Lampl Zsuzsanna:

„Sok az eszkimó, kevés a fóka",avagy ezredfordulói helyzetjelentés a dunaszerdahelyi járás munkaerőpiacáról

2001 tavaszán elkészült a bőséges anyag első elemzése. [ A teljes elemzés az osz folyamán jelenik majd meg a Fórum Társadalomtudományi Intézet Nostra Tempora sorozatában.] Erre az elemzésre épül az itt következő tanulmány, amely a dunaszerdahelyi járás munkaerőpiacán kialakult állapotot ismerteti – előbb egy rövid statisztikai helyzetkép segítségével, azaz makromegvilágításban, majd a mélyinterjúk alapján, [ A dunaszerdahelyi járásban felvett 40 mélyinterjú alanyai közül 10 munkaadó, 27 munkavállaló, 3 pedig munkaeropiaci közvetíto. ] azaz a munkaerőpiac cselekvő alanyai szemszögéből.I. A dunaszerdahelyi járás munkaerőpiaca a statisztikák tükrébenSzlovákiában a munkanélküliség tíz év alatt a tizenkétszeresére emelkedett. 1990-ben 1,55% volt a munkanélküliek részaránya, 1999 első félévében 16,7%, 2000 novemberében pedig 17,73%. Ez azt jelenti, hogy az ország 2 694 634 gazdaságilag aktív lakosa mellett múlt év végén 477 770 munkanélkülit tartottak nyilván. Ebben az időszakban főképp az építőiparból és a mezőgazdaságból bocsátottak el alkalmazottakat.Az adatok járások szerinti bontásából kiderül, hogy Pozsony város kivételével, ahol 0,2 százalékkal csökkent a munkanélküliség, az ország valamennyi járásában emelkedett a munkanélküliek részaránya. A magyarlakta járások többségében 2000 végén túlszárnyalta a 17,73 százalékos országos átlagot. A szenci járásban volt a legalacsonyabb a munkanélküliek részaránya (8,17%), a vizsgálatunk tárgyát képező dunaszerdahelyi járásban pedig szorosan az országos átlag alatt helyezkedett el (17, 65%).A dunaszerdahelyi járásban a munkanélküliség nem új keletű jelenség. Az 1. táblázat az összehasonlíthatóság kedvéért országos és járási bontásban szemlélteti a jelenség alakulását az elmúlt tíz évben. 1. táblázat – A munkanélküliség alakulása

*Az 1999-es statisztikai adatok az első félévre vonatkoznak

**2000 novemberéből származó adatok

A munkanélküliség alakulása (lásd 1. táblázat) a dunaszerdahelyi járásban követte az országos tendenciát, azt leginkább a vizsgált időszak elején és végén közelítette meg. A közbeeső években a járási adat mindig túlszárnyalta az országos átlagot, 1995-ig évente mintegy 6 százalékkal. 2000-ben mind a munkanélküliek száma (10 395), mind részaránya (17,65%) megdöntött minden korábbi csúcsot. Több vállalatnál voltak elbocsátások, s a mezőgazdaság rossz gazdasági eredményei még inkább súlyosbították a helyzetet. Számos munkahelyen csupán nyilvántartják az alkalmazottakat, valójában csak bizonyos időszakokban tudnak nekik munkát adni.

A lakosság negyven százaléka a járási székhelyen, Dunaszerdahelyen és a járás másik két városában, Somorján és Nagymegyeren él, a többiek kisebb-nagyobb községekben. Falun kevesebb a munkalehetőség, ezért a járásban nagy a munkaerő-vándorlás. Ez a jelenség azonban nem csupán a községekben élőket érinti, hanem a városlakókat is: a dunaszerdahelyiek 25 százaléka naponta ingázik, leginkább Pozsonyba, amely ötven kilométerre fekszik Dunaszerdahelytől.

Vannak települések, amelyekben a járási átlagnál jóval magasabb volt a munkanélküliség. Nagyudvarnok és Nagymagyar a munkaerőpiac szempontjából legrosszabb helyzetben levő községek. Nagymagyaron 41,36%, Nagyudvarnokon 30,51% volt a munkanélküliek részaránya. A nagymagyari állapotok egyik oka, hogy ebben a községben él a járás roma-közösségének döntő hányada. Munkakultúrájuk alacsony szintje miatt a munkaadók nem szívesen alkalmazzák őket, másfelől ők sem erőltetik a dolgot.

A romákon kívül a legtöbb munkanélküli a következő csoportok tagjaiból kerül ki: [ A zárójelben található számadat azt fejezi ki, hogy 1998 decemberében hányan voltak – nem mindegyik csoport esetében sikerült beszerezni ezt az adatot.] - a fél éven belül elhelyezkedni nem tudók, - a börtönbüntetésből szabadultak,- a csökkent munkaképességűek, főleg a pszichiátriai diagnózisokkal kezelt személyek (549),- a peremterületek lakói. A munkanélküliek újbóli állásvállalását az is akadályozza, hogy több településről nincs megfelelő autóbusz-összeköttetés, vasút pedig csak a Komárom-Nagymegyer-Dunaszerdahely-Pozsony vonalon szeli át a járást (egy nyomtávú, nem villamosított). További probléma a magas viteldíj.- kisgyermekes anyák és háztartásbeli nők (5177),- alapfokú végzettséggel rendelkezők,- fiatalkorúak (497),- pályakezdők (654). Az iskolából frissen kikerült fiatalok sikeres elhelyezése komoly nehézségekbe ütközik. Legtöbbjüknek érettségi nélküli szaktanintézeti végzettsége van, s az ilyen munkaerő iránt eleve kisebb az igény. További esélycsökkentő tényező a szakmai gyakorlat hiánya, ugyanakkor a munkahivatal referensei gyakran figyelmeztetnek arra, hogy ezeknek a fiataloknak egy része igazából nem is akar elhelyezkedni. A munkanélküli abszolvensek legkisebb csoportját a távúton továbbtanulók alkotják, ugyanis az ő délutáni, hétvégi tanrendjüket a munkaadók nem respektálják. A dunaszerdahelyi járás abszolvenseinek többsége igazából csak Pozsonyban talál állást.Bár a felsoroltak hozzájárulnak a munkanélküliek számának szaporodásához, a járás munkaerőpiacán kialakult túlkínálatot elsősorban az elegendő megfelelő munkahely hiánya okozza.

