Štefan Šutaj:

Szlovák–magyar interetnikus kapcsolatok és statisztikai asszimiláció a dél-szlovákiai galántai járásban^*

[* A tanulmány Slovensko–madarské vztahy a štatistická asimilácia na juhu Slovenska (na príklade okresu Galanta) címmel a Pozsonyban megjeleno Etnologické rozpravy címu folyóirat 1998. évi 2. számában jelent meg. Az itt közölt változat a szlovák szöveg rövidített, statisztikai táblázatok nélküli fordítása. ]

Slovak–Hungarian interethnic relations and statistic assimilation in the South-Slovakian district of Galánta

Az asszimiláció napjaink szlovákiai társadalmi életében az egyik leggyakrabban használt fogalommá vált. Olyan összefüggésekben találkozhatunk vele, mint Csehszlovákia kettéválása, a szlovákok élete Csehországban és Magyarországon, a történelmi Magyarország szlovák múltjának értékelése, a szlovákiai magyarok, ruszinok, ukránok helyzetének értékelése, sőt a szlovákok helyzete Dél-Szlovákiában.

A figyelem középpontjában elsősorban a szlovák–magyar kapcsolatok állnak. A magyar politikai pártok követeléseit, érvelésük alapján, nem kis mértékben a szlovákiai magyar kisebbség lehetséges asszimilációjától való félelem motiválja, abban az esetben, ha nem biztosítják számukra az önkormányzatiságot a kultúra és az oktatás területén. Hasonlóan a szlovák oldalon is munkál az asszimilációtól való félelem Dél-Szlovákiában, amit a közép-európai régió történelmi fejlődési sajátosságaival lehet magyarázni, s ezek a szlovák aggodalmak fontos részét jelentik a szlovák–magyar kapcsolatokkal foglalkozó szlovák politikusok cikkeinek és felszólalásainak. Mi több, a dél-szlovákiai szlovákok úgynevezett surányi mozgalmának érvrendszerében ez a jelenség központi szerepet játszik. Az egyes etnikai csoportok politikusai és publicistái folyamatosan azt bizonygatják, hogy az asszimiláció a nemzet kárára van.

Például a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának képviselője, Csáky Pál 1993-ban, a szlovák parlamenti delegáció strasbourgi tartózkodása idején átadta a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom memorandumát, amely egyebek közt a következőképpen fogalmazott: „Az asszimiláció hatására csökken a szlovákiai magyarok arányszáma, amely 1961-ben az összlakosság 12,4%-a, 1970-ben 12,2%, 1980-ban 11,2%, 1991-ben pedig 10,8%" volt. A memorandum ezt a csökkenést néhány szlovákiai város példáján mutatta be. Erre Pozsony, Dunaszerdahely, Léva, Nagykürtös és a tőketerebesi járás esetét hozta fel. Az ezzel ellentétes meggyőződést vallók számára biztosan nem lenne nehéz olyan városokat felsorolni, ahol ez éppen fordítva van.

J. Kostelný más nézőpontból mutatott rá a problémára. „Az egyik oka annak, hogy a szlovákok száma csökken Dél-Szlovákia városaiban és községeiben, a szlovákoknak szlovák környezetbe való elköltözése is lehet. Ennek a belső migrációnak különböző okai vannak. Többségében családi jellegű okokról van szó, de bizonyára az a tény is közrejátszik, hogy a többségében magyarok által lakott régiók sok szlovák számára nem felelnek meg, mert nem akarnak állandóan a magyar kisebbséghez alkalmazkodni abban a környezetben, amelyben élnek. Kostelný szerint közvetlen vagy közvetett nyomás esetei is előfordulnak, amikor a szlovákok elköltözésének az okát a helyi többségnek arra irányuló magatartásában jelölhetjük meg, hogy a magyarok etnikailag „tisztább" környezethez „jussanak".

I. Minár kiszámolta, hogy Dél-Szlovákia tizenegy járásában 1991-ben 642 811 szlovák élt, ami 54,4%-os arány. Ez 2%-kal kevesebb, mint 1961-ben volt. Ezzel szemben a szóban forgó járásokban 506 845 (42,9%) magyar élt, ami 0,1%-kal több, mint 1961-ben. Ebben az összefüggésben Minár aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy ebben a régióban Szlovákia európai uniós csatlakozásával kapcsolatban sor kerül az eurorégiók kialakítására. A szövegből kiderül: a szerző fél, hogy a további fejlődés az itt élő szlovákoknak a magyar kisebbséghez való asszimilációjához vezethet.

