Rauschenbach, Brigitte: La mémoire des traumatismes collectifs et la politique de réconciliation. Variations sur un thčme avec accent allemand. = Revue d’études comparatives Est-Ouest, 2000. 31. vol. 1. no. 7–32. p.

A berlini fal ledöntése és a kelet-európai kommunista országok összeomlása a múlttal való heves szembesülést váltotta ki az emberekből szerte Európában. E szembesülések során nyilvánvaló lett, hogy a II. világháború sokkoló eseményeinek mind a mai napig munkálnak a következményei, sőt újabb konfliktusok kiváltói lehetnek. B. Rauschenbach politikatudományi professzornő elsősorban a német példán mutatja be a sokkhatások folytonosságát. Mindenekelőtt azt kívánja bebizonyítani, hogy az emlékezet demokratikus kultúrájának elutasítása megbosszulja magát, és hosszú időre feleslegessé tesz bármiféle megbékélési politikát.

A koszovói háború kapcsán került a média nyelvébe a traumatizmus szó. Az Elűzött Szudétanémetek Egyesülete ez idő tájt azonnal kinyilvánította a saját hazához való jogot, és nyomban előállt követeléseivel. Kevésbé követelőzve, de hasonlót fogalmazott meg Karl Schlögel történész is 1999 májusában egy szemináriumon, amikor Németország politikai légkörére célozva kijelentette: „végre megindul a tudósításáradat, amelyet mindenhol, minden párt meg kell, hogy hallgasson". A traumák kimondása, a „veszteség topográfiája" önmagában is hozzásegít – szerinte – az identitás megtalálásához.

Németországban, a szerbiai háború kapcsán azonnal fölmerült a közbelépés morális kötelességének kérdése. Váltakozó hevességgel, de többen a II. világháborús koncentrációs táborokra asszociáltak (J. Habermas, Sibylle Tönnies, J. Fischer), és ítélték el az eseményeket. Schröder kancellár meglehetősen pragmatikusan fogalmazta meg, hogy Németország immár politikailag felnőtt, azaz akár a katonai felelősséget is vállalnia kell. A következő kormány azonban a háború következményeire is gondolva a háború elkerülését pártolta.

Valójában Nyugaton teljességgel hiányzott egy használható szerbiai béketerv. Hans Koschnik szövetségi szakértő óva intett mindenkit a túlzott várakozástól, hogy tudniillik Szerbiában hamar bekövetkezne a megbékélés. Ezzel kapcsolatban utal vissza B. Rauschenbach arra a tényre, hogy annak idején Németország is megkezdte az újjáépítést Hitler bukása után, de ezt az időszakot még nem lehetne gyógyult állapottal is jellemezni.

Hannah Arendt személyes tapasztalatai a II. világháború utáni Németországban most is aktuálisak lehetnek Koszovóra alkalmazva őket. Nevezetesen az ellenségeskedés befejezése és a traumatizálódott csoportok közötti megbékélés elképzelhetetlen, ha az áldozatok nem bocsátanak meg. (Arendt itt speciálisan a zsidóság részéről kinyilvánított megbocsátás felszabadító erejéről beszélt.) De vajon a tegnapi hóhérok mától vagy legkésőbb holnaptól együttérzők, politikailag figyelmesek lesznek rögtön, ahogy áldozataik és ellenségeik megbocsátanak nekik?

Hermann Lübbe filozófus és politológus válasza erre (1983-ban) az volt, hogy hóhérok és gyilkosok mentális átalakulása nem éppen szimmetrikus belátás alapján zajlott le a német társadalomban. Ő úgy értékelte, hogy a személyes és intézményes hallgatás nem az elfojtás, hanem a bűnösség elismerésének az egyértelmű jele. E nézet leginkább a Mitscherlich által 1967-ben megfogalmazott érveléssel ellenkezik, miszerint annak a nemzetnek, mely érzéketlenül csak a gazdasági növekedésre koncentrál, kevesebb esélye van a demokráciára. Lübbe éppen az ellenkezőjétől tartott, hogy ti. az újabb generáció annyira azonosul az áldozatokkal, hogy egy a meglévőnél még közvetlenebb, törvényes demokráciát akar. Kimutatta azt is, hogy a nyugati–keleti megosztás következtében a németek mindig a „másik" felet tették felelőssé a történtekért a II. világháborút követő időszakban.

A ’60-as évek második felében Nyugaton kitört lázadások a hatalom és az annak való engedelmesség ellen, vajon az elfojtott auschwitzi traumában gyökereztek? Lübbe egyszerűen a születési dátummal, ti. hogy ennek az ifjúságnak már nem volt biográfiai kapcsolata a Harmadik Birodalommal, magyarázza a tradíciók és intézmények elvetését. Három évvel később, 1989-ben tört ki a történészek konfliktusa. Azóta a történelem kikerülhetetlenül napirenden van, s vele együtt a traumákra való emlékezés is.

B. Rauschenbach H. Arendtnek ad igazat, aki szerint a bűncselekmények éppen hogy a második generációig is pusztítanak. A német szülők nem akarták pszichikailag terhelni gyermekeiket, ezért legfeljebb csak suttogva, titokban beszéltek a II. világháborúról. Ilyen módon a gyerekek inkább cinkosaikká lettek. Abban viszont egyetért Lübbével, hogy a ’60-as évek diáklázadásai kezdetben nem a szülők hallgatására adott reakciók voltak.

