Kunze, Thomas: Rumäniendeutsche in einem Land im Aufbruch. = Osteuropa, 2000. 10. no. A 393–A 404. p.

Paul Philippi professzor tíz éven át volt az 1989-ben megalakult Romániai Németek Demokratikus Fórumának a vezetője, egyebekben pedig a Német Szövetségi Köztársaság Érdemkeresztjének tulajdonosa. A romániai németség jelenéről és jövőjéről bukaresti és brassói sajtófórumokon tett közzé cikksorozatot, és Regensburgban tartott előadást. Nézeteit és gondolatrendszerét – némiképp rövidített formában – Thomas Kunze ismerteti.

A romániai németség – a nemzeti eredet szempontjából – nem egységes csoport. Politikailag is csak az I. világháború után alkottak szervezetet, majd ötven év kényszerű szünet után 1989-ben.

Az erdélyi német ajkú lakosság legősibb elemeit szászoknak nevezzük, holott sem Alsó-, sem Felső-Szászországot nem tekintik „kibocsátó hazájuknak"; a XII. században kerültek Erdélybe. A XVIII. században az úgynevezett „landlerek" gyarapították soraikat, akik Ausztriából vándoroltak be Erdélybe. Számukat továbbá a bánáti németek (nem azonosak a bánáti svábokkal) és a szatmári németek növelték, mindkét népcsoport a török kiűzése után került az elnéptelenedett országrészbe. Kevés számban fordulnak elő az ország északi részén a cipszerek, illetve a bukovinai németek, viszont jelentős a romániai nagyvárosi szórványnémetség aránya. A német népcsoportok egy része csak az I. világháború után lett Románia állampolgára.

A nemzetiségi széttagoltság megmutatkozik a Demokratikus Fórum felépítésében is, öt regionális egység munkáját fogja össze: a román ó-birodalmi, a bánáti, a bukovinai, a szatmári és az erdélyi területekét. Románia németségének a teljes létszáma 100 ezer fő, ebből mintegy 60 ezer személy Fórum-tag. Az 1992. évi népszámlálás még 120 ezer némettel számolt, a nürnbergi átmeneti menekülttáborban azonban ez idő óta kb. 45 ezer romániai német fordult meg, az ő számukat le kell tehát vonni a 120 ezerből.

Ami a mindenkori német államhatárokon kívül élő németek megnevezését illeti, ez maga is többször változott a XX. század folyamán. Az 1920-as évekig „külföldi németeknek" nevezték őket (Auslanddeutsche), ügyeikkel a Deutsche Auslandinstitut foglalkozott. A náci időkben a „népi német" elnevezés volt használatban (Volksdeutsche), legújabban pedig a „német eredetűek" kifejezés a hivatalos (Deutschstämmige). Ez a megnevezés történetileg és politikailag egyaránt szerencsétlen: az erdélyi németek nagy része a Rajnától nyugatra (ma Franciaország vagy Hollandia), illetve a keleti Alpokban (ma Ausztria) tudja őshazáját, a távoli eredetre hivatkozás kevés muníciót jelent az identitás megtartásához, – és a hatóságokban is bizalmatlanságot kelt. (A német eredet már csak azért is problémát okoz, mivel a századelőn „birodalmi német", a századvégen „szövetségi német" néven nevezték magukat az anyaországnak nevezett ország lakosai (Reichsdeutsche, illetve Bundesdeutsche). És mi a helyzet a Monarchia más területeiről, például Steiermarkból vagy Karintiából „átköltöztetettekkel"?

Az 1970-es évek végén Helmut Schmidt kancellár kezdeményezésére a korábbi „ius sanguinis" elvet felcserélték a „ius soli" elvvel, az NSZK újfajta kitelepítési politikát hirdetett meg, amely Romániában is az állami politikai akarattal találkozott – az ország német lakosaival szemben. A megindult kivándorlási lavina a német nyelvű kisebbséget a megsemmisülés szélére sodorta, a helyben maradtak számára a „transzfúziós vezetékek" működését megszüntette, ami hamarosan „vér- és oxigénszegénységet" okozott a romániai németek körében. Aligha ez volt az előzetes politikai szándék!

Az NSZK politikájának akkori művelői 200 ezer állampolgárt ki akartak szabadítani a kommunista diktatúra nyomása alól, és e célra kétmilliárd márkát irányoztak elő. Vagyis ennyit szántak a Romániából kitelepülők kártalanítására. Pedig a történelmi igazságtétel azt kívánta volna, hogy azokat kártalanítsák, akiknek hozzátartozóját 1943 és 1945 között német származása miatt a német hadseregbe sorozták be, és elesett (60 ezer fő), akiket a Szovjetunióba hurcoltak kényszermunkára (70 ezer fő) – éppen a ius sanguinisre hivatkozva.

1930 körül 800 ezer volt a romániai németek létszáma. Ez időben számuk a Besszarábiában, Bukovinában és a Dobrudzsában élő németeket is magában foglalta. A romániai németek csoportjai azonban komoly különbségeket mutatnak, elsősorban nyelvjárásukban, de vallási téren is (a bánátiak, a szatmáriak és a bukovinaiak katolikusok, a szászok, a besszarábiaiak és a dobrudzsaiak evangélikusok).

Az erdélyi szászok két évszázados jogi hagyományokkal rendelkeztek, amelyekről csak 1876-ban kényszerültek lemondani. 1919-ben „a szász nép önrendelkezési joga" alapján Romániához csatlakoztak (mint önálló politikai csoportosulás). A náci uralom agresszív kelet-európai politikája idején SS-színezetű rohamosztagokat szerveztek, amelyeket Németországból irányítottak. 1943-ban 60 ezer romániai német fiatalt soroztak a Waffen-SS osztagaiba, ennek a „német idegenlégiónak" igen magas volt a veszteségrátája. 1945-ben az otthonmaradt németeket jogfosztottnak minősítették, és földbirtokaikat elkobozták. Az 1950-es években a Jugoszláviával határos bánáti falvak német lakosságát megbízhatatlannak bélyegezték, és a dunai síkság kietlen vidékeire telepítették. A városok német lakosságát szintén deportálták otthonaikból. A civil szféra és a vallás szervezeteit ugyancsak betiltották, azokban „náci szervezkedést" szimatoltak. 1956-ban, de később is több „jégkorszak" köszöntött a romániai németségre. 1989 után az évszázadok során beidegzett mentalitás ismét jelentkezett: „Mindenki vagy senki!" – és megindult a kivándorlási lavina.

A romániai németség otthon maradt része azonban talpra tudott állni 1989 után, megalakult a Demokratikus Fórum, a modernizált választójog következtében sikerrel juttatta be jelöltjeit a parlamentbe (több körzetben túllépték az 5%-os választási küszöböt). Szívós munkájuk eredményeként a háborús meghurcoltatásokért és elszenvedett károkért is sikerült a kárpótlásukat törvénybe iktatni, sőt földtulajdonukat is – részben – visszakapták, bár ez a procedúra közel egy évtizedig tartott. A romániai német kisebbség fontosnak érzi a román–magyar megbékélés folyamatát nemzetközileg és az országon belül, a kisebbségek részvételét a kormányban és a nemzetiségi kormányszervek támogatását pedig programszerűen vallja.

Lukáts János

Vissza