A szlovákiai magyarok asszimilációjával kapcsolatosan határozott véleményének adott hangot Duray Miklós, a Magyar Koalíció Pártjának vezető politikusa, aki egyebek közt a következőket állította: „A Szlovákiában élő magyarság a hetvenöt éves szervezett és erőszakos asszimiláció áldozata. Az éves statisztikák és a népszámlálási adatok különbségéből az 1970-es évektől ki lehet számolni a szlovákiai magyarság számának alakulását. A születési és halálozási adatok összevetése alapján a magyar kisebbség asszimilációs veszteségét évente a természetes szaporulat 50–70%-ára tehetjük."¹ [1 Slovenské národné noviny , 20. szám, 1995. 05. 16. Duray, M.: Sedemdesiatpät rokov felvidéckych Madarov – 2. rész.] Léteznek ezzel szemben olyan állítások is, melyek szerint a szlovákiai magyar lakosság számának növekedése, az alacsony természetes növekedést tekintve a szlovák nemzetiségű lakosság asszimilációjának eredménye. „A szlovákiai magyarság lélekszámának csökkenését hangsúlyozva gyakran elfelejtik azt a tényt, hogy az utóbbi tíz évben a magyarok száma 7 251 fővel nőtt, és hogy ezt a növekedést – tekintettel a magyar lakosság reprodukciójának alacsony szintjére – főként a magyar környezetben élő nem magyar lakosság asszimilációja eredményezte. Ha az egyes vegyes dél-szlovákiai helységek állapotából indulunk ki, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a magyar nemzetiségű lakosság százalékos aránya éppen annyival nőtt, amennyivel az ott élő szlovák nemzetiségű lakosság száma csökkent."² [2 Deák L. és kol.: Štátnopolitické záujmy Slovenska v medzinárodnom kontexte. In: Slovakia puls . Bratislava 1993. 181. p.] A magyar nemzetiségű lakosság természetes növekedésének alacsony szintjét alátámasztják a szlovákok és magyarok természetes szaporodásának adatai is (lásd az 1. számú táblázatot).³ [3 Ocovský, Š.: Demogeografické podklady a vyskum národností. In: Slovakia puls . Bratislava 1993. 207.p.] Fontos azonban figyelembe venni azt is, hogy a számok növekedése mindkét nemzetiségnél a romák rovására történik.Érdekes tényeket közölt ezzel kapcsolatban Vladimír Srb, cseh statisztikus. Kiszámolta, mennyiben különböznek a lakosság számának növekedését, illetve csökkenését tükröző nemzetiségi adatok a rendszeres népszámlálások során felmért állapottól, illetve azoktól az adatoktól, amelyeket az újszülöttek és az elhunytak nemzetiségek szerinti különbségéből kiszámított népmozgalmi egyenleg alapján (ezek forrásai a születési és halotti anyakönyvi kivonatok) tartanak nyilván. 1961–1970 között a népmozgalmi egyenleg adatai és a népszámlálási adatok között jelentős különbség figyelhető meg a lakosság nemzetiségi megoszlásában: a népszámlás során 11 044 fővel volt kevesebb a szlovák nemzetiségű személy, míg a magyarok 3 026 fővel többen voltak. Ez a trend igen látványosan megváltozott 1970–1980 között. Az összehasonlításból kitűnt, hogy az 1980. évi népszámlálásnál 22 740 fővel több szlovák nemzetiségűt írtak össze a mérlegben kiszámítotthoz képest, míg a magyarok népszámlálás szerinti száma 22 784 fővel kevesebb volt. Az 1980–1991 közötti népmozgalmi adatok és a népszámlálási eredmények összehasonlítása alapján a roma nemzetiséghez való tartozás vállalása mértékét is pontosítani lehetett. Ennek következtében mindkét nemzetiségnél csökkenés regisztrálható: a szlovákoknál ez a szám 55 354 fő, a magyarok esetében pedig 7 224 fő. Bár Srb tanulmányának címe az asszimilációról szól, ennek ellenére maga a szerző ezekre a nemzetiségi módosulásokra a nemzetiség megváltoztatásának fogalmát használta.⁴ [4 Srb, V.: Asimilace a preklánení národnosti obyvatel v Ceskoslovensku ve svetle scítání lidu 1950–1991. Demografie , 38. 3. 160. p.] 1960–1991 között a nyilvántartási adatok és a népszámlálási adatok alapján a különbség a szlovák nemzetiség esetében 43 658 fő hiányt jelzett, míg a magyaroknál a népmozgalmi adatok alapján feltételezett számnál 26 982 fővel kevesebb személyt írtak össze a népszámlálások. A szlovákok, magyarok és ukránok veszteségei mellett – az 1991. évi népszámlálás alapján – egyidejűleg nőtt a romák száma. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a nemzetiségi változások csak ebben az irányban következtek volna be. A nemzetiségi identitásváltás folyamata a szlovákok és magyarok között ebben az időszakban szintén megfigyelhető. Magától értetődő, hogy a felerősödő nemzetiségi önazonosulási folyamattal, mely a szlovákiai romák körében végbemegy, a további népszámlálások is elfedik az asszimilációs folyamatokat (nemzetiségváltási jelenségeket) a szlovákok és a magyarok között, ami tág teret nyújt annak találgatására, ki kit is asszimilál. Ha a fent közölt adatok nem is teszik lehetővé az asszimilációs folyamat irányának meghatározását, rámutatnak az asszimilációval kapcsolatos jelenségek bonyolultságára, és az ezekkel kapcsolatos megnyilatkozások leegyszerűsítéseire. Még maguk Szlovákia szlovák és magyar nemzetiségű lakosai is – a kutatások alapján – visszaigazolják az asszimilációtól való félelmet, amelytől fenyegetettnek érzik magukat.1990 májusában Szlovákia nemzetiségileg vegyes területein végeztünk kutatásokat, melyeknek célja a szlovákok és a nemzeti kisebbségek viszonyának feltárása volt. Ez volt az első szociológiai vizsgálat, amely a nemzetiségi viszonyokat mérte fel az 1989. évi fordulatot követően. Ebben a magyar nemzetiségű válaszadók 55,3%-a fejezte ki azt a véleményét, hogy Szlovákiában nagymértékű elszlovákosodás figyelhető meg, és 1,8%-a mondta azt, hogy elmagyarosodás volt. A szlovák nemzetiséghez tartozó válaszadók többségében azt a nézetüket fejezték ki, hogy nem történt sem aránytalan elmagyarosodás, sem elszlovákosodás. Ennek ellenére a válaszadók 12,1%-a azon a nézeten volt, hogy aránytalan elszlovákosodásra került sor, míg a megkérdezett szlovákok 14,1%-a azt állította, hogy az elmagyarosodás volt aránytalanul magas. Egy másik közvélemény-kutatásból (melyet a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala végzett a Szlovák Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézetével közösen 1993 júniusában Dél-Szlovákia nemzetiségileg vegyes lakosságú járásaiban reprezentatív minta segítségével), a szlovák–magyar együttélés jövőjéről vallott nézetekről és az asszimilációból eredő félelmekről kaphatunk képet. A mintából körülbelül a szlovákok fele fejezte ki félelmét a szlovákok asszimilációjával kapcsolatosan Dél-Szlovákiában, míg a minta magyar része ellenkezően nyilatkozott. A magyar nemzetiséghez tartozó válaszadók is kifejezték ugyan félelmüket az asszimilációval kapcsolatban, a kutatás eredménye alapján azonban megállapítható, hogy a magyarok asszimilációtól való félelme kisebb (a minta 15%-a jelezte ilyen irányú aggodalmát), mint a szlovákok félelme az asszimilációtól ezeken a területeken.

