Troebst, Stefan: Balkanisches Politikmuster? Nationalrevolutionäre Bewegungen in Südosteuropa und die „Ressource Weltöffentlichkeit". = Osteuropa. 2000. 110. no. 1254–1265. p.

A nevezett stratégia fogalmát (önmagában lefordíthatatlan német megnevezéssel) eredetileg közel-keleti összefüggésben vezette be a szakirodalom (Thomas Scheffler, szerk.: Ethnizität und Gewalt. Hamburg, 1991.), de az, amit takar, történetileg balkáni eredetű jelenség, és azóta is a balkáni konfliktusok jellegzetes típusa. Elve a következő: túlerőben lévő hatalmi centrum szüntelen ingerlése rajtaütésszerű (gerilla vagy terrorista) csapások formájában – hazárd számítással az erősebb fél pusztító ellencsapását váltja ki, ami adott esetben nemzetközi konfliktuskezelést kényszerít ki. Az eredeti heroikus akciók a későbbiekben átváltanak az öncélú áldozat-szedés hidegvérű, anarchista gyakorlatára. (Az elemzés ereje természetesen az eseménytörténet részletező felidézésében rejlik, ezt azonban lehetetlen a jelen összefoglaló formában visszaadni. – K. S.)

A módszer a „Nagy-Görögország" visszaállítására összeesküvő fanarióták (1821, Üpszilantisz és társai) leleménye, akik Oroszország fellépését kívánták elérni az Oszmán Birodalom ellen. Ők maguk nem értek ugyan célt, de a minta sikeresebb követőkre lelt a Peloponneszosz helyi felkelőinél, akik – a kiprovokált megtorlások révén – igen rövid idő alatt fel tudták hívni magukra Európa figyelmét, kiváltva az angol–német romantikus filhellénizmus mozgalmát, amely olyan nevezetes személyiségeket vonzott magához, mint lord Byron. Az önmagában elméleti ízű, irodalmias mozgalomnak hosszabb időre volt szüksége arra, hogy áthassa a politikai közvéleményt, mígnem 1827-ben katonai intervencióra került sor.

Mint ismeretes, a fanarióták az 1870-es években újra felbukkantak, ezúttal Bulgária érdekében, és akciójuk valamivel sikeresebbnek bizonyult az előzőnél. Inkább paradigma értékű mégis az 1903-as macedón felkelés (Thesszaloniki), amely röviddel kegyetlen leverése után az övezet átmeneti nemzetközi ellenőrzéséhez vezetett. A felkelők akciói (túsz-szedés, tömegmerényletek) és a hatalom brutális eljárása egyként sokkolta a felajzott sajtóközlésekkel elárasztott nemzetközi közvéleményt. A sajtó nemzetközi nyilvánossága ebben az időben már erős sodrású dinamikával gyakorolt befolyást a közgondolkodásra. A macedónkérdés körül forgott, és helyi provokációk sorával kezdődött az első és második balkáni háború is (1912–1913), s a konfliktuskör túlélte a világháborút, de osztatlan nemzetközi támogatottságot már nem élvezett (a tengelyhatalmak operáltak vele).

Minden eddiginél látványosabban napjainkban elevenedett meg újra a stratégia, mégpedig Koszovóban. Az albán radikálisok (UÇK) a Koszovó-kérdést negligáló daytoni szerződés (1995) után – görög és makedón példák szerint, de új elemeket is bevetve – dobtak kesztyűt, előbb az albán mérsékelteknek (I. Rugova Demokratikus Ligája), végeredményben azonban Belgrádnak. Ez egyfelől egy sor üzenet célzatú merénylet formájában öltött testet, másfelől vállalták a szerb ellenlépéseket, amelyeknek áldozatai – természetesen – a koszovói falvak civil lakosai lettek. A CNN-televízió „önzetlenül" biztosította az események legteljesebb körű nemzetközi nyilvánosságát. A mérkőzés menetébe be volt programozva a végtelen eszkaláció, ami az UÇK nyilvánvaló veresége mellett, a menekülő százezrek látványából kovácsolt tőkét számára – a NATO-beavatkozással, Belgrád elvonulásának nemzetközi kikényszerítésével. A koszovói háború a fegyveres küzdelem elvesztése mellett lényegében az UÇK teljes győzelmével végződött, még ha az adminisztratív ellenőrzés nem is jutott a kezére. Az UÇK fellépése és ténykedése a balkáni típusú, nemzetközi beavatkozásra játszó felszabadítási stratégia eddigi legtisztább megvalósulása, egyben azonban azt is kézzelfoghatóan megmutatja, hogy ennek a stratégiának mi az ára: civil színtéren kerek 1 millió menekült és legalább 10 ezer halott.

Komáromi Sándor

Vissza