II. A dunaszerdahelyi járás munkaerőpiaca a munkaközvetítőkkel, munkaadókkal és munkavállalókkal készült mélyinterjúk alapján1. Munkaközvetítők

A munkaerőpiac közvetítő intézményeinek képviselői közül a Nemzeti Munkaügyi Hivatal három alkalmazottjával készült interjú. Ketten a Dunaszerdahelyi Járási Hivatal nevében nyilatkoztak, a harmadik a pozsonyi IV. Városkerületi Hivatalt képviselte. [ Azért szólaltattunk meg pozsonyi munkaközvetíto-szakértot is, mert a dunaszerdahelyi járásból nagyon sokan ingáznak Pozsonyba, ezenkívül a pozsonyi IV. városkerületi munkaügyi hivatalnak jó eredményei vannak a munkaközvetítés terén. Ennek is köszönheto, hogy a legutóbbi kimutatások szerint szlovákiai méretben épp itt a legalacsonyabb a munkanélküliség, nem éri el az 5% százalékot. ]

A Nemzeti Munkaügyi Hivatal a munkanélküliek nyilvántartásával, szabad munkahelyek felkutatásával és regisztrálásával, valamint munkaközvetítéssel foglalkozik. További tevékenységei: munkaerő-börzék szervezése, a munkanélküliek lelki gondozása, különböző klubok szervezése. A tanácsadói részlegek a csoportos szaktanácsadás mellett egyéni szaktanácsadást is végeznek, amennyiben ezt a munkanélküli igényli. A pozsonyi interjúalany elmondta, hogy hivatalukban külön közösségeket létesítettek az iskolából frissen kikerült fiatal munkanélküliek részére, külön klubjuk van a kisgyermekes munkanélküli anyáknak, és külön foglalkoznak azokkal a munkanélküliekkel, akik már több mint egy éve nem tudnak munkát találni. A munkanélküliek kötelesek háromhetenként felkeresni a munkaügyi hivatalt, ezenkívül részt kell venniük valamelyik klub rendezvényein. Ez azért fontos, mert „a klubokban alkalom nyílik a kliensek jobb megismerésére, főleg ami az igényeiket és képességeiket illeti, és ha felbukkan a megfelelő munkahely, akkor telefonon értesítjük őket".

Azokat a munkanélkülieket, akik nem működnek együtt a munkaügyi hivatallal, nem járnak tanácsadásra, nem jelennek meg a klubrendezvényeken, a munkaügyi hivatal kiiktatja nyilvántartásából, és átadja a járási/kerületi hivatal szociális ügyekkel foglalkozó osztályának.

2000. augusztus elsejétől létezik a közhasznú munka intézménye, amely úgyszintén a munkaügyi hivatalok hatáskörébe tartozik. A munkaügyi hivatalok kezdettől fogva szkeptikusan tekintettek a közhasznú munka intézményére. [ 2000 végén Pavel Tomasta, a Nemzeti Munkaügyi Hivatal elemzoje a következoket nyilatkozta: „Az összes pesszimista elorejelzésünk valóra vált. Az állam által muvileg létrehozott és csak átmeneti jellegunek tekintheto közhasznú munkákon kívül a gazdaság egyelore képtelen új munkahelyek teremtésére". A köz hasznára munkálkodtak, Új Szó , 2001. január 11. ] Közhasznú munkát csakis meghatározott munkaadónál lehet végezni, például alapítványokban és egyéb nem haszonorientált szervezetekben, községi hivatalokban, egészségügyi szervezetekben. 2000-ben a Nemzeti Munkaügyi Hivatal 2 milliárd koronát kapott a közhasznú munkákra, ebből 1,4 milliárd koronát használtak fel, a fennmaradó 600 milliót pedig visszautalták a költségvetésbe. A nyolcórás munkaidőben végzett munkáért a közalkalmazott havi 4537 koronát kap.Az interjúalanyok által adott munkaerőpiaci jellemzés teljes mértékben fedi az I. fejezetben leírtakat. Az új munkahelyek létesítésének üteme, valamint az újonnan létesült munkahelyek száma nem képes korrigálni a munkaerőpiacon bekövetkezett anomáliákat, amelyek főleg 1998-ban sújtották a járást. Ekkor ugyanis tömeges munkaerő-elbocsátásokra került sor a dunaszerdahelyi Polnohospodárske stavby részvénytársaságnál, a KABÁT kft.-nél, a PVT rt.-nél, a BELAR-DUNAJ rt.-nél, a madi szövetkezetben és a nagymagyari VARIAPROGRES kft.-nél. A dunaszerdahelyi járás területén nincs annyi szabad munkahely, hogy minden munkanélküli szakképzettségének megfelelő munkát kapjon. Így a munkára várók számára a következő lehetőségek nyílnak: - szakképzettségüknek nem megfelelő munkát vállalnak, - közhasznú munkára jelentkeznek,- más járásba mennek dolgozni.A szakképzettségüknek nem megfelelő munkát vállalók többnyire a legnehezebben elhelyezkedő csoportok, vagyis az ötven év feletti férfiak és a 40 év feletti nők csoportjából kerülnek ki. Közülük sokan érettségivel rendelkeznek, sőt egy részüknek egyetemi végzettsége van, mégsem tudnak elhelyezkedni. Ezt mindhárom interjúalany egybehangzóan állította. Ugyancsak nehezen találnak munkát az anyasági szabadságukat befejező nők, mert a munkaadó eleve tart a gyermek betegsége miatti gyakoribb távolléttől. Ugyanakkor ezek a kisgyermekes anyák sem vállalhatnak napi ingázással járó munkát. Így sokszor be kell érniük az olyan elfoglaltsággal, amelyet munkavállaló-interjúalanyaink az „alantas", „piszkos" munka jelzővel illettek. Közhasznú munkára csak azok jelentkezhetnek, akik legalább egy éve folyamatosan munkanélküliek. Közéjük tartoznak az ún. tartósan munkanélküliek, vagyis azok, akik két éven keresztül nem találtak munkát. A dunaszerdahelyi járásban vegyes tapasztalatokkal rendelkeznek munkájukról. Dunaszerdahelyen a városi önkormányzat felügyelete alatt 60 közmunkást foglalkoztattak, de elégedetlenek voltak velük, ezért 2001-ben már csak tizeneggyel kötöttek szerződést. Bősön 36 közmunkást az illegális szemétlerakatok felszámolásával és a falu tisztántartásával bízott meg a helyi önkormányzat, s mivel elégedettek voltak a munkájukkal, 2001-ben meghosszabbították a munkaszerződésüket. Nagymegyeren 88 ember tartotta rendben a várost, a fürdőt és a hozzájuk tartozó 100 hektáros erdőt, s ők is jó munkát végeztek. [ A köz hasznára munkálkodtak, Új Szó , 2001. január 11.] A pozsonyi interjúalany elmondta, hogy körzetében 120 közhasznú munkahely kialakítására kaptak pénzt, de csak 60 munkanélküli élt a felkínált lehetőséggel. „A pozsonyiaknak ez a bér nagyon alacsony a létminimumhoz és a létfenntartás költségeihez képest, amelyek itt lényegesen magasabbak, mint vidéken. Tehát úgy érzik, ennyi pénzért nem érdemes dolgozniuk. De nem is volt elegendő megfelelő munkahely. Mivel nem tudtuk betölteni a nekünk kiszabott kvótát, az erre kijelölt pénzösszeget a Nemzeti Munkahivatal más régiókba csoportosította át". Az ingázók inkább a fiatalok közül kerülnek ki, mert az interjúalanyok elmondták, hogy „némely iskolák abszolvensei is nehezen találnak munkát", az egyik pedig hozzátette, „néha az az érzésem, hogy az iskolarendszerünk egyáltalán nem veszi figyelembe a munkaerőpiac szükségleteit".Sajnos, a fentebb említett lehetőségek sem adatnak meg mindenkinek. A munkanélküliek legalább 15 százalékát egyszerűen nem lehet elhelyezni, „gyakran a saját hibájukból, aztán ők azok, akiket guberálni látunk". Vannak olyan munkanélküliek is, akiknek irreális elképzeléseik vannak, kevés munkáért szeretnének sok pénzt keresni, szakképesítést igénylő munkahelyre vágynak, holott nincs szakképesítésük, állami intézménynél nem akarnak munkát vállalni, mert keveslik a fizetést, magánvállalatnál viszont kizsákmányolásra panaszkodnak. Erre a jelenségre mindhárom interjúalany felhívta a figyelmet, s a pozsonyi hivatal igazgatója konkrét példát is mondott: „Városkörzetünk kuriózuma, hogy itt található a Volkswagen részvénytársaság, amely 7 ezer munkahelyet kínál, de Pozsonyból csak kétezer alkalmazottat sikerült összeszedni, ebből a mi körzetünkből nyolcszázat. Pedig köztudott, hogy ez az üzem az átlagosnál többet fizet, és figyelemre méltó szociális programmal rendelkezik. Másrészt viszont szigorú munkaerkölcsöt követel, és úgy látszik, ez sokaknak nem felel meg". További problémát jelent a tartósan munkanélküliek csoportja. Ők egyrészt elszoktak a rendszeres munkától, így egyre nehezebben tudnak elhelyezkedni. Másrészt erősen csökken az önbizalmuk, és ez már nemcsak az elhelyezkedési esélyeikre hat vissza, hanem egész életükre és kapcsolatrendszerükre, amely fokozatosan beszűkül. Az illegálisan végzett, ún. feketemunka is nagy gondot okoz. Erről az egyik interjúalany így nyilatkozott: „Vannak spekuláló munkaadók, akik szerződésre alkalmaznak munkanélkülieket, vagy egyszerűen csak dolgoztatják őket, és kézből kézbe fizetnek, hogy ne kelljen adózniuk az alkalmazott után, és ne kelljen befizetniük a kötelező járulékokat. Mit tehetünk ez ellen? Ellenőrzéseket tartunk, van egy postaládánk, amelybe ilyen jellegű bejelentéseket lehet írni. De a kompetenciánk korlátozott, például nem igazoltathatjuk a polgárokat. Sok munkanélküli és munkaadó már kiismerte a feketemunka adta lehetőségeket, tudja, mit, hogyan kell csinálni, hogy titokban maradjon az egész tevékenységük".

