségkívül Szókratész a példaképük –, hogy látszólagos evidenciákra kérdeznek rá. Ilyen "magától értetődő" megoldásnak tekinthető a hivatalos nyelv deklarálása. A szerző a hivatalos nyelv vizsgálatán keresztül arra a következtetésre jut, hogy e nyelvi kategórián keresztül majd minden államnak van nyelvi joga. A hivatalos nyelv ugyanis implicit módon a társadalom többségi részét alkotó nyelvi közösség saját nyelvének mint hivatalos nyelvnek a használatára vonatkozó jogát mondja ki. Mivel nyelvileg homogén államok gyakorlatilag nem léteznek, ezért az intézmény alapvetően sérti a jogegyenlőség és a diszkrimináció tilalmának alapelveit, sőt, nehezen békíthető össze a modern állam olyan további alapelveivel, mint a szabadság és a korlátozott állam elve. Amíg a lelkiismereti és vallásszabadság vonatkozásában ezek az elvek egyértelmű zsinórmértékként szolgálnak a modern államban, addig a létező nyelvi jogok terén ez a zsinórmérték hiányzik.

A szerző részletesen vizsgálja a létező nyelvi jogokat először az egyes államok, majd a nemzetközi jog területén. Az egyes államok nyelvi joguk alapján csoportosíthatók: az "A" csoportba tartozókban egy hivatalos nyelv van, és az a többségé, a kisebbség(ek) saját nyelvükhöz ugyan ragaszkodnak, de ennek használatára sem egyéni, sem kollektív jogot nem ismer el az állam. A "B" típusú államokban az előbbiekkel szemben vagy több hivatalos nyelv intézményesült, vagy bár csak egy hivatalos nyelv van, de más nyelv(ek) használata széles körű szabadságot élvez. Ez utóbbi csoportba tartoznak elsősorban a fejlett Nyugat államai, pedig a formális jogegyenlőség hívei szerint éppen itt sérül a modern állam eszmei alapja, ezt az elméletalkotók mégsem "rosszallják". Az "A" típusú államok nyelvi jogát annak ellenére nem éri komoly bírálat, hogy az a nyelvi diszkriminációt intézményesíti. A szerző ennek az ellentmondásos viszonyulásnak az okát abban látja, hogy az elmélet mindeddig magától értetődőnek fogta fel a hivatalos nyelv intézményét, holott az nem más, mint a többséget alkotó nyelvi-kulturális közösség implicit módon elismert kollektív joga anyanyelve használatához. Eszerint a "B" típusú államok közelebb vannak a modern állam eszméjéhez, mint az "A" típusúak.

Szerző ezután a nemzetközi kisebbségvédelmi, majd a lassacskán kiépülő nyelvvédelmi rezsim részletes elemzésére kerít sort. Ennek a fejlődésnek az ismertetésén keresztül mutatja be a kisebbségi jogvédelem, és a hagyományos emberi jogok védelme közötti kapcsolatot és különbséget, illetve az elmozdulást a passzív állami szerepet előíró nyelvszabadság-centrikus, illetve az aktív állami intézkedéseket előíró nyelvvédelem-centrikus megoldások között. A szerző bemutatja, hogy a nyelvi jogok egésze inkább kisebbségvédelmi-jogi természetű, és csak kivételesen találunk a nyelvi jogok között a hagyományos emberi jogok egyetemességére emlékeztető megoldásokat.

A szerző a nyelvi jogokkal kapcsolatos elméleti következetlenség lehetséges feloldását abban látja, hogy a rejtett jogelismerést nyílt jogelismeréssé kell változtatni. Azaz nemcsak a kisebbségeknek lehet nevesített joga anyanyelvük használatához, hanem a többségnek is, nem csak implicit módon. A többletjogok, a pozitív diszkrimináció elkerülése érdekében tehát szükségszerű, hogy univerzális emberi jogként ismerjük el azt, "hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy az anyanyelvét használja". Ezzel a nyelvi jogok kiszakadhatnának a kisebbségi jogvédelem köréből, és a lelkiismereti- és vallásszabadsághoz hasonlóan az emberi jogok önálló csoportját alkotnák. Ez a megoldás inkább megfelelne a jogegyenlőség, a diszkrimináció tilalma, a szabadság és a korlátozott kormányzat eszméjének, azaz a modern állam alapelveinek.

A nyelvi sokszínűség megőrzése a Földön egyúttal a kultúrák sokszínűségének a védelmét is jelenti. A nyelvi jogok védelmének bővülő rendszere ezt a célt szolgálja. A Nyelvi jogok című könyv nagyban hozzájárulhat a probléma elméleti hátterének feltérképezéséhez, és termékeny vitáknak szolgáltathat szellemi muníciót.

Andrássy György: Nyelvi jogok. JPTE Európa Központ. Pécs, 1999. [Studia Europaea]

SZEMLE

Európának van jövője

Europa hat Zukunft. Verlag für Internationale Politik GmbH. Bonn, 1998. 324 p.

Európának van jövője – amennyire vitathatatlan ez a kijelentés, annyira ellentmondók az Európára vonatkozó elképzelések. A kérdések, melyek az Európai Gazdasági Közösség 40 évvel ezelőtti megalakulása során felvetődtek, ma sem veszítettek időszerűségükből, sőt feszítő erejükből. Ellenkezőleg: most, a XXI. század küszöbén alapvető viták keletkeznek a fél évszázados tisztázatlanságok talaján; drámai módon mutatkozik meg Európa politikai filozófiájának irányvesztése.

A kérdések egyik sarokpontja: az európai integráció és a nemzeti szuverenitás viszonya. Az európai polgár ragaszkodik a szabad politikai véleménynyilvánítás jogához, mégpedig annak modern (internet) és hagyományos (népszavazás) formáihoz egyaránt. Elismeri az európai egység jogosultságát, ugyanakkor ragaszkodik a nemzeti sajátosságokhoz, ám egyre kevésbé tekinti idegennek a más nemzethez tartozókat.

Különösen a fiatalabb generáció gondolkodásától idegen, hogy Európát konfliktusok forrásának tekintse. Szükségszerűnek fogadja el a béke parancsaként a környezetvédelmet és a határokon átnyúló bűnözés ellen folytatott közös harcot. Ennek ellenére elképzelhetetlen egy európai uniformizált szuperállam létrehozása, melyben a nemzetek, ezen belül a nemzetiségek valamilyen formában egybeolvadnak. A nemzeti identitás mélyen gyökerezik az emberek gondolkodásában, érzelmeiben. Sokkal közelebb áll a megoldáshoz a nemzeti mellérendeltség elve.

A nacionalizmus eszmeáramlata azonban nem tűnt el az európai palettáról. Aki új nacionalizmusról beszél, implicite elismeri a "régi" nacionalizmus létét egykor és ma, mert különben a jelzőnek nem lenne értelme ti. mi különbözteti meg a régit az újtól? Az idők során a nacionalizmus soha sem volt egyértelműen körülhatárolt fogalom. Megjelenhet a politikában, a kultúrában egyaránt. Közelebbről az "új nacionalizmus" fogalmában felfedezhető az elaltatott régi nacionalizmus hosszú idő utáni újraéledése, bár zavaró megjelenése nyugtalanító, ám manapság nem népek, népcsoportok, államok közti háború kirobbanásában manifesztálódik. Elmúlt a Kelet–Nyugat konfliktusának bipolarizáltsága, a feszültségek más területeken jelentkeznek.

A szovjet uralom alatt a nacionalizmust és nemzetiségi kérdéseket a diktatúra nyomására szőnyeg alá söpörték. A Szovjetunió felbomlása után ezek a problémák mint az olvadó jég alól az elveszettnek hitt tárgyak újra felszínre kerültek.

Történelmileg szemlélve a jelenséget, egyes nemzetállamok Afrikában vagy Latin-Amerikában egy nagy birodalom összeomlása nyomán jöttek létre. A balti államok, a Balkán országai, Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország és Ausztria az első világháború után sem alakulhattak volna meg a három nagy birodalom összeomlása nélkül. Emellett az első világháború után a wilsoni elveknek megfelelő önrendelkezési jog csak néhány etnikailag homogén országban valósult meg. Csehszlovákia, Lengyelország, Jugoszlávia, Románia nyelvileg, kulturálisan különböző, többnemzetiségű államok lettek. Ebből fakadóan a többség a kisebbség felolvasztására törekedett, és ez rosszabb helyzetet teremtett a régi, birodalmi viszonyoknál. A kisebbség ezekben az országokban sokat szenvedett az erőszakos egyneműsítési törekvésektől. A törökök már 1915-ben lemészárolták az örményeket, a görög–török népesség erőszakos cseréje 1922-ben megtörtént. A Molotov–Ribbentrop paktum után Sztálin a lengyeleket telepítette Szibériába. A legutóbbi balkáni háborúban a szerb-horvát brutalitás eklatáns példája a toleranciát nem ismerő szervezeti vagy ideológiai tisztogatásnak.

Mégsem lehet mindezt egy nemzet szabadságra és önrendelkezési jogra törekvéséből származtatni, politikailag jogosnak tekinteni és morálisan elismerni. Az állítólagos nemzeti szabadságra törekvés határozott, olykor erőszakos megnyilvánulásait a nemzeti lobogó takarja el, ami más népek fölötti uralmat, ezek országát, lakóterületük elfoglalását és a népesség elnyomását szolgálja.

A nacionalista hatalmi törekvések Kelet-Európában különböző erőszakos cselekmények forrásai. Azok a nemzeti célok, melyek nem a közösség szabadságára és a polgárok demokratikus életvitelére irányulnak, hanem vissza kívánják állítani a nacionalista, illetve a nagy-nemzeti-birodalom uralmát, megtalálhatók voltak a nagy-szerbiai álmodozásokban és az újonnan alakult Oroszországban. A szovjet hatalomvesztés és a szovjet imperializmus visszametszése után bizonyos erők lendületesen törekednek arra, hogy Oroszország ismét betölthesse különleges történelmi küldetését, nem feltétlen a nyugati demokráciák útján haladva. Ezek az erők Zsirinovszkij köré csoportosulnak. Céljuk: "az orosz területek újraegyesítése". Oroszország inkább saját hatalmi zónájának integrálására törekszik, semmint az országnak a világ népei közösségéhez való csatlakozására.

A kisebbségi kérdések tartós rendezése csak nyitott, toleráns társadalomban lehetséges. Az embereknek szükségük van kisebbségi jogokkal foglalkozó intézményekre. Nyugat-Európában érvényben van a Charta, és működik az Emberi Jogok Bírósága. Az ENSZ-nek határozottabban kellene az emberi jogok és a kisebbségi jogok ügyében fellépni. A hallgatás csak felbátorítja a jogtalanságot, és háttérbe szorítja a demokratikus rendet és a meg nem alkuvó nyilvánosság öntudatát.

Kádár József

Demográfiai tendenciák "keleten" és "nyugaton" az átfogó keleti rendszerváltás előtt és után

Fassmann, Heinz – Münz, Rainer: Demographische Tendenzen in Ostmitteleuropa und Österreich. Unterschiede und Auswirkungen. = Der Donauraum. 41. Jg. 2001. 4. H. 7–20. p.

A háború utáni kommunista rendszerek radikális társadalom-átalakítása, a politikai önérvényesítés jegyében elkövetetett kiáltó bűnök mellett, kitűnt a "felemelt" alsó osztályok igényminimum szintű eltartásával (lakhatás, foglalkoztatási biztonság, betegellátás stb.), valamint a népszaporulat érdekeit ténylegesen szem előtt tartó szociális gondoskodással. Ez a rendszerek korai időszakában, mintegy az 50-es évek közepéig jelentett lényeges változást az érintett rétegek korábbi életminőségéhez képest, és a szaporulat jelentős megugrásával járt, többé-kevésbé maga mögé utasítva a vasfüggöny másik oldalán elkönyvelhető átlagszámokat. 1960 körül a differencia minimálisra zsugorodott, illetve csak lengyel és szlovák viszonylatban folytatódott tovább a trend. Különböző stratégiáknak köszönhetően (Romániában például a terhesség-megszakítás rigorózus visszaszorítása nyomán) a 70-es években vagy részben már előbb következett újabb demográfiai hullám kiváltképp Magyarországon és az NDK-ban. Az egyes országokban előbb-utóbb visszaesés következett be, a szintek közelítettek a nyugati átlaghoz, mára pedig az alá estek. Elkezdve Ausztriával, a nyugat-európai térfél régóta mérsékelt tendenciái mindenekelőtt az óvszerhasználat és ehhez is kapcsolódóan a tudatos családtervezés elterjedésével magyarázhatók, ami lassan a keleti régiókat is (bár nem egyenlően) eléri, és közrehat a differenciák kiegyenlítésében, sőt, megfordításában. Drasztikus csökkenés történt a rendszerváltások nyomán (a lengyelek, szlovákok, baltiak esetében inkább elhúzódva) – részint a tervezésre történő átállás, az évekkel halasztott szülések révén, amihez a folyamatos csökkenés már hozzásimult, de mindenekelőtt a politikai és szociális válságfolyamatok, a megélhetés elbizonytalanodása, a minimális szociálpolitikai biztonság elvesztése okán. A legutóbbi évek (1999–2000) adatainak tükrében népességfogyás következett be: Bulgáriában (-0,64), Lettországban (-0,55), Észtországban (-0,50), Magyarországon (-0,48) és – kirívóan – Csehországban (-0,17) stb. Nulla-értéken áll Lengyelország, szerény szaporulattal pedig Szlovákia (0,08-cal). Összehasonlításul lásd az önmagában szintén nem túlságosan kiugró osztrák értéket: 0,03, azaz a szaporulat relatív csökkenése vagy stagnálása Nyugaton szembenáll az egyszerű reprodukcióérték alá süllyedt keleti csökkenéssel.

A népszaporulat Nyugaton és Keleten jelenleg már eltérő, relatív és abszolút csökkenése tartós folyamat, amiből prognózisok készíthetők akár 25-50 éves távra. De ehhez figyelembe kell venni más tényezőket is, úm.: a várható élettartam vagy a be- és kivándorlók száma. A 2001. évi helyzet szerint várható élettartam néhány értéke: Észtország és Lettország – (férfiak) 64, (nők) 75/76, Magyarország és Románia – 66 és 73/75, Bulgária, Litvánia – 67 és 74/77, Lengyelország, Szlovákia – 69 és 78/77, Csehország, Szlovénia – 71 és 78/79, Ausztria – 75 és 81. A sor eleje és vége között, főként férfiak szempontjából ijesztő távolság látható.

Ki- és bevándorlás tekintetében is igen vegyes a kép, országonként teljesen különböző tényezők határozhatják meg a mozgásokat. A migráció kelet- és közép-európai színtéren a rendszerváltás nyomán vált tulajdonképpen szabaddá, helyenként egyszersmind szociális kényszerré. Erőteljesebb elvándorlást jegyez újabban is (1999. évi adatok): Lengyelország, Románia, Szlovénia és a balti régió; nagyobb mérvű bevándorlást: Magyarország, Csehország, valamint érdekes módon (Lengyelország kivételével) az előbbiek, azaz e három ponton a kétirányú mozgás egyszerre erős. De elsősorban a szaldókat kell néznünk (1999): Magyarország +153 000, Szlovénia +119 000, Csehország +85 000 fő stb., mígnem a lengyel, román és a Balti területen 11 és 76 000 körüli negatív értékeket produkált. (Bulgáriából nincs adat.) Ausztria mint évtizedek óta érintett, "rutinos" fogadóország a maga +244 000-es szaldójával természetesen itt is az élre kerül, de nem sokszorosan magasabb értékkel például Magyarországhoz képest. Figyelembe véve egyébként a népességmozgás zömmel pozitív szaldóit, valamint a természetes népességfogyás egyre magasabb számait, bátran ki lehet jelenteni, hogy az EU-csatlakozásra váró országok semmi olyan veszélyt nem jelentenek Nyugat-Európa számára, mint amelyet kezdettől fogva mint rémképet fest le az irodalom vagy a sajtó az onnan várható bevándorlók "özönéről". Ellenkezőleg: ezek az országok fogadnak majd tudatos elhatározásból bevándorlókat – a tartósnak ígérkező demográfiai válság miatt.

Végezetül nézzük a jövő nagy valószínűséggel elképzelhető, nem túlságosan kecsegtető képét a demográfiai folyamatokkal kapcsolatban. 25, illetőleg 50 év távlatában várhatóan lecsökken a népesség Bulgáriában 20, ill. 25%-kal, a két kisebbik balti államban 12–17%-kal, Magyarországon 8–20%-kal, valamint Romániában. Csehország és Lengyelország 25 évig még megőrizheti mai népességarányát, 50 év távlatában azonban már kevésbé, és ezzel a prognózissal Ausztria mellé sorakoznak fel. E becslések negatív vagy stagnáló értékeit a jövő csak valami egészen váratlan, megváltásszerű pozitív fordulatok nyomán lehet képes megcáfolni, a reális fejlődés lehet még ezeknél rosszabb is.

Komáromi Sándor

Nyelv és nemzeti identitás Kelet- és Közép-Európában

Leclerc, Jacques: Europe centrale – Comment concilier langue officielle et langues minoriatires. = Le Courrier des pays de l’Est, 2001. 1018. no. 4–17. p.

1989 óta a kelet-közép-európai országok nagy része megszavazta a hivatalos nyelvre vonatkozó nyelvtörvényt. Elsőként Lettország, 1992-ben, ahol a lakosság 54,5%-a beszélt akkoriban lettül. Magyarország és Románia, noha késlekedik a törvénnyel, a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatával kapcsolatban azonban már törvényt fogadott el.

A térség valamennyi országát érintette valamilyen formában az orosz nyelv hatása. A Baltikum országait például az asszimilációs politika révén; ott attól lehetett tartani, hogy végleg eltűnnek az élő nyelvek sorából az ún. balti nyelvek. Más országokban az orosz nyelv, noha nem játszott még csak közvetítő szerepet sem, tanulása kötelező volt az iskolákban. Valamennyi ország, nagyjából egészében új nyelvpolitikát dolgozott ki.

A nyelvpolitika csakis az ún. demolingvisztikai adatok ismeretében válik érthetővé. A Baltikum országaiban a hivatalos nyelv így alakult: litvánul beszél Litvániában 75,5% (9% oroszul); észtül beszél Észtországban 61,5% (29% oroszul); lettül beszél Lettországban 54,5% (33% oroszul). A hivatalos nyelv használata főleg az iparvárosok térségében koncentrált mértékű. A térség legnagyobb kisebbsége a magyar, Szlovákiában 10% használja, Romániában 7%. A térség többi államának nyelvi megoszlása a fentiekhez képest szinte homogénnek mondható.

A tanulmányban tárgyalt Észtország, Litvánia, Lengyelország, Szlovákia, Románia és Magyarország viszonylag új alkotmánnyal rendelkezik, ezekben külön fejezet foglalkozik a többség által beszélt hivatalos nyelvvel. A lett, a magyar és a cseh alkotmány viszont nem tárgyal ilyesmit. A lettek visszatértek 1922-es alkotmányukhoz, amely nem taglalta a hivatalos nyelv kérdését, a magyarok és a csehek pedig még nem érezték sürgető szükségét a probléma de jure rendezésének. Valamennyi alkotmány kitér a kisebbségi nyelvek védelmére – kivéve a lettet –, illetve meghatározza az oktatás, a közigazgatás összefüggésében a kisebbségi nyelv fogalmát. A Cseh Köztársaságban pillanatnyilag az Egyetemes Emberi Jogok alkalmazása pótolja a nyelvkérdés alkotmányos rendezését. Az elmúlt évtizedben tehát a Cseh Köztársaság, Magyarország és Románia nem tárgyalta törvényileg a hivatalos nyelv, illetve általában a nyelvkérdést. Ugyanakkor számos, sokkal pontosabb, konkrét jogi szöveg lépett érvénybe, amelyek új értelmezést adnak (pl. a Büntető törvénykönyvben vagy a Polgári törvénykönyvben) a nyelvkérdésnek.

