Kaminski, Marek Kazimierz: Poczatki polsko–czeskiego konfliktu po pierwszej vojnie swiatowej. = Kwartalnik Historyczny, 107. rocz. 2000. 1. no. 63–91. p.

Az első világháború után a kialakulóban lévő, de az államiság összes kellékével még nem rendelkező Csehszlovákia 1918. október 28-án, a nála is képlékenyebb állapotban lévő Lengyelország pedig 1918. november 11-én kiállította ki függetlenségét.

Az újonnan létrejött két állam határai még korántsem voltak véglegesek. A több fronton harcoló lengyelek a déli szomszéd Csehszlovákiával szemben etnikai határok kialakítására törekedtek. Ez mindenekelőtt a volt Tescheni hercegség területének megosztására vonatkozott, de Csadca környéke, Árva megye és a Szepesség lengyelek lakta szegélyei is szóba jöttek az új határok kijelölésénél. Az utóbbi három lengyel igényt az antant-hatalmak azzal utasították el, hogy a két újonnan létrejövő állam között lényegében a történeti Magyarország határának kell érvényben maradnia.

Jóval nagyobb volt a tét a felettébb vegyes lakosságú Tescheni hercegség jövendő sorsát illetően. Az e régióban működő lengyel és cseh tanács, nevezetesen a Rada Narodowa Slaska Ciesinskogo és a Národní výbor pro Slezko 1918. november 5-én kötött egyezséget a terület nemzetiségi elvű felosztásáról a két állam között.

A szóban forgó megállapodás szerint a hercegségből 1762 km² jutott volna Lengyelországnak 207 092 lengyel, 16 433 cseh és 63 418 német ajkú lakossal, 519 km² pedig Csehszlovákiának 99 171 csehvel, 26 758 lengyellel és 13 498 némettel. Az egyezség aláírói úgy vélték, hogy ez a felosztás egy majdani népszavazás keretében (legfeljebb) néhány település hovatartozásának erejéig még módosulhat.

A cseh fél a megosztási egyezséget magára nézve nem ismerte el kötelezőnek, mondván: nem a központi kormányok „műve" a paktum. Csakhogy a csehek a lengyel központi kormányt sem ismerték el, miközben a legkülönfélébb kifogásokkal és csúsztatásokkal hátráltatták ennek az elodázhatatlan egyezségnek a megkötését.

A paktum negligálása elsősorban nem etnikai indíttatású volt. A vérmes cseh követelések valójában gazdasági érdekeket fejeztek ki. Az igen ambiciózus új államnak a karvinai medence kiválóan kokszolható szenet adó bányáira, a trineci (lengyelül: trzyneci) vasművekre és a Csehországot Szlovákiával összekötő vasútvonalra, illetve annak központi – bohumini (bogumini) – csomópontjára volt szüksége. A köztársaság első elnöke, T. G. Masarýk szerint, ha a cseheknek lesz elég szenük, akkor nyomást gyakorolhatnak Bécsre, Budapestre és a bajorokra egyaránt. E nyilatkozatból is kitűnik, a cseh Teschen-politikának „lelke" maga az elnök volt.

A cseh diplomácia perspektivikusan gondolkodott. Általában már jó előre, aztán pedig szüntelenül úgy kérlelte-manipulálta az antant-államok illetékeseit, hogy a háborút követő sorsdöntő időkben lehetőleg a javukra döntsenek. Nem volt ez másként a Tescheni hercegség kérdésében sem. 1918. szeptember 28-án Edvard Beneš a teljesen tájékozatlan Étienne Pichonnal, a francia diplomácia első emberével olyan dokumentumot írt alá, miszerint a hercegség területe a történeti Csehország része, s ennek megfelelően kell felőle a békeszerződésben dönteni.

Az angolokat Beneš – egészen széles összefüggésekben – azzal győzködte, hogy a csehek hivatottak megteremteni, bizonyos értelemben rekonstruálni Közép-Európát, amely se német, se orosz nem lesz. Hogy nagyobb legyen a csehek küldetése iránti bizalom, Beneš kigondolta a nem létező csehszlovák nemzetet, s ezzel az új állam vezető etnikumát erőteljesebbnek tüntette fel, mint amilyen valójában volt (65–66%-nyi az 51%-nyi tényleges cseh helyett).