A magáncégek közül három cégnek egy tulajdonosa van. Hat cégnek – melyek közül egy szlovák–magyar vegyesvállalat – egynél több tulajdonosa van. A többtulajdonosú cégekre jellemző, hogy a tulajdonostársak már korábban ismerték egymást, például egyetemi évfolyamtársak voltak, vagy korábbi munkahelyükön kollégák, azonban egyik cég sem családi vállalkozás, vagyis a tulajdonosok nem állnak rokoni viszonyban. Bár ez a téma nem képezte a kutatás tárgyát, azért némelyik interjúból kiderül, hogy a társtulajdonosi státus inkább a körülmények (feltehetőleg az anyagi körülmények), mondhatni, a kényszer eredménye. Némelyik interjúalany ugyanis közvetve vagy közvetlenül, de kimondja, hogy jobb volna egyedüli tulajdonosnak lenni: [ A tulajdonosi szerkezet leszukülésére irányuló tendenciákat korábbi kutatásaink során is megfigyeltük. Lásd: Lampl Zsuzsanna: Vállalkozások és vállalkozók 1989 után , Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 1999, 58–64. oldal] „Hárman vagyunk tulajdonosok, ezen nem szándékozunk változtatni. Azt szokás mondani, az a legjobb kft., ahol páratlan számú vezető van. De a három egy kicsit sok. Legjobb lenne egy."Azok a megkérdezettek, akik egyedüli tulajdonosai a cégnek, teljes mértékben elégedettek a státusukkal, s nem kívánnak rajta olyan értelemben változtatni, hogy társtulajdonost vegyenek maguk mellé: „Egyedül vagyok tulajdonos. Ebben nem lesz változás. Már volt tulajdonostársam, de elég volt egyszer. Legjobban magamban bízom, és győzöm is, akkor minek vennék még be valakit társtulajdonosnak?"„A cég az én tulajdonom. Én találtam ki, én építettem fel, szinte a semmiből hoztam létre, erre nagyon büszke vagyok. A tulajdonviszony terén nem kívánok változtatni, a jövőben is maradok mint egyetlen tulajdonos". Az általunk vizsgált cégek hosszabb-rövidebb múltra tekinthetnek vissza. A legrégebben működő cég 1990-ben alakult, mezőgazdasági termeléssel foglalkozik. Öt céget 1995–1998 között alapítottak, voltaképpen ezeket is már bejáratott cégeknek tekinthetjük. A maradék négy egészen friss vállalkozás, illetve újonnan alakult intézmény (az állami tulajdonban levő is 2000-ben alakult meg), egy közülük 1999-ben, három pedig 2 000-ben jött létre.Az állami intézmény központi állami szerv, amelynek hatáskörébe a közbeszerzés felügyelete tartozik. A magáncégek közül csupán egy foglalkozik termeléssel, méghozzá mezőgazdasági termeléssel, a többi a kereskedelem és szolgáltatások terén működik. Konkrétan elektronikai cikkek – számítógépek és tartozékaik, fehérelektronika, azaz háztartási gépek, fogyasztói elektronika – adásvételével és esetenként szervizelésével, továbbá vendéglátó ipari, nyomdai, idegenforgalmi, szépségápolási szolgáltatásokkal, valamint szellemi tanácsadással foglalkoznak. Bár vállalkozástörténettel kapcsolatos kérdéseket nem tettünk fel az interjúalanyoknak, s ezért nem tudjuk pontosan meghatározni a vállalkozás beindításának okait sem, annyi bizonyos, hogy a vizsgált cégek közül egyik sem kényszervállalkozásként jött létre. Egyetlen olyan cég van, amely a falu volt szövetkezetének privatizációjából kelt életre, vagyis a mostani tulajdonosok felvásárolták a volt szövetkezeti tagok és egyéb korábbi tulajdonos egy részének vagyonrészesedését. A többi cég szabad vállalkozású jogi személy (a kereskedelemmel foglalkozók), vagy koncesszióhoz kötött tevékenységet folytató jogi személy (pl. a vendéglátó ipari vállalkozások, a fodrász és kozmetikai szalon, utazási iroda stb.). Három kivételével valamennyi általunk vizsgált vállalkozásnál meghatározó a tulajdonos(ok) szakképesítése, valamennyien a szakmájukhoz szorosan kötődő területen vállalkoznak. Például az egyetemet végzett programozók számítástechnikai berendezések forgalmazásával foglalkoznak, a palacsintasütödének kitanult szakács a tulajdonosa, a szépségszalonnak érettségizett kozmetikus stb. Ezeknél a vállalkozásoknál szembetűnő, hogy a vállalkozó „nem keresi önmagát", úgy tűnik, a vállalkozás beindításának első pillanatától tudja, mit akar, s a közeljövőben is az adott területen szeretne mozogni, nem tervez változtatást, más vállalkozási területre való „kiruccanást". Más a helyzet annál a három interjúalanynál, akik nem a szakképesítésüknek megfelelő területen vállalkoznak: a gimnáziumi érettségivel rendelkező, azaz szakképesítés nélküli nagykereskedőnél, az ünnepszervező közgazdásznőnél és az egyetemen tolmács-képesítést szerzett gyorsbüfé tulajdonosnőjénél. Az ő vállalkozásaik flexibilisek, abban az értelemben, hogy a piaci követelményeknek megfelelően eveznek eredeti vállalkozási területükről más vállalkozási területre (ma már nem azt csinálják, amit a vállalkozás beindításakor), s elmondásukból következően a jövőben is a piac szükségleteinek megfelelően fognak mozogni. Ehelyütt nem áll szándékomban a jelenség mélyebb elemzésébe bocsátkozni, csupán arra szeretnék rámutatni, hogy ennek lényege nem a „merev" és „rugalmas" vállalkozás-ellentétpáron nyugszik. Hiszen a szakterületükön vállalkozók is rugalmasak, ám valószínűnek tűnik, hogy épp a tanult szakma tüzetes ismeretének köszönhetően, azon belül maradva is tudnak újítani és alkalmazkodni a változó piaci követelményekhez. Ugyanakkor a tanult szakmájukon kívül eső vállalkozást folytató vagy éppen szakképzettség nélküli vállalkozók talán azért váltanak gyakrabban vállalkozási területet, mert a szerzett szakma, azaz a vállalkozás folyamán „menet közben" elsajátított ismeretek kevesebb támpontot tudnak nyújtani az adott vállalkozási terület mélyebb kiaknázásához.A cégek tavalyi forgalmáról három interjúalany nem kívánt nyilatkozni, a többség viszont mondott egy számot, amely a nem verbális kommunikáció jegyeit figyelembe véve talán nem mindig fedte a valóságot, ám válaszként hangzott el a feltett kérdésre, így elvileg és formálisan mindenképpen értékelhető. Ennek értelmében a vizsgált cégek tavalyi éves forgalma 1 millió koronától 60 millió koronáig terjedt. A legnagyobb forgalmat bejelentő cég a legrégebben működő, s az egyetlen termelő cég egyben, ám a többinél a forgalom nem igazán függ össze sem a cég alapítási évével, sem a működési területtel, sem az alkalmazottak számával. A legtöbb alkalmazottja (106) az állami intézménynek van, a magáncégek közül pedig a mezőgazdasági termeléssel foglalkozó vállalatnak (72). A többi cég alkalmazottainak száma kettőtől tizenkettőig terjed, tehát mikro- és kisvállalkozásokról van szó.