Magyarországon kívül valamennyi parlamentben, állami intézményben, közigazgatásban a hivatalos nyelvet kötelező használni (Szlovákiában és a Baltikumban elég a nyelv ismeretét bizonyítani). Ez vonatkozik a hivatalos okmányokra is, kivéve a kétnyelvű feliratokat. A tanulmányozott országok mindegyikében az elemi és a középfokú oktatás, valamint a vizsgák a hivatalos nyelven folynak. Ahol a kisebbségi nyelvet használják, ott kötelező a hivatalos nyelvnek mint második nyelvnek a megtanulása. A balti államokban a kereskedelmi hirdetésekben, a gyártmányismertetőkben, a gazdasági élet minden területén előírás a hivatalos nyelv használata. Így van ez Lengyelországban is, ahol a nyelvtörvény 7. cikkelye rendelkezik arról, hogy pl. még a külföldi áru leírásának is ott kell legyen a hivatalos nyelvi megfelelője. Vitás esetben a lengyel nyelvű változatnak van elsőbbsége. A cikkely azt is kimondja, hogy a személynevek kivételével tilos az idegennyelvű kifejezések használata a jogi természetű szövegekben. A szlovák nyelvtörvény hasonló. Ebben a 8. cikkely írja elő a hivatalos nyelv kötelező használatát a fogyasztók védelmében.

Magyarországon a hivatalos nyelvet a közérdekre való tekintettel kötelező használni például a kereskedelmi vállalkozások megnevezésében is. Az 1986. évi 18. sz. törvény van még mindig érvényben, miszerint (a kisebbségi helységeket leszámítva) az üzletek neveiben csak magyar vagy jövevényszó állhat. Ez utóbbiak helyesírási kérdéséről a 1986. évi 25. sz. pénzügyminisztériumi törvény rendelkezik.

A nemzeti kisebbségek nyelvhasználatáról valamennyi ország törvényhozásában szó esik vagy a nyelvtörvény, vagy a kisebbségi törvény keretében. Érdekesség, hogy Lengyelországban a nemzeti kisebbségekről szóló törvény 2001 őszén még csak kidolgozás alatt állott. Számos ország aláírta és ratifikálta ezen kívül a nemzeti kisebbségeket támogató keretszerződést (1995.), illetve a Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Chartáját (1992.). Megjegyezzük, ez utóbbit egyelőre még csak Magyarország és Szlovákia írta alá és ratifikálta 2001-ben.

Egyedül a magyar parlamentben lehetséges a 13 nemzeti kisebbség számára az anyanyelv használata. A többi államban a jogi procedúrákban tolmácsot lehet igénybe venni. Lettországban, ha a felek úgy kívánják, oroszul is folyhat egy bírósági tárgyalás. Valamennyi törvényhozás lehetővé teszi, hogy a nemzeti kisebbségek anyanyelvükön hozzájussanak a közigazgatási szövegekhez. Észtországban, Szlovákiában azonban ez a lehetőség földrajzilag van megkötve: az írásbeliségre ott van jog, ahol kellő számarányban él az adott nemzeti kisebbség. Hasonló az elv a bölcsődei, illetve az alap- és középfokú iskolai nyelvhasználat vonatkozásában is. A probléma megoldása többféleképpen is lehetséges: 1. A hivatalos nyelv kötelező tanulása mellett valamennyi tantárgyat anyanyelven tanulnak; 2. kétnyelvű oktatás keretében bizonyos tantárgyakat a hivatalos, míg más tárgyakat anyanyelven tanulnak; 3. csak egy meghatározott tárgyat (pl. nyelv és irodalom) tanulnak anyanyelven. Mindenütt a szülő dönt arról, milyen iskolába kívánja járatni gyermekét. Jellemző, hogy a nyelvileg vegyes házasságok esetében a gyermekek rendszerint – jobb életfeltételek elérésének reményében – a hivatalos nyelvű oktatásban vesznek részt.

Valamennyi kelet-közép-európai országban – leszámítva Észtországot és Romániát – alkotmányosan garantált jog a kisebbségek számára összegyűjteni, megőrizni és közvetíteni anyanyelvükön a híreket. Általában a médiatörvény részletezi az állami támogatás mértékét és egyéb financiális kérdéseket. A magyarországi törvények különösen is hangsúlyt helyeznek a média szerepére.

A nyelvhasználat kérdésében a gyakorlat sokszor mást mutat, mint a papírra lefektetett alapelvek. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a törvények nem terjednek ki a földrajzilag teljesen elszigetelt körülmények között élő kisközösségekre, asszimilációjukat sem tudják megakadályozni, ha tagjaik önként lemondanak az anyanyelvhasználatról. Természetesen nem képesek az etnikai feszültségeket, előítéleteket sem önmagukban föloldani. A fentiekre bőven akad példa a romániai és szlovákiai magyarok, illetve a balti országokban élő oroszok körében. De még Magyarországon sem tud a törvény minden kényelmetlenséget kiszűrni, viszont garantálja a jól szervezett kisebbségek továbbélését, a közösséget alkotó állampolgárok elismerését és szoros kapcsolatát a demokráciához, a társadalmi békéhez.

A világ országai közül nagyon kevesen igyekeznek betartani a nemzeti kisebbségeket támogató keretegyezmény feltételeit (pl. Kanada vagy az Egyesült Államok sem). Kérdés, hogy Magyarország miért olyan "mintagyerek" a nemzetiségi nyelvhasználat ügyében? Talán a határain kívül élő magyarok nemzeti identitásának megerősítése érdekében? Tény, hogy az 1997-es alkotmány csak itt-ott, az iskoláztatással és a kereskedelemmel kapcsolatban emlegeti a nyelvet, de egy törvény sem mondja ki, hogy a magyar a hivatalos nyelv.

Noha Magyarország elég régen, 1868-ban, Európában elsőként elfogadott egy, a nemzeti kisebbségeket támogató törvényt, rájuk vonatkozó nyelvi törvényt csak az 1993-as, a "Nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény" tartalmaz.

A tanulmány szerzője ezután ismét részletesen és tételesen felsorolja a magyarországi kisebbségeket érintő nyelvtörvény konkrét vonatkozásait. Ezekből csak néhány tényt ragadok ki. A horvát, a német, a román, a szerb, a szlovák és a szlovén nemzetiségek mind rendelkeznek teljes, az óvodától az érettségiig húzódó iskolarendszerrel. Az egyetemek és főiskolák nagy részében rendelkezésükre áll az anyanyelvi tanulás lehetősége. Az 1996-os törvény a rádióról és a televízióról biztosítja a kisebbségek számára az anyanyelvi adásokat. A magyar TV havi 11 órában sugároz nemzetiségi műsorokat, kéthetente pedig róluk szóló, magyar nyelvű műsort. A magyar rádiónak van rendszeres horvát, német, román, szerb, szlovák és szlovén nyelvű műsora. Az említetteken kívül a regionális adók is hozzájárulnak a nemzetiségi kultúra terjesztéséhez. Írott sajtója van a horvát, a német, a román, a szerb, a szlovák és a szlovén kisebbségnek. (Tegyük hozzá: lengyel, ukrán, görög, cigány nyelvűek is léteznek! K. J.) Magyarországi elemzésének végén a dolgozat írója fölveti annak gyakorlati lehetetlenségét, hogy egy-egy kisebbségi nyelvű parlamenti felszólalást valamennyi megengedett nyelvre tolmácsoljanak. Ez 169-féle kombinációt feltételez ugyanis. Még a megállapodott Svájcban sem vállalkoznak a negyedik nyelv, a rétoromán szimultán tolmácsolására, pedig az csak tizenhat kombinációt jelentene.

Nyelvek a Cseh Köztársaságban: Az állampolgároknak 95,8%-a beszél csehül, noha 1991 óta 13,4% követeli a morva nemzetiséget és csak 81,4% a csehet. De ez csak az országnév megnevezésében jelenthet gondot. A lakosságnak 5,2%-a nemzeti kisebbség, ebből is 2,3% szlovák nemzetiségű. Számottevő még a lengyel, német, magyar és a cigány népesség. A bolgárok, oroszok, ruténok, ukránok, görögök, románok és zsidók elszórtan élnek az ország legkülönbözőbb részein.

Az Európai Közösségekbe való felvételi csatlakozás előfeltételeként, 1997. december 18-án ratifikálták az ET-nek a nemzeti kisebbségek védelmében hozott keretegyezményét. A cseh Alkotmány 1993. január 1-je óta van érvényben, amely tartalmazza, hogy cseh nyelven kell az ott folyó ügyeket tárgyalni (1993. 23. cikkely). Egyelőre nincs azonban érvényben az a jog, hogy a büntető ügyekben a kihallgatott anyanyelvén beszélhessen, ami nagy gondot jelent, pl. a cigány nyelvű lakosok esetében. A nemzeti és etnikai kisebbségekre vonatkozó jogok ugyan 2001 júniusa óta érvényesek, gyakorlatilag csak az egy helyre tömörült szlovák, lengyel, német közösségekben használatos az anyanyelv, egyebütt csak a csehvel lehet boldogulni. S bár a törvény nem tiltja a bilingvis gyakorlatot, valójában csak a sziléziai lengyelek használnak kétnyelvű köztéri táblákat. Ami a közoktatást illeti, az állam támogatja a kisebbségek anyanyelvű oktatását, de ezzel ismét csak az egy körzetben élő lengyelek, illetve némiképp a németek élnek. A nemzeti kisebbségek a pozitív diszkriminációval úgy élnek, hogy a jelentős állami támogatásból 3 szlovák havilapot, 6 lengyel magazint, néhány német, egy magyar nyelvű (Prágai Tükör) és egyéb anyanyelvű sajtótermékeket adnak ki.

Kakasy Judit

A rendszerváltás gondjai: A magyar tapasztalat

Dilemmas of transition / The Hungarian experience. Ed.: Braun, Aurel – Barany, Zoltan, Lanham and Littlefield Publ. New York – Oxford. 1999. 349 p.

A közép-európai politikai rendszerváltás után elemzésre váró kérdések:

Mi a várt haszon mérlege? Hogyan állapítható ez meg? Milyenek a rendszerváltás kilátásai? Megfelelő alanya-e Magyarország, Lengyelország és a Cseh Köztársaság az államosításra a posztkommunista váltás elemzésére, vagy ezek inkább egyedi esetek?

A posztkommunista államok valóban kénytelenek szembenézni néhány egymással összefonódó dilemmával. A politikai és gazdasági haladásnak olyan egyedi lehetőségei vannak az integrációra és olyan új biztonsági szerkezetekre, melyek bizalmat keltenek a világ minden táján. Mégis, el lehet-e kerülni a veszélyeket?

Mindenhol a posztkommunista világban jelen van az a kockázat, ami a demokrácia erői és a piac-megvalósítás hívei között egymás felfogását ellenző ütközésekből fakad. Így változik a politikai rendszer. Ez formailag hasonlít a demokráciára, de tartalmában nem. Előfordulhat, hogy ezek az országok a harmadik világ mocsarába süllyednek, ahol eredménytelen viták során kialakul egy hibrid kombináció, amely az autoritárius tradíciókra épül, valamint ezt az amerikai és a nyugat-európai társadalomfordító elemek tarkítják. Így ez a politikai rendszer valódi demokrácia helyett "demokratoidis" lesz. Ilyen esetekben az állam vezetői úgy tesznek, mintha demokrácia lenne, de a valóságban a létrejött konstrukció nem is az.

Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a posztkommunista országok olyan évtizedekig tartó politikai rendszertől szabadultak meg, amelyben a populista szemlélet a gazdaságot a tolvajlással tette egyenlővé. A Cseh Köztársaságban a törvényesség meglehetősen erős eróziója nemcsak azonnali politikai válságot okozott, hanem akadályozta a kormányt az átalakítás folytatásában. A korrupció Magyarországon is könnyen oda vezethet, hogy az emberek egyenlőnek tekintik a demokráciát a tisztességtelen fosztogatással. Magyarország már szenved a szegények és gazdagok között növekvő különbség miatt, mert a lakosság 20–30 százaléka él létminimum alatt. Korrupció, cinizmus és ellenségeskedés könnyen játszanak olyan demagógok kezére, mint Torgyán. Az ő Független Kisgazda Pártja 1998-ban 48 mandátumot szerzett a választásokon és így jutott a FIDESZ-MPP (148 mandátum) jobbközép térséghez. Viszonzásul több minisztert jelölhetett bársonyszékbe. Ha Torgyán nem moderálja szélsőséges nézeteit, ő és pártja jelentős mértékű károkat okoz a demokrácia fejlődésének.

A kisebbségek helyzete (különösen a romáké) és a szomszédos országokhoz fűződő viszony mint befolyásoló tényező jelentkezik a mindennapi politikában is. A szélsőséges nacionalizmus párhuzamba állítható a fundamentalista veszélyekkel. Populista szólamaik a viktimológiának új megjelenési formáját jelölik meg: "áldozati többség", ami jelzi a szükséges önmérséklet hiányát. Ha az etnikailag homogénnek mondható Magyarországon a magas fokot elérő ultranacionalizmus veszélye ilyen előnyös politikai és gazdasági sikerekhez vezetett, akkor milyen nagy lehet a veszély olyan országok esetében, amelyek lemaradtak a rendszerváltásban?

Rendszerváltás kényszerítő okok nélkül nehezen képzelhető el. A regnáló rezsim általában külső vagy belső nyomásra megroppan. A roppanás magába foglalja a dekompressziót vagy az államapparátus súlyos elgyengülését, különös tekintettel a hadseregre és a rendőri erőkre. A legtöbb rendszerváltást társadalmi elit állhatatossága vagy szétesése befolyásolja. A csehszlovák kommunista rezsim 1989 novemberében 10 nap alatt összeomlott, ennél valamivel rövidebb idő volt szükséges az NDK felborulásához. Az események gyorsaságát a magyar fejlemények is fokozták. Végrehajtásuk pedig a magyar és lengyel rendszerváltás nyomán következhetett be. A szovjet rezsim 1991-es széthullását, valamint a jugoszláv állam destabilizálódását 1990–1991-ben kevésbé befolyásolták külső körülmények. A szovjet és jugoszláv eseményeket etnonacionalista erők indították és mozgatták mindvégig.

Magyarország esete a rendszerváltások folyamatában egyedülálló, mert már 20 évvel korábban, 1970-ben megkezdődött, és ez idő alatt, bár lojális maradt a keleti szövetségi rendszerben, többet tett a környező országok által elemzett új gazdasági mechanizmus meggyökereztetéséért, mint a Szovjetunió szavakban és kijelentésekben (peresztrojka stb.). Folyamatosan bővült a kelet–nyugati kereskedelem, ami magával hozta a politikai rendszer fellazulását, s ez végül 1989-ben a "vasfüggöny" lehullását eredményezte.

A magyar esettel azért érdemes foglalkozni, mert összehasonlítási alap lehet a többi szocialista állam rendszerváltásának elemzéséhez.

A kelet-európai államoknak sikerült leválniuk a kommunista szövetségi rendszerről, demokratikus politikai, gazdasági rendszerváltást hajtottak végre. Nem tökéletesek ezek az új demokráciák, törékenyek még, de működnek, dolgoznak a demokrácia fényesre politúrozott felszíne alatt úgy, ahogy tudnak.

A parlamentekben és azon kívül éles belpolitikai csatákat vívnak, de ez nem idegen a többszáz éve működő nyugati demokráciáktól sem, ahol jó és megalapozott politikai rendszereken belül is fel-felbukkannak Jean-Marie Le Pen, Franz Schonhuber és David Dake-szerű politikusok. A klasszikus demokráciákban is vannak kormányválságok és korrupciók. A kelet-európai demokráciák viszont alig egy évtizedesek.

Ami Magyarországot illeti, ott szervezett szocioökonomikus átalakuláson alapuló rendszerváltás ment végbe a korabeli elit interaktív vezetésével, hosszabb – több évig tartó – időn keresztül, intézményi adaptációkkal, gazdasági modernizációval, társadalmi differenciálásokkal és értékrendváltással.

Az út, amely a protopluralizmus intézményétől a parlamentáris demokráciához, az első és másod-gazdaságtól a piacgazdaságig, az új középosztálytól a feltörekvő civil, polgári társadalomig és a "homo Kádáricus" legvidámabb barakkjától a bevásárlóközpontokat nézegetőkig vezet, még építés alatt áll.

A nagyarányú politikai változásokat az elmúlt negyven év olyan markáns eseményei segítették elő, mint az 1956-os forradalom, az új gazdasági mechanizmus, majd az 1989-es politikai kerekasztal-konferencia. A politikai elit kereste az új legitimációt és az új modus vivendit.

Külső és belső szocioökonomikus és pszichológiai nyomásra főleg gazdasági téren valósult meg rövid idő alatt az "új demokráciá"-nak három irányelve: a demokratizálódás, a piacgazdaság bevezetése és a jogrendszer átalakítása.

Az intézményes változások visszafordíthatatlanok. Az emberek gondolkodásában mélyek a gyökerei a szabad vállalkozásnak, ez a terület fogja a gazdasági potenciál nagyobbik részét kitenni. Ugyanakkor bár a lakosság nem elégedett az alkalmatlan politikusokkal és az otromba politikával, mert hisz a demokráciában is ízlése szerint választ pártot és képviselőt.

A demokrácia stabilitását az Alkotmánybíróság gondozza. Formái és határozatai különböző alakot öltenek a világ számos országában (ld. Norvégia, Lengyelország és a latin-amerikai országok esetét). A magyar Alkotmánybíróság hivatásszerűen védi az állampolgárok szociális jogait, az emberi és állampolgári jogokat. Az Alkotmánybíróság működési elvét, erejét a kerekasztal-megállapodás útján létrejött politikai alku teremtette meg és tartja fenn.

Európai és latin-amerikai példák azt mutatják, hogy inhomogén értelmiség összefogása csak ritkán fordul elő. A magyar értelmiség végig valami ilyesmit valósított meg, de az 1989-es váltás az állami szocializmus alapján jött létre. Megvalósításához a fokozatos változás gyakorlata volt a kulcs, melynek gyökerei a magyar múltba nyúlnak vissza.

Magyarország központi földrajzi helyzetét Kelet-Közép-Európában hét szomszédja határozza meg, és ritka a jó szomszéd. Bizalmatlanság, rivalizálás jellemző a kapcsolatokra. Tetézi a kapcsolatok nehézségét a magyar kisebbség kritikus helyzete a szomszédos országokban.

A térségben Bulgária kivételével, ahol a török népesség áttelepült Törökországba, Magyarország szenvedte el a legnagyobb népességcsökkenést: a lakosság 1989-ben 10,5 millió volt, 1996-ban csak 10,1 millió.

A populáción belül a roma kisebbség lélekszáma mintegy 500 ezerre tehető. A szomszéd országokban élő magyar kisebbség körében magasabb a relatív népszaporulat, mint az anyaországban. A népességcsökkenés békeidőben új jelenségnek számít Európában. Magyarország kisebbségvédelmi politikája összefügg a határokon túl élő magyarok védelmének, támogatásának ügyével. Trianon elfelejthetetlen döntései provokálták a két háború közötti revizionizmust. – Míg Magyarország számára Trianon nemzeti tragédiát jelent a térség más országainak, a cseheknek, szlovákoknak, délszlávoknak történelmi lehetőséget jelentett az államiság megteremtésére, illetve bővítésére. Az etnikai kisebbség és a biztonság kapcsolata Magyarországot is érinti, habár a demográfiai adatoknak sokkal mélyebb a jelentőségük, mint ezek kölcsönhatása. Magyarország és szomszédai bizonytalanok és kölcsönösen bizalmatlanok egymás iránt. Csurka izgató hatású demagóg beszédei nem találták meg a hangot a magyarországi többség felé sem. Románia sem marad el ilyen megnyilvánulások terén, különösen érvényes ez a Nagy-Románia Párt megnyilvánulásaira. Szlovákiában Meciar viszi a magyarellenes prímet. Horn és Meciar ugyan aláírták az alapszerződést 1996-ban, de ez nem javította a magyar kisebbség helyzetét. Magyarország NATO-tagsága sem befolyásolja a magyar kisebbség sorsát a szomszédos országokban; sem jobb, sem rosszabb nem lett ettől. Az alapszerződések tartalmazzák az emberi- és kisebbségi jogokat védelmező szakaszokat, de ennek végrehajtását az egyes országok sajátos módon, eltérően értelmezik. A kolozsvári polgármester, Funar például az alapszerződés aláírásának napját, szeptember 16-át a "gyász" napjának nyilvánította.

Magyarország és közép-európai szomszédai számára még nem egyértelmű a "demokratikus béke" előnye, jótéteménye, melyben biztonság és megelégedés találkoznak. Etnikum és politika majdnem minden országban összefonódik. A heterogén népesség léte önmagában elegendő arra, hogy államon belül vagy kívül ütközések okozójának nyilvánítsák.

Ugyanakkor Kelet- és Délkelet-Európában ugyan jelen van az etnikai feszültség, de ez nem olyan mértékű, hogy konfliktust okozzon. Magyarország és szomszédai részére a nacionalizmus előtérbe kerülése veszélyes lehet. Amikor a kisebbségi identitás magában foglalja a nacionalizmust, etnonacionalizmussá válik, amit a szélsőségesek és demagógok táplálnak.

Sokat írtak 1989 óta a nacionalizmus feléledéséről Kelet-Európában és a világ más régióiban. Ezek az írások általában túloznak, de bizonyos térségben, pl. Szerbiában etnikai indíttatású fegyveres konfliktus kirobbanását nem lehet kizárni. A Balkán és a Kaukázus keveredett népességének vallása, nyelve mindaddig megfért békében egymással, amíg erős központi hatalom ellenőrzése alatt álltak. Belső ellenőrzés, külső fenyegetés azonban féken és egyensúlyban tartja az indulatokat. Ez a megfigyelés vezetett ahhoz a megállapításhoz, hogy a politikai bizonytalanság konfliktusokat eredményezhetnek, melyekbe bekapcsolódnak a kisebbségek is.

Demagógok érvrendszerében a kisebbség mindig veszélyt jelent. Magyarország posztkommunista politikai rendszere semlegesítette azokat a személyeket és csoportokat, melyek a kisebbségi ügyeket erőszakosan kezelték volna. Sem az MDF, sem az MSZP nem engedte érvényesülni a szélsőséges elemeket. Bár az 1990-es évek elején Antall József hajlott némileg a nacionalista vonal felé, amikor kijelentette, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke. A Horn-kormány a magyar–magyar találkozón 1998-ban támogatta a szomszédos országokban élő magyar kisebbség önkormányzatát és autonómia iránti törekvéseit.

Magyarország kötelességszerű törekvése, függetlenül attól, melyik párt van kormányon, hogy biztonságot teremtsen a térségben, amit a NATO kollektív biztonsági proklamációja erősít. Ez a biztonság teszi lehetővé, hogy a térségben egyik népcsoport sem fordulhat szembe erőszakkal a másik ellen.

Kádár József

Kínai bevándorlók a Cseh Köztársaságban

Moore, Markéta – Tubilewicz, Czeslaw: Chinese Migrants in the Czech Republic. = Asian Survey, 41. vol. 2001. 4. no. 610–628. p.

Tíz évvel a legújabbkori kelet-közép-európai kínai bevándorlást követően tulajdonképpen egyetlen komoly elemzés született rájuk vonatkozóan: Nyíri Pál publikált angolul egy könyvet 1999-ben Aldershotban. Ez főleg a magyarországi helyzettel foglalkozik (New Chinese Migrants in Europe : The Case of the Chinese Community in Hungary). A jelen tanulmány szerzői szociológusok, hong kongi egyetemeken dolgoznak. Céljuk volt, hogy általánosságban vázolják a kínai bevándorlást Európa középső részére, hogy megértsék a bevándorlók indítékait és üzleti stratégiájukat, hogy megvizsgálják a kínai közösség helyzetét a Cseh Köztársaságban, hogy azonosítsák a Kínából érkezettek és a befogadó cseh társadalom közötti kölcsönös kapcsolatok mibenlétét, illetve, hogy gazdasági-politikai szempontból valamiféle következtetést vonjanak le a jövőre vonatkozóan.

A jelenlegi bevándorlás akadály nélkül történik, lévén, hogy a Cseh Köztársaságnak nincs bevándorláspolitikai elképzelése a kínaiakra vonatkozóan. A cseheknek az Európai Unióba való felvételéig valószínűleg hasonló marad a helyzet. Georg Simmeltől kölcsönözve a fogalmat, a kínaiak "idegenek" maradnak eredetük és kultúrájuk vonatkozásában, egyszerre élnek közel és mégis távol a társadalom többségétől. A kínaiak függetlenek az országtól, amelyben távozásukig élnek; metaforikus értelemben a helytől függetlenek.

A Kína és Közép-Európa közötti hivatalos kapcsolatok igazából csak az 1980-as években kezdődtek meg. Magyarország – elsőként a térségben – 1988-ban kétoldalú szerződést kötött Kínával, és vízummentes érkezést ajánlott fel minden kínai állampolgárnak. A sikeres magyar–kínai csúcstárgyalásokat követően hamarosan mintegy 45 ezer kínai jött Magyarországra, és egy részük itt is maradt. Az ún. "magyar láz" több, egymást követő hullámban is kitört. Csak 1991 második felében kezdtek a magyar hatóságok valamiféle szigorítási elven gondolkodni, melynek eredményeképp a rákövetkező év áprilisától megszűnt a vízummentesség. A korlátozó intézkedésekkel sikerült a kínaiak állandó létszámát 16 ezer körülire redukálni 1992 végére.

A Cseh Köztársaság fejletlen infrastruktúrája, betegeskedő textilipara vonzerőként hatott az üzletre áhítozó kínaiak számára. A legtöbben Prágában rendezték be állandó lakhelyüket. Megfelelő megállapodások hiányában hivatalos útlevéllel érkeztek a vállalkozók cseh földre, és "kínai üzletemberként" tüntették föl magukat. Ez magával vonta sok-sok fantomcég feltűnését is az adminisztrációs lapokon. A frissebben érkezők már megpróbálták magánvállalkozóként vagy bevándorlóként föltüntetni magukat. Családegyesítés címén azután a családtagok is megérkeztek. Prága az illegális bevándorlók fontos tranzitútvonalára került. Az évtized végére a szabálytalanul bevándorlók száma megtöbbszöröződött. Létszámukról nehéz pontos adatokat közölni.

A Cseh Köztársaságba bevándorlók indítékai igen változatosak: egyéni, gazdasági, szociális és ritkán politikai okokból is letelepednek itt. Van, aki az otthoni üzletét igyekszik így fellendíteni, van aki itt szerzi első tapasztalatait, van aki egy házasság felbontásának első lépéseként választja a különélésnek ezt a formáját, és egy maroknyi bűnöző is van közöttük. Igen kis hányaduk kér csak politikai menekült státust, ezt azonban inkább gyakorlati megfontolásból teszik.

Prágában, 1988–1994 között 40 kínai vendéglő kezdte meg működését. Egy olyan országban, ahol nem szokás különösebben étteremben enni, a gazdasági visszaesés idején inkább csak a nyugati turistákra, és néhány nagypénzű látogatóra számíthattak. A pamuttextil áruk forgalmazásában sokkal sikeresebbek lettek a kínaiak. Közülük néhányan a kínai állami vállalatok képviselői. Ez utóbbiak a legkülönfélébb módokon, például értékpapír-hitellel támogatják ügynökeiket. A bevándorlók örülnek, hogy kockázatuk így a minimálisra csökken. A 90-es évek közepétől újabb kínálattal, a hagyományos kínai gyógyászati centrumokkal, illetve a kínai harci sportokkal jelentek meg a piacon a távol-keleti üzletemberek. A szocialista korszak hagyományos kínai cserekapcsolatai a 90-es évek közepére valamennyi közép-kelet európai állammal megváltoztak. Az európai államok mind súlyos deficitet mondhattak magukénak. Prága érdekeltté vált abban, hogy Kína belépjen a Világkereskedelmi Szervezetbe.

Hozzávetőlegesen évente 100 ezer kínai bonyolítja üzletét külföldön több mint 3 milliárd USA dollár értékben. A különféle szabályozatlanságok miatt Amerika helyett most Prága lett a leggyakoribb tranzitállomása a kínai kereskedők egész európai üzletkötésének.

A csehek is hajlamosak homogén egységnek látni a hozzájuk érkező kínai bevándorlókat, pedig ez koránt sincs így. A legkülönbözőbb helyekről jönnek, különböző végzettséggel, más-más nyelvjárást beszélve, nagyon is különböző társadalmi befolyással a háttérben. A legnépesebb csoport Észak-Zhejieng tartományból, Qingtian megyéből, Wenzhon és Hangzhou városokból érkezett. Három hasonló, mégis jól elkülönülő nyelvjárásban beszélnek. Ha etnikai identitásukat mint kisebbségét éri kihívás, úgy önazonosságuk szerint egységesen lépnek fel a cseh többséggel szemben. Informális csoportjaikat az egyes klikkek éppen a helyszínen, cseh környezetben építik ki.

A magyarországi helyzettel ellentétben, ahol az ottani kínaiak számos etnikai társaságot működtetnek, a Cseh Köztársaságban élők erre nem tartanak igényt. Egy gazdag sanghaji tulajdonosnak sikerült 1995-ben megalapítania a Cseh Köztársaságban élő kínai üzletemberek Központi Társaságát, de ezt inkább saját nimbuszának növelése érdekében tette. 1996-ban alakult egy, a kínai nők jogait is hatékonyan képviselő szervezet, amely vízumügyekben is gyakorlott (Cseh Köztársaságbeli Kínaiak Szervezete). Havonta publikálják a tagokat érintő híreket 5-700 példányos újságukban. Céljuk a kínaiak jó közérzetének megteremtése cseh környezetben. Alapítója egy, az 50-es években Csehszlovákiában élő kínai asszony, Tang Yunling, aki máig jó kapcsolatot ápol a volt demokratikus ellenzék tagjaival.

A szenzációhajhász zsurnaliszták és a NOVA kereskedelmi televízió mindenféle rémtörténetekkel igyekeztek az országban élő kínaiakat befeketíteni. 1996-ban – egy fölmérés szerint – a csehek 73%-a nem kívánt szorosabb közösségben élni sem kínaiakkal, sem vietnámiakkal. A józanabb média azonban sikeres üzletembereknek, szerény, udvarias, békés, nyugodt és titokzatos népnek mutatja be a kínaiakat. A jó üzletembernek stílusa van, gazdag, és angolul beszél. A cseh földön rizst termelő farmer különösen dolgos. Gyógyászati eredményeik látványosak.

A csehek lassan kipróbálják otthon a kínai konyha fogásait, és általában pozitív képük van a feljövőben lévő szuperhatalomról. A kínaiak nem vállalkoznak a cseh nyelv megtanulására. Főleg azért nem, mert nem terveznek hosszú időt tölteni az országban, másrészt hasznosabbnak vélik, ha németül, angolul vagy franciául tanulnak.

Az 1948-at követő kommunista rezsim nem adott lehetőséget arra, hogy a csehszlovák állampolgárok megismerjenek más etnikumokat. De sem az 1989-es bársonyos forradalom, sem az 1993-as válás a szlovákoktól nem hozta ki a csehekben latensen élő előítéleteket az idegenekkel szemben. 1997-ben a cseh belügyminiszter a politikai stabilitás legnagyobb veszélyét mégis a migrációban jelölte meg. Három évvel később a külföldieket érintő törvénymódosítás lépett érvénybe, ami megnehezíti a bevándorlók tartózkodási engedélyének megújítását. A belügyminiszter, Vaclav Grulich az illegális munkavállalókat tette általában felelőssé ezért a változtatásért. Lévén azonban egész Európában a Cseh Köztársaságban a legalacsonyabb az ott élő külföldiek száma, az intézkedés értelme igencsak megkérdőjelezhető. Ha hozzáadjuk mindehhez a cseh társadalom szegény rétegeit ellátó kínai kereskedelem jótékony hatását, további kérdőjelek merülnek föl.

A csehek nem ismerték az idegengyűlölet megnyilvánulásait egészen 1995-ig, amikor is faji alapú (romaellenes), erőszakos cselekmények történtek. 1996-ban Bratinka kisebbségügyi miniszter határozott fellépést sürgetett a rasszista megnyilvánulások ellen. 2000 februárjában a kormány országszerte meghirdette a tolerancia programot, melynek célja a faji előítéletek fokozatos leépítése a hosszú távú, pozitív nézőpont kialakítása a cseh társadalomban élő idegenekkel kapcsolatosan. Ismerve a kínai immigráció mobil jellemvonását, még nem eldöntött tény, hogy folytatja-e a harcot, vagy feladja, és egy hasonlóan jó üzlettel kecsegtető, ám befogadóbb országban folytatja tevékenységét.

Kakasy Judit

Az ukrajnai cigányok múltja és jelene

Zěnevic, N. O.: Cigani v Ukraďně: formuvannâ etnosu ě sucasnij stan. = Ukraďns’kij ěstoricnij žurnal, 2001. 1 (436) no. 40–52. p.

Zoltán András

Kisebbségek Lengyelországban

Paleczny, Tadeusz: Mniejszosci narodowe i etniczne W Polsce. = Przeglad Humanistyczny, 44. rok. 2000. 5. no. 1–15.p.

Szerzőnk mindenekelőtt a valamely kisebbséghez való tartozás megállapításának objektív és szubjektív kritériumait ismerteti. Szerinte az egyetlen objektív kritérium a származás, a többi (nyelv, azonosságtudat, vallás stb.) mind szubjektív, legalábbis vegyes. Szól arról, hogy a XXI. század gyorsan változó viszonyai között az azonosságtudat lehet kettős, akár hármas is. A modern társadalmakban a kisebbségi létre egyszerre hat a homogenizálódás és pluralizálódás, a globalizálódás és lokalizálódás, az asszimilálódás és multikultúra térhódítása.

A besoroláskor figyelembe kell még venni, hogy egy-egy adott kisebbségnek van-e anyaországa (ha van, nemzeti kisebbségről van szó), az hol terül el (az adott kisebbség autochton voltát "igazolva" a szomszédságban-e vagy másutt, ami bevándorlásra utal). Amely kisebbségnek nincs anyaországa, azt etnikai kisebbségnek nevezzük. Az ilyen csoport vagy autochton, vagy bevándorolt.

Lengyelország lakosságának jelenleg mintegy 4%-a kisebbségi állampolgár, ami l,5-1,8 millió lakost jelent. A második világháború előtt (más államhatárok között) a lakosság egyharmada volt kisebbségi.

A teljességhez tartozik, hogy az országban évről évre növekszik az emigránsok száma, s mintegy 800 ezerre tehető az országban félig-meddig illegálisan tartózkodóké. Ez utóbbiak túlnyomó része orosz, ukrán és román.

Elméleti-elvi közléseit követően szerzőnk táblázatos formában adja meg az országban élő kisebbségek számát, valamint e szám 1931 és 1990 közötti alakulását (ezerben):

A táblázat több helyütt "hullámzó" adatai ránézésre is arról tanúskodnak, hogy a lengyelországi kisebbségek egyikét-másikát a gázkamra, a kitelepítés, az önkéntes áttelepülés (kivándorlás), a kényszerű statisztikai "rejtezkedés" és az asszimiláció tizedelte meg, sőt: majd hogy nem eliminálta. Ezért szerzőnk a statisztikát nemzetiségenként részben értelmezi, részben kiegészíti (az ország, amelynek a területén élnek, kompaktan-e, avagy szórványban, történelmileg mi a magyarázata az országban való jelenlétüknek, milyen vallásúak, vannak-e iskoláik, egyesületeik, sajtójuk stb.).

Futala Tibor

Kisebbségek Lengyelországban

Paleczny, Tadeusz: Mniejszosci narodowe i etniczne W Polsce. = Przeglad Humanistyczny, 44. rok. 2000. 5. no. 1–15.p.

Szerzőnk mindenekelőtt a valamely kisebbséghez való tartozás megállapításának objektív és szubjektív kritériumait ismerteti. Szerinte az egyetlen objektív kritérium a származás, a többi (nyelv, azonosságtudat, vallás stb.) mind szubjektív, legalábbis vegyes. Szól arról, hogy a XXI. század gyorsan változó viszonyai között az azonosságtudat lehet kettős, akár hármas is. A modern társadalmakban a kisebbségi létre egyszerre hat a homogenizálódás és pluralizálódás, a globalizálódás és lokalizálódás, az asszimilálódás és multikultúra térhódítása.

A besoroláskor figyelembe kell még venni, hogy egy-egy adott kisebbségnek van-e anyaországa (ha van, nemzeti kisebbségről van szó), az hol terül el (az adott kisebbség autochton voltát "igazolva" a szomszédságban-e vagy másutt, ami bevándorlásra utal). Amely kisebbségnek nincs anyaországa, azt etnikai kisebbségnek nevezzük. Az ilyen csoport vagy autochton, vagy bevándorolt.

Lengyelország lakosságának jelenleg mintegy 4%-a kisebbségi állampolgár, ami l,5-1,8 millió lakost jelent. A második világháború előtt (más államhatárok között) a lakosság egyharmada volt kisebbségi.

A teljességhez tartozik, hogy az országban évről évre növekszik az emigránsok száma, s mintegy 800 ezerre tehető az országban félig-meddig illegálisan tartózkodóké. Ez utóbbiak túlnyomó része orosz, ukrán és román.

Elméleti-elvi közléseit követően szerzőnk táblázatos formában adja meg az országban élő kisebbségek számát, valamint e szám 1931 és 1990 közötti alakulását (ezerben):

A táblázat több helyütt "hullámzó" adatai ránézésre is arról tanúskodnak, hogy a lengyelországi kisebbségek egyikét-másikát a gázkamra, a kitelepítés, az önkéntes áttelepülés (kivándorlás), a kényszerű statisztikai "rejtezkedés" és az asszimiláció tizedelte meg, sőt: majd hogy nem eliminálta. Ezért szerzőnk a statisztikát nemzetiségenként részben értelmezi, részben kiegészíti (az ország, amelynek a területén élnek, kompaktan-e, avagy szórványban, történelmileg mi a magyarázata az országban való jelenlétüknek, milyen vallásúak, vannak-e iskoláik, egyesületeik, sajtójuk stb.).

Futala Tibor

A fehéroroszországi lengyel kisebbség

Kruczkowski, Tadeusz: Polacy na Bialorusi - terajzniejszosc i przyszlosc. = Wiez, 2000. 4. no. 113–121. p.

A fehéroroszországi lengyelek autochtonok: nem ők költöztek más országba (kényszerből), Lengyelország hagyta el őket. A második világháború előtt a mostani fehéroroszországi lengyel kisebbség túlnyomó része három elcsatolt lengyel vajdaságban élt. Akkoriban a három vajdaság lengyel lakossága kb. 2 milliót tett ki, a teljes populáció 44%-át, miközben – s ez is "lengyelségi" mutató – a lakosság 38%-a volt római katolikus.

Jelenleg a háborús és áttelepítési veszteségek, továbbá a fehérorosz állam asszimilációs nyomása miatt az 1999. évi népszámlálás mindössze 319 ezer lengyelt mutat ki, akik közül csak kb. 20% vallja anyanyelvének a lengyelt. Ha mindez így megy tovább, 10-20 év múlva nem nagyon lesz lengyel Fehéroroszországban, legalábbis hivatalosan nem.

Noha a nyolcvanas évek utolsó harmadában a fehérorosz és mögöttük valójában az orosz magatartásformák enyhítették valamelyest a lengyelek elnyomását, szinte teljes jogfosztottságát (néhány tucat lengyel iskola nyílt, sajtóorgánum indult, megalakult – több átszervezést követően – a fehéroroszországi lengyelek egyesülete), a kisebbségi lét továbbra is diszkriminációknak van kitéve. A fehérorosz értelmiség körében (orosz "súgásra") az a mondás járja: a paraszt nem lengyel, hanem katolikus fehérorosz, aki lengyel, az nemes, a lengyel pedig a fehéroroszok ellensége, Fehéroroszország gyarmatosítója.

