K’âry, Berngard [Chiari, Bernhard]: Lës belaruskih gabrčâu u „General’nym kaměsaryâceBelarutčnii". Sproba nablězěcca da nezrazumelaga. = Belaruskě Gěstarycny Aglâd, 7. tom. 2000. 29–68. p.

A tanulmány szerzője, Bernhard Chiari a potsdami Hadtörténeti Kutatóintézet (Militärgeschichtliches Forschungsamt) munkatársa, azt próbálja meghatározni, hogy mi volt a különleges a zsidóság sorsában a „Generalkomissariat Weissruthenien" területén (a megszállt Szovjet-Fehérororoszország 1941 őszétől polgári közigazgatás alá helyezett részén) a németek által a II. világháború alatt megszállt más területekhez képest.

A „Lengyel Főkormányzósághoz" hasonlóan a zsidók sorsát illetően passzivitás és apátia jellemezte a lakosságot Fehéroroszországban. Olyan zsidóellenes túlkapásokra, mint amilyenek a Baltikumban történtek, a német hatóságok itt ugyan hiába vártak, de helyi szinten a fehéroroszok és a lengyelek körében az antiszemitizmus eléggé általános jelenségnek számított. Amikor 1941 nyarán a lakosság széles rétegei mutattak hajlandóságot a megszálló hatalommal való együttműködésre, ez a készség többnyire „a zsidókérdés megoldásában" való együttműködésre is kiterjedt. A fehérorosz zsidók megsemmisítésének körülményeit csak úgy érthetjük meg, ha figyelembe vesszük a terület történeti fejlődésének a többi megszállt területétől eltérő jellegét. Három körülmény érdemel alaposabb figyelmet: 1) Az 1941. évi határok közötti Szovjet-Fehéroroszország – az 1939-ben elfoglalt kelet-lengyel területek sietős szovjetizálása ellenére – etnikailag kevert lakosságú terület volt; 2) hatalmas volt a feszültség az 1939-es rezsimváltozás nyertesei és vesztesei között, ami kapóra jött a náci vezetésnek; 3) Fehéroroszországban minden más területnél jobban elszabadult az erőszak, ami minden szinten elősegítette mind az erőszakra való hajlamot, mind pedig az ahhoz való alkalmazkodást.

Az Orosz Birodalomban az ún. zsidó letelepedési övezet magába foglalta a fehérorosz többségű Vityebszki, Vilnai, Grodnói, Mogiljovi és Minszki kormányzóságokat. Ezekben a kormányzóságokban az 1897-i orosz birodalmi népszámlálás szerint a zsidók átlagosan a lakosság 13,6 százalékát tették ki. Az átlag azonban megtévesztő, mert a városokban a zsidó lakosság aránya rendszerint meghaladta az 50 %-ot, de például Szluckban egy nem zsidóra négy zsidó jutott. A zsidó kisvárosok szigeteket képeztek a szláv tengerben. Az Orosz Birodalomban, legalábbis a letelepedési övezetben nem érvényesültek azok az asszimilációs folyamatok, amelyek a századfordulón oly szembetűnők voltak Németországban és Ausztria–Magyarország számos vidékén. A kisvárosi zsidó kultúra éppen a diszkrimináció, a pogromok és a fehérorosz parasztokhoz, a lengyel nemesekhez és az orosz hivatalnokokhoz fűződő viszonylag problematikus viszonya következtében tudott elhárítani minden ellene irányuló külső támadást. Az I. világháború és az azt követő háborúk során a zsidók, akikre minden hadviselő fél bizalmatlanul tekintett, rendkívül sokat szenvedtek. Az I. világháborúban Fehéroroszország gigantikus hadseregek hadműveleti területe lett, utána pedig rablás, éhség és járványok időszaka következett. A zsidó lakosság többnyire pozitív tapasztalatokat szerzett az osztrák–magyar és a német katonai közigazgatással kapcsolatban, amely a megszállt fehérorosz területek egy részén a röviden „Ober-Ost"-nak nevezett közigazgatási egységet állította fel. Ez az osztrák–magyar és német katonai közigazgatás nem sokat tett ugyan a zsidók érdekében, de a hadiesemények forgatagában egyfajta állandóságot jelentett, s ezt a német katonai közigazgatásról alkotott pozitív emléket mind a lengyelországi, mind a szovjet-fehéroroszországi zsidók megőrizték egészen a II. világháborúig. A lengyel–szovjet háború és az oroszországi polgárháború óriási veszteségeket okozott az egész lakosságnak, a zsidókat annyiban érintette a többi nemzetiségnél is súlyosabban, hogy a konfliktus összes résztvevője a zsidókat ellenségnek tekintette, árulás és kémkedés címén állandóan büntette. Egyes gyülevész polgárháborús katonai képződmények bestiális cselekedetekre ragadtatták magukat. Fehéroroszországban a Vörös Hadsereg részéről a zsidóellenes kilengések inkább kivételnek számítottak, de az új szocialista rend eme előőrsében sem volt ismeretlen az antiszemitizmus.

Az 1941. évi határok közötti „Nyugat-Fehéroroszország" – így hívták a Szovjetunióban az 1939-ben annektált lengyel „keleti végeket" (Kresy Wschodnie) – és az 1939 előtti Szovjet-Fehéroroszország zsidó lakossága a társadalmi és a kulturális fejlődés két különböző útját járta. A lengyel keleti végeken megmaradtak a hagyományos társadalmi és gazdasági viszonyok, a kisvárosi zsidó világ itt a lengyel és a fehérorosz közeggel párhuzamosan létezett egészen a II. világháborúig. A külső modernizációs nyomás viszonylag gyenge.

Más volt a helyzet Szovjet-Fehéroroszországban: a polgárháború után itt a zsidók nemcsak egy államilag megtűrt kisebbséget alkottak, hanem államalkotó nemzetté léptek elő. Szovjet-Fehéroroszország szocialista alkotmányában kezdetben néhány évig a jiddis egyenrangú államnyelvként szerepelt a fehérorosszal, a lengyellel és az orosszal. A tudományos intézmények és az új közigazgatás megteremtésében a zsidók kiemelkedő szerepet játszottak. Az államigazgatásban a zsidók kulcsszerepet töltöttek be, mert iskolázottabbak voltak, mint a fehéroroszok. A zsidóság szociális felemelkedése együtt járt a hagyományos zsidó élet gyors átalakulásával. A korai szovjet nemzetiségi politika támogatta a jiddis nyelvet és a zsidó kultúrát, ugyanakkor a rendszer természetéből adódóan erős szekularizációs nyomással járt. A gazdasági élet átalakítása súlyosan érintette a kézműveseket, a kereskedőket pedig egyenesen létalapjuktól fosztotta meg. Megkezdődött a hívők és a vallási irányítású iskolák zaklatása, az állam egyre több olyan funkciót vett át, amelyet korábban a zsidó közösségek láttak el. Néhány év alatt a szovjet-fehéroroszországi zsidók radikális változásokat értek meg. A fiatalok látványosan szakítottak a hagyományos zsidó életformával, bekapcsolódtak a kommunista ifjúsági mozgalomba, s legtöbbjük új korszak kezdeteként üdvözölte a szovjet társadalmi rendet. Amikor tehát a Hitler és Sztálin közötti megállapodás értelmében 1939-ben a Vörös Hadsereg „felszabadította" Kelet-Lengyelországot, a két országrészben a zsidóság helyzete az I. világháború óta tartó divergens fejlődés következtében már gyökeresen különbözött egymástól.