Mindezek tanúsítják: a Tescheni hercegségért vagy annak nagyobb részéért folyó versengés 1918 novemberében és decemberében még a cseh közvélemény manipulációját helyezte előtérbe. Ennek egyik megnyilvánulása, hogy Karel Kramár miniszterelnök a lengyeleket minősítette a csehszlovák állam legnagyobb ellenségének, s eközben még a magyarok fenyegetésének veszélyességével kapcsolatos sztereotípiák emlegetésétől is eltekintett, kijelentvén: velük szemben a csehek meghatározó kulturális fölényben vannak, s így – legalábbis szellemi síkon – lehengerlik őket.

A lengyelek Teschenben állomásozó véderejük elégtelensége miatti szorult helyzetükben a cseh provokációkra úgy próbáltak reagálni, hogy a két nemzet baráti viszonyban van egymással, és a tescheni kérdés az 1918. november 5-i megállapodást alapul véve tárgyalások útján ugyancsak hamarosan megoldódhat. Ebbéli téziseiket az antant különféle képviselői körében is elő-elővezették.

A csehek azonban nem sokáig maradtak meg a manipulációs fázisban, hanem – katonai fölényük biztos tudatában és bízva az antant-hatalmak körében folytatódott diplomáciai manővereik sikerében 1919. január 23-án támadást indítottak a Tescheni hercegség lengyelek által ellenőrzött területei ellen, s a lengyel hadsereg utóvédharcai és elszakadó hadműveletei mellett elfoglalták a Visztula és az Olša folyó közötti sávot.

Ez az agresszió a csehek várakozásaival ellentétben az antant-hatalmaknál heves tiltakozást váltott ki, nem utolsósorban azért, mert vele a cseh hadsereg megakadályozta, hogy a terület lakossága 1919. január 26-ra meghirdetett választáson a lengyel központi Szejmbe képviselőket válasszon.

A Párizsban tartózkodó Beneš e csehek számára kedvezőtlen fejleményekről többször is tájékoztatta Masarýkot, hogy a hazai közvélemény se maradjon ki a dolgok megismeréséből, nevezetesen abból, hogy az antant-hatalmak azon voltak: minél előbb rendet kell tenni a két fél között. Már 1919. február 1-jén elkészült annak a megállapodásnak a szövege, amelyet a négy nagyhatalom és a lengyel képviselő azonnal aláírt. Hozzájuk két nap múlva – fanyalgással a benne foglaltak miatt, de belátva: a cseh félnek e tekintetben nem lesznek jobb kilátásai – Eduard Beneš is csatlakozott aláírásával.

A megállapodás leszögezte, hogy a jövőben is az 1918. évi november 5-i dokumentumnak megfelelően működjék Teschen területén a helyi igazgatás, a kisebbségi jogok betartására pedig szigorúan figyelni kell. Kijelölték az új demarkációs vonalat is. Eszerint cseh oldalon maradt a karvinai bányavidék és Bohumin, miközben a lengyeleké lett a Visztula és Olša közötti területsáv.

A fentiek alapján a megállapodás a megnövekedett antant-szigorúság ellenére is csehbarát maradt. Általa a lengyel fél jelentős területi veszteségeket volt kénytelen elviselni (1762 km² helyett 1009 km² lett az övé). A csehek – persze – sértve érezték magukat, hogy azért nem minden a szájuk íze szerint ment végbe. A két új állam mindenesetre már alakulása első hónapjaiban „elraktározta" a kölcsönös ellenszenvet, amely az első Csehszlovák Köztársaság felbomlásáig erőteljesen „hűtötte le" kapcsolatrendszerüket.

Az itt referált tanulmány lengyel- és csehországi, illetve USA-beli és angliai lengyel levéltárak nem publikált dokumentumaiból merít.

Futala Tibor

Vissza