Ebben a légkörben a lengyel egyesület ahelyett, hogy intenzíven védené a lengyel kisebbség érdekeit, belegabalyodik a belpolitikai küzdelmekbe, a római katolikus egyház pedig, mondván: a hívek közül kevesen tudnak már jól lengyelül, egyre inkább önként asszimilálódik a többséghez. A beszámoló szerzője háborogva nehezményezi, hogy a lengyel állam majdnem "ölbetett kézzel" szemléli ezt a felgyorsuló asszimilációs folyamatot, ahelyett hogy erőteljesen síkra szállna a fehéroroszországi lengyel iskolaügy elesettségének felszámolásáért, a grodnói lengyel főiskola létrehozásáért, a lengyel nyelvű katolicizmus fennmaradásáért.

A Fehéroroszországtól megkívánt "lengyelségpolitika" azonban csak akkor volna hatásos, ha a Lengyel Köztársaságnak kiérlelt, a mában és a távlatokban egyaránt gondolkodó keleti politikája volna a lengyel kisebbségeket illetően. Ez egyelőre hiányzik, ami miatt legfeljebb rögtönzések folynak e téren. Egyébként Fehéroroszországnak is "kifizetődne" tisztességes kisebbségpolitikát folytatni, amely "lengyel igazolással" segítené hozzá az országot Európa elérésére, illetve az európai családba történő belépésre.

Futala Tibor

A fehérorosz tatárok társadalmi beágyazottsága

Kanapackě, Ěbragěm: Belaruskěâ tatary âk skladovaâ castka agul’naj supol’nascě. = Dubâneckě, Čduard (rčd.): Nacyânal’nyâ pytanně. Měnsk, Belaruskě Kněgazbor, 2001 (= Belarusěka – Albaruthenica 22). 203–211. p. []

Ma a fehéroroszországi tatárok többsége a fehérorosz nyelvet vallja anyanyelvének. Hagyományos lojalitásuk a többségi nemzet iránt abban is megnyilvánult, hogy 1995-ben, a Lukasenka-féle népszavazás idején egyetlen fehéroroszországi nemzeti kisebbségként nyilvánosan is kiálltak a fehérorosz nyelv és kultúra ügye mellett. Zoltán András

Bulgária macedón dilemmája

Giannakos, Symeon A.: Bulgaria’s Macedonian dilemma. = Journal of Southern Europe and the Balkans, 3. vol. 2002. 2. no. 153–170. p.

Bulgária 1393-tól 1878-ig volt török uralom alatt. Ekkor szabadították fel az oroszok, de Kelet-Rumélia a törökök adófizetője maradt. 1879-ben I. Sándor cár irányításával küzdenek az egyre erősödő orosz befolyás és a szerb betörések ellen. Az első Balkán-háborúban területét megnövelte, a másodikban azonban nagy veszteségek érték. Nem volt kedvezőbb a helyzetük sem az első, sem a második világháború után. Bulgáriában a rendszerváltás 1997-ben következett be.

Amikor Clinton elnök meglátogatta Bulgáriát, megköszönte az új kormánynak, hogy a NATO repülőgépei használhatták az ország légterét. Az elnök Bulgáriával folytatott tárgyalásai során nem foglalkozott az ország és szomszédai konfliktusaival, bár Szerbiát a bolgárok "ősellenségnek" tekintik. Az országok közti feszültségek okai még mindig a múlt századi Balkán-háborúkra vezethetők vissza. Macedóniát a bolgárok "saját gyermek"-nek tekintik.

A kommunizmus alatt lefojtott nacionalista érzelmek csak növelték az emberek Macedónia iránti érzékenységét. A bolgár történészek azt állítják, hogy a középkorban Macedónia mindig bolgár uralom alatt állt. Ezért Bulgária egyetért azzal, hogy Macedónia külön váljon Jugoszláviától, és támogatja az erre irányuló törekvéseket. Bolgár és jugoszláv történészek a mai napig vitatkoznak Macedónia hovatartozása felett. A bolgárok elismerik ugyan Macedónia szuverenitását, de tagadják a macedón nemzeti identitás létezését. Azt is állítják, hogy nincs is önálló macedón nyelv, mert az nem más, mint egy bolgár nyelvjárás.

Bulgária regionális külpolitikáját tehetetlenség, bizonytalanság jellemzi, ami a rendszerváltás átmeneti időszakának befolyása alatt áll. Hozzájárul még ehhez a katonai erők felkészületlensége.

Bolgár politológusok azt vizsgálják, vajon a gazdaság megerősödése lehetővé teszi-e a hadsereg modernizálását. A jelenlegi helyzetben Bulgáriának nagyszerű alkalma lesz egy új, a múlt hibáit kiküszöbölő tartósan stabil állam megszervezésére, melynek révén az ország a Balkán meghatározó tényezőjévé válhat. Ennek az ambíciónak a jegyében törekszik Bulgária a NATO elvárások mielőbbi teljesítésére.

Bulgária és Macedónia nagyságrendekkel növelheti kereskedelmi forgalmát. A két ország nem engedi saját területének igénybe vételét a másik ország elleni támadás előkészítésére. A két ország nem tűri saját területén a másik ország elleni propaganda-tevékenységet sem.

Bulgária pénzegysége a leva, már az IMF egyetértésével az euróhoz kötött. Az IMF 1999. márciusi jelentésében elismerően nyilatkozott az ország határozott gazdasági reformtörekvéseiről, a privatizáció előrehaladásáról, de még nem tartotta elégségesnek az eredményeket.

Bulgária és Macedónia között érzékelhető feszültség uralkodik a nyelvhasználat tekintetében. A bolgárok véleménye szerint országukban nincs macedón kisebbség, ezért fölöslegesnek tartanak mindenféle nyelvi rendezést, úgy vélik, létezik ugyan egy népcsoport, amely egy csak általuk használt olyan nyelvjárást beszél, de éppúgy bolgárok, mint a többség. (Ez a felfogás kísértetiesen hasonlít a románokéhoz a csángó magyarokra vonatkozóan.)

A valódi és tartós megoldás határozottan kizárná a nacionalizmus érvényesülését mind a területi, mind politikai és kulturális értelemben, és kifejezné a csökkenő nemzeti öntudat kulturális karakterének kodifikálhatatlanságát. A két ország többnemzetiségű kompozíciójának problematikája nem képes folyamatos gazdasági veszteségek elviselésére. Ami az IMF gazdasági jelentését illeti, azt javasolják, hogy mindkét kormány gyorsítaa még jobban a gazdasági átalakulást, szüntesse meg a korrupciót, és intézményesítse a kormányzat elszámoltathatóságának feltételeit.

Kádár József

Bulgária macedón dilemmája

Giannakos, Symeon A.: Bulgaria’s Macedonian dilemma. = Journal of Southern Europe and the Balkans, 3. vol. 2002. 2. no. 153–170. p.

Bulgária 1393-tól 1878-ig volt török uralom alatt. Ekkor szabadították fel az oroszok, de Kelet-Rumélia a törökök adófizetője maradt. 1879-ben I. Sándor cár irányításával küzdenek az egyre erősödő orosz befolyás és a szerb betörések ellen. Az első Balkán-háborúban területét megnövelte, a másodikban azonban nagy veszteségek érték. Nem volt kedvezőbb a helyzetük sem az első, sem a második világháború után. Bulgáriában a rendszerváltás 1997-ben következett be.

Amikor Clinton elnök meglátogatta Bulgáriát, megköszönte az új kormánynak, hogy a NATO repülőgépei használhatták az ország légterét. Az elnök Bulgáriával folytatott tárgyalásai során nem foglalkozott az ország és szomszédai konfliktusaival, bár Szerbiát a bolgárok "ősellenségnek" tekintik. Az országok közti feszültségek okai még mindig a múlt századi Balkán-háborúkra vezethetők vissza. Macedóniát a bolgárok "saját gyermek"-nek tekintik.

A kommunizmus alatt lefojtott nacionalista érzelmek csak növelték az emberek Macedónia iránti érzékenységét. A bolgár történészek azt állítják, hogy a középkorban Macedónia mindig bolgár uralom alatt állt. Ezért Bulgária egyetért azzal, hogy Macedónia külön váljon Jugoszláviától, és támogatja az erre irányuló törekvéseket. Bolgár és jugoszláv történészek a mai napig vitatkoznak Macedónia hovatartozása felett. A bolgárok elismerik ugyan Macedónia szuverenitását, de tagadják a macedón nemzeti identitás létezését. Azt is állítják, hogy nincs is önálló macedón nyelv, mert az nem más, mint egy bolgár nyelvjárás.

Bulgária regionális külpolitikáját tehetetlenség, bizonytalanság jellemzi, ami a rendszerváltás átmeneti időszakának befolyása alatt áll. Hozzájárul még ehhez a katonai erők felkészületlensége.

Bolgár politológusok azt vizsgálják, vajon a gazdaság megerősödése lehetővé teszi-e a hadsereg modernizálását. A jelenlegi helyzetben Bulgáriának nagyszerű alkalma lesz egy új, a múlt hibáit kiküszöbölő tartósan stabil állam megszervezésére, melynek révén az ország a Balkán meghatározó tényezőjévé válhat. Ennek az ambíciónak a jegyében törekszik Bulgária a NATO elvárások mielőbbi teljesítésére.

Bulgária és Macedónia nagyságrendekkel növelheti kereskedelmi forgalmát. A két ország nem engedi saját területének igénybe vételét a másik ország elleni támadás előkészítésére. A két ország nem tűri saját területén a másik ország elleni propaganda-tevékenységet sem.

Bulgária pénzegysége a leva, már az IMF egyetértésével az euróhoz kötött. Az IMF 1999. márciusi jelentésében elismerően nyilatkozott az ország határozott gazdasági reformtörekvéseiről, a privatizáció előrehaladásáról, de még nem tartotta elégségesnek az eredményeket.

Bulgária és Macedónia között érzékelhető feszültség uralkodik a nyelvhasználat tekintetében. A bolgárok véleménye szerint országukban nincs macedón kisebbség, ezért fölöslegesnek tartanak mindenféle nyelvi rendezést, úgy vélik, létezik ugyan egy népcsoport, amely egy csak általuk használt olyan nyelvjárást beszél, de éppúgy bolgárok, mint a többség. (Ez a felfogás kísértetiesen hasonlít a románokéhoz a csángó magyarokra vonatkozóan.)

A valódi és tartós megoldás határozottan kizárná a nacionalizmus érvényesülését mind a területi, mind politikai és kulturális értelemben, és kifejezné a csökkenő nemzeti öntudat kulturális karakterének kodifikálhatatlanságát. A két ország többnemzetiségű kompozíciójának problematikája nem képes folyamatos gazdasági veszteségek elviselésére. Ami az IMF gazdasági jelentését illeti, azt javasolják, hogy mindkét kormány gyorsítaa még jobban a gazdasági átalakulást, szüntesse meg a korrupciót, és intézményesítse a kormányzat elszámoltathatóságának feltételeit.

Kádár József

Az EU kiterjesztése és a balti államok

Arnswald, Sven: EU enlargement and the Baltic states. = The incremental making of new members. Ulkopoliittinen Instituti & Institus für Europäische Politik 265 p.

A balti országok csatlakozása az Európai Unióhoz jelentős mértékben támogatja Észak-Európa hosszú távú stabilitását. Bár a balti államok figyelemre méltó eredményt értek el gazdasági és politikai rendszerüknek EU-ba integrálása terén, mégis sok még a tennivaló az állami intézmények reformálása és átalakulása ügyében.

Az EU-nak is vannak feladatai e téren. Mindenekelőtt folytatnia kell a pénzügyi és technológiai szponzorálást a balti államokban is. Ennek egyik akadálya, hogy az EU-nak nincs egységes stratégiája a szervezet bővítésére. Az ilyen stratégiának szükségképpen tartalmaznia kell az Oroszországgal kapcsolatos politikai és katonai konszolidáció megalapozását, kisebbségvédelem intézményesítését és a gazdaság gyenge pontjainak feltárását a csatlakozást megelőzően.

Reális számítások szerint mindhárom balti állam tagja lehet a közösségnek az évtized második felében. Nem volt magától értetődő, de meglehetősen érdekes fejlemény, hogy 1997 decemberében legalább egy balti állam – Észtország – meghívást kapott az EU-tól felvételi tárgyalások megkezdésére. Az Európai Bizottság 1999. decemberi helsinki ülésszakán meghívták Lettországot és Litvániát is, és ezek az országok azóta folyamatosan részt vesznek a felvételi tárgyalásokon. Megfigyelhető azonban, hogy ezek a tárgyalások nem zajlanak le olyan simán, mint ahogyan azt az új, belépésre várók elképzelték. Csak 1995-ben fogadta el az EU a balti államokat mint csatlakozásra jelentkezőket, ami természetesen kötelezettség nélküli, távoli lehetőséget jelentett a csatlakozásra. Az 1995–1999-ig terjedő időszakban a balti államok felkészültek a valamennyi EU-tagjelöltnek támasztott feltételek elfogadására, ami ma már része az EU bővítési stratégiájának.

A balti államok történelmi múltja – a Szovjetunió integráns részeként létezés – akadályozhatja, de legalábbis nehezíti a felvételi tárgyalásokat. Az EU-tagországok viszont kénytelenek szembenézni bizonyos kihívásokkal, melyek a balti államok jogilag teljes értékű csatlakozása után jelentkezhetnek. Ezek nem katonai jellegűek, de mégis csak veszélyforrások, úm.: nemzetközi szervezett bűnözés, illegális nemzetközi migráció, az emberi és kisebbségi jogok biztosítása körüli anomáliák, valamint a környezet szennyezése, a nukleáris biztonság – melynek problémáit a balti államok az 50 éves szovjet uralomtól örökölték –, és amelyek ma is kötődésre kényszeríti őket a nagy szomszédhoz. Nyugat-Európa attól tart, hogy ezek a jelenségek átterjednek területükre és a Balti-tenger az illegális kereskedelem tranzit útvonalává válik. Továbbá: a határok még most is vitatottak a balti államok és az Orosz Föderáció között, de az EU-nak számolnia kell a nagyszámú orosznyelvű kisebbséggel is. Ez az a pont, ahol az orosz tényező jelentős szerepet játszhat. Az orosz katonai egységeket kivonták a balti államokból, és – nagyon fontos – a három ország EU-csatlakozási lehetőségei ellen nem volt lényegbevágó tiltakozás Moszkva részéről.

Az EU bővítésének eddig négy, egymást követő állomása volt: először Dánia, Írország és az Egyesült Királyság csatlakozott 1973-ban, őket követte Görögország 1981-ben, majd Spanyolország és Portugália lett a közösség tagja 1986-ban, végül 1995-ben Ausztria, Finnország és Svédország csatlakozott az EU-hoz. Az EU bővítése nem jelenti, jelentheti a tagországok eddig elért eredményeiknek – különösen az igazságügynek és a honvédelemnek –, tehát a belső biztonságnak veszélyeztetését. A bővítést inkább úgy kell tekinteni, mint a nemzetközi bűnözés elleni harc eddiginél hatékonyabb útját.

A balti államok EU-hoz csatlakozásánál a következő kérdésekkel kell szembenézni: 1. Milyen kilátása van Észtországnak, Lettországnak és Litvániának arra, hogy felvegyék őket teljes jogú tagnak? 2. Hogyan fogja az EU rendszerébe beépíteni a balti régióban bekövetkező változásokat? 3. Hogyan fogja az EU saját bővítési projektjével elősegíteni saját védelmi vonalainak átrendezését?

A baltiak szempontjából az Európához csatlakozás korábban elsősorban külpolitikai kérdés volt, de ez ma már nagyobb részt belső, nemzeti és politikai megosztást eredményez. Ennek tükrében megfigyelhető, hogy az EU szerkezete és intézményei tipikusak és normálisak, néha fájdalmas intézkedésekkel, de szükségszerűen lépésről-lépésre igyekszik az európai politikát "belpolitikává" alakítani. Érdemes azonban visszatekinteni a Német Szövetségi Köztársaság egyesítése során néha drámai megjelenésben keletkezett nagy politikai és apró emberi problémákra.

A balti államoknak a helsinki határozatok azt jelentik, hogy végre feljutottak egy magasabb, közvetítő fokra külpolitikai elképzeléseik létráján, ami végül a teljes jogú EU-tagsághoz vezet, és így visszaintegrálódhatnak a nyugat-európai közösségbe. Az úton azonban külső segítség nélkül szinte lehetetlen végigmenni. Az EU tisztában van ezzel, ezért a balti államok számára több programot biztosított. Ilyen a PHARE-program, melynek igénybe vételével a piacátalakítási törekvések támogathatók. Az Európai Tanács 1999. március 24–25-én Berlinben megtartott ülésén új pénzügyi perspektívákat nyújtott a bővítés elősegítésére a 2000–2006-ig terjedő időszakra. Az államelnökök és kormányfők megállapodtak, hogy évi 1,56 milliárd euró nagyságrendű forrást bocsátanak a PHARE-program rendelkezésére.

Az EU-segítség két kulcsfontosságú területre összpontosított: költségvetés 30%-a intézményi, 70%-a pedig beruházási projektek megvalósítására szolgál. A PHARE-programtól 1992 és 1999 között Észtország 187 millió eurót, Lettország 248 millió eurót és Litvánia 328 millió eurót kapott. A SAPARD (Special Accession Programme for Agriculture and Rural Developement) hivatott segíteni a mezőgazdaság strukturális beilleszkedését és az elmaradottabb vidéki körzeteket, valamint a Közös Mezőgazdasági Politika megvalósítását. A SAPARD költségvetése a 2000–2006-ig terjedő időszakra 520 millió eurót tett ki. Az igénybevétel időben korlátozott: 2000. január 1-jétől a teljes jogú tagság elnyeréséig tart.

A pénzügyi támogatás mellett azonban vannak még olyan kérdések, melyek helyes megválaszolásakor a "leckét meg kell tanulni". Az orosz krízis nem csak negatív hatást fejtett ki. Lehetőséget és lendületet adott a balti vállalkozások átalakítására, modernizálására. A vállalatok speciális munkaerőket képeztek ki, csökkentették a munkakényszert, és átirányították exportjukat. Tény az, hogy pl. a litván kivitel mindezek hatására 13%-kal növekedett. Ezzel kapcsolatban megállapítható, hogy a balti vállalatok gyorsan tudnak váltani és alkalmazkodni az új környezethez. Végeredményben azt lehet mondani, hogy Észtország, Lettország és Litvánia fontos haladást ért el a gazdasági függetlenség elnyeréséért, és az orosz függőségből a szabadon választott EU-szervezetbe integrálódás felé halad. A következő tíz év kihívása lesz a reformok, a demokratikus folyamatok felépítése és elterjesztése, a magánvállalkozások fejlesztése és a nemzetközi integráció folytatása. Nem szabad azonban elfeledkezni a kis- és középvállalkozásokról, ezek fontosságát nem lehet túlbecsülni: a gazdaság sikeres átalakulása alkalmat ad az átszervezésre, innovációra és fejlődésre.

A tervezett és megvalósuló projektek csak belső és külső biztonság körülményei között képzelhetők el. Az EU-nak fontos szerepe van abban, hogy az átalakulás feltételei a Balti-tenger térségében biztosítottak legyenek. Ellentétben a NATO-val – csak meghatározott eszközökkel rendelkeznek, és módjuk van a biztonság fenntartására. Az EU-nak tovább kell fejlesztenie azt a képességét, hogy biztonsági ügyeit más országokkal rendezni tudja. Ezek nem katonai fogalmak, hanem tartalmazzák a gazdasági életet befolyásoló tényezőket, a környezeti és szociális gondokat. A NATO is szélesíti látókörét, de a Szövetség nem kíván kapcsolatban állni olyan államokkal, ahol a szervezett bűnözés működik, a határok ellenőrizhetetlenül átjárhatók, ökológiai problémák vannak, és nagy az etnikai migráció.