Kelet-Lengyelország szovjetizálása 1939–1941-ben hatalmas népvándorlással járt a megnövekedett területű Szovjet-Fehéroroszországon belül. Az annektált területekről több mint egy millió lengyelt, fehéroroszt és ukránt deportáltak Keletre. A lengyelek esetében már nemzeti hovatartozásuk elég indok volt a letartóztatásukra, ezzel egyidejűleg azonban a nemkívánatos fehéroroszoktól és zsidóktól is megszabadultak. A fehéroroszok esetében ez az értelmiséget érintette, amely inkább kitüntetésre számított a szovjet hatalomtól azért, hogy a két világháború közötti korszakban Lengyelországban aktív fehérorosz politikát folytatott; ehelyett most „nacionalizmussal" vádolva esett áldozatul az önkénynek. A zsidók közül a cionizmust nyíltan vállalók szenvedték meg a deportálást, továbbá azok, akik gazdasági vagy társadalmi pozíciójuk folytán szúrtak szemet az új hatalomnak.

A hagyományos zsidó kultúrához kötődő lengyel zsidók és a szekularizált szovjet zsidóság között túl nagy volt már a kulturális különbség ahhoz, hogy a kétféle népességből kialakulhasson valamiféle „fehérorosz" zsidóság. A szovjet zsidók kinevették, az elmaradottság jelképének tekintették a lengyel kisvárosi zsidóságot. A kétféle életmód között nem volt helye a kompromisszumnak, a szovjet hatalom csak a rendszerhez való teljes alkalmazkodást ismerte el. A boldogulás vágya és a terrortól való félelem egyaránt a hatalommal való együttműködésre késztette a lengyel zsidóságot. A hatalomváltozás nemcsak a kulturális, hanem a gazdasági életet is alaposan felkavarta. A fehérorosz parasztoknak rá kellett jönniük, hogy a lengyel földbirtokok államosítása nem jár földosztással. Ők ugyan nemzeti kisebbségből most a többségi nemzet része lettek, de egyéni sorsuk rosszabbra fordult, mert a hatalomváltással együtt megindult a kollektivizálás is. A gazdasági életnek azok a szférái, amelyek hagyományosan a zsidók kezén voltak, sehogy sem illeszkedtek az új rendszerbe. Egy rövid átmeneti időszakban a különböző gazdasági formák kaotikusan egymással párhuzamosan működtek, de a szovjet hatóságok hamarosan beillesztették az újonnan annektált területeket a szovjet gazdaságba. Ennek következtében tömegesen zárták be az üzleteket és a magáncégeket, helyüket az állami kereskedelem volt hivatva betölteni, ami viszont sokkal kevésbé volt hatékony; a krónikus áruhiány a feketekereskedelem terjedéséhez és a spekulánsok meggazdagodásához vezetett. A szovjet rendszer szempontjából gazdaságilag talán célszerűtlennek látszott egy hatékonyabb gazdaságot egy primitívebbel felváltani, de Szovjet-Fehéroroszország új polgárait így lehetett a leggyorsabban kiszolgáltatottá tenni az új közigazgatásnak.