2.2. A cégek munkaerőpiaci jellemzői

Valamennyi általunk vizsgált cég alapvető munkaerőpiaci jellemzője, hogy munkaerőt alkalmaz, vagyis munkaadó szerepet tölt be. A továbbiakban a következő kérdésekre keressük a választ:1. Van-e elég olyan szabad munkaerő a munkaerőpiacon, akikkel a vizsgált cégek potenciális alkalmazottként számolhatnak?2. Milyen elvárásokkal rendelkezik a cég jelenlegi és leendő alkalmazottaival szemben? Mennyire felelnek meg a jelenlegi alkalmazottak ezeknek az elvárásoknak? 3. Mit kínál a cég jelenlegi és leendő alkalmazottainak?

A munkaerőkínálat

Amint arról a tanulmány I. részében már volt szó, a dunaszerdahelyi járás területén egyértelműen munkaerő-túlkínálatról beszélhetünk. A munkaadó szempontjából ez kedvező jelenség, hiszen válogathat a szabad munkaerőkből.

A interjúalanyok is igazolták, hogy a járás területén nagy mennyiségű nem foglalkoztatott munkaerő van. Többen szinte ugyanazokkal a szavakkal fogalmazták ezt meg:

„nem probléma új embereket találni", „nem probléma munkásokat találni", „nem gond betölteni az állásokat".

Sőt inkább „sok szakember jelentkezik, meg az asszonyok is a háztartásokból", „túljelentkezés van", „nincs hiány munkatársban, helyben képezik őket, nem is tud mindegyik elhelyezkedni", „túljelentkezés van, sok fiatalnak nincs munkahelye", vagy a legkifejezőbb vélemény: „munkaerőhiányra nem panaszkodhatunk, sok az eszkimó, kevés a fóka".

Arra a kérdésre tehát, hogy van-e elég potenciális munkaerő a dunaszerdahelyi járás munkaerőpiacán, az interjúalanyok határozott igennel válaszoltak. Ugyanakkor azt is elmondták, hogy sem most, sem a közeljövőben nem áll szándékukban új embereket alkalmazni, mert a cégben „telt ház van". Ahhoz, hogy új alkalmazottakat vegyenek fel, a régiek közül kellene valakit elbocsátani, ám mivel jelenlegi alkalmazottaival mindegyik interjúalany elégedett, így nincs ok az elbocsátásukra. [ Egyetlen olyan munkaadó volt, aki függetlenül attól, hogy elégedett az alkalmazottaival, úgy gondolta, valójában jobban járna, ha csökkentené az alkalmazottak számát: „ ha növelni akarjuk a termelékenységet, akkor még kevesebb emberre volna szükségünk, de mivel itt vannak, igyekszünk nekik munkát találni. Még soha senkit nem bocsátottunk el, mindenkinek sikerült munkát találni. De most már az volna jó, ha modern gépeket vásárolhatnánk, minél magasabb legyen a termelékenység, és akkor kevesebb ember kellene."] Az alkalmazottak számának bővítéséről másrészt akkor lehet szó, ha terjeszkedik a cég, vagy ha lényegesen növekszik a forgalma, de ez egyik esetben sincs kilátásban. A forgalom szezon jellegű növekedésével inkább csak a vendéglátóipari cégek számolnak, ezek viszont idénymunkások felvételével fogják megoldani a munkaerőhiányt, nem pedig állandó munkaerő alkalmazásával. Úgy tűnik tehát, hogy az általunk megszólított munkaadók a közeljövőben tudnak tevőlegesen hozzájárulni a dunaszerdahelyi járás munkaerőpiaci gondjainak enyhítéséhez. Megnyugtató viszont, hogy stabil, működőképes, sőt sikeres cégekről van szó, amelyek feltehetőleg képesek lesznek megtartani alkalmazottaikat.