Az asszimiláció az ember belső, rejtett dimenziójában lezajló folyamat: az ember etnikai identitásának önkéntes változtatása, a többségi környezet külső etnikai jegyeihez, nyelvéhez és kultúrájához való alkalmazkodás. Ezt a többtényezős folyamatot az emberben nem lehet leegyszerűsítve szemlélni, hiszen például már az asszimiláció bekövetkezése előtt ki kell alakulniuk a belső átalakulás bizonyos feltételeinek. Szlovákia déli része ebből a szempontból ideális hely az asszimilációhoz. Hosszú évszázadok óta élnek egymás mellett szlovákok és magyarok. Létezik a kultúrák közvetlen egymáshoz kapcsolódása, például a népi, falusi építészet, a táplálkozás, folklór és az életmód terén.⁵ [5 Abból a számos munkából, melyek ezt a tényt támasztják alá: Králiková, G.: Niektoré poznatky zo štúdia vzájomných vplyvov obyvatelov Košíc a okolitých obcí. Národopisné informacie , 1990. 2, 125–127. p. Škovierová, Z.: Kooperácia a spolužitie v etnicky zmiešanom dedniskom spolocenstve. Etnologické rozpravy , 1994. 1. 68–72. p. Paríková, M.: Problematika výskumu slovenských presídlencov z Madarska v obciach južného Slovenska. In: Krupa, O. (ed.) 275 rokov Békéšskej Cabe . Békéšska Caba, 1995. 79–85. p. Krupa, O.: Vzájomné interetnické vplyvy vo výrocnom zvykosloví v Pribete a Nesvadboch. In: Etnokultúrny vývoj na južnom Slovensku . Bratislava 1992. 127–147. p. stb.] Az alapvető korlátot a nyelv jelenti, mivel a szlovák és a magyar nyelv között nincsen nyelvszerkezeti, szókincsbeli hasonlóság, azonosság. A múltban mindkét nyelv kölcsönösen gazdagította egymást, és átvettek szavakat egymástól. A már felsorolt különbségek ellenére Dél-Szlovákia lakosságának egy része, nem csak a magyarok, de a szlovákok is, mindkét nyelvet ismerik.⁶ [6 Errol ír például Szabómihály G.: Niektoré znaky publicistického štýlu v menšinových podmienkach. In: Krupa, O.: (ed.) 275 rokov Békéšskej Cabe . Békéšska Caba, 1995. 79–85. p. A magyarországi szlovákok helyzetérol: Gyivicsán, A.: Anyanyelv, kultúra, közösség. A magyarországi szlovákok . Budapest, 1993. Kadlecová, A.: Jazyk – jeden z faktorov tvorby etnického povedomia. Národopisné informacie , 1993. 2, 7–17. p. stb.] Az asszimiláció mindenkinek a belügye, s a belső feltételek, a konkrét személy életfeltételei alapján valósul meg. Olyan tényezők játszanak szerepet, melyek közvetlenül összefüggnek az ember legközelebbi családi környezetével (vegyes házasságok, rokoni kapcsolatok) vagy a külső körülményekkel (a környezet, melyben az ember él, s annak szükséglete, hogy alkalmazkodjon a környezetéhez), annak a társadalomnak a gazdasági és politikai feltételeivel, melyben az egyén él. Abban az esetben, ha az asszimiláció tömeges méreteket ölt, kollektív jelenségként is értelmezhető.Az etnikai asszimiláció mellett a mi közép-európai régiónkban létezik a nemzetiségváltásnak az a formája is, amely politikai nyomás eredménye. Az asszimilálódott személyek továbbra is megmaradnak saját, eredeti kultúrájuk keretei között, a családon belüli kommunikációban azt a nyelvet használják, mely közelebb áll hozzájuk. Az asszimiláció csak a statisztikai mérésekben mutatkozik meg. Régiónk történetében éppen ez a statisztikai asszimiláció az, mellyel a valóságban legtöbbet találkozunk. A politikai nyomás a határváltoztatások, a gazdasági és politikai előnyök megszerzése által motivált döntések eredménye. Az etnikai identitás, melyet úgy tekinthetünk, mint „a csoporthoz való tartozás és lojalitás megélését, mégpedig ahhoz a csoporthoz, melyhez az egyén saját bevallása szerint tartozik."⁷ [7 Bacová, V.: Etnická identita a historické zmeny . Bratislava, 1996. 78. p.] Az etnikai identitás tehát nem mindig van összhangban a deklarált etnikai hovatartozással és a népszámlálás statisztikai kérdőívére adott válasszal.Van-e akkor értelme asszimilációról beszélni? Nem csupán a nemzetiségnek olyan külső módosulásáról beszélhetünk, ami a politikai, gazdasági feltételektől függ? Vagyis az asszimiláció olyan politikai akciók függvénye, melyek a lakosságot a nemzetiség megváltoztatására kényszerítik.Az asszimiláció, mely természetes ráhatással, a szomszédos, progresszív kultúra közeledésével és elfogadásával megy végbe, természetes jelenség az etnikailag vegyes társadalomban. Veszélyessé akkor válik, ha a társadalom egyik fele olyan feltételeket alakít ki, hogy a más nemzetiséghez tartozó lakosság kénytelen a többségi lakossághoz alkalmazkodni, kisebb régióban (egy-egy községben) vagy nagyobb területi egységekben.Ennek a tanulmánynak nem célja, hogy az asszimiláció problémáját politikai ügyként kezelje, s bebizonyítsa, ki kit magyarosított vagy szlovákosított el, hanem egy adott régióban komplex módon szeretnénk megvizsgálni az etnikai folyamatokat a statisztikák és néhány demográfiai mutató alapján. Ezzel együtt elemezni kívánjuk azokat a történelmi eseményeket, melyek jelentős mértékben befolyásolták az adott terület etnikai arculatát. Kutatási módszerekkel az összlakosságot tekintve elsősorban a statisztikai asszimiláció figyelhető meg. A már befejezett kutatásaink egyértelműen alátámasztják, hogy Dél-Szlovákia etnikai csoportjain belül olyan rejtett folyamatok zajlanak, melyek nem egyeznek a statisztikai megfigyelések eredményeivel és a kommunizmus bukását követően új méreteket öltenek.