A jövő jelszava: kooperatív biztonság, és ez vonatkozik a Balti-tenger körzetére is. Arra még senki sem tudja a választ, hogyan lehet a balti államokat NATO szervezetbe állítani? Ezt Oroszország egyértelmű provokációnak tekintené, és az is biztos, hogy a Balti-tenger térségében nem képzelhető el biztonság stabil Oroszország nélkül. A balti államoknak még az is feladatát képezi, hogy ezt a gondolatot, talán inkább ténynek nevezhető, elfogadtassák saját országuk népével. Figyelembe kell azt is venni, hogy a három balti államból kettőben – Észtországban és Lettországban – jelentős számú az orosz nyelvű kisebbség. Az Európai Parlament észrevétele szerint: ahogy az orosz kisebbséget kezelik a balti államokban, az a destabilizálódás veszélyét hordozza, és hátrányosan befolyásolhatja kapcsolatukat az EU-val, a NATO-val és Oroszországgal. Az Európai Bizottság és az Európai Parlament rendszeresen figyelemmel kíséri a helyzet alakulását. Az Európai Parlament többször nyomást gyakorolt a felvételre váró balti államokra, hogy tartsák be a koppenhágai politikai kritériumokat. Az EU politikájában fontos szerepet kap az emberi jogok és a kisebbségek védelme. Ezek alapvető elemei az EU céljainak. Az EU maastrichti szerződése (1993. november 1-jén lépett életbe) jelezte az EU politikájának új szakaszát, különös tekintettel az emberi jogokra és a demokratikus alapelvekre. Az Európai Parlament álláspontja szerint az EU politikájában elsőbbséget kell élveznie az emberi jogok érvényesülésének, és az EU-tagországok kötelessége válaszintézkedéseket hozni ezek megsértői ellen. Az EU fejlesztési politikájának pedig fejlesztési kooperációkkal kell elősegíteni a konszolidált demokrácia kialakulását. Végeredményben azt lehet mondani, hogy összehasonlítva más politikai társulásokkal, az EU-ban található meg az emberi jogok legfejlettebb formája.

Az EU nemzeti kisebbségei különös védelmet igénylő csoportba tartoznak, mert minden kisebbséggel kapcsolatos feszültség közvetlen veszélyt jelent Európa békéjére! Európában is léteznek különböző vélemények, törekvések, miszerint az egyik felfogásban a kisebbség magas fokú integrálását a többségi társadalomba tartják támogathatónak, a másik viszont az asszimilációt tartja helyesebbnek. Az Európa Tanács kompromisszumos megoldást javasol. Az emberi jogoknak és a demokratikus alapelveknek a felek közös érdekévé kell válni, és a köztük kialakuló párbeszéd szerves részét kell képezzék. Ezt a nézetet az EU bizottsága nem találta hatásosnak. Az EU nem kíván passzív szemlélője lenni a balti eseményeknek. Különböző programokkal hozzájárul az emberi és kisebbségi jogok védelméhez. Projektekkel támogatják a rasszizmus és xenofóbia visszaszorítását, a szólásszabadságot és konszolidált polgári társadalom kialakulását. Ilyen volt például a "Balladur Terv", ami a balti államok és Oroszország között az orosz nyelvű kisebbség ügyében kialakult vitát csökkentette, ha megszüntetni nem is tudta. Az orosz kisebbség jelenléte a balti államokban nehezíti a nemzetépítési munkáját. Ellentétben az észtországi és lettországi helyzettel, Litvániában a lakosság összetétele szinte homogénnek mondható, 82%-a litván. Az orosz kisebbség mindössze 8%. Az állampolgársági törvény (1991) automatikusan adott minden lakosnak állampolgárságot, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségű, mennyi ideje él az országban, vagy beszéli-e az ország nyelvét.

Ettől teljesen eltérő a kép Észtországban és Lettországban. Észtországban 400 ezer orosz él, ami 28%-ot jelent. Lettországban még több, az összlakosság 32%-a. A nagyszámú orosz jelentétet a Molotov–Ribbentrop-paktum után bekövetkezett orosz megszállás, majd a háborús események, az ezt követő deportálások és oroszok betelepítése eredményezte.

Észtország és Lettország 1991-ben nyerte vissza függetlenségét, és haladéktalanul elkezdték a nemzet építését, ami az elveszett államiság, a széttört kulturális örökség és a nemzeti identitástudat helyreállítását célozta. Az orosz etnikum nehezen tudta elviselni, hogy hirtelen kisebbséggé váltak egy kis országban, mikor azelőtt egy nagyhatalom többségéhez tartoztak. Az oroszok kényszerítették a balti országok lakosságát az orosz nyelv használatára, így az oroszok nem tanulták meg a helyi nyelveket. Az 1991-es fordulat bekövetkeztekor és azóta is folyamatosan nehézségeket okoz. Észtország az állampolgárság megszerzését feltételekhez köti, melyeket az orosz kisebbség vagy nem akar, vagy nem tud teljesíteni. A feltételek közé tartozik a nyelv ismerete. Az EU PHARE-programjában segíti, és pénzbeli támogatással könnyíti a nyelvtanulást. Az észt kormány tárca nélküli minisztert nevezett ki az etnikai problémák koordinálására. Szervezetbe állították az "államinyelv"-oktatókat, hogy könnyítsék a kisebbség nyelvtanulását. Így jelentős haladás észlelhető e téren is. Nem lehet figyelmen kívül hagyni az EU és más külföldi szervezetek nyomását az észt kormányra, ami felgyorsította a kisebbségi kérdések rendezését.

Lettország helyzete hasonló Észtországéhoz. Egy EU-vizsgálóbizottság 1998-ban megállapította, hogy a lett intézmények lassanként már teljesítik a koppenhágai politikai kritériumokat. Jelentős haladás mutatkozik a nem állampolgárok integrálása terén. Támogatják a lett nyelv tanulását. Az állampolgárság megszerzését szigorú feltételekhez kötik. Szavazati jog, közalkalmazotti munkahelyek, földtulajdonlás joga stb. csak állampolgárt illet meg. A lett nyelvtörvény 1998-ban lépett hatályba, még mindig nem konform a nyugat-európaival.

Végül is megállapítható, hogy amíg az EU-szerződés 6 (1) szakaszában lefektetett alapelveket, a balti államok nem sértik, és a koppenhágai politikai kritériumokat (intézményes stabilitás garantálja a demokráciát és a törvény szabályait) teljesítik, addig az EU a kisebbségek integrálásának kérdését elsősorban nemzeti vagy balti problémának és feladatnak tekinti. Maradt még egy sajátságos észrevétel az EU-tagországok részéről: előfordulhat, hogy az EU közvetlenül érintett lesz egy Moszkva és Tallinn/Riga között kialakult, az orosz kisebbség problémáit felölelő konfliktusban. Ez idő szerint lehetetlen egyszerű megoldást találni a konfliktus feloldására. A két balti államban élő oroszok többsége idővel integrálódik állampolgárként a nemzet többségébe, feltéve, ha mind Moszkva, mind Tallinn/Riga felismeri ezt a közös érdekű megoldást, ami mindkét fél számára elfogadható.

A kisebbségi problémákkal azonos vagy inkább még azt meg is haladó problémakör a környezetvédelem. Ezen belül is a nukleáris biztonság, ami jogi megközelítésen felüli prioritást igényel. A kérdés az, hogyan lehet a nukleáris biztonságot garantálni? A nukleáris biztonság az EU-tagságra váró közép- és kelet-európai országok valós politikai ügye és egyben kihívás az EU-bővítés folyamatában. A nukleáris biztonság hiánya fenyegeti a környezetet, és különösen érzékeny pont ez az 1986-os Csernobilban történt nukleáris robbanás óta. Az EU-tagállamok fokozott figyelemmel foglalkoznak a közép- és kelet-európai országok nukleáris biztonsági szintjével. Az EU Bizottság helyzetjelentése 1999-ben felveti a nukleáris biztonság magas szinten tartásának szükségességét az egész európai kontinensre kiterjedően. Az EU átfogó stratégiája ezen a területen nemcsak a nukleáris kockázat csökkentését célozza, ami összefüggésben áll a nukleáris energia nem katonai célú felhasználásával, hanem kiterjeszti az általános biztonsági szintet az energiatermelésre, valamint a nukleáris hulladék kezelésére.

Az EU segítsége kiterjed a tagfelvételre váró országok energiaszektorára a PHARE-program keretei között. Ezek nem csak segítséget jelentenek az érintett országoknak, de az EU ellenőrző funkcióját is megkönnyítik. Példa erre a svédek által adományozott ion-hasító egység, amit az Ignalina Nuklear Power Plant (INPP) kapott, és segítette a litván hatóságokat. A segítségnyújtás egyben önvédelem is volt a svédek részéről, mert az INPP nukleáris energiatermelő, a SZU-ból örökölt RBMK Csernobil-típusú üzem veszélyezteti a Balti-öböl térségét. A Nyugatnak az a célja, hogy hosszú távon biztonságot teremtsen a kontinensen, ideértve az elégtelen biztonsági rendszerrel működő erőművek alternatív energiaforrásokkal való kiváltását. Ebben a kérdésben döntő lesz a "költség-haszon" kalkuláció, időtengelyre helyezve.

A balti államok problémaköre az EU-tagsághoz vezető úton igen súlyos teher, de legalább ugyanennyi gondot okoz az EU-tagországoknak is. Meghatározhatja bővítési politikájukat. Mindenesetre megállapítható, hogy a balti országok jelentős eredményeket értek el a gazdasági integráció vonalán. Piac szempontjából már közel állnak az EU-hoz.

Kritikus pont viszont a gyengén vagy egyáltalán nem őrzött határok helyzete. Ellensúlyozásképpen az EU foglalkozik azzal a gondolattal, hogy "Európai Határvédelmi Szervezetet" hoz létre, melynek feladata lenne a közösség valamennyi határőrizeti szervének ellenőrzése. Ami a honvédségi és állampolgári ügyeket illeti, az EU-nak kell többet tennie, mint amit eddig tett.

A balti államok környezeti problematikája nemcsak az országokat, de az egész Balti-tenger térségét érinti. Ez még hosszabb távon is sok nehézséget fog támasztani az EU-bővítés folyamán. A gyakorlatban a bővítés maradhat kis adagokra bontott, lépésről-lépésre terjedő integrációs folyamat, ami csak azokra az országokra vonatkozik, melyek teljesíteni tudják a belépés feltételeit. Más részről a Koszovó-dráma hátrányosan befolyásolja a bővítést, geopolitikailag stabilitási kérdések túlsúlyba kerültek.

"Helsinki" után még mindig hiányzik egy valóságos bővítési stratégia meghatározása. Ez különösen igaz Oroszország és a balti államok kapcsolatára, amikor a csatlakozás kérdése felvetődik. Az EU folyamatosan dolgozik a kollektív identitás megjelenítésén, tekintettel jövőbeni státusára, szerepére és erejére Európán belül és a világ ügyeit tekintve. Moszkva úgy értékeli az EU elsőbbségét, mint piacközösség, és jelentősen érintik a gazdasági veszteségek, amik a balti államok EU-hoz csatlakozása után érik majd. Moszkvában is vannak azonban gondolkodó emberek, akik felismerik a "schengenizálódás" hátrányait, a lengyelországi és a balti államok határ-, vámellenőrzése szigorítását és ennek következményeit. Talán ez enyhíthet a balti államok és Moszkva között kialakult viták hevességén, különös tekintettel Kalinyingrád elszigetelődésének veszélyére. Remélhető, hogy az EU stratégiája, konfliktust feloldó törekvése csökkenti a potenciális ütközéseket a balti államok és Moszkva között, és a felszabaduló energiát a kontinens délkeleti felére lehet koncentrálni, az Európát érintő nagy balkáni problémák rendezésére.

Kádár József

Lidércnyomássá válik egy álom? Törökország belépése az Európai Unióba

Aydinli, Ersel – Waxman, Dov: A dream become nightmare? Turkey’s entry into the European Union. = Current History, 100. vol. 2001. 649. no. 381–388. p.

A gazdasági válsággal küszködő, koalíciós kormány által irányított török politika ingatag és átláthatatlan. Ám legfőképpen gazdasági, biztonsági és vallási okok akadályozták Törökország felvételét az EU-ba.

Sokak csodálatára 1999 decemberében, Helsinkiben az Európai Tanács Törökországot a tagság várományosának minősítette. Ez új fejezetet nyitott Törökország és az EU kapcsolatában annál is inkább, mert 1997-ben Luxemburgban Törökország felvételi kérelmét vita nélkül elutasították. Törökország határozottan tiltakozott a döntés ellen, és Görögországgal azonos, diszkriminációtól mentes elbírálást követelt. A kérdés feloldására Javier Solanát küldték Ankarába. A tárgyalásokat követően Ecevit miniszterelnök kijelentette, hogy Törökország hajlandó elfogadni az EU ajánlását. A helyzet zavarbaejtő lett. Úgy látszott, hogy a helyi politika megosztottsága nem ad lehetőséget konszenzusra, és az EU-hoz csatlakozást összeomlással fenyegeti, hacsak nem sikerül átrendezni a belpolitikai térképet.

Az Európához csatlakozás Törökország évszázados álma. Már 1719-ben az Ottomán Birodalom első párizsi követe is azt a feladatot kapta, hogy mérje fel az európai civilizáció átültetési lehetőségét. Majdnem kétszáz évvel később, 1913-ban a török elit képviseletében egy újságíró úgy fogalmazott, hogy nincs két civilizáció, csak egy, ami az európai. A vesztes első világháború után Musztafa Kemal reformjai közelítettek Európához. Mint első köztársasági elnök 1924-ben kijelentette, hogy a Török Köztársaság barátja minden civilizált nemzetnek. A második világháború után kialakult két szuperhatalom versengése nem változtatott Törökország európai integrációs törekvésein. Az 1980-as évektől kezdődően az európai integráció a gazdaság területéről egyre inkább politikai síkra terelődött. Ezt a drámai változást a török államvezetés nem érzékelte, és vakságukért drágán kell megfizetniük. Mindaddig, amíg Törökország Európához csatlakozásának kívánságát inkább csak elvont eseményként képviselte, sem mint határozott politikai akaratként, az európaiak is kartávolságra tartották a törököket maguktól. Minden megváltozott 1999 decemberében. A labda hirtelen a törökökhöz került, mert nekik kell az EU feltételeit gazdaságilag, belpolitikailag teljesíteni. Neuralgikus pontjai a felkészülésnek: a kurd kisebbség helyzetének rendezése, Ciprus felének megszállása következtében a feszült viszony a szintén NATO- és EU-tag Görögországgal.

Az Európai Miniszterek Tanácsa Nizzában 2000 decemberében hosszadalmas, de kicsinyes alkudozások után megállapodott Törökországgal. A partnerségi dokumentum végül három terület reformját határozza meg: a török és EU-jog és -joggyakorlat megfeleltetése (brüsszeli zsargonban Acquis Communautaire); gazdasági reformok keretében alapvetően neoliberális gazdasági konszolidáció megvalósítása; végül politikai feltételként a kisebbségi kérdések és Ciprus helyzetének rendezése. Az európai politika irányítói megértették, hogy nem lehet az egyik kezet kinyújtani Törökország felé, a másikkal meg elutasítani.

A partnerségi dokumentum nagy vitákat váltott ki a két szembenálló tábor, a reformerek vagy Európa-párti és a tradíciókhoz ragaszkodók vagy Európa-ellenesek között. A tradicionalisták kivárást javasolnak, amíg a török társadalom elég érett lesz a valódi demokrácia befogadására. A vita hevében olyan szubjektív hasonlatok is elhangzottak, mint "ha Önnek lenne egy 13 éves lánya, kiengedné az éjszakába?"

Más politikai körök – az intellektuelek – sürgetik a gazdasági és politikai reformokat, hogy Törökország mielőbb alkalmas legyen az EU-hoz való csatlakozásra. A jelenlegi helyzetben azonban a reformokat sem lehet gyorsan bevezetni. A szakadást a két török értelmiségi tábor között a reform-folyamatok "sebességének" meghatározása is előidézi. A közelmúltban vitatkoztak erről a török "republikánusok" és a "demokraták". A republikánusok a Kemal-féle modernizált, állam által irányított biztonságos politikát képviselik, és a demokraták "államellenes" retorikáját veszélyesnek tartják. Mindenesetre, amíg a vita folyik Törökországban, addig Brüsszelnek nem kell tartania a belépés feltételeinek teljesítésétől. Az EU csatlakozási ajánlata Törökországnak olyan, mint egy jól tervezett álruha, melyben Európa folytathatja elutasító politikáját.

A török értelmiség megosztottsága talán legélesebben a kurdkérdés vonalán tapasztalható. Általában a törökök mindig gyanakodva figyelték Európa állásfoglalását a kurdok ügyében. Az Európa-ellenes tábor úgy véli, az egész csatlakozási folyamat csak arra való, hogy a kurd kisebbség ügyét a török érdekeket figyelmen kívül hagyva Európa számára megnyugtató módon rendezzék, így a nyelvhasználat jogát, kulturális, személyiségi stb. jogok érvényesülését.

A katonai vezetés határozottan ellenzi a kurd kisebbség jelenlegi helyzetének megváltoztatását mondván: a kurdok terroristák, és terroristáknak nem lehetnek jogaik.

A katonai vezetés fő szövetségese a szélsőségesen jobboldali Nemzeti Cselekvés Pártja, amelynek vezetője Devlet Bahceli, akinek véleménye szerint a kurdok el akarnak szakadni Törökországtól, és önálló állam létrehozását tervezik.

Ezzel ellentétben az Európa-párti integralisták Anyaország Párt-ja, melyet Turgut Özal alapított, és jelenlegi vezetője, Mesut Yilmaz fennen azt hirdeti, hogy Európába az út Diyarbakir-on át vezet (Diyarbakir a legnagyobb kurd lélekszámú város Törökország délkeleti részén).

Ecevit miniszterelnök hajlandó lenne oktatási engedményeket tenni a kurdoknak, és néhány órás TV-adást is engedélyezne számukra. Ezt meglepő módon támogatta a Nemzeti Biztonsági Szolgálat is arra hivatkozva, hogy így legalább ismertetni lehet a török intézkedéseket, mert a kurdok nagy része nem is tud törökül.

A törökök európai álma lassan lidércnyomássá válik a török polgári és katonai vezetés szemében.

A török koalíciós kormány 2001 első hónapjaiban tervet készített az EU-hoz csatlakozás feltételeinek teljesítésére. Ez a terv többek között tartalmazta, hogy török állampolgárok különböző nyelveken beszélhetnek, de az ország hivatalos nyelve a török. A végrehajtási utasításban azonban a Nemzeti Biztonsági Tanács már rögzítette, hogy ez a szabadság nem vonatkozik szakadárokra és széthúzó elemekre. A kormány a dokumentum politikai kritériumok szakaszában "gondolat- és szólásszabadság" alcím alatt, a prioritások első mondatában azt állítja, hogy a szabadságnak ez a fajtája az EU normáin alapszik. A dokumentum a "konszenzus" érzékenységét manifesztálja.

Az Egyesült Államok jó néven venné, ha a NATO-tag Törökországot az EU tagjai közé fogadná. Az EU viszont nem támogatja a török reformtörekvéseket, visszatartja a Törökországot megillető pénzügyi alapokat, ami semmi esetre sem pozitív jelzés Ankara számára. Ha az EU-bővítés első szakasza lezárul, Törökország számára még nehezebb lehet majd a csatlakozás jelenleg kínált javainak elnyerése.

Kádár József

A terrorizmus ürügyén a kurdkérdésről

Boulanger, Philippe: A propos de terrorisme, la question kurde. = Défense nationale, 58. vol., 2002. 2. no.

A kurdok kb. Franciaország méretű területen élnek, amely azonban megoszlik Törökország, Irán, Irak, Szíria fennhatósága alatt. 35 millió fővel ők alkotják a Közel-Kelet negyedik legnépesebb etnikumát. Az elnyomás vagy az asszimiláció jut nekik osztályrészül. Felszabadító mozgalmuk – különösen 2001. szeptember 11. óta – terrorizmusnak minősül.

A kurdok pedig történelmi nép, indo-európaiak, a médek leszármazottai. A kurd az iráni nyelvek közé tartozik, sok dialektusa ismert. Latinbetűs, írott változatát, a kurmandzsit használja mintegy 70%-uk. A déli változatot az arabhoz hasonló karakterekkel írják, és soraninak nevezik. Az iszlám hódítások (VII. század) előtt tűzimádók voltak, ma többségük szunnita muzulmán, és akadnak szektás csoportok, amelyeket tévesen "ördögimádónak" neveznek, jóllehet inkább az ősi, zoroaszterizmushoz állnak közel. A történelmi Kurdisztán geopolitikailag fontos szerepet játszott gazdag kőolaj- és vízkészleteivel, természeti kincseivel. Az I. világháborút követő Sevres-i béke értelmében független államot kellett volna alapítaniuk. Mustafa Kemal azonban olyan, a nyugati szövetségesek számára sorsdöntő csatát vívott a görögökkel a Dardanelláknál, hogy jutalmul megkapta a kurdok területének egy részét (1923.). 1925-ben a kőolajban gazdag Mossul-vidéket a születő Irakhoz csatolták. A saját érdekeit eredményesen képviselni képtelen népcsoportot egyébként nem hívták meg a különféle béketárgyalásokra. Maradt tehát számára az alávetett sors, vagy a lázadás Irak és Törökország ellen. Az iraki diktátor, Szaddám Husszein, 1991 márciusában, a nyugatiak által felbátorított iraki kurdok lázadásakor gáztámadást intézett ellenük. Az ENSZ által védett, mintegy 40 ezer km²-es területre kb. 2 millió kurd került, akik nagy nyomorban élnek. Akik viszont nem húzódtak erre a területre, azokat arabbarátsággal vádolják. Az Európába, önkéntes száműzetésbe igyekvők száma rendkívül megnőtt.

Kurdisztán Demokratikus Pártja (PDK), élén Massud Barzanival, illetve Kurdisztán Patrióta Uniója (UPK) Jalal Talabani vezetésével, 1992 óta folytonos ellentétben állnak egymással.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 986-os határozata értelmében Bagdad csak korlátozott mennyiségű kőolajat adhat el. A befolyó összeg egy számlára kerül, amelynek 54%-át iraki élelmiszer- és gyógyszerimportra, 13%-át a kurd autonómiára, maradékát pedig a kuwaiti háború áldozatainak megsegítésére kell fordítani. Ez a határozat közvetlenül érinti az iraki kurdokat, 1996 óta majdnem 700 millió dollárt kaptak, melyet vezetőik igyekeznek a nép javára fordítani. Két egyetemük működik 125 ezer tanulóval az összes fakultáson, ahol arab, kurd és angol nyelvű az oktatás. Ugyanakkor délen az elemi iskola elvégzése még nem kötelező. Irak Kurdisztánjában összességében bizonytalanság uralkodik: autonómiája leginkább Irak jövőjétől függ.

Törökország kurdjaival kissé más a helyzet. A Kurd Munkapárt (PKK) feje, Öcalan pere jól példázza a török demokrácia hiányosságait, a hunta erejét. Az ország egyharmadán élő kurdok fejletlen gazdasági körülmények között, a török hadsereg és az őket támogató kurd milicisták felügyelete alatt él. 1984 augusztusa óta Törökország, amikor a PKK meghirdette hivatalosan is a harcot ellene, nem hajlandó tárgyalni. Pedig azóta kb. 80 milliárd dollárt költött a kurd terrorizmus elleni harcra. A török társadalom valójában kész a tárgyalásokra, hiszen az ország 63 millió lakosából 20 millió a kurd. A felső vezetés azonban egyszerűen csak terroristának nevezi őket, és hallani sem akar politikai/kulturális autonómiájukról. A kurdok kifejezett hátrányára, Törökország jó geopolitikai helyzetüket kihasználva igyekszik előnyökhöz jutni. Ez egyrészt az Európai Unióhoz való csatlakozási törekvéseiben mutatkozik meg, másrészt az amerikai–izraeli–török tengely kiépítésében, valamint a környező országokkal ápolt jó viszonyában. A kurdoknak a terrorista szerepkör marad ilyen fontos célok megvalósítása mellett. A mindenható KGB még annak idején támogatta a kurdokat, a Szovjetunió bukása után pedig számtalan kurd küldöttséggel tárgyaltak már Moszkvában. Öcalan perét is igyekeztek jól fölhasználni Törökországgal szemben. A CIA-t, amelynek az iraki kurdok között vannak kapcsolatai, határozottan zavarja a PKK befolyása. Amerika ugyanis jól jár a legolcsóbb (barrelenként 1 dollár) kőolajjal.

Úgy tűnik, Kurdisztán a nemzetközi politika egyik fontos ütőkártyája, a kurd autonómia azonban sem Törökországnak, sem Iraknak nem illik a stratégiájába. Nemrégiben az iraki antiterrorista kampány kiterjesztése ellen is tiltakozott a török vezérkar egyik tábornoka, Husszein Kivrikoglu mondván, hogy az akció a független kurd állam létrehozásához vezethetne. Amerika érdeke tehát a kurdkérdés mederben tartása.

A törökök egy kicsit még mindig az Ottomán Birodalom nosztalgiájában élnek, ugyanakkor nyomasztólag hat rájuk az eltagadott örmény genocídium emléke, valamint a szomszédos Szíriától elbitorolt néhány város kérdése (Alexendrette, Antioche). A "harmadik körben" Kurdisztánnak adott engedmények éppen ezért mélyen traumatizálják. A törökök egy része úgy látja, hogy a kurdok "meg akarják osztani az országot." A kurdok – jelenlegi vitalitásukat figyelembe véve – 2025-re többségben lesznek Törökországban! S már most is megfigyelhető, hogy nemcsak az olyan nagyvárosokba, mint Izmir és Isztambul költöznek be, hanem a kisebbekbe, mint Adana és Mersin is, alaposan átrajzolva ezzel az ország térképét.

Damaszkusz politikája 1980 és 1998 között egyértelműen Öcalant támogatta. Vizet kaptak cserébe a PKK kiképzéséért, támogatásáért, valamint olykor exportálták saját kurdjaikat a törökökhöz. 1998-ban azonban, az akkori szíriai vezető fia, Bashar el-Assad meggyőzte apját, hogy a PKK törökországi támogatását számolja fel, ha nem akar konfliktusba keveredni Amerikával és Izraellel. A geopolitika tehát ismét a kurdokat sújtotta!

A kurdok autonómiája tehát csakis annál a tárgyalóasztalnál dőlhet el, ahol a négy érintett ország képviselői, ők maguk, valamint az Egyesült Államok és az Európai Unió megbízottai is ott ülnek. Az idő azonban addig is a határokat átlépő geopolitikának kedvez.

Kakasy Judit

Megosztott palesztinok

Shikaki, Khalil: Palestinians divided. = Foreign Affairs, 81. vol. 2002. 1. no. 89–105. p.

A második palesztin intifádával kapcsolatban, mely 2000 szeptemberének végén kezdődött, a legközelebb az jár az igazsághoz, aki szerint ez az ifjabb nemzedék műve. Az ifjú palesztin nacionalisták nemcsak Sharon látogatására, a megrekedt békefolyamatra adtak ily módon választ, hanem az idősebb nemzedék kudarcaira is. Az ifjabbak erőszakhoz folyamodtak, hogy rábírják az izraelieket, vonuljanak vissza (egyoldalúan) a nyugati partról és a Gáza-övezetből, ezzel egyidejűleg az idősebb palesztin harcosokat is meg akarták gyöngíteni és kimozdítani állásaikból.

Az újabb, a több mint egyéves intifáda után is folytatják harcukat.

Az intifáda két lényeges trendet fogalmazott meg a palesztin politika és társadalom számára. Az első, az idősebb és a fiatal nemzedék közötti szakítás szükségessége, Izraellel a tárgyalások rövidre zárása. A második pedig, hogy a palesztin nemzeti vezetésben egyértelműen le kell építeni a szélsőséges iszlám Hamasz befolyását.

Az 1993–2001 között zajló, Oslóban kezdődött izraeli–palesztin békefolyamat mélypontjához jutott. Arafat népszerűsége Netanyahu miniszterelnöksége idején még szinte töretlen volt, Barak és Ariel Sharon idejében erősen csökkent. A Clinton amerikai elnök által szervezett camp-davidi megállapodások idején ismét többen szavaztak bizalmat neki, majd egy év elteltével elveszítette ezt a helyzeti előnyt. A mostani intifáda arról győz meg sok palesztint, hogy az erőszak, az öngyilkos és egyéb terrorakciók eredményesebbek, mint a tárgyalások. 2001 júliusában az iszlámisták népszerűsége jelentősen megnőtt, támogatottságuk a nacionalistákkal közösen átlépte a 30%-ot is.

Nemcsak az összeomlott békefolyamat, a megromlott életszínvonal sodorta vesztes pozícióba Arafatot és a Fatahot. Az elmúlt hat évben a palesztin demokrácia is kedvezőtlen irányba haladt, fölerősödött az állami korrupció. Az intifáda csak fokozta a palesztinok kiábrándulását. A könyörtelen izraeli megszállás, a palesztin területek lezárása, a megszorító intézkedések végsőkig vitele gyakorlatilag megbénították a civil palesztin társadalmi és gazdasági életet.

1967 és 1994 között a palesztin nemzeti vezetés gyakorlatilag szétszórtságban, a Jordánon túl, Libanonban, Tunéziában élt. Az első intifáda, 1987–1993 idején próbálkozott a vezetés kívülről beküzdeni magát a politikába. 1994-ben sikerült megalakítaniuk a palesztin hatóságot a nyugati parton és a Gáza-övezetben. Belső ellentétek nehezítették ezt a lépést, hiszen a "régi", "idősebb" káderek nem minden ellenállás nélkül hagyták bekerülni a fiatalabbakat a vezetésbe. Az idősebbek, inkább 50 év fölötti férfiak, politikai tevékenységüket egyébként ugyancsak Palesztinán kívül végezték. Egy részük a Fatah tagja is egyúttal. E csoport ismertebb nevei: Mahmud Abbas (más néven Abu Mazin), Ahmad Qurie (más néven Abu Ala), és Nabil Sha’ath. A fiatalabbak 40 év alattiak. Közülük nem egyet halálig köröztek az izraeliek, mint Sami Abu Samhadanehet vagy Aatif Ebiatot. A "tiszteletreméltóbbak" Marwan Barghouti, Husam Khader is inkább a Fatahon belül tudtak befolyást szerezni, illetve annak félkatonai szervezetében, a Tanzimban.

A fiatalabbak, a fegyveres fellépés miatt is, határozottabb álláspontot képviselnek a második intifáda alatt. Szerintük nem új nemzeti intézményekre van szükség, hanem a régieket kell megújítani. A régiek vezetőségében világos hierarchia uralkodik. Az újak szintén elismerik Arafatot, de nem tőle várják saját legitimálásukat. Ellenkezőleg, Arafat érezte úgy, hogy igazolnia kell hitelességüket, tolerálva az iszlámistákkal való szoros kapcsolatukat, illetve az izraeli hadsereg elleni erőszakos fellépéseiket. Az ifjak azonban még többet szeretnének. A korrupció megszüntetését követelik, és még több fegyveres harcot Izraellel. Nemzeti egységkormány létrehozását szorgalmazzák, amelynek törvényességét, független törvényhozását, hatékonyabb közintézményeit a nemzetközi közvélemény is támogatná. Az ifjak azt szeretnék, ha Arafat színt vallana, és nyíltan vállalná az intifáda céljait és módszereit, és elrendelné a Palesztin Hatóság biztonsági erői számára a nyílt, fegyveres harcot. Az "öreg harcos" azonban kételkedik az erőszak eredményességében és a legkisebb fegyveres beavatkozást is kritikával illeti. Sokan azonban a régiek közül úgy vélik, Arafat csak egy békekötés minimális reményével tudja meggyőzni az ifjakat, addig is azonban szükség van esetenként kisebb harcokba bocsátkozni. Majd ha eljön a fegyveres összecsapások vége, a korábbi résztvevők hitelesebben tudják meggyőzni azokat, akik még folytatnák a harcot – okoskodnak.

Sokan a régiek közül távolságtartásra törekedtek a palesztin hatóságtól, és valamiféle új politikai reformmozgalom szervezésén munkálkodtak. 2001 januárjában pl. a korrupció megszüntetésére szólították föl a szervezetet. A legnagyobb különbség az ifjak és az idősebbek között a győzelem megítélésében van. Arafat csoportja olyan megállapodásra törekszik, amelyben a megszállás végeztével a helyi vezetők még évekig a helyükön maradnának. A fiatalok viszont Izrael azonnali kivonulását vagy különválását követelik, ezzel a nacionalista célok közvetlen megoldódnának, és az ifjak kerülhetnének hatalomra. A vezetésbe az iszlámistákat is bevonnák, hiszen azok még az első intifáda idején párhuzamos kormányzást vezettek be, saját intézményi háttérrel, fegyverekkel. Az ifjabbak tehát nacionalisták is, egy részük a kegyetlen iszlámistákkal is szövetségre lépne, egy részük nem helyesli az erőszakot, abban viszont valamennyien egyetértenek, hogy az öregek béketárgyalásai drámai tévedésként értékelhetők.

Kezdetben a palesztin hatóság örült az új intifádának, mert abban bízott, hogy így erősebbek lesznek a tárgyalóasztalnál. Az ifjak viszont arra a következtetésre jutottak, hogy csakis népi fegyveres harccal lehet véget vetni az elnyomásnak. Ennek ellenére a palesztinok és az izraeliek többsége mégis a tárgyalásos megoldást tartja a kívánatos rendezésnek. Ehhez azonban egy sor körülménynek kellene megváltoznia, amelyre ma nem sok remény látszik. Például, hogy az izraeli kormányba olyan politikusok kerüljenek, akik kevésbé makacsul ragaszkodnak egy nagy-Izrael ideológiájához, akik hajlandók lennének kivonulni az összes, 1967 óta megszállt palesztin területről, cserébe elfogadnák, hogy a területükön maradt palesztin népesség az ő ellenőrzésük alatt marad. Másodjára pedig szükség lenne egy elkötelezett amerikai kontrollra, amely végigkísérné a folyamatot. Harmadszor pedig az öreg és ifjú palesztinok egységes álláspontra kellene, hogy jussanak céljaikat illetően. Eközben is egy stabilizációs intézkedés-sorozatot lehetne foganatosítani: az erőszak minden formájának véget vetve, az intifáda előtti hadsereg felállásához visszatérni, a betelepítéseket felfüggeszteni, a folyamatban lévő ügyeket befejezni és a döntő státusról szóló megbeszéléseket újrakezdeni. A stabilizálás multinacionális ellenőrzést igényel.

A stabilizációs csomagnak közép- és hosszú távon a következőket kell biztosítani a palesztin nép számára: 1. az izraeliek kivonulnak a Gáza-övezetből, 2. folyamatosan visszavonulnak a nyugati partról, 3. a palesztin államiságot visszaállítják, 4. meghosszabbítják a nemzetközi monitoring mandátumát az izraeli csapatkivonások dolgában.

A 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadás kétségkívül félelmet keltett a palesztin-kérdés minden érintett résztvevőjében. Az Egyesült Államok azonban – váratlanul –az arab és az iszlám erők segítségét kérte a terrorizmus elleni harchoz. Arafat ezt a helyzetet a belső ellenzék megnyugtatására próbálta meg fölhasználni. Sharon és titkosszolgálata, akik minden megmozdulás mögött Arafat kezét sejti, levonta a következtetést, hogy Arafat többé nem tárgyalópartner. S noha a palesztin, erőszakos cselekmények hirtelen 80%-ban visszaestek, az izraeli fél elhatározta, hogy lépésről-lépésre delegitimálja Arafatot.

A második intifáda óta Arafat és régi harcostársai kötéltáncot járnak. A radikálisok és az utca népe – minthogy a palesztin hatóság többé nem élvez egyeduralmat palesztin területen sem –, bármikor megkérdőjelezhetik Arafat uralmát. Nem játszhatja befelé az izraeli lakáj szerepét, míg ha eredménytelenül tárgyal, őt teszi felelőssé minden palesztin. Személye ebben a pillanatban még az egyetlen összekötő kapocs az ifjak és az idősek, a radikálisok és a békepártiak között. A külső, amerikai támogatás hiányában tehát egy kiút mutatkozik Arafat számára: a palesztin erőket integrálva belső, politikai reformot kell végrehajtson, különben megbukik.

Kakasy Judit

Demokratikus átmenet Indonéziában

Feillard, Andrée [Szerk.] : Indonésie : la transition démocratique. = Problemes politiques et sociaux, 2002. 868. no. 1–95. p.

A csaknem száz oldalas összeállítás a világ negyedik legnépesebb országának (210 millió lakos 1990-ben) közelmúltbeli eseményeit elemzi. Képet kapunk arról, hogy a földkerekség létszámbelileg első muzulmán országa, ahol mintegy 17-18 millió keresztény is él, és kb. 600 nyelvet használnak, hogyan viszonyul a nemzetközi terrorizmushoz, illetve a jogállami elvárásokhoz. A tematikus szám szerkesztője, Andrée Feillard, a CNRS kutatója; az egyes cikkeket a térséggel behatóan foglalkozó egyetemi kutatók, előadók, illetve újságírók írták.

Harminckét év után, 1998. május 21-én hirtelen véget ért Indonéziában az önkényuralom korszaka. Szuharto elnököt az egyetemisták, saját miniszterei és a hadsereg egy része lemondásra szólította föl. Régi támogatói, az Egyesült Államok és a Nemzetközi Valutaalap azonnal gazdasági korlátozásokat léptetett életbe az országgal szemben.

A Szuharto-rezsimtől a teljes demokráciáig hosszú út vezet. A levitézlett rendszer mindenütt jelen van: a korrupt intézményekben, a vallási és gazdasági klientúrát kiépített politikai pártok tevékenységében, az 1965 óta meghonosított "kettős funkciójú" hadseregben (a tisztek politikai és katonai posztokat is betöltenek), az elnöki család barátainak körében. Szuharto vasmarokkal kormányzott; a 90-es évekre már nyilvánvaló lett, milyen sokba kerül az országnak a baráti kör "kapitalizmusának" fenntartása. Egyedül a korábbi elnök, a Szukarno lánya által vezetett, kicsinek számító Indonézia Demokratikus Pártja tett valamit (a kézművesipar évi 5–7%-os növelésével) az 1982 óta csak a kőolajiparból származó, egyre csökkenő jövedelem ellensúlyozása érdekében. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank kedvencének számított ekkoriban Indonézia.

A gazdasági növekedés elfödte az országon belüli demokratikus ellenzék és az iszlám-hívők elégedetlenségét. Ez utóbbi sokallotta a sino-indonéz dominanciát a gazdasági életben, valamint a kereszténység terjedését a szigetvilágban. Az Egyesült Államokat elsőszámú közellenségnek kezelte mindig is. A tényekhez tartozik az is, hogy az 1955-ös választásokon 16,4%-ot szerzett Kommunista Pártot 1966-ban betiltották. De így járt még 1960-ban, az iszlám állam megalakítására törekvő Masyumi pártja is, valamint az Indonéz Szocialista Párt is. 1973-ban gyakorlatilag két gyűjtőpárt alatt egyesültek a politikailag aktív tagok. A kevésbé koherens, ún. Fejlődés és Egység Pártja alatt, valamint az egyre radikálisabb DDII, röviden Dewan Dakwah égisze alatt. Ez utóbbi alapvetően az iszlám dominanciát tűzte ki céljául, s valósította meg a 90-es években.

Szuharto korrupt országlása alatt erős kínai-ellenesség alakult ki Indonéziában. Ugyanis a sino-indonézek, akiknek mindössze 3% az aránya az összlakosságon belül, a gazdaság 65%-át tartották ellenőrzésük alatt. Többségük ma is a közép-, illetve a felső középosztályhoz tartozik a társadalmi ranglétrán. A társadalmi feszültségek további eredője az a folyamat, amely a 60-as évek végén, az ateizmus betiltásával kezdődött. Öt hivatalos vallás között választhatott ekkor az egyén, s noha összesen 1,5 millióan választották ekkor a kereszténységet, az ellenük folytatott hisztéria újra és újra lábra kap.