A munkaadó elvárásai az alkalmazottakkal szemben

A nemzetiség nem döntő kritérium az elhelyezkedésnél, állítják egybehangzóan a munkaadók és a munkavállalók is. Az interjúk alapján azonban az derül ki, hogy a munkát kereső magyar nemzetisége a dunaszerdahelyi járás magyar nemzetiségű munkaadóinál – legalábbis a megszólaltatottaknál – fontos szempont. A munkaadók ezt különbözőképpen juttatják kifejezésre:

A) Van, aki a környékről vesz fel embereket, a környéken lakók pedig szinte mind magyarok. Ennél a választásnál több szempont is közrejátszhat:

1. magyar nemzetiségűeket alkalmaz, hogy csökkentse a magyar nemzetiségű munkanélküliek számát,

2. környékbelieket, falubelieket alkalmaz, hogy javítsa a járás, a falu foglalkoztatási helyzetét,

3. olcsóbb munkaerőhöz jut így, mintha például Pozsony-vidékieket alkalmazna.

Ha a legutolsó szempont lenne a legfontosabb, akkor a munkaadók akár Kelet-Szlovákiai munkaerőt is alkalmazhatnának, amely a helybelinél is olcsóbb (van is rá példa, hogy a dunaszerdahelyi járásban foglalkoztatják őket, de ezek nem magyar vállalkozók). E téren azonban minden bizonnyal a nemzetiség és a lokálpatriotizmus a meghatározó szempont.

B) Van, aki kertelés nélkül kimondja, hogy elsősorban magyarokat vesz fel:

„Én Szerdahelyen nem vennék föl szlovákot. (…) Ez nem diszkrimináció, de (…) kimész vécézni, és ott van a falakon, hogy kurva Madari. Nekem nem is annyira a nemzetiség a fontos, hanem az, hogy tudjon magyarul. Aki viszont Szerdahelyen tud magyarul, az biztos, hogy magyar, még ha le is tagadja. (…) De egy megrögzött szlovákot nem vennék föl. Olyat, aki nem szereti a magyarokat."

C) Van, aki elsősorban magyarul tudó alkalmazottakat akar, és mivel nem igazán jellemző, hogy a szlovák nemzetiségű alkalmazott tudjon magyarul, [ Azért van ilyen eset is, pl. „az alkalmazottak többnyire magyarok, két szlovák van, de azok is tudnak magyarul, sot inkább olyan magyar szlovákok". ] magyarokat keres. „A nemzetiség sem volt követelmény, de azért vannak magyar nemzetiségű alkalmazottaink, mert magyarul csak ők tudnak. És nekünk a magyar nyelv is követelmény volt". A következő munkaadói elvárás a nyelvtudással kapcsolatos. Ezt már részben érintettem az előző kritérium, a nemzetiségi szempontok taglalásánál. A nyelvtudás általában nagyon fontos elvárásként szerepel a munkavállalók tudatában, s általában idegen nyelv tudását (angol, német) jelenti. A megkérdezett munkaadók számára is fontos a nyelvtudás, de elsősorban az alkalmazottak magyar és szlovák nyelvtudását értik rajta, hiszen a vizsgált cégek vegyes nyelvterületen működnek. A szlovák és a magyar nyelven való szóbeli (esetenként írásbeli) kommunikáció szinte kivétel nélkül fontos követelmény az interjúalanyok részéről. Egyéb nyelvtudást csak azoknak az állásoknak a betöltésénél követelnek meg, amelyeknél az alkalmazott külföldiekkel is kapcsolatba kerülhet (az árut külföldről is szállító sofőr, külföldi vendégeket is kiszolgáló gyorsbüfé, utazási iroda). Az eddig ismertetett munkaadói követelmények olyan területeket érintettek, amelyek első látásra, egyetlen kérdéssel felmérhetők. Vannak azonban olyan elvárások is, amelyeknél az alkalmasságot nem mindig lehet első pillantásra felmérni. S a munkaadók valójában épp ezeket a követelményeket helyezik az első helyre: a konkrét munkához való hozzáértést és motivációt, a viselkedéskultúrát és külső megjelenést, a munkaadóhoz, munkahelyhez és a kliensekhez való viszonyt.

- tisztaság és rend fenntartása

Munkaerőkeresési stratégiák

A munkaerőkeresés tudatos tevékenység, amelynek az a célja, hogy a munkaadó a rendelkezésre álló szabad munkaerő közül ki tudja választani azokat, akik megfelelnek az elvárásainak. Amint az interjúkból kiderült, ez nem is olyan egyszerű dolog, még az olyan sok szabad munkaerővel rendelkező régióban sem, mint a dunaszerdahelyi járás. Épp ezért a megkérdezett munkaadók saját megbízható, működőképes „fejvadász-stratégiákat" fejlesztettek ki, melyek alapján két csoportra oszthatjuk őket:a) a dominánsan formális csatornákat működtető munkaadókb) a dominánsan informális csatornákat működtető munkaadók.A két csoport szinte azonos arányban képviselteti magát az interjúalanyok között.A dominánsan formális csatornákat működtető munkaadók az intézményesített munkaerőpiaci csatornákat használják munkaerő keresésére. Elsősorban hirdetnek (leggyakrabban az Új Szóban, azután a járási lapban, a falurádióban, az interneten keresztül). A hirdetést nagyon jó módszernek tartják, mert egy-egy hirdetésre nagyon sok munkavállaló jelentkezik, így tényleg van kiből válogatni, s ha nem is tudnak mindenkit felvenni, a jelentkezők adatait tárolják. Így amikor újabb munkaerőre van szükség, már nem kell újra hirdetni, elég elővenni a korábban jelentkezettek névsorát. Figyelemre méltó, hogy a munkaügyi hivatalok és a munkaközvetítő irodák, ügynökségek, vagyis azok az intézmények, amelyek hivatásszerűen foglalkoznak a munkaerőpiac szabályozásával, nem igazán népszerűek a munkaadók körében. Sőt, egyesek nagyon elmarasztaló véleménnyel vannak a szóban forgó intézményekről.„ A munkaközvetítő fölösleges".„Munkaközvetítő irodáról még nincs tapasztalatom (…) ha szükségem van alkalmazottra, akkor azonnal, nem tudom, ők milyen gyorsan tudnának reagálni. (…) És vannak rossz tapasztalatok is, hogy leveszik az emberektől a pénzt, és munkát nem közvetítenek".„Munkaközvetítőben nem jártam (…) minek bonyolítsak valamit, ha el tudom egyszerűbben is intézni. A munkahivatal nem érdekel. Szerintem ott a munkanélküliek nagy része dologkerülő, iszákos, lusta, miért kellene nekem ilyet alkalmazni? Azért, hogy fölvegyem rá a pénzt, aztán a többszörösétől megszabadítson?"A dominánsan formális csatornákat működtető munkaadóknál is sor kerülhet esetleg arra, hogy ismerősön keresztül ismerőst alkalmaznak. A munkaadóknak ezt a csoportját a dominánsan informális csatornákat működtető munkaadóktól e téren alapvetően az különbözteti meg, hogy soha nem alkalmazzák a saját barátaikat, ismerőseiket. Erre különös gonddal ügyelnek. Némely interjúból az is kiderül, hogy van rá okuk.„Rokonokkal, ismerősökkel és barátokkal szeretném továbbra is megtartani a baráti viszonyt és a rokoni kapcsolatot, nem szeretném munka miatt tönkretenni". „Nekem az ismerőseim nincsenek a cégben. Nekem az egyik jó ismerősöm volt a társam két évig, de a végén alig tudtam tőle megszabadulni, pedig ha még együtt vagyunk, már nincs ez a cég, az biztos. Akkor elhatároztam, hogy semmiféle ismerős, barát, rokon nem jöhet ide. Nehogy azt gondolják, hogy nekem tesznek szívességet, ha nálam dolgozhatnak".A dominánsan informális csatornákat működtető munkaadók elsősorban ismeretség útján keresik a munkaerőt. Ismerőseiknek szólnak, ha munkaerőre van szükségük, és ismerősök közül válogatnak. A kiválasztottak nem okvetlenül a saját személyes ismerőseik, de mindenképpen egy a munkaadó által megbízhatónak tartott személy (pl. a már bevált alkalmazott) ismerősei. Ezek a munkaadók abból indulnak ki, hogy az ismerőst eleve le lehet informálni, az ismerős mindig megbízhatóbb, mint egy teljesen idegen munkaerő, aki csak annyit árul el magáról, amennyit jónak lát. „Az alkalmazottaink a személyes ismerőseim. Informatikára jártam, onnan van sok ismerősöm, ha ők nem tudnának jönni, biztosan tudnának ajánlani embereket. Ismerősökön keresztül megbízhatóbbnak tűnik az alkalmazottak keresése. Jobban megbízom azokban, akiket mások ajánlanak". „Az alkalmazottakat személyes ismeretség alapján vettem fel, mert olyanokkal akartam dolgozni, akiket személyesen ismerek és tudom, hogy megbízhatóak, mert nagyon sok pénzről van itt szó".