⁸ [8 Šutaj, Š.: Reslovakizácia. Zmena národnosti casti obyvatelstva Slovenska po 2. svetovej vojne . Košice, 1991, 41–44. p., Šutaj, Š. – Bacová, V.: Reslovakisation. The Changes of Nationality and Ethnic Identity in Historical Development in Slovak–Hungarian Environment. In: Small Nations and Ethnic Minorities in an Emerging Europe . Slavica Verlag, dr. Anton Kovác, München, 1993, 239–243. p.] Az 1930-as évek történéseivel és fejlődésével összefüggésben, amikor felerősödött a nyomás Dél-Szlovákia területének Magyarországhoz való elcsatolására, egyrészről kívülről, Magyarországról, másrészt belülről, a szlovákiai magyar nemzeti politikai pártok részéről, s főként az egész folyamat végállomását jelentő 1938. októberi komáromi tárgyalásokkal összefüggésben született meg Branislav Varsík egyedülálló könyve a szlovák–magyar nyelvhatár 18–20. századi változásairól.⁹ [9 Varsík, B.: Národnostná hranica slovensko–madarská v ostatných dvoch storociach . Bratislava, 1940.] Ebben a szerző 1930-ig bezárólag dolgozta fel a szlovák–magyar nyelvhatár változásait. A könyv megjelenése óta több mint 50 év telt el, és a szlovák–magyar kapcsolatok kérdésköre újra időszerűvé vált Szlovákia és Magyarország életében. Ha más összefüggésben is, mert a történelem soha nem pontosan ismétlődik, itt az ideje feltenni a kérdést. Hogyan fejlődött 1930 óta a szlovák–magyar „etnikai (nyelv-) határ"? Milyenek voltak a fejlődés tendenciái Dél-Szlovákia lakosságának etnikai hovatartozását tekintve 1930 után, a második világháború után és most?Figyelmet érdemel maga az „etnikai (nyelv-) határ" fogalma is, melyet Varsík használt. Az állítás, hogy Szlovákia és Magyarország között nem hozható létre „politikai vagy államhatár" a lakosság etnikai hovatartozása alapján, ma is indokolt.A jelenlegi államhatárok azonban nem a végbement etnikai folyamatoknak, hanem egyértelműen a nagyhatalmak – a közép-európai fejlődés korabeli etnikai, gazdasági és stratégiai-politikai aspektusait szem előtt tartó – első és második világháború után meghozott politikai döntéseinek az eredményei. Ha „etnikai (nyelv-) határról" beszélünk, akkor azt úgy kell értelmeznünk, mint egyfajta segédfogalmat, mely segít regisztrálni a dél-szlovákiai régió etnikai összetételében bekövetkezett változásokat. Magáról az „etnikai határról" a szó szoros értelmében nem beszélhetünk, már csak azért sem, mert az itt elhelyezkedő községek többsége etnikai szempontból nem tiszta. Ez a terület inkább olyan zóna, ahol a két etnikum, nyelv érintkezik egymással. Az etnikai határ tehát csak elméleti jelenségként írható le. A múltban nagyobb területekre voltak jellemzőek az etnikai átmeneti övezetek, mégpedig nemcsak a jelenlegi Szlovákia területén, hanem egész Magyarországon is. Meg kell állapítanunk, hogy a határ magyar oldalán a 20. századi magyar politikának sikerült homogénné tennie az ott élő lakosságot. A 20. századi magyar kormányok asszimilációs politikájának eredményeként az etnikai határövezet ténylegesen a dél-szlovákiai területre korlátozódott.¹ [10 Erre a tényre mutat rá például M. Šipický, a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségének volt elnöke, aki megállapítja, hogy az utóbbi 30 év alatt (1960–1991) a magyarországi szlovákok száma 58%-kal csökkent, míg a szlovákiai magyarok száma 9,3%-kal nott. Lásd Európsky dialóg , 1, 1998, 28. p.] 0A München előtti Csehszlovák Köztársaságban „a többségi csehszlovák társadalom asszimilációs nyeresége minimális volt. Ezt többek között a saint-germain-i és trianoni békeegyezmények biztosították, illetve a jól működő kisebbségi oktatás, az általános iskolától a felsőoktatásig. Az állam lehetséges nemzetiségi homogenizálásáról szóló elképzelések nem voltak reálisak".¹ [11 Srb, V.: Asimilace a preklánení národnosti obyvatel v Ceskoslovensku ve svetle scítání lidu 1950–1991. Demografie , 38. 3. 157. p.] 1A szlovákiai lakosság nemzetiségi összetételének fejlődését az első, 19. századi népszámlálástól napjainkig több történeti statisztikai munkában is feldolgozták.¹ [12 Például: Konecný, S.: Formovanie polyetnického zloženia obyvatelstva Slovenska. In: Gajdoš, M. – Matula, P. (eds.): Niektoré otázky vývoja národnostných menšín na Slovensku . Košice, 1997, 35–67. p., Paukovic, V.: Etnická štruktúra Slovenska, jej vývoj, demografické a sociálne charakteristiky. Sociológia , 26, 1994, 5–6, 425–438. p.] 2 Ezért a történeti háttérről csak rövid vázlatot adunk, amennyi elemzésünk szempontjából feltétlenül szükséges.A Csehszlovák Köztársaság megalakulásától kezdve a magyarok száma Szlovákiában 1930 óta százalékosan csökken (kivéve az 1961. évi népszámlálási adatokat). A magyar nemzetiségű lakosság abszolút számának 1961-ig tartó csökkenését a két világháború között a korábban elmagyarosodott lakosság természetes visszaszlovákosodása, a második világháború után pedig a Csehszlovákia és Magyarország között lezajlott lakosságcsere, valamint az állam által szervezett reszlovakizáció okozta. Ezt követően, tehát az 1961 utáni időszakban megfigyelhető, hogy a magyar nemzetiségű lakosság abszolút száma nőtt. Hasonló tendenciát várhatunk a következő népszámlálásnál is, még ha a roma lakosság etnikai tudatosodásának folyamata ezt a tendenciát módosíthatja is. A roma csoport tagjai ugyanis az előző népszámlálások idején etnikailag a többségi csoporttal azonosultak, Szlovákia déli részén a magyar, Szlovákia