Szuhartót, harminckét éves uralma alatt mindvégig nyugtalanította a politikai ellenzék. 1974-ben a Tanjung Priok zendülés, 1988-ban a hadsereg egy részének lázadása. 1998-ra mintegy 15-25 milliárd dollárt élt föl az elnök és családja. A kelet-közép európai változások hatására Szuharto muzulmán vallású indonéz értelmiségiek pártjának megalakulását szorgalmazta (ICMI). Ezzel a politikai iszlám előretörése még nagyobb lendületet vett. A reformista és inkább tradicionális iszlám hívei azonban nem tömörültek valamennyien az ICMI-be. A liberális Abdurrahman Wahid, a legnagyobb muzulmán szervezet, a Nahdlatul Ulama (NU) vezetője nem könnyítette meg az iszlám egységet kovácsolni kívánó kormányzat helyzetét. 1993-ban inkább szövetségre lépett a korábban jelentéktelen Indonézia Demokratikus Pártjával, melynek fejéül a volt elnök, Szukarno lányát, Megawati Soekarnoputrit választották. 1996-ra, a Szuharto-ellenes szövetséget szekularitás, egyben nemzeti jelleg határozta meg.

Az ázsiai válság 1997-re oly mértéket öltött, hogy valamennyi demokratikus erő Soekarnoputrihoz és pártjához kereste a jó kapcsolatot. Ebben az évben a korábbi szövetséges, a reformista iszlám Amien Rais is hátat fordított Szuhartónak. Rendkívüli szárazság, gyakori tűzesetek tetézték a bajokat. A radikalizálódó társadalmi elégedetlenség közepette (halálos áldozatokkal elfojtott tüntetések, stb.) 1998. május 21-én Szuharto B. J. Habibi alelnöknek átadta a hatalmat. Habibi 17 hónapig játszotta vezető szerepét. Ezalatt kiírta – 1955 óta először – a szabad törvényhatósági választásokat, amelyet Megawati pártja fölényesen, 34%-kal megnyert. A megosztott iszlám szavazók a "Középtengely" koalícióba tömörültek. Csalódottságukat növelték a kelet-timori események, ahol mintegy 2000 polgári áldozatot követelve, népszavazás eredményeként megszületett a függetlenség.

Habibi elnöksége idején fontos törvények születtek, a legjelentősebb a 22. számú, amely a regionális autonómiát mondja ki. Eszerint a főváros, Dzsakarta ellenőrzi a pénz- és külügyeket, a törvényhozást, a honvédelmet és a vallást, az egyes országrészek jövedelmi viszonyaiért azonban a helyi közigazgatás a felelős.

1999-ben, némi meglepetésre Abdurrahman Wahid kapta a legtöbb elnöki szavazatot, helyettese pedig Megawati asszony lett. Wahid, vallási tekintetben hagyományos muzulmán, a szufizmushoz áll közel. Nagyapja alapította a Nahdlatul Ulama mozgalmat 1926-ban, melynek ma 35 millió követője van. Apja vallásügyi miniszter volt 1953-ban bekövetkezett, váratlan haláláig. A politikai iszlám szempontjából Wahid győzelme példa nélküli. A szekuláris demokraták, a misztikus jávaiak és a nem muzulmánok egyaránt örültek, hogy egy politikai értelemben liberális muzulmán értelmiségi tölti be az elnöki posztot. Személyében garanciát láttak az ország újraegyesítésére, valamint az 1997 óta késlekedő gazdasági újrakezdésre. Wahid "középpolitikája" először ott vált kérdésessé, amikor bejelentette: felújítja Izraellel a külkapcsolatokat. Az iszlám radikálisok árulásként fogták föl ezt, és óriási tüntetésekkel tiltakoztak ellene. Fél évvel később újabb lehetetlennek tűnő javaslattal állt elő, hogy tudniillik legyen ismét törvényes a kommunista párt Indonéziában. Ezzel egy időben a radikális iszlám is egyre nagyobb teret nyert a főváros körzetében. Wahid a széles alapon nyugvó koalíciós kormány kinevezésével kívánta a társadalmi békét helyreállítani. A gyakorlatban azonban egymás után visszahívott két, nem a saját pártjához tartozó minisztert is. Hamarosan viszont zöld utat adott a hadseregben jó néhány olyan személynek, akiknek valamilyen módon részük volt a kelet-timori vérengzésekben.

Két korrupciós ügylet is terhelte Wahid számláját: a Bulogate és a Bruneigate. Ez utóbbiban állítólag ő személyesen fogadott el 2 milliárd dollárt a Brunei szultántól, igaz, ezt Aceh fejlesztésére fogadta el. A demokratikusan választó Nemzetgyűlés azonban elmozdította helyéről Wahidot, és ugyanakkor, nagy többséggel megválasztotta Megawati asszonyt elnöknek 2001. július 23-án.

Megawati, a 54 éves politikus asszony, akinek sok ellenfele akad nő volta miatt a konzervatívok körében. Kétségtelen: katasztrofális gazdasági helyzetet örökölt. A külföldi beruházók elmenekültek Wahid országlása alatt. A rúpia mélyrepülésbe kezdett, 2001 nyarára 11 300 rúpiát adtak 1 dollárért. Az ország külső adóssága 2001 végére 137,2 milliárd dollár lett, ami majdnem megegyezik a bruttó nemzeti jövedelemmel. Megawati asszony drámai körülmények között kezdett mandátuma kitöltéséhez. Néhány nappal megválasztása után megölték azt a bírót, aki Szuharto fiát börtönbüntetésre ítélte. Egy függetlenségi harcost ugyancsak meggyilkoltak. A Szovjetunió szétesése után Indonézia folyamatosan a balkanizálódás jegyeit vonultatja föl. A különféle régiók, mint Aceh, Pápua-föld, Malukku helyi konfliktusait erőszakkal vagy párbeszéddel lehet-e megoldani? Ugyanezekben a térségi zavargásokban fajult odáig a helyzet 1957-ben, hogy Szukarno rendkívüli állapotot hirdetett ki. Most, az utóbbi évek véres eseményei erősen veszélyeztetik megint a demokratizálódási folyamatot. A hadsereg igencsak vitatható szerepet vállalt magára az egyes "rendcsinálások" során. Az Emberi Jogok Indonéz Bizottsága továbbra is vizsgálódik a gyanús esetekben, és egy, a dél-afrikaihoz hasonló társadalmi megbékélési folyamat megteremtését tartja kívánatosnak.

Az új demokrácia kialakításához nemzetközi támogatás szükséges. A kelet-timori eseményeket követően Washington felfüggesztette katonai segélyeinek egy részét. Kérdés, hogy az emberi jogok terén gyakorolt nyomás elegendő lesz-e ahhoz, hogy Indonézia szerepet vállaljon a nemzetközi terrorizmus ellenes harcban. Vajon egy ilyen harc képes lesz-e elősegíteni a reformfolyamatot? Egy bizonyos, hogy a vezető indonéz körökön múlik, hogy az ország visszasüpped-e az elnyomó, önkényuralmi rendszerbe, vagy továbbiakban a demokratikus jogállam megvalósítását szorgalmazza.

Kakasy Judit

Az amerikai patriotizmus

Skawinska, Joanna: Amerykanski patriotyzm. = Wiez, 2002. 2. no. 59–61. p.

Lengyelországban gyakorta mondogatják: az amerikaiak és az oroszok "egy húron pendülnek". Egyaránt jellemző rájuk az imperialista mentalitás, a nagyhatalmi gőg, a grandiozitás iránti infantilis vonzódás, a kritikus és európai rafináltság hiánya. A szovjet forradalmi filmek és az amerikai westernek ugyanazokat a sémákat követik.

Eltekintve az amerikaiak technikai-technológiai fölényétől, ezekben a lengyel vélekedésekben látszólag sok igazság van. De: az amerikai, mégha olyannyira, egészen a hencegésig is büszke az ország technikai-technológiai fejlettségére, az orosztól eltérően közömbös a külső hatalom gyakorlásával szemben. Az amerikai fegyveres erők külföldi bevetéseit, miközben elismeri, hogy szükség van rájuk, apatikusan veszi tudomásul. Egyszerűen nincs szüksége arra, hogy hazája hatalmát militarista cselekmények révén is fitogtassa. Ezzel szemben úgy véli, hogy Amerikának morális kötelezettsége, hogy megvédje az emberi szabadságjogokat. Miközben fiait nem hajlandó az "amerikai érdekek" oltárán feláldozni, viszont annál inkább, ha valaki szabadságának és méltóságának védelme érdekében kell az áldozatot meghozni.

Az imént felsorolt nézetek-állásfoglalások igencsak naivak, és nincs semmi közük az amerikai legfölső adminisztráció meghozta döntések okaihoz. Az amerikai stratégák az átlagos amerikaiaknak a hatalmi elit irányában tanúsított közömbössége következtében ugyan széles mozgástérrel rendelkeznek, de ennek is vannak "ennél ne tovább" határai a közvélemény időnként feltámadó lelkiismeretfurdalásai miatt.

Mégis: e soknemzetiségű államban általános az "amerikai vagyok" kijelentésben koncentrálódó patriotizmus. Ennek alapja a lakosság származásának sokfélesége miatt nem lehet a történelem, a közkeletűen folyamatos ide-oda költözködések miatt pedig a "kis hazához", a szülőhelyhez való ragaszkodás sem. E patriotizmus igazi, tényleges alapja a kétszáz éves Alkotmány, amelynek alanya nem az etnikai értelemben vett nemzet, hanem azok az emberek (we, the people), akik közös etikai és morális elvek körül egyesültek, akik elhatározták egy olyan állam létrehozását, amely megvédi szabadságukat, és amely valamennyi tagja számára garantálja ugyanazokat a jogokat és lehetőségeket. Az amerikai mentalitás alapja a saját szabadságban és lehetőségekben való meggyőződés, amely korántsem csak a saját egyéni sorsot határozza meg, hanem hatással van a valóságra és a kormány által meghozott döntésekre is.

Amerika, főként az értékek és a szabadság amerikaiak által kiküzdött hierarchiája elleni 2001. szeptember 11-i támadás után ezért lett a lakosság 80%-a számára személyes tragédia. A terrorizmus elleni harcot nem a biztonságérzet megsemmisítése miatti sértődöttség táplálja elsősorban, hanem az a meggyőződés, hogy elnökük mögé e harcban a lakosságnak azért kell "egyemberként" felsorakoznia, hogy az ellenség ne tudja tervét, az amerikaiak által kiépített jogok és értékek elpusztítását végrehajtani.

Ennek a patriotizmusnak azonban hátulütői is vannak. Az egyik legmeghatározóbb az a meggyőződés, hogy az az állam, amelyet az amerikaiak építettek ki, illetve azok az alapelvek, amelyekre támaszkodik, tökéletesek és egyetemesek. Olyannyira tökéletesek és egyetemesek, hogy érvényesítésük az egyetlen hatékony gyógyszer az emberiség valamennyi problémájának kiküszöbölésére. Minden bizonnyal ez tekinthető jelenleg Amerika alapvető gyöngeségének.

Futala Tibor

Új irányzat a világpolitikában: Latin-Amerika nemzetközi szerepe

Neue Orientierung für Lateinamerika. = Internationale Politik, 2001. 9. no. 1–134. p.

Von Wilhelm Hofmeister, a Konrad Adenauer oktatási központ Săo Paulo-i vezetője szerint Latin-Amerika relatíve csendes, mégis aktív szereplője a nemzetközi politikának. Mivel a szubkontinens válságai és konfliktusai inkább helyi természetűek, nem fenyegetik sem a nemzetközi biztonságot, sem a nemzetközi gazdasági és pénzügyi rendszereket, így Európa csak időszakosan figyel Latin-Amerika fejlődésére. Ezzel szemben az USA világosan felismerte, hogy Latin-Amerika a sokrétű regionális világban és a globális bizonytalanságban hozzájárul a nemzetközi kapcsolatok pozitív alakulásához, stabilitásához – és ezenkívül mint a térség gazdasági tényezője üzletileg sem elhanyagolható terület. Ezért érdekelt az USA abban, hogy a nyugati féltekén egy amerikai szabadkereskedelmi zóna (FTAA) keretén belül a kapcsolatokat szorosabbra fűzzék. A latin-amerikaiak határozott érdeke viszont a lehető legszélesebb körű politikai, gazdasági és társadalmi külkapcsolatok megvalósítása. Nem akarnak egyoldalú függőséget. Sokkal inkább szeretnének a globalizált világ nemzetközi rendjének tagja lenni: folyamatosan részt vesz a nemzetközi regionális vitákban, és komoly tényezője a fejlődési folyamatoknak. Már a hatvanas és hetvenes években közreműködött például a kereskedelmi feltételek (Terms of trade), a függőségelmélet és a felszabadítás elméletének megvitatásában, vagy az Egyesült Nemzetek fórumain behatóan követelte az új világgazdasági rend kialakítását. A latin-amerikai országok aktív szerepet vállaltak a "Group 77"-ben és a "blokkmentes" mozgalomban. Nem utolsósorban a nyolcvanas évek végén megvalósított közép-amerikai rendezésig a régió ismételten a Kelet-Nyugat ellentétek kirobbanásának színtere volt. Amiből még megmaradt például az USA Kubához fűződő neurotikus viszonya.

A korábbi makacs, különleges szerep betöltésére irányuló törekvéseket feladták, ma Latin-Amerika a nemzetközi rendszer központi áramlatának része. A politikai, gazdasági és tudományos elit elismeri és elfogadja az aktuális eszmecserék szükségességét (mainstream) és az ebből fakadó konzekvenciákat. Ez a felfogás, változás az USA feszültségcsökkentő viszonyaihoz alkalmazkodik. A régió képviseletében szakemberek töltenek be vezető pozíciókat multilaterális intézményekben. Brazília, Argentína és Chile elnökei az elmúlt években részt vettek az európai szociáldemokraták vezetőinek találkozóján az amerikai elnökkel, Bill Clintonnal együtt, ahol a haladó kormányzat (progressive government) kritériumairól tárgyaltak.

Hasonlóképpen a konzervatív néppártok a tradicionálisan európai résztvevők mellett mindenekelőtt latin-amerikai politikusok voltak jelen. A nemzetközi gazdasági és vállalkozói körökben latin-amerikaiak mint például a jelenlegi mexikói elnök, Vincente Fox vagy az argentin gazdasági miniszter, Domingo F. Cavallo, új típusai a világra nyitott rámenős és a globalizációban hívő menedzsereknek.

Természetesen nincs minden latin-amerikai állam azonos módon jelen a nemzetközi színtereken. Brazília hosszú évek óta szeretné, ha "világhatalom"-nak ismernék el, és ezért a regionális együttműködésben évek óta csak mérsékelt figyelemmel tevékenykedik. Csak az utóbbi időben tapasztalható szűk regionális kooperációs szándék annak érdekében, hogy saját hangját nemzetközileg is felerősítve hallhatóvá tegye. Mexikó korábban szívesen foglalt el progresszív kontrakoncepciós álláspontot nemzetközi fórumokon, utoljára gazdasági problémái és félhivatalos kormány-rendszere miatt a beleszólási jog-féle vitában meghátrálni kényszerült. Az első demokratikus rendszerváltás után, 2000-ben kapott csak nemzetközi elismerést. Venezuela fontos olajtermelő állam, tagja az OPEC-nek, populista, az USA-val távolságot tartó, megfontolt elnöke, Hugo Chavez nemcsak Castrónak udvarol, hanem 2000-ben kifejezve saját akaratát, felkereste Líbiát és Irakot is. Argentína és Chile hosszú évek tradícióit követve részesedik a nemzetközi fejlesztésekben, és együttműködik a nemzetközi szervezetekkel; európai gyökereik alapján ezek az országok a Nyugat részének tekintik magukat.

A szubkontinens többi országa csak kisebb súllyal képviseli magát a nemzetközi színtereken. Mindenesetre a régió az Európai Unió mellett a regionális intézmények és a politikai koordináció legsűrűbb hálózatával rendelkezik. Ezen keresztül a kisebb országoknak is lehetőségük van beleszólási joguk érvényesítésére. Így történhetett, hogy Latin-Amerika országai egyeztetett álláspontot tudtak képviselni nemzetközi kérdésekben.

A politika koordinációja

A politikai koordináció fontos fóruma az 1986-ban létrehozott Riói Csoport, amihez 2000 óta a szubkontinens valamennyi országa csatlakozott. Ennek keretében évenként találkoznak a latin-amerikai és a Karib-térség államelnökei, hogy politikai helyzetüket a regionális és internacionális kérdésekben egyeztessék. Az Európai Unióval 1990 óta az éves konzultációs fórumon intézményes párbeszédet folytatnak külügyminiszteri szinten; mindkét régió állam- és kormányfőinek csúcstalálkozóját 1999 óta a Riói Csoport koordinálja. A társulás a közelmúltban lépett fel az Egyesült Nemzetek szervezetén belül mint Latin-Amerika erős képviseleti grémiuma. Az utolsó állam- és kormányfői csúcstalálkozón – 2001. augusztus 17–18-án – Santiago de Chile-ben olyan nemzetközi kérdésekben is állást foglaltak a csoport tagjai, mint a globális pénzügyi rendszerek vagy a humanitárius intervenciók.

Nemzetközi gazdasági és pénzügyi kérdésekben elért pozíciókat is a Latin-Amerikai Gazdasági Rendszer (SELA) alakítja ki. Emellett olyan szubregionális integrációs egyesülések, mint a Mercosur, az Andok-Csoport vagy a Közép-Amerikai Egyesülés igen aktív szereplők a nemzetközi együttműködések, mert ezek a csoportok – álláspontjukat összehangolva – közösen; két- vagy többoldalú tárgyalásokat folytatnak a szubkontinensen kívüli országokkal, megállapításokat kötnek, és állást foglalnak nemzetközi kérdésekben, mindenekelőtt a kereskedelemre vonatkozóan. Az eszközök és lehetőségek sokasága persze még nem bizonyítja az eredményességet. A valóságban a vélemények sokfélesége nem könnyíti meg a regionális koordinációt. Ehhez tartozik még Latin-Amerika súlya a nemzetközi szervezetekben, természetesen a maga reális, korlátozott tartalmi hatalmi eszközeivel, azaz jelentősége a gazdaságban, a technológiában, illetve katonai erőinek fenyegetési potenciálja. A világméretű hangzavarban azoknak a hangja, akik a Nemzetközi Valutaalapnál (IMF) segélyt, hitelt kérnek, a szavuk alig hallható. Így gyengíti ez idő szerint az argentin gazdasági krízis (regionális hatásai miatt) a Mercosur nemzetközi tárgyalási pozícióját. Mivel a katonai kiadások az utóbbi években erősen korlátozódtak, a nemzetközi biztonságot semmi nem fenyegeti. Mindemellett Latin-Amerika országai a nemzetközi politikában határozottan fejtik ki véleményüket.

Stabilitás és közbiztonság

Latin-Amerika intézményeinek stabilitásával és megbízhatóságával támogatja a nemzetközi szervezeteket. Ez a földrész volt az első az úgynevezett fejlődő térségek sorában, ahol megteremtették a demokratikus intézményeket, és bevezették a piacgazdasági reformokat. El kell gondolkodni azon, vajon befolyásolt-e ez a fejlődési folyamat más régiókat. Mindenesetre a térség ezekkel a reformokkal nagy lépést tett a modernizáció, a gazdasági-politikai megerősödés és intézményeinek átláthatósága irányába. Ez nemcsak a kormányokra, az államok berendezkedéseire és a gazdaságra vonatkozik, hanem a parlamentre, a választási szabályokra és a társadalmi intézményekre is. Természetesen mindazon területeken komoly problémák vannak még, de ilyenek máshol is előfordulnak. Paraguayban, Peruban vagy Ecuadorban amikor krízishelyzet alakult ki, működtek a demokratikus intézmények. Ez nem volt mindig így. Más földrészekkel összehasonlítva, a nemzeti vagy regionális instabilizálódás problémáit tekintve. Latin-Amerika demokratikus rendjének konszolidációja nagy eredménynek értékelhető. A demokráciáról alkotott európai és észak-amerikai elveket, fogalmakat sehol sem fogadták be ennyi korlátozással mint ebben a térségben. A régió országai ma ezért nem osztoznak a globális problémákban, hanem inkább részesei a megoldásra irányuló erőfeszítéseknek.

Lehetőségeiken belül néhány latin-amerikai ország részt vesz a nemzetközi érték-párbeszédben (Észak–Dél). Ez vonatkozik például Latin-Amerika és Ázsia kapcsolatára, amikor a politikai rend kérdéseit és a regionális integrációs folyamatokat érintő tapasztalatokat beszélik meg. Dél- és Kelet-Európával folytatott párbeszédet a számtalan bevándorló csoport eredeti hazájukkal fenntartott kötődése támogatja. Ez vonatkozik például Latin-Amerika és Ázsia kapcsolatára, melyben többek között megbeszélik a politikai rend kérdéseit és a regionális-integrációs folyamatok tapasztalatait. A párbeszéd Délkelet-Európával, főleg az igencsak felduzzadt migrációs hullámot érintő kérdésekkel foglalkozik, s ennek mintájára együttműködés alakulhat ki az afrikai országokkal. Ez közvetít fontos tapasztalatokat a politikai és gazdasági reformok megvalósításához.

Az európai külügyminisztereknek egyszer tárgyilagosan kellene megvizsgálniuk, vajon nem a latin-amerikaiak "harmadik ország felé irányuló kezdeményezései" volnának hatékony kiegészítő eszközei a saját érdekeiknek megfelelő politikai stabilitás eléréséhez szerte a világban.

A katonai biztonság terén is látványos felkészültség mutatkozik. A régió, összehasonlítva más földrészek konfliktusaival, relatíve zavarmentesnek mondható. Eltekintve néhány nézeteltéréstől, nincsenek határviták és bilaterális konfliktusok. Még pár évvel ezelőtt a nemzeti biztonság-doktrínák sok konfliktus bekövetkezésének hitét táplálták, amivel többek között a magas katonai költségvetés és a hadsereg kiemelkedő politikai szerepét támasztották alá. A demokratizálódás folyamán ezek a hipotézisek eltűntek.

Az utóbbi húsz évben megkötött különféle szerződéses megállapodásokkal félretették a tradicionális nézetkülönbségeket, visszafogták a hadikiadásokat, bizalomerősítő intézkedéseket hoztak a szubregionális integrációs folyamatok kiteljesítése érdekében. Brazília és Argentína beszüntette atomprogramját, ami mindig azt a gyanút táplálta, hogy mindkét ország kiépíti nukleáris fegyvertárát; 1998-ban aláírták az atomcsend-egyezményt, de már 1994-ben egy regionális megállapodás készült Latin-Amerika és a Karib-tenger térsége között a nukleáris fegyverek továbbadásának tilalmáról.

Ez idő szerint leginkább Kolumbia a destabilizáló tényezője a térség biztonságának, mert magatartása érinti a szomszédos országokat. Ezenkívül az USA jelentős katonai segítséget nyújt az országnak; Izrael és Egyiptom után Kolumbia részesül a harmadik legnagyobb külföldi segélyben. Nem utolsósorban az USA jelentős katonai elkötelezettsége által okozott gond, azaz kolumbiai jelenléte, Dél-Amerikát arra készteti, hogy érdekeinek megfelelően intenzív tárgyalásokat kezdjen egy "humanitárius beavatkozás"-ról. Az, hogy a NATO néhány évvel ezelőtt ENSZ hozzájárulás nélkül bombázta Jugoszláviát, Latin-Amerikában zavart keltett, azt értetlenül fogadták.

A kolumbiai konfliktust a nemzetközi biztonság más szemszögéből kell vizsgálni, mint a balkánit, mert itt néhány állam érintett és érdekelt a drogkereskedelemben és a szervezett bűnözésben. Kolumbiából, Peruból és Bolíviából származik a világ majdnem teljes kokaintermelése. Ennek nagy részét az USA-ba csempészik, de Európa és Ausztrália is fokozatosan bekerült a felvevők sorába. Latin-Amerikában a termelő- és tranzitországok, bár csatlakoztak a világszerte működő kábítószer-ellenes hatóságokkal létesült kooperációhoz és a biztonsági szervezetekhez – mégsem fogadják el, hogy a kábítószer elleni küzdelem terheit egyedül viseljék, mert a termelést az iparilag fejlett országokban jelentkező fogyasztási igény határozza meg. Ezért követelnek több támogatást gazdasági és szociális programjuk fejlesztéséhez, amivel kiváltható lenne a leállított kokaintermelésből származó bevételkiesés a termelők részére. Kolumbia csalódott az Európából elégtelen mértékben érkező segítség miatt.

Békemissziók

Latin-Amerika országai a kollektív biztonságnak egy másik területén is aktivizálódtak: katonai kontingensekkel vettek részt az ENSZ békefenntartó misszióiban, melyek jelentősége a világ kettészakadásának megszűnte után növekvőben van. A latin-amerikai országok a katonai diktatúrák éveiben ilyen missziókban nem vettek részt, de újabban Argentína, Chile és Uruguay viszonylagos aktivitást mutat.

Részvételük a missziókban több feladattal jár, úm.: béke helyreállítása konfliktusokkal terhes térségben, ahol egyúttal saját külpolitikai helyzetüket is erősíthetik; egyidejűleg a katonai diktatúra idején rájuk nehezedő elszigeteltség feloldódik, és így ezek az országok újra csatlakozhatnak a nemzetek közösségéhez. További előnyök származnak a katonai kontingens számára, felkészültségük, felszerelésük összehasonlíthatóvá válik más országok hadseregének eszközeivel és szervezeteivel.

A nagy cél az, hogy az ENSZ keretén belül a multilaterális szervezetekben nagyobb beleszólási jogot kapjanak. Brazília különben is jelentősebb szerepet igényel magának a globális kérdések megvitatásában, és ezt már be is jelentette az ENSZ Biztonsági Tanácsának. Ambícióit természetesen nemcsak az ENSZ strukturális átalakítása, reformálása hátráltatja, hanem az a gyanakvás és visszatartó erő, ami Argentína, Mexikó és más szomszédos ország részéről jelentkezik, mert nem kívánnak hozzájárulni a térségben Brazília kiemelt vezető szerepének kialakulásához.

Gazdaság

Latin-Amerika majdnem minden országa az utóbbi években komolyan törekedett nemzetgazdaságának nyitására és arra, hogy bekapcsolódjék a világpiac vérkeringésébe. Latin-Amerika ma a Föld legnyitottabb térsége. Részesedése a világ kereskedelmében 6%, a külföldi közvetlen befektetések összege ennek 10%-a. Brazília volt (Kína mellett) 2000-ben a legnagyobb befogadója a külföldi tőkebefektetéseknek 34 millió dollárral. A latin-amerikai piac jelentősége az utóbbi években nagymértékben növekedett. A kilencvenes évek végéig az USA többet exportált Brazíliába, mint Kínába, és egyes előrejelzések szerint 2010-ig többet fog szállítani Latin-Amerikába, mint Japánba és az EU országaiba együttvéve. Brazíliát tartják az USA, Kína, Japán és Németország után a fogyasztási cikkek ötödik legnagyobb felvevőpiacának.

A régióban vitathatatlannak tartják, hogy az országoknak kedvez a nemzetközi kereskedelem bővülése. Mindenesetre vannak korlátozó tényezők, melyekkel a dömpingáruk beáramlását gátolják. A tárgyalásokon az amerikai szabadkereskedelmi zóna kialakításánál ezek a nem szabályozott kereskedelmi akadályok nagy szerepet játszanak. Ez különösen vonatkozik a környezet-, munka- és szociális normákra, vagy az egészségügyi- és higiéniás előírásokra, amiket a szubkontinens országai nem, vagy csak nagy erőfeszítéssel tudnak teljesíteni.

A szabályozott és nem szabályozott kereskedelmi korlátok csökkentését árukra és szolgáltatásokra vonatkozóan egy új tárgyalási fordulótól várják, amit a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) keretén belül tartanak. Ettől várják az USA agrárexport-támogatásának eltörlését és az európai belső piac megnyitását számukra. Brazília panaszt emelt a WTO-nál az USA agrárpolitikája miatt. Ezenkívül támogatja Kína belépési kérelmét a WTO-ba. A kvázi-fejlett ipari országok társulási stratégiája Kínával és Indiával erősítheti tárgyalási pozícióikat, és megakadályozhatja a kereskedelmi megállapodások kijátszását a fejlett ipari országok javára.

Ez világossá teszi, hogy a piacnyitás és a szabad világkereskedelem csak addig élvez politikai támogatást, amíg az országok valóban együttesen vesznek benne részt. A struktúraváltás politikájának előnyei egy jó évtized múlva csak egy szűk réteg javára koncentrálódnak. Várható a szegénység és erőszak növekedése, elterjedése széles néprétegekben, és ezek ezt nem fogják a globalizáció nyereségének tekinteni. A Genovában tartott G8-as csúcstalálkozó alkalmával sok kritikai észrevétel hangzott el a jelenlegi gazdasági és pénzügyi rendszerek értelméről és hasznosságáról. Bizonyosra vehető, hogy a latin-amerikaiak a jövőben nagyobb erőfeszítést tesznek majd egy igazabb rend és azonos jogokat biztosító adminisztráció érdekében (még akkor is, ha természetesen otthon még saját szociális és társadalmi, politikai feladataikat is teljesíteniük kell).

Pénzügyek

A nemzetközi pénzügyi rendszer jelenléte és működése különösen fontos a térség számára. A nemzetközi pénzpiac rendkívüli kiterjedése, az ügynökök és eszközök, valamint a rövid lejáratú befektetések ingadozó bizonytalansága új eszközöket követel, hogy a pénzügyi krízisek elkerülhetők legyenek, melyek sok évi fejlesztés munkáját és eredményét néhány nap alatt megsemmisítik. Amikor 1998/99-ben Ázsiából és Oroszországból kiinduló pénzügyi krízis Latin-Amerikában a vártnál csak kisebb mértékben hatott, ez annak volt köszönhető, hogy közben erőteljes szanálások történtek a költségvetésben és visszatartó pénz- és rugalmas váltóárfolyam politikát alakítottak ki. A latin-amerikaiak ugyanakkor tudják, hogy még sokat kell fáradozniuk. Egyidejűleg követelik a nemzetközi pénzintézetek reformját, melyek megfelelő keretet adnak a pénzpiacok stabilitásának és a váltóárfolyamoknak, valamint kivételes helyzetekben megszabott fizetésimérleg-segítséget nyújtanak azoknak az országoknak, amelyeknek a csatlakozási feltételeket teljesíteniük kell.

Ez nem valamiféle kritikája a Nemzetközi Valutaalap bizonyos utasításrendszerének. Mindenesetre elvárhatók a pénzügyi helyzetekre vonatkozó kiegészítő intézkedések, amiket minden ország nemzeti bankja és pénzügyi szerve azonos normák szerint tud a felügyeletnél és szabályozásnál alkalmazni. Egyúttal remélhető a hitellehetőségek javulása átlátható, meghatározott és diszkriminációtól mentes mechanizmus keretén belül, hogy a szükséget látó országok lehetőleg gyorsan fizetőképesek legyenek, és hozzáférjenek a nemzetközi pénzpiacokhoz.

Szabadalmi jog

A szabadalmi jog és a szellemi tulajdon kezelésének kérdései nemzetközileg vitatott tárgyalási témák, de ezen belül is Brazíliának sajátságos nézetei vannak. A brazil törvények megengedik, hogy szükség esetén helyi vállalatok gyógyszergyártás céljára akkor is alkalmazhassanak külföldi szabadalmat, ha erre a licenc nem áll rendelkezésre. Ez, bár a nemzetközi szabadalmi jog és a szellemi tulajdonjog megsértése, költségkímélő megtakarítást és a lakosság ellátását teszi lehetővé. Amerikai gyógyszergyártók már panaszt emeltek a WTO-nál, Brazília azonban ismételten megkapta az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának, WTO-nak és sok fejlődő országnak a támogatását. Az amerikaiak 2001 júniusában visszavonták panaszukat, és kompromisszumos megoldást kínáltak.

Latin-Amerika, illetve a régió egyes országai rendszeresen részt kívánnak venni a nemzetközi politika jövőt érintő megbeszélésein. Az öröklött ideológiai pozíciók ma már nem játszanak szerepet többé. Latin-Amerikának befolyásolási lehetősége van, de egyedül egy ország nem tudja érdekeit keresztülvinni. Ezért további együttműködés és integráció, valamint a politikai demokrácia fenntartása szükséges. Mindenekelőtt arra kell a figyelmet koncentrálni, hogy a gazdaság növekedése csak szociális igazságossággal párosulva történjen meg, és az utóbbi ne képezze alku tárgyát. Latin-Amerika stabilitásával és kiszámíthatóságával továbbra is fontos résztvevője lesz a nemzetközi politikának. [Argentína jelenlegi pénzügyi válságából fakadó krízise és turbulenciája intő például kell szolgáljon a térség többi államának. – A referáló megjegyzése.]

Kádár József

Törékeny identitások Latin-Amerikában

Mols, Manfred von: Brüchige Identitäten in Lateinamerika. = Internationale Politik, 2001. 9. no.

Vezető politikai elemzők véleménye szerint Latin-Amerika ma még messze nem szabályozó erő a világpolitikában, hanem inkább szabályozott. Az egyes országok – talán Brazília kivételével – még nem találták meg azt a hangot, amivel az élvonalhoz kapcsolódhatnának, ma még a nemzetközi politika peremén vesztegelnek. A Kelet-Nyugat konfliktushelyzet megszűnése után megváltozott Latin-Amerika nemzetközi szerepe és megítélése Washington szemszögéből, mert elmúlt a kommunizmus terjeszkedésének veszélye. A valóságban azonban a térség nem veszélymentes, csak a fenyegetések más jellegűek. Washington úgy értékeli a helyzetet, hogy a kábítószer, a migráció- és határkérdések, a környezet problémái, egészségügyi kockázat stb. olyan veszélyek, melyek az USA biztonságára kihatással lehetnek.

A tájékozódás kényszerűségei

Latin-Amerika megváltozott helyzete a korábbi identitásfolyamattal szemben nem mondható kedvezőnek. A változásnak kevés előnye van. A szubkontinens arra kényszerül, hogy önállóan és felelősségteljesen lépjen színre a nemzetközi politikában. Helyzetének három érzékeny pontja van:

1. A szomszédos országok kapcsolatának átgondolása és lehetőség szerinti rendezése,

2. Szélesebb nemzetközi diverzifikálási stratégia követése,

3. A globalizáció pozícióinak erősítése.

Ezzel párhuzamosan viszont a korábban szerveződő olyan szubrégiók aktivizálódtak, mint az Andok-közösség, a Közép-Amerikai Piacközösség (MCCA), a Karib-szigetek majdnem valamennyi államának egyesülése, a CARIFA/Caricom, végül maga Mexikó mint a latin-amerikai integráció hagyományosan lobbanékony képviselője, aki egyben az észak-amerikai szabadkereskedelmi társulás (NAFTA) tagja.

Az együttműködés légköre

A regionális és szubregionális politikai együttműködés Latin-Amerikában – amit saját népüknek nagy- és érthető büszkeséggel – a "concertation"-nak igyekeztek bemutatni a politikusok, a valóságban céljával éppen ellenkezőleg hatott. A "concertation" sem össztérségi szinten, sem a Mercosur-ban, sem az Andok-közösségben, sem Közép-Amerikában nem volt képes az elhatározások, döntések összetartó erejének szintjét elérni.

A bizalmatlanságot még az a nézet is táplálja, hogy sem demokratikus fordulat, sem a liberális rend-politika nem tartott elég hosszú ideig. A közelmúlt válságba torkolló eseményei: Paraguay (puccskísérlet), Peru (Fujimori-komplexus), Ecuador (törékeny kormányozhatóság), Kolumbia (nem kézben tartható gerillaharcok és zavargások), Venezuela (a demokratikus pártrendszer feladása), valamint az argentin fejlemények (kikiáltott "demokrácia" Carlos Menemmel az élen, eklatáns vezetői gyengeségek Fernando de la Rui irányításával) – nem engedik meg a bizalom légkörének kialakulását.

A jelenlegi Latin-Amerikában hiányzik a multi- és bilaterializmus és a többsíkú kis-régiók konszenzus alapján létrehozott tömörülése.

Opciók

Valószínűsíthető, hogy Latin-Amerika rövidesen rendelkezik majd olyan stratégiai opciókkal, melyek korábban elérhetetlenek voltak számára, vagy de facto csak jelentős nehézségekkel járt igénybe vételük. Az I. sz. opció: a világra kiterjedő kereskedelmi kapcsolatok kiépítése, mint ahogy azt Chile megkísérelte. Ennek irányzata átterjedt több más dél-amerikai országra. Chile külkereskedelmének egyharmadát Dél- és Kelet-Ázsia országaival bonyolítja és egyharmadát az EU-országokkal.

II. sz. opció: szorosabb kapcsolat északi országokkal, elsősorban Mexikóval. Ez nem nevezhető ideálisnak Mexikó részéről sem, melynek elnöke Carlos Salinas de Cortari többszöri eredménytelen kísérlet után azonban úgy döntött, hogy inkább Európa és Ázsia piacait részesíti előnyben, mert sem a politikai orientációt, sem a megfelelő irányítást Chilében nem tudták keresztülvinni. Feltételezhető, hogy Mexikó döntésében a NAFTA-tagság is szerepet kapott.

Az USA változatlan energiával erőlteti a szabadkereskedelmi zóna létrehozását az egész amerikai kontinensre kiterjedően. Chile, Costa Rica és Kolumbia hajlik is a csatlakozásra. A kérdést 34 ország állam- és kormányfője tárgyalta 2001 áprilisában, de végleges döntés csak 2005-ben várható. Nyilvánvaló azonban, hogy nem minden latin-amerikai ország híve a II. sz. opciónak (Joining with the North).

III. sz. opció: A különböző véleményen lévő és nézetű országok stratégiai egyneműsítése, együttes bekapcsolódás a világkereskedelembe és a globalizáció maradéktalan elfogadása. Latin-Amerikában mint a világ sok más részén a globalizációt "amerikanizáció"-nak tekintik, és a különböző nemzetközi fórumokon nyíltan hangoztatják fenntartásaikat.

IV. sz. opció: Figyelembe véve Latin-Amerika hagyományos történelmi kötődését Európához megállapítható, hogy alapvető problémák nincsenek. Európa mindenhol és minden alkalommal támogatja a latin-amerikai identitás fenntartását. A támogatás megnyilvánult a Rio-csoport és a Latin-Amerikai Parlament munkájában. Az európaiak azonban nem látják biztosítottnak a latin-amerikai országok törekvéseinek egységét, ezért a nézetek időnként konfrontálódnak.

Biztonsági egyesülés

A mélyen gyökerező latin-amerikai identitás időszerű megfogalmazása a bolíviai szociológus, Felipe Mansilla tollából származik. A korábban oly fontosnak vélt etnokulturális tényezők a globalizáció korában sokat veszítenek súlyukból. A globalizálás elfogadása az észak-amerikai, megpecsételt rendhez való csatlakozással ér fel, elsősorban ideológiailag pedig a nyugati liberál-demokratikus normák elfogadásával jár. Aki ennek nem felel meg, azt a parkolópályára kerülés fenyegeti. Ez kíméletlen versenyt indít az országok és társadalmak között.

A régi "sorsközösségek", melyek mítosz és jövőkép keverékéből álltak össze, elvesztették a kohéziós erejüket. Ily módon manapság az identitás törékenysége manifesztálódik a globalizáció irányzatának hatása alatt.

Kádár József

Vissza