A kiszolgáltatottságot növelték a letartóztatások és a deportálások. Szovjet-Fehéroroszország lakói számára ez hétköznapi valósággá vált, és minden etnikai csoportot érintett. A szovjet szervek mindent ellenőrzésük alatt akartak tartani, informátorokat tartottak a közintézményekben, a többlakásos házakban, de még a legkisebb falvakban is. A szovjetizálás azonban 1941 nyarára még nem fejeződött be teljesen. A lengyelek, majd a fehéroroszok és a zsidók deportálása főleg a városokban okozott zavarokat. A szovjet rezsim nemcsak katonákat és biztonságiakat, hanem hivatalnoksereget is küldött Szovjet-Fehéroroszországba. A hatalomváltozásnak nyertesei is voltak. Anyagi előnyökhöz lehetett jutni a nem túl nagy számú ipari üzem államosítása, főleg azonban a kis magánvállalkozások kisajátítása, valamint a lakások újraelosztása során. Azok előtt a helyi fehéroroszok és zsidók előtt, akik nem minősültek „nacionalistának" vagy „politikailag elmaradottnak", megnyílt a katonai vagy polgári karrier lehetősége. A mozgásterükben eleve korlátozott lengyelek, de a reményeiben csalódott fehérorosz falusi lakosság is szkeptikusan és hitetlenkedve fogadta, hogy a zsidók – jó nyelvtudásuk és a zsidó nevelési rendszer következtében – alkalmazkodni tudtak az új helyzethez. A képet az tette teljessé, hogy a Kelet-Fehéroroszországból, illetve a Szovjetunió távolabbi területeiről ide vezényelt szovjet funkcionáriusok között sok volt a zsidó. Még a „lengyel" zsidóknak is feltűnt, hogy ezek a „szovjet" zsidók elhatárolódnak a hagyományos zsidóságtól, és szilárd pozícióval rendelkeznek a szovjet államapparátusban. Még inkább ellenséget láttak a pártban és az állami bürokráciában tevékenykedő zsidókban a lengyelek és a fehéroroszok.

Először a lengyel történészek ábrázolták a szovjetizálást a kaotikus erőszak periódusának, amely sok területen még 1941-ben is tartott. Az államilag gyakorolt brutalitás elősegítette az erőszak és a feljelentgetés terjedését helyi szinten is, ugyanakkor gátolta a szolidaritás és a civil kurázsi megnyilvánulását később a náci erőszak áldozatai iránt. A szovjetizálás társadalombomlasztó hatása végzetesnek bizonyult a náci fajelmélet által megsemmisítésre ítélt fehéroroszországi zsidók számára, mivel a már második éve rettegésben és egymás iránti bizalmatlanságban élő közegben még a megszokottnál is ritkábban fordultak elő bátorságra valló személyes kiállások, netán hőstettek.

1941 nyarán a Wehrmacht gyors előrenyomulása ellenére a szovjet funkcionáriusok jelentős részének sikerült elmenekülnie. A szovjet közigazgatás összeomlott, a börtönöket a környező lakosság vagy maguk a rabok nyitották meg. A visszavonuló szovjet hadsereg az élelmiszerraktárakat is felégette maga mögött. Nyugat-Fehéroroszországban szovjetellenes kilengésekre is sor került. Az első hetek harcaiban több százezer szovjet katona adta meg magát. Sokakat „izoláltak" közülük (a komisszárokat és a zsidókat), sokan éhen haltak a hadifogoly-táborok embertelen körülményei közepette, de sok fiatal katonát hazaengedtek. Ezek – sok más, csapatától leszakadt vagy dezertált volt szovjet katonával együtt – az erdős és mocsaras Fehéroroszországban jó eséllyel találtak maguknak búvóhelyet. A lakosság többsége helyben maradt, és várakozó álláspontra helyezkedett. Noha a szovjet történetírás azt hirdeti, hogy a „nép" a háború első napjaitól kezdve szervezte a megszállókkal szembeni ellenállást, voltak olyan esetek, hogy a polgári lakosság lelkesen üdvözölte a Wehrmacht bevonuló katonáit. Ismerünk olyan eseteket is, hogy a zsidó közösség képviselői is örömmel fogadták a német csapatokat. Ezt a hangulatot kétségkívül az I. világháború alatti viszonylag civilizált német megszállás emléke is táplálta.