többi részén pedig a szlovák nemzetiséggel.A dél-szlovákiai járásokban és a két nagyvárosban, ahol a magyar nemzetiségű lakosság nagy számban él, 1970–1991 között lehetőségünk van a lakosság összetételének összehasonlítására. Mérsékelt növekedés figyelhető meg a magyar nemzetiségű lakosság körében az abszolút számok tekintetében, ugyanakkor mérsékelt csökkenés a százalékos jelenlétben. A magyar nemzetiségű lakosság számának csökkenése egyes járásokban migrációs folyamatokkal magyarázható, ami viszont alátámasztja a magyar lakosság számának növekedését a nagyvárosokban. A logikus fejlődési trendből némiképp kimaradni látszik a Kassa-vidéki járás, ami külön elemzést érdemelne.A dél-szlovákiai szlovák–magyar etnikai határterület egész kérdéskörét fel lehet és fel is kell térképeznünk. Olyan munka ez, mely erőfeszítést és kellő alaposságot követel. A jelen tanulmányt az első lépésnek szánjuk egy ilyen munka előkészítésében.Az ok, amiért éppen a galántai járást választottuk, egyszerű. Egyrészről Galántán az abszolút számok és a százalékos arány tekintetében is csökken a magyar lakosság száma, másrészről ezen a példán szokták bizonyítani Dél-Szlovákia elmagyarosodását.Fontos forrásként szolgálnak a galántai járás etnikai viszonyaira vonatkozó olyan adatok, melyeket a reszlovakizáció előkészítésében részt vállalt szlovák szakemberek gyűjtöttek össze 1946-ban. Ha lehetnek is fenntartásaink azzal az állítással szemben, hogy a reszlovakizáció célja a magyar nemzetiségű lakosság számának csökkentése volt Szlovákia déli részén, fontos elmondani, hogy a reszlovakizáció alapjait korábban előkészítették, még mielőtt az intézkedést hivatalosan végrehajtották volna. Amikor a reszlovakizáció előkészítése folyt, elsősorban azt próbálták feltérképezni, milyen következményei voltak a megelőző években a magyarosításnak, és mi vitte rá Edvard Beneš elnököt arra, hogy elfogadja az állampolgárság megfosztásáról szóló dekrétumát, amely azokra is kiterjedt, akik az 1930. évit megelőző népszámlálások valamelyikén magyar nemzetiségűnek vallották magukat. Azokban a munkákban, melyek a második világháborút követően születtek, a „statisztikai magyar" fogalmát használták azokra a szlovákiai lakosokra, akik a népszámlálás során magyar nemzetiséghez tartozónak jelentették be magukat. A szlovák szakértők a szlovákiai községek etnikai jellegének elemzésében szlovák, magyar és osztrák statisztikusokra, geográfusokra és történészekre támaszkodtak.¹ [13 Petrov, A.: Prispevky k historické demografii Slovenska v XVIII–XIX. století . Praha, 1928. A munkához hozzá van kapcsolva a magyarok nemzetiségi atlasza az Urední lexikon osad, 1773. alapján. Korabinszky: Geographisch–historisches und Produkten lexicon von Ungarn . Pressburg, 1786. Vályi, A.: Magyarországh leírása . Budapest, 1796–1799. Fényes E.: Magyarország…mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben . Budapest, 1836–1840. Írt róla J. Sveton a Náš národ címu folyóiratban, II. évfolyam, 3. szám. Thiele: Das Königreich Ungarn . 1933. Petrov, A.: Sborník Pestyho z roku 1864–1865 , Praha, 1927. Balogh: A népfajok Magyarországon . 1902. Granatier, A.: Etnické rozhranie slovensko–madarské . Bratislava, 1930. Varsík, B.: Národnostná hranica slovensko madarská v ostatných dvoch storociach . Bratislava, 1940. Sveton, J.: Slováci v Madarsku . Bratislava, 1942. Sveton, J.: Slovenskost Košíc v 19. storocí. Náš národ , 1993. évfolyam. Czoernig, Ethnographie der Oestereichischen Monarchie . Wien 1855–1857.] 3 A reszlovakizációs bizottság számára előkészített anyagban például a következőket írták a galántai járásról: „A galántai járásban a statisztikai magyaroknak több mint a fele jelentkezett a reszlovakizációra. Ebben a járásban az eredmények közel megegyeznek a magyarosítási sikerekkel. Az elmúlt 150 év alatt Petrov atlasza alapján a teljesen elmagyarosodott Jánosháza, Dunaújfalu, Torony községekben és Borsán a szlovákok kisebbségbe kerültek. Czoernig és Korabinszky alapján szlovák község Dunasáp, Korabinszky és Vályi szerint Kis- és Nagysúr. Balogh szerint elmagyarosodott Tósnyárasd, Boldog, Vága és Szenc. Erősen elmagyarosodott maga Galánta is. Fényesnél még vegyes Kosút, ahol a sematizmusok szerint 1783-ban még szlovák istentiszteleteket tartottak, Diószeg és Egyházfa, ahol a lakosság teljesen kétnyelvű. Vághosszúfalu Korabinszky szerint 1715-ben szlovák."¹ [14 Szlovák Nemzeti Levéltár, Bratislava, f. Slovenská liga, 71. Feljegyzések a dél-szlovákiai lakosság nemzetiségi összetételének fejlodésérol és állapotáról.] 4A reszlovakizációs törekvések szempontjából a szakemberek három kategóriába osztották a galántai régió községeit: a) községek, melyek „minden vitán felül" elmagyarosodottak voltak, b) azok a községek, ahol a reszlovakizációt területi megfontolásokból ajánlották, c) községek, ahol csak politikai okokból kellett reszlovakizálni, mert mélyen az „etnikai határ"¹ [15 Szlovák Nemzeti Levéltár, Bratislava, f. Reszlovakizációs bizottság, 52. ] 5 alatt fekszenek. Nézzük meg az egyes községek helyzetét az 1946–1948 között végrehajtott reszlovakizáció szempontjából, amely a mai galántai járás területén ment végbe. Ezzel párhuzamosan vizsgáljuk meg a járás etnikai viszonyait a statisztikai fejlődés szempontjából is, mely 1930–1991 között következett be az említett községekben.