A Shoah túlélőit sújtó traumákat is többféleképpen értelmezik. Nemcsak résztvevők és együttműködők voltak, hanem a tévesen értelmezett bűntudat öngyilkosságba is küldött többeket (Améry, Celan, Primo Levi).

A kollektív identitás egyébként mind a mai napig nem volt képes kielégítő politikai kifejezést találni. 1989-ben a demokratikus jelszó: „A nép mi vagyunk" nemzeti valutává változott: „Egy nép vagyunk". Erre azóta sokféle magyarázat létezik. Vannik D.Volkan pszihoanalista egyenesen „választott traumákról" beszél. Példaként a szerbek rigómezei vereségét említi, ami generációról generációra, mitikus módon az önazonosságot erősítette bennük.

Christian Meier szerint azonban Auschwitz emlékére nem érvényesek többé a felejtés szabályai. Semmilyen más történelmi tényről, színhelyről nem esett annyi szó Németországban, a XX. század második felében, mint Auschwitzról. Az is igaz, hogy az újraegyesítés egyúttal fölélesztette a múlt pángermán eszméit is. Az NDK Állambiztonsági Minisztériumában 80 kilométernyi dokumentum bizonyította, hogy nemcsak megfigyeltek, de besúgók is szép számban éltek az országban. Az áldozatok nemcsak jogállamot, de igazságot is követelnek, a vádlottak vagy gyanúsítottak tiltakoztak a rájuk vonatkozó iratok nyilvánossá tétele ellen. Az emlékezés polarizál, nemcsak megbékéltet. A II. világháború befejezésének 50. évfordulója alkalmából rendezett vándorkiállítás erősen megosztotta a német lakosságot. (Pl. Martin Walser írásai heves vitákat váltottak ki.) Az elfojtott indulatok puszta emlegetése is nagy vihart keltett Németország határain túl is.

1989 után a múlt újraértékelése nem pusztán a német nemzet feladata (K.Wojcicki). Tony Judt angol történész szerint a II. világháború utáni egész Európára jellemző a közvetlen múlt gólemmé fetisizálása, épp ezért a nyugatiaknak éppúgy felül kell vizsgálniuk a korszakról szóló szakirodalmat, mint a keletieknek. Helmut König politológus nemrégiben úgy gondolta tovább Arendtnek a háborúról és forradalomról szóló tézisét, hogy míg a háború és a forradalom a traumák emlékét szaporítja, addig az emlékek helyes értékelése a múlt traumatikus hatalmával való szakításhoz vezethet.

A tanulmány bevezetőjében említett, napjaink emlékezéshullámának hozadéka eszerint éppen valódi perspektívát nyújthat a politikának. A különféle oldalról belépő emlékek, traumák ütköztetése nem a bevált gyakorlat szerinti egységesítést szolgálják ugyanis, hanem a lehetséges árnyaltabb szempontok figyelembevétele előre mutathat.

Gyakorlatilag lehetetlen megbékélésről, a traumák emlékéről beszélni addig, míg meg nem válaszoljuk a kérdést: ki milyen szinten ismeri el nyíltan bűnösségét? Csak aki fölülvizsgálja saját előítéleteit a másikkal szemben, az képes saját bűnösségét meglátni (Horkheimer, Adorno). Ezt nem tette meg a politika a Balkánon.

Persze kérdés, hogy a lelkészek szerepét a pszichoanalízisnek kell-e átvennie? Heinz Kittsteiner a modern lelkiismeretről azt tartja, hogy az Auschwitz óta átmoralizált politika következtében születtek meg az azt legitimálni kívánó formák. Vagyis legalább annyi bajt okoz, ha a traumatizált gyakorlaton keresztül ítéljük meg a valóságot, mint ha az erkölcsön keresztül. Pontosabban egy tett motivációi nem ragadhatók meg teljességgel valamiféle ésszerű elemzés által. Nem a politika liberalizálását akarja Kittsteiner, hanem a tisztességet; a demokráciáknak különben is átláthatóknak kell lenniük, nem úgy, mint a diktatúráknak.

Tony Judt utal rá, hogy nehéz a történelmet 1945-ben elkezdeni. Hiszen a kollektív traumák még régebbre mennek vissza. Németország esetében az I. világháborút lezáró békekötés vezetett 1933-hoz, és onnan 1945-höz. Érdekes, hogy éppen a franciákkal tudott leghamarabb megbékélni Németország, azokkal, akiknek viszonylag kevés halottjuk volt a II. világháború során, és maguk is beszennyeződtek a kollaboráns politikával.

A jelenlegi, szükséges megbékélések persze más logika mentén is működhetnek. Például Koszovóban még esetleg beláthatatlan ideig jelen kell lenniük a békefenntartóknak ahhoz, hogy a traumákat őrző szerbek és albánok együtt tudjanak élni. Fölmerül azért az a kérdés is, hogy a szerbek miért nem adnak valami másik helyszínt a sebek gyógyulásához, mint éppen a hóhérral való mindennapi együttélés helyszínét?

Az NSZK-ban számos intézmény, helyi szervezet, együttműködési kör működött a szomszédokkal való megbékélés előmozdítása érdekében, s ez nem feltétlenül csak pénz kérdése volt. (Azonban ha valaki polgári szolgálatos katona akar lenni, az ma is hosszabb ideig szolgál, és önköltséget fizet.) Kérdés, hogy ha a legidősebbek még mindig cipelik az emlékezet traumáit, nem lehetne-e legalább az európai ifjúságot összehangolni a sebek begyógyítására? Vajon mire lenne szüksége ehhez a politikának: pénzre vagy bátorságra?

Kakasy Judit

Vissza