Speciális eset, amikor a munkaadónak alkalma nyílik arra, hogy nem alkalmazottként ismeri meg a munkaerőt, így később már mint ismerősét foglalkoztatja: például a cégnél gyakorlatozó diákokból választ.

Természetesen a dominánsan informális csatornákat működtető munkaadóknál is előfordulhat, hogy formális csatornákat vesznek igénybe, például akkor, ha ismerősökön keresztül nem találnak megfelelő munkaerőt. Viszont igazán csak az ismerősökben bíznak. Előző kutatásaink alapján [ Lampl Zsuzsanna: Vállalkozók és vállalkozások 1989 után , lásd: Emberi kapcsolatok a vállalkozásban.] azonban megkockáztatható a feltételezés, mely szerint előfordulhat, hogy ezek a munkaadók mélységesen csalódnak az ismerősökben, s akkor átkerülhetnek majd a dominánsan formális csatornákat működtető munkaadók táborába.3. Munkavállalók A munkavállalókkal készült nagyon alapos, részletes mélyinterjúk rávilágítanak a munkaerőpiaci szükségletek, elvárások és a munkavállalók szakképzettségének kölcsönös összefüggéseire. A problémakör annyira bonyolult és sokrétű, hogy komplex elemzése túllépné a tanulmány terjedelmi határait, így a továbbiakban csupán néhány aspektus tömör elemzésére vállalkozhatom.

A dunaszerdahelyi járásból származó interjúalanyok közül kettő alapiskolai, négy szaktanintézeti végzettséggel rendelkezik. Hatan szakközépiskolai, tizen gimnáziumi érettségit szereztek. Öt interjúalany egyetemet végzett.

Az alapiskolai végzettséggel rendelkező két válaszadó fiatalember az alapiskola után a pozsonyi magyar gimnáziumban folytatta tanulmányait, de az egyik otthagyta a gimnáziumot, a másikat pedig eltanácsolták, mert sokat lógott. Ezután egy szakközépiskolában tanult, de onnan is kidobták, újfent a sok hiányzás miatt.

Az egyik fiú munkanélküli, a másik megfordult már néhány munkahelyen. Jelenleg könyvesbolti eladó. Bár ehhez az álláshoz szükséges lenne az érettségi, mégis dolgozhat itt, nyilvánvalóan csak azért, mert az édesanyja a főnöke. Mindkét fiatalember tudatosítja, hogy alapiskolai végzettséggel nincs sok esélyük a munkaerőpiacon, legfeljebb csak segédmunkát végezhetne. Épp ezért mindketten azt tervezik, hogy leérettségiznek. Az egyik a pozsonyi magyar gimnáziumban, a másik egy ismert, s mondhatni, hírhedt pozsonyi szlovák magángimnáziumban, amely a más gimnáziumokban kudarcot vallott, főleg tehetősebb családok csemetéinek biztosítja az érettségizés lehetőségét. Az utóbbi interjúalany a jövőben édesapja családi vállalkozásában szeretne segédkezni.

A szaktanintézeti végzettséggel rendelkezők közül ketten a legfiatalabb, ketten pedig a nyugdíjkorhatár előtt álló nemzedéket képviselik. Esetükben az előzőektől teljes mértékben eltérő életutakról van szó. A két idősebb nő nem saját akaratából választotta az inasiskolát. Az egyik óvónő szeretett volna lenni, a másik egészségügyi nővér, de a családi körülmények nem tették lehetővé, hogy középiskolába járhassanak. Maradt tehát az inasiskola, amelyet könnyedén elvégeztek, de egész életükben többre vágytak. Az egyik megpróbált változtatni a helyzetén, minden adódó alkalmat megragadott, hogy továbbképezhesse magát. Jelenlegi munkahelyével elégedett, sőt úgy érzi, most van végre igazán jó munkahelye, amely a szakképzettségéhez is közel áll. A másik személy erejéből nem futotta továbbképzésre, sem egyéb, a szakképzettségét adó kurzus elvégzésére, mert a család miatt erre nem volt ideje. Pedig a kezdeti időszaktól eltekintve a szakmájában sosem tudott elhelyezkedni. Sokat kellett változtatnia, munkanélküli is volt, de most újra dolgozik.

Mindkét interjúalany vallomásából kicsendül az eltékozolt lehetőség miatti szomorúság. Talán ezért is – s természetesen a munkaerőpiacon szerzett tapasztalataik miatt – fontosnak tartják a szakképzettséget. A gyermekeik már magasabbra jutottak a társadalmi ranglétrán. Ugyanakkor szembetűnő a két asszony optimizmusa: nem félnek a munkanélküliségtől, éreznek magukban annyi pozitív tulajdonságot, erőt és alkalmazkodókészséget, hogy szinte biztosra veszik, bármikor találnának munkát, még ha nem is a szakképzettségüknek megfelelőt. De számukra ennél a szempontnál sokkal fontosabb, hogy dolgozhassanak.