A. Az elmagyarosodott és szlovák községek csoportja

Ebbe a csoportba sorolhatók a legutóbbi népszámlások alapján a szlovák többségű Borsa, Jánosháza, Vágsellye és Tornóc, illetve a reszlovakizációra a feltételezhetőnél nagyobb számú jelentkezések alapján Egyházfa, Nagysúr, Vága, Vághosszúfalu és Vágkirályfa. Az etnikai keveredés szempontjából 1930-ban az egyes községekben különböző fokozatokat figyelhetünk meg. Vágsellye városában 1930-ban a lakosság 27,8%-a volt magyar nemzetiségű, Vágtornóc és Nagyborsa lakosságának is kevesebb mint 50%-a vallotta magát magyarnak. Egyházfa és Jánosháza községek abba a kategóriába tartoztak, ahol a lakosságnak kevesebb mint 60%-a volt magyar nemzetiségű. A többi községekben, annak ellenére, hogy a szlovák szakemberek szlováknak vagy elmagyarosodottnak jelölték őket, a magyar lakosság volt többségben.Az etnikai megoszlás statisztikai adatsoraira a háború utáni években nagy hatással volt az államilag szervezett reszlovakizáció. Az első csoportba besorolt községekben a reszlovakizáció nagy visszhangot váltott ki. Ebből a községtípusból származott a reszlovakizáltaknak az a csoportja – Szlovákiában összesen körülbelül 90 ezer fő¹ [16 Šutaj, Š.: Reslovakizácia. Zmena národnosti casti obyvatelstva Slovenska po 2. svetovej vojne . Košice, 1991.] 6–, akik annak ellenére jelentkeztek szlováknak, hogy 1930-ban is szlovák nemzetiséghez tartozónak vallották magukat. A reszlovakizáltak A-kategóriás csoportjáról volt szó, ahova azok kerültek, akiket vizsgálat nélkül reszlovakizáltak, mégpedig szinte 100%-os arányban. Első pillantásra ez a szituáció abszurdnak tűnhet, azonban abból a tényből adódott, hogy abban az időben történt mindez, amikor az említett községeket, 1938-ban a Horthy-féle Magyarországhoz csatolták, és sokaknak – ha nem akartak elköltözni szülőföldjükről, vagy mert tartottak Magyarország területén az etnikai üldöztetéstől – magyar nemzetiséghez tartozónak kellett vallaniuk magukat. Ugyanakkor a köztársasági elnök 1945. évi 33. számú dekrétuma alapján megfosztották őket a csehszlovák állampolgárságtól, együtt mindazokkal, akik az 1929-et követő népszámlálások egyikén magyar vagy német nemzetiségűnek vallották magukat. Ez a magyarázata annak, hogy az 1930. évi népszámlálási és az 1946-ban reszlovakizációra jelentkezett lakosok száma közötti statisztikai adatok nem voltak összhangban egymással. Pont ennek a csoportnak a községeiben reszlovakizáltak lényegesen több lakost, mint ahányan 1930-ban magyar nemzetiségűnek vallották magukat. Csak Vágkirályfa községében jelentkezett közülük csaknem 90%, Vágsellyén és Vágtornócon ez az arány megközelítette a 100%-ot. A községek nagyságát tekintve éppen ezek a községek tartoztak az első csoportban a legnagyobbak közé. Érdekes, hogy éppen Vágsellye és Tornóc tartoztak azon települések közé a csoporton belül, ahol a magyarok száma nem haladta meg az 50%-ot. Ebből az állapítható meg, hogy ezekben a községekben 1938 után jelentős mértékben nem változott meg a lakosság nemzetisége, és így ez a csoport a reszlovakizáltak számát jelentősen nem befolyásolta.A magyar nemzetiségű lakosság száma 1930–1961 között a községeknek ebben a csoportjában 7–18%-kal csökkent, amit egyértelműen a lakosságcsere és a reszlovakizáció rovására írhatunk. A községek közül az egyikben (Egyházfán) annak ellenére, hogy a második világháború utáni időszakot a lakosságcsere, a reszlovakizáció és a Csehországba való áttelepítés jellemezte, a magyar nemzetiségű lakosság aránya 1,2%-kal nőtt. A későbbi etnikai fejlődés szempontjából ez a község azért is érdekes, mert a következő időszakban tovább nőtt a magyar nemzetiségű lakosság arányszáma. 1991-ben ebben a faluban a magyar lakosság aránya 75,8% volt, ami 22,9%-kal több, mint 1930-ban.¹ [17 Egy ilyen növekedésre a község belso fejlodésében kell, hogy magyarázat legyen, melyet a kutatás jelenlegi állapotában még nem vagyunk képesek objektíven bizonyítani.] 7Érdekes tény az is, hogy 1961-től 1991-ig ebből a csoportból az összes községben nőtt a magyar nemzetiségű lakosság száma, ami azért is meglepő, mert a szlovák–magyar etnikai határterület kérdéskörét vizsgáló szlovák szakemberek véleménye szerint itt olyan községekről volt szó, melyek eredendően szlovák vagy elmagyarosodott lakosságú települések voltak, minden esetben jelentős számú szlovák népességgel. Bizonyos, hogy az 1961. évi népszámlálás adatait még nem tekinthetjük teljes egészében megbízhatónak, a reszlovakizáció következményei ekkor még éreztették hatásukat. A kommunista rezsim internacionalista törekvéseinek és a nemzetiségileg vegyes területek magyarbarát politikájának ellenére, a reszlovakizáltak egy része, akik csak formális okokból váltottak nemzetiséget, 1961-ben még mindig szlovák nemzetiségűként regisztráltatták magukat. Ezért 1961–1970 között a magyar nemzetiség felé való eltolódás bizonyos mértékben érthető, és nem tekinthető egyértelműen a magyarosítás jelenségének. Olyan tény ez, melyről közvetlen terepkutatással a tőketerebesi, Kassa-vidéki és érsekújvári járások néhány községében is meggyőződtünk.

Ebben az összefüggésben azonban egyértelműen megállapíthatjuk, hogy 1970 és 1991 között a magyar nemzetiségű lakosság számának további növekedését figyelhetjük meg Nagyborsa, Egyházfa, Vágsellye és Vágtornóc településeken (ez utóbbi községben azonban 1961-ig nem történt növekedés a magyar lakosság számában). Ebben a tényben más tényezők is közrejátszhattak, mint például a közeli városokba, a nagyobb központokba vagy a Csehországba történő áttelepülés. Ha a régió központi városait, Galántát és Vágsellyét vizsgáljuk, a fent említett időszakban a magyar lakosság számának növekedése figyelhető meg, ami nem támasztja alá azt a feltevést, hogy a szlovákok számának csökkenését az említett községekben a közeli központokba való átköltözés magyarázza.

A régióban lezajlott statisztikai etnikai változások tendenciájának feltárásában döntő fontosságúnak tekinthetjük az 1930-as és az 1991-es népszámlálási adatok összehasonlítását. Annak ellenére, hogy az etnikai szerkezet fejlődését olyan események befolyásolták, mint az első bécsi döntés vagy az 1945 utáni a magyar lakossággal szembeni megtorlások, a két említett év népszámlálási adatainak összehasonlítása módot ad arra, hogy tárgyilagosan megállapíthassuk e térség etnikai jellegének statisztikai idősorát. 1930–1991 között összességében Jánosháza, Nagysúr, Vága, Vágsellye, Vágtornóc, Vághosszúfalu és Vágkirályfa községekben csökkent a magyar lakosság arányszáma, Nagyborsa és Egyházfa községekben pedig nőtt.

B. Települések, ahol területi okokból szorgalmazták a reszlovakizációt

Ebbe a csoportba Diószeg, Galánta, Réte és Nagymácséd községek tartoztak, tehát olyan települések, amelyeknek 1930-ban viszonylag nagyobb volt a lélekszámuk, a nyelvhatáron feküdtek, tehát politikai, demográfiai és geográfiai szempontból egyaránt stratégiai fontosságúnak számítottak. A magyar lakosság számaránya ezekben a községekben jelentős szórást mutatott. Galántán a magyar lakosság számaránya alacsony volt, Nagymácsédon viszont majdnem 100%-os. Míg Galántán és Diószegen, tehát a két központi településen és Rétén a reszlovakizációt a lakosság nagyobbik része tudomásul vette, Nagymácsédon a reszlovakizációra az 1930-as szám alapján csak a magyarok 20%-a jelentkezett. Kimutatható, hogy minél magasabb volt a magyar nemzetiségű lakosság koncentrációja, annál kevesebb a reszlovakizáltaké. Kivételt képeztek azonban az olyan járások, mint Nagykapos és Királyhelmec.¹ [18 Lásd Šutaj, Š.: Reslovakizácia. Zmena národnosti casti obyvatelstva Slovenska po 2. svetovej vojne . Košice, 1991.] 8 A nagyságrend érzékeltetésére jelezzük, hogy az akkori galántai, illetve vágsellyei járásban a csehszlovák államhatalom intézkedései közül a reszlovakizáltak száma 20 995, illetve 10 556 fő volt, míg a lakosságcsere keretében 7400, illetve 5000 fő kényszerült elhagyni szülőföldjét.¹ [19 Szlovák Nemzeti Levéltár, Bratislava, f. Slovenská liga, Poznámky k vývinu a stavu národnostného zloženia obyvatelstva južného Slovenska] 9A galántai járás községeiben a szituációt az a tény is befolyásolhatta, hogy ezen a területen a magyar nemzetiségű lakosság egy részét Csehországba telepítették át. A korabeli galántai és vágsellyei járás területén 20 községből telepítettek ki Csehországba magyarokat: összesen 1 556 családot, melyekhez összesen 6 849 személy tartozott. A Csehországba telepítettek társadalmi összetételük szerint elsősorban szegényparasztok és ipari munkások voltak. Közülük csak 278 családnak volt egy holdnál nagyobb földtulajdona.² [20 Pontosabb adatok a következo munkában találhatók: Šutaj, Š.: Madarská menšina na Slovensku v rokoch 1945–1948 , Bratislava, 1993.] 0 1948 után a kitelepítettek nagyobb része visszatért szülőfalujába, vagy Dél-Szlovákia más községeibe telepítették le.² [21 Pontosabb adatok a következo munkában találhatók: Šutaj, Š.: „Akcia juh". Odsun Madarov zo Slovenska do Ciech v roku 1949 . Sešity ústavu pro soudobné dejiny AV CR, Praha 1993.] 1 Mindez 1961-ben ezekben a községekben az etnikai összetétel további alakulásában is megmutatkozott. Az összes községben a magyar nemzetiségű lakosság száma együttesen csökkent, viszont az említettek következtében az ide sorolt településeken a magyar lakosság számaránya 1970-ben megnőtt. A változás további iránya 1970-től kezdődően azonban ellentmondásos. Galántán, a járás központjában a magyar nemzetiség számarányában nagyon gyors növekedés figyelhető meg. Az okot elsősorban abban kell keresnünk, hogy Galánta a régió természetes centrumává vált, ami felerősítette a lakosság számának növekedését a városokban és csökkenését a községekben. A város elsősorban a vonzáskörzetéhez tartozó települések magyar nemzetiségű betelepülői révén indult növekedésnek. Ezt a jelenséget közvetlenül össze lehet kapcsolni azzal a ténnyel, hogy 1970–1991 között az első és második csoport egyes községeiben, valamint az alábbiakban ismertetett harmadik csoport némely községében is a magyar nemzetiségű lakosság számának csökkenése figyelhető meg. Ide tartozott például Jánosháza, Nagysúr, Vága, Vágkirályfa, Diószeg, Réte, Nagymácséd, Nagyfödémes, Szelőce.

C. Azok a magyar községek, ahol a reszlovakizációt csak politikai okokból szorgalmazták

Ebbe a csoportba tartoztak a galántai és vágsellyei járás déli részén fekvő magyar többségű falvak: Királyrév, Nagyfödémes, Kajal, Kosút, Nádszeg, Tósnyárasd, Feketenyék, Alsószeli, Felsőszeli, Taksony, Tallós, Vízkelet, Pozsonyvezekény, Deáki, Pered, Zsigárd, Farkasd, Negyed, Szelőce. Ezekben a községekben a „reszlovakizációs" szakemberek nem ajánlották a reszlovakizációt, mert a községek mélyen az etnikai határvonal alá esnek. „Részleges reszlovakizációra nem lehet semmiféle indokot találni. Ezek a községek tiszta magyar települések voltak, illetve ma is azok."² [22 Szlovák Nemzeti Levéltár, Bratislava, f. Reszlovakizációs bizottság, 52. kart.] 2 A reszlovakizáció Kosút, Szelőce, Nagyfödémes községek kivételével a községeknek ezt a csoportját nem érte el. (…)Érdekes, hogy azokban a községekben, ahol a reszlovakizáció a legnagyobb mértékű volt, 1961–1991 között már nem figyelhető meg a magyar nemzetiségű lakosság számának jelentősebb növekedése. Ez azt jelentheti, hogy vagy már az 1961. évi népszámlálásnál ismét magyarnak vallották magukat ezekben a községekben, vagy a nemzetiség megváltoztatása ezeknek a községeknek a lakosságánál tartósabban éreztetette hatását. A magyar nemzetiségű lakosság százalékos arányának növekedése ezeken a településeken hozzávetőleg olyan arányú volt, mint azokban a községekben, ahol a magyarok arányszáma 1946 után a lakosságcsere hatására csökkent radikálisan. Ez azt is jelenthetné, hogy ezekben a községekben a szlovák áttelepítettek fokozatosan átvették a magyar kultúrát és asszimilálódtak, vagy a magyarok arányának növekedése más tényezőnek tudható be (például a szlovák nemzetiségű lakosság beköltözött a városközpontokba). Ezt a feltevést támasztja alá az a tény is, hogy 1970–1991 között az összes községben, ahol a magyar nemzetiségű lakosság növekedése több mint 7%-os volt, a népesség száma csökkent. Például Negyeden 20,5%-kal, Vezekényben 25,4%-kal, Tallóson 23,2%-kal, Felsőszeliben 15,3%-kal. Ha ehhez azt is hozzászámoljuk, hogy a magyar nemzetiségű lakosság inkább a mezőgazdasági termeléshez kötődik, s figyelembe vesszük a magyarok alacsonyabb műveltségi mutatóit, s nem utolsósorban a régióba betelepültek körében az érzelmi kötődés alacsonyabb szintjét, s mindezen tényezőknek a lélektani kísérőjelenségeit, nem nehéz megmagyarázni a magyar nemzetiségű lakosság számarányának növekedését a községeknek ebben a típusában.* * *Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy a galántai járás 1996 előtti területén az etnikai fejlődést az elmúlt 60 esztendőben a szlovák nemzetiségű lakosság arányának a növekedése jellemezte. A dél-szlovákiai községekben, így a galántai járásban is az etnikai változásokat nagymértékben befolyásolták a második világháború után lezajlott gazdasági folyamatok. A vizsgált időszak jelentős részét a szocialista periódus jelentette, amelyben kiterjedt átalakulási folyamatok mentek végbe. Az iparosítás jelentős számú népességet nyelt el, amely a városokban, Szlovákia, sőt Csehország különböző ipari régióiban telepedett le. A szövetkezetesítés az eredeti falusi népességnek igen nagy részét „szabadította fel", természetesen nem csupán Dél-Szlovákiában. Különösen az 1970-es években felerősödött migrációs folyamatok ugyancsak jelentős mértékben befolyásolták a települések etnikai arculatának változásait. A dél-szlovákiai települések etnikai összetételét természetesen számos más tényező is meghatározta: a mezőgazdasági termeléstől való elszakadás, az új ipari vállalatok létrehozása, ezeknek az életmódra gyakorolt hatása, továbbá a többgenerációs családok számának csökkenése, a központilag irányított lakótelepi építkezések elterjedése, a lakosság foglalkozási és iskolázottság szerinti szerkezetének változásai, a műveltségi szint emelkedése stb. Mindezeket a szempontokat tehát figyelembe kell vennünk, ha az egyes településekre lebontva azt vizsgáljuk, hogy a népesség növekedésével vagy csökkenésével párhuzamosan a két nemzetiség aránya miként változik.² [23 A tanulmány szlovák változata az 1930–1991 és az 1971–1991 közötti idoszakban a növekvo és a csökkeno lélekszámú településeket a helyi magyar népesség arányszámának változási iránya szerint csoportosítja. A növekvo népességu települések közül 1930–1991 között mindössze négy, 1970–1991 között pedig csupán három településen nott a magyarok arányszáma. A csökkeno lélekszámú települések közül 1930–1991 között két településen, 1970–1991 között viszont 19 településen nott a magyarok arányszáma. A 19 településen élo magyarság arányszámának ezt a húsz éves periódusra kivetített növekedését a szerzo mint „a 20. század meghatározó fejlodési tendenciájától eltéro" változást értékeli. ] 3

Vissza