A megszállók Fehéroroszország egy részén (a Minszki terület és a volt „lengyel" területek) névlegesen civil közigazgatási egységet alakítottak ki „Generalkomissariat Weissruthenien" néven, amelyben azonban valójában mégsem civil irányítás alatt állt, mert a Wehrmacht és a német hadigazdaság céljaira vették igénybe az erőforrásokat. A lakosság kezdeti várakozó álláspontja átadta helyét a félelemnek és az ellenségességnek. Közrejátszott ebben az is, hogy elmaradt a föld privatizálása. Fehéroroszország területén az erőszak elharapózásához az is hozzájárult, hogy külső erők is beavatkoztak a helyi lakosság amúgy is konfliktusokkal terhelt életébe – a Moszkvából irányított szovjet partizánmozgalom és a Londonból irányított lengyel Honi Hadsereg (Armia Krajowa). Idővel a többféle ellenállási mozgalom egyre több gondot okozott a németeknek, akik erre egyre brutálisabb eszközökkel válaszoltak.

A fennmaradt forrásokban alig van nyoma annak, hogy lettek volna nyílt megmozdulások a zsidók meggyilkolása ellen. A zsidók gettókba való összezsúfolása már 1941 júliusában megkezdődött, és mindenkinek a szeme előtt játszódott le. A legnagyobb gettót Minszkben hozták létre, ebben százezer zsidó volt (ebből 25 ezer ún. „hamburgi zsidó", akiket korábban a Német Birodalom városaiból deportáltak). Nem lehet egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy a nem zsidók hogyan tekintettek zsidó polgártársaik izolálására, majd legyilkolására. Az első háborús napokban Ukrajnában és a Baltikumban tapasztalt és a német biztonsági szervek által oly nagy megelégedettséggel nyugtázott spontán pogromokra a „Generalkomissariat Weissruthenien" területéről nincs adatunk. Zsidóellenes kilengések azonban több kisebb-nagyobb helységben voltak. Az 1942. és 1943. évi tömeges kivégzésekben, amelyek során a fehéroroszországi zsidóság zöme pusztult el, helyi ítéletvégrehajtók is részt vettek. Fehérorosz és lengyel rendőrök zárták le a gettót, terelték a zsidókat a kivégzés helyére, sokan közülük maguk is aktívan részt vettek a gyilkolásban.

A zsidók nem számíthattak támogatásra a német megszállás árnyékában megalakuló fehérorosz szervektől sem. Az 1941 októberétől működő „Fehérorosz önsegélyezés" (Belaruskaâ samopamac) szigorúan nemzeti alapon működött, szerény élelmiszersegéllyel, nyugdíjjal, árvaellátással támogatta a fehérorosz rászorulókat, de ebből nem részesedhettek sem a lengyelek, sem más „politikailag gyanús elemek". Hasonlóképpen nem számíthattak a németek által kinevezett helyi önkormányzati vezetők segítségére sem. A németek katonai ellenfelei sem támogatták a zsidókat. A lengyel Armia Krajowa soraiban gyakran volt érzékelhető antiszemita hangulat. Ellenségesen fogadták a zsidókat a szovjet partizánok is. Egyre több olyan eset vált ismertté, hogy agyonlőtték a gettóból szökött, a fegyveres ellenállókkal kapcsolatot kereső zsidókat. Érdekesen alakult a Tuuâ Bel’ski vezette zsidó partizánosztag története, amely idővel több mint ezer főre duzzadt. Ez kezdetben békésen együttműködött a környéken működő lengyel és szovjet partizánegységekkel, idővel azonban éles rivalizálás kezdődött közöttük, majd nyílt hatalmi harc. Végül a szovjetek szétverték a lengyel osztagot, Bel’ski zsidó osztagát pedig beolvasztották a szovjet partizánmozgalomba.

A fehéroroszországi zsidók a holokauszt áldozatai. Sorsukat azonban nehezítették azok a körülmények, amelyek a német megszállást megelőző szovjetizálási periódusban gyökereztek. Fehéroroszország sajátossága e tekintetben az, hogy a társadalom atomizálódása itt nem tette lehetővé, hogy szervezetten forduljon szembe a külső ellenséggel. Mindezt figyelembe véve érdemelnek fokozott elismerést azok, akik ilyen körülmények között is életük kockáztatásával mentettek meg zsidókat.

Zoltán András

Vissza