A másik két szaktanintézeti végzettséggel rendelkező interjúalany két fiatalember. Az egyik már most ígéretes vállalkozó, legalábbis munkaszeretete, szakértelme, saját életútjához való pozitív viszonya, tanulási kedve erre a következtetésre jogosít fel. Jelenleg távoktatáson vesz részt egy gimnáziumban, mert érettségizni akar, mellette pedig egy magánvállalkozónak dolgozik, így szerez tudása mellé szakmai gyakorlatot is. A másik interjúalany eredetileg szakközépiskolába járt, de azt otthagyta, mielőtt még kidobták volna rossz magaviselete miatt. Ezután végezte el a szaktanintézetet. Szakmájában azóta sem talált megfelelő állást. Most fűtőként dolgozik, ami teljesen kívül esik a szakmáján, de elégedett az állással, mert „nem kell sokat dolgozni, a kereset viszont ahhoz mérten jó". Már ez a mondat is jelzi, hogy a két fiatal interjúalany életfelfogása között jókora különbség van. Amíg az első fiatalember tudatosan készül a jövőre, a másik (egyelőre) csak lavíroz, ismerősei segítségéből „él", valójában nem tudja, mit is szeretne csinálni.

A szakérettségizett interjúalanyok valamennyien a szakmájukban helyezkedtek el – egy kivételével. Akik a szakmájukban helyezkedtek el, a mai napig dicsérik volt iskolájuk színvonalát, s azt vallják, hogy újra ugyanazt az iskolát választanák. Konkrétan gépipari, egészségügyi, kereskedelmi és vendéglátóipari szakközépiskolákról van szó. Közülük a kétnyelvű kereskedelmi akadémiát végzett interjúalany a legsikeresebb, akinek fiatal kora ellenére – még nincs harminc éves – máris felelős beosztása van, s az előreléptetés útjai is nyitva állnak előtte. Szaktudásán kívül nem kis szerepet játszik ebben mind a magyar, mind a szlovák nyelv tökéletes tudása is.

A többiek szintén elégedettek a munkahelyükkel, még az az interjúalany is, aki nem a szakképzettségének megfelelő helyen dolgozik. Igaz, nála tudatos választásról van szó. Azért hagyta ott eredeti szakmáját, mert sohasem érdekelte, úgy került a szakközépiskolába, hogy számára csak ott volt hely, oda kerülhetett be. Jelenlegi munkahelyén viszont már több továbbképzésen vett részt, több szakmát megtanult, így sokkal biztosabban áll a lábán, mint amikor elvégezte a szakközépiskolát.

A legtöbb interjúalanynak gimnáziumi érettségije van, s a legtöbben a pozsonyi Duna utcai Magyar Tannyelvű Gimnáziumban érettségiztek. Valamennyi interjúalany újra a régi gimnáziumát választaná.

A gimnáziumban érettségizettek valamennyien tovább akartak tanulni. Az egyik férfi felépítményi tanulmányokat végzett, ilyen szakképesítést is szerzett, s máig a szakmájában dolgozik. A többiek egyetemre jelentkeztek. Néhányukat nem vették fel, másokat felvettek, de ők otthagyták az egyetemet, mert nehéznek találták. Akár így volt, akár úgy, valamennyi harminc éven aluli interjúalany szeretne diplomát szerezni, s ennek érdekében újra jelentkeznek az egyetemre. Az átmeneti időszakot különbözőképpen töltik: vannak akik munkanélküliek, mert nem is akarnak elhelyezkedni, ugyanis szakképesítés nélkül csak segédmunkásként dolgozhatnának. Ehhez viszont nincs kedvük, másrészt pedig készülnek az egyetemi felvételikre. Vannak azután olyan fiatalok is, akik elhelyezkedtek, a munkahelyen betanították őket, s most egész jól érzik magukat, de azért nem az a vágyuk, hogy egész életükben például pizzát süssenek vagy sofőrködjenek.

A negyven éven felüli gimnáziumi érettségivel rendelkező interjúalanyok egy kivételével iskolai végzettségüknek megfelelő munkát végeznek, s mondhatni elégedettek, bár ha újra kezdhetnék az életet, újra próbálkoznának a továbbtanulással.

Az egyetlen interjúalany, amely kilóg a sorból, iskolai végzettségének nem megfelelő munkát végez, de attól eltekintve, hogy egyesek szemében ezáltal „nagyot esett", jól érzi magát, hogy egyáltalán van munkája. Szerinte egy negyvenéves, gimnáziumi érettségivel rendelkező nő manapság nem nagyon tud labdába rúgni a munkaerőpiacon.

Az egyetemi végzettséggel rendelkező interjúalanyok egy kivétellel a negyven évesek korosztályából kerültek ki, így az ő vallomásaikban már kész életutak tárulnak fel.

Az idősebb válaszadók nem bánták meg, hogy az adott szakmát választották. Van köztük pedagógus, gyógyszerész, logopédus, újságíró. Valamennyien a szakmájukat gyakorolják, s úgy érzik, sikerült már valamit teljesíteniük. Szakmájuk nem tartozik minden esetben az anyagilag legjobban jövedelmezők közé, de teret ad az önmegvalósításra, s ezt legalább annyira fontosnak tartják, mint az anyagiakat. Önművelődés és tanfolyamok formájában állandóan továbbképzik magukat, s egyelőre nem érzik úgy, hogy a munkaerőpiac vesztesei közé tartozhatnának, bár annak is tudatában vannak, hogy a munkanélküliség veszélyének elvben ők is ki vannak téve.

Az egyetemi végzettségű interjúalanyok között egy harminc éven aluli is van. Pedagógiát végzett, de már hosszabb ideje nem tud elhelyezkedni a szakmájában. Jelenleg munkanélküli. Bár szarkasztikusan fogalmaz, vallomásából érezhető az elkeseredettség. Szakmáját érintő elképzelései, tervei még nem halványultak el, még bízik abban, hogy szerencséje lesz, s valamelyik nyugdíjba vonuló pedagógus helyét mégiscsak elfoglalhatja, de a kétségek érezhetően jelen vannak tömören, de frappánsan fogalmazott mondataiban.

A munkavállalók munkanélküliséggel szembeni attitűdjeit több szempontból is megvizsgáltuk. Ezúttal azonban csak két szeletét ismertetem ennek a komplex problémakörnek:

1. Az interjúalanyok véleményét arról, hogy a munkanélküliség mint társadalmi jelenség szükségszerű velejárója-e a piacgazdaságon alapuló társadalomnak?

2. Milyen kihatással van a munkanélküliség az egyénre és a társadalomra?

Szükségszerű-e a munkanélküliség vagy nem?

Erre a kérdésre nem mindenki tudott válaszolni, de a válaszolók véleménye sem egységes. Három véleménycsoportot különíthetünk el:

a) A többség szerint a munkanélküliség nemcsak a piacgazdaságon alapuló társadalomra jellemző, hanem valamennyi társadalomra, csak különböző formákban jelenik meg. A munkanélküliség természetes állapot, mert nincs annyi munkahely, amennyi szabad munkaerő. Munkanélküliség tehát mindig volt, és mindig lesz. Ezt a véleményt prezentálják a következő kijelentések:

„A munkanélküliség bizonyos szempontból szükségszerű, ezt a gazdaság dinamikája hozza magával". „Szerintem munkanélküliség azelőtt is volt, azt mondják, rejtett munkanélküliség, de ez talán természetes, mert nincs annyi állás, amennyi a nép". „Szlovákiánál fejlettebb országokban is van". „Mindig is lesznek olyanok, akik nem fognak akarni dolgozni". „Szükséges rossz, de ez minden demokratikus államban így van".

b) A másik csoport véleménye szerint a munkanélküliség szükségszerű, de átmeneti állapot, mégpedig mind a társadalom, mind az egyén szempontjából.

c) Az interjúalanyok harmadik csoportjának véleménye szerint a munkanélküliség egyáltalán nem szükségszerű, hanem a rossz társadalmi helyzet következménye, s a rossz csakis rosszat szülhet. A munkanélküliség tehát patologikus jelenség.

„ A munkanélküliség az állam hibája, nem természetes dolog". „Krízisben vagyunk, meg voltunk is". „Nem lehet törvényszerű a munkanélküliség, mert ha nincs munka, azért mégiscsak meg kéne valamiből élni".

A munkanélküliség egyénre és társadalomra gyakorolt hatásai

Bár a munkanélküliség szükségszerűségét illetően megoszlanak a vélemények, abban viszont minden interjúalany egyetért, hogy a munkanélküliség negatív hatással van az egyénre. Ugyanakkor a többség a munkanélküliség társadalomra gyakorolt hatását is kedvezőtlennek minősíti. Miben nyilvánul meg ez a hatás?

a) Az egyén esetében depresszió, rossz közérzet, lemondás a munkáról, idegesség, veszekedések a családban, válások,

b) A társadalom esetében mindez kihat az általános közérzetre, életminőségre, növekszik a bűncselekmények száma, sokan élnek meg az állami juttatásokból.

3.3. A jövővel szembeni várakozások

A vizsgált kérdést illetően alapvetően két csoportra oszthatjuk az interjúalanyokat: a reménykedők és a nem reménykedők, másképp fogalmazva, az optimista jövőképűek és a pesszimista jövőképűek csoportjára. A pesszimisták vannak többen, a válaszadók kb. kétharmadát teszik ki. A határozatlan álláspontra helyezkedők száma elenyésző.

Mi az oka annak, hogy az interjúalanyok többsége nem reménykedik abban, hogy négy-öt éven belül szebb jövő köszönt az országra? „Nincs kitől és mit várni", „bekövetkezhet egy kedvezőtlen politikai fordulat", „nincs összefogás és közös érdek", „minden párt lop, csak meg akarnak gazdagodni", „minden drágul", „nincsenek állások", „az állam nem tudja megoldani a munkanélküliséget" – olvashatjuk a visszatérő válaszokat, amelyekből kiderül, hogy a válaszadók sem politikai, sem gazdasági téren nem érzik biztonságosnak az országot, és úgy gondolják, hogy a (mindenkori) politikusok csakis a saját érdekeiket helyezik előtérbe az ország, a lakosság érdekeivel szemben. Ezért nem tudják megoldani az égető gazdasági és szociális problémákat.

A reménykedők nem tudják felsorolni azokat a konkrét okokat, amelyek bizakodóvá teszik őket. Csupán egyetlen személy válaszolta, hogy „ez a kormány már tesz is az országért", a többiek optimizmusának megfoghatatlan, nehezen definiálható alapja van. Leginkább talán a sorsszerűségben bíznak, abban, hogy „a sok rossz után már törvényszerű, hogy jöjjön valami jó". S ezen a ponton tulajdonképpen az optimisták sem nagyon különböznek a pesszimistáktól, hiszen ők sem látják a javulás jeleit, ők sem hiszik, hogy az ország vezetőitől várhatják a felemelkedési stratégiák beteljesítését. Kérdés tehát, hogy egyáltalán beszélhetünk-e olyan reménykedőkről, akik reális alapokra építenek.

Egy távoli, tíz-húsz éven belüli változásban azért mindenki bízik. Ugyanakkor a javulást elsősorban nem időhorizonthoz, hanem konkrét feltételekhez kötik: a politikai és gazdasági helyzet változása (arról nem esik szó, hogy a változás milyen irányt vegyen), Szlovákia EU-taggá válása, a külföldi tőke beáramlása, külföldi befektetők megjelenése a szlovák piacon, külföldi munkaadók gyarapodása. A legtöbben úgy gondolják, hogy csak a külföldi cégek megjelenése garantálná a munkanélküliség csökkenését, az ország belső forrásból nem lesz képes megoldani ezt a problémát.

„Ha tényleg jönne ide egy külföldi vállalkozó és jól fizetne, akkor szerintem mindenki teljesítene, mert féltenék az emberek a munkájukat. Megbecsülnék a munkahelyüket. Az már olyan kölcsönös lenne, a munkaadó megbecsülné a munkását, a munkás a munkaadóját, és a munka is meg van fizetve, akkor nincs probléma, az már a mennyország".

Az ország jövőjét érintő borúlátó prognózisoknak nyomuk sincs a család jövőjét érintő véleményekben. Legalábbis nem az interjúalany családjára vonatkozó jövőképben. Mintha csak azt gondolnák: „lehet, hogy másoknak nehezebb lesz, rosszabbul fognak élni, de mi nem, nekünk biztosan jobb lesz!"

Csupán egyetlen interjúalany fél attól, hogy a családja helyzete romlani fog. Sokan úgy gondolják, hogy családjuk életében lényeges változásokra nem kerülhet sor, mert idáig is megvoltak valahogyan, és ezután is meglesznek. Ugyanúgy fognak élni, mint eddig.

„Nehéz volt idáig is, jobb nem lesz, ugyanúgy fogunk gürcölni a betevő falatért, mint idáig. Igen nagy spórolást az ember soha nem tehetett meg, most se lesz ez másként. De ha tudok egy picit spórolni, és meglesz az egészségem, akkor meg leszek elégedve".

A legtöbben azonban meg vannak róla győződve, hogy a saját maguk és a családjuk jövőjét illetően nincs miért aggódniuk. A fiatalabb interjúalanyok abban bíznak, hogy ha elvégzik az iskolát, találnak egy jó munkahelyet, vagy a meglevő munkahelyükön kerülnek magasabb pozícióba. Tehát mindenképpen egy szakmai karrierépítési szándék mint a pozitív jövőkép alapja lebeg a szemük előtt. Az idősebb válaszadók tulajdonképpen ugyanennek köszönhetően bizakodnak: a gyerekeik önállóvá válnak, szakmát szereznek, elhelyezkednek, s ezáltal jelentősen csökkennek a családi költségvetés terhei.

Az ország közeljövőjét illetően tehát inkább pesszimizmus uralkodik az interjúalanyok körében. A távoli jövőt illetően is csak abban az esetben látnak reményt a fellendülésre, ha megjelennek Szlovákiában a külföldi befektetők, akik új munkahelyeket létesítenek. Saját családjuk jövőjét illetően viszont sokkal optimistábban nyilatkoztak a megkérdezettek. Jobb esetben felemelkedést, rosszabb esetben az elért szint megtartását várják. Mi erre a garancia? Elmondásuk szerint a saját maguk és családtagjaik személye. Vagyis önmagukban még bíznak. Vagy már csak önmagukban bíznak?

Vissza