Penter, Tanja: Das Hochschulwesen in der Ukraine. Zu Reformen, gesetzlichen Grundlagen, Problemen und Perspektiven nach der staatlichen Unabhängigkeit. = Osteuropa, 2000. 11. no. 1212–1232. p.

A szovjet kulturális-politikai standard egyik legkritikusabb területeként az oktatás, különösen pedig a felsőoktatás átfogó koncepcionális és szervezeti átalakítása halaszthatatlan feladatot jelentett a függetlenségét 1991-ben elnyert Ukrajna számára. A nemzeti oktatás követelményei (tematika, nyelv) mellett differenciálni és decentralizálni kellett a struktúrát, hozzá kellett fogni az intézmény demokratizálásához és a biztonságos finanszírozás feltételeinek megteremtéséhez. Az 1991-es, 1996-ban módosított oktatási törvény néhány alapintézkedését követően az oktatásügyi kormányzat 1993 végén tette le az asztalra az elképzelését, amelynek alapján 1995-ben született meg a felsőoktatási reformra vonatkozó elnöki rendelet. 1997-es keletű az önálló felsőoktatási törvénytervezet, amely a tanulmány megírásakor – átdolgozás után – még tárgyalás alatt állt, és a közvéleményben is indulatokat gerjesztett.

Az 1991-es törvény egységesen a felsőoktatás rendszerébe illesztette a különböző szakképzési formákat, megnyitotta a lehetőséget a magánintézmények előtt, kialakította az intézményi önkormányzatokat, biztosította a politikai pártoktól való függetlenséget. Ugyanakkor fenntartotta a központi akkreditálás, tantervi felügyelet, tankönyvkiadás, valamint a tudományos minősítés állami monopóliumát. Az új ukrán rendszer a szovjet szisztéma számos elemét őrzi – nemzeti kiadásban. A fenntartást illetően az oktatási kormányzat természetesen osztozik más szakminisztériumokkal, szervezetekkel, önkormányzatokkal. A minősítés feladatait különálló állami bizottság (Vyšca Atestacijna komisija) látja el.

Az intézményi struktúra négy szintre tagolódik. A legalsó szintet a technikumi, szakiskolai típusú intézmények képviselik, két-három éves képzéssel. (A nyugat-európai rendszerben ez inkább a szakközépiskolának felel meg.) A következő szint: a négyéves kollégiumi képzés alapvizsgával. A harmadik szintet a szakintézetek képviselik, a negyediket: a szakakadémiák és az egyetemek. Az egyetemek a legfelső szintet testesítik meg, mert ezek rendelkeznek egyedül kutatási akkreditációval is, s csak kivételszerűen a harmadik szintbeliek. Az akkreditálás: miniszteriális keretek közé tartozó központi szerv (bizottság) szerepköre, melybe a felsőoktatási hálózat egyes szakemberei is meghívást kapnak, és működésük – vagy az adminisztratív önkény, vagy a személyi összetételből következő, eseti részrehajlás vádja miatt – ritkán szolgál az intézmények megelégedésére.

A rektori tisztségeket pályázat útján töltik be. A pályázatok elbírálásában az adott intézmény képviselői egyharmad arányban vesznek részt, vagyis a súlyuk elvész a fenntartói szférával szemben. Ettől kezdve az intézményi autonómia lehetőségei csekélyek, részlegesek. Az 1993-tól működő „rektori szövetség" felléphet ugyan a fenntartóval szemben, jogosítványai azonban nincsenek, szerepe lényegében a társadalmi és politikai reprezentáció, valamint az intézményközi egyeztetés. Erősebb autonómiát élveznek a „nemzeti" minősítést elnyert, kiemelkedő, nagy hagyományú intézmények. A belső működés demokratizmusát illetően egységes előírás a karok, intézetek, tanszékek képviselőit felsorakoztató tudományos tanács felállítása, amelyben az oktatói és hallgatói érdekvédelemnek is helye van. Arra nézve, hogy a centralizáció és a kézi irányítás lebontása mennyire nehéz, és mennyire lassan halad, talán legjellemzőbb mozzanat: a nemzetközi intézményi kapcsolatok szabad felvételét és ápolását csak az oktatási törvény egy 1996-os kiegészítő cikkelye teszi lehetővé.

Az egyetemi-főiskolai kutatások (főként az „alapkutatás") – akkreditálástól függő – átfogó intézményesítése az ukrán felsőoktatás jelentős vívmánya a szovjet típusú szerepelosztással szemben. Az utóbbi rendszerben a kutatás döntően csak a tudományos akadémiai, illetve nagyvállalati szféra előjoga volt. E célra újabban a tudományos kutatásról szóló 1998-as törvény a fenntartói költségvetés tíz százalékának felhasználását írja elő.

Az egyetemi-főiskolai szintű intézmények száma 1997-ben 270 fölött volt. Az összes hallgatói létszám: kb. 1 millió fő, ami az 52 milliós ukrán lakosság 2%-ának felel meg. A felvételi keretszámokat az állami intézményekben a minisztérium határozza meg, illetve engedélyezi, a hallgatói helyekre pályázóknak felvételi vizsgán kell megfelelniük. A túljelentkezés összességében mintegy háromszoros. A törvénytervezet távlatban csak 2,8%-os lakossági arányt irányoz elő az állami fenntartású körben. Ezen (a későbbi elhelyezkedési esélyeket illetően reálisnak és vállalhatónak, finanszírozhatónak gondolt) a tandíjmentes létszámon felül egyre inkább terjed az önköltséges képzés rendszere az állami intézményekben is. Ennek körét a jövőben intézményenként az összlétszám 20%-a erejéig határozzák meg, a további igényt pedig a magánintézmény-rendszer bővülésére bíznák. Ám a központi létszámgazdálkodásról az új nemzeti felsőoktatási törvénytervezet sem mond le.

Egyebekben a finanszírozás az ukrán felsőoktatásnak is, legalább az állami szektorban, a legkevésbé megoldott területe, ami önmagában korlátozza az intézményi autonómia lehetőségeit. Az 1991-es oktatási törvény a teljes oktatási rendszer szintjén a nemzeti jövedelem legalább tíz százaléka erejéig kívánja realizálni a finanszírozást, ez azonban akkor mint elérendő cél szerepelt. Nincs valós számítás arról: mi, hogyan valósul meg ebből. Az intézményeknek mindenesetre lehetősége nyílik gazdálkodni egyéb bevételeiből – tandíjból, szolgáltatói nyereségből, eladásokból, adományból, pályázati támogatásból. Ilyen önálló bevételekhez az intézmények azonban a legritkább esetben jutnak hozzá megfelelő szinten; a központi költségvetés támogatása, megbízhatósága pedig nem hogy növekednék, hanem inkább gyengül. A törvény nem szabályozza az elosztási arányt sem az oktatási terület egészén belül, így előtérbe kerül az érdekmegosztó lobbizás, a magasabb szintű, több pénzzel járó akkreditálás hajhászása és mindenféle más taktika. Általános jelenség: a bértömegen, az ösztöndíjak kifizetésén túl üres a „kassza", s ezt erősen bánja az épületek állagmegóvása, felszerelése, energiaellátása, továbbá a könyvtárak dokumentumellátása. Másik következmény az intézmények bezárására, összevonására irányuló törekvés.

Az oktatói gárda anyagi megbecsülése, szociális helyzete osztozik a társadalom döntő többségének a nyomorán. Hiába írja elő a törvény a „megfelelő élet- és munkakörülmények" biztosítását, ezen belül azt, hogy az átlagbérek a 3. és 4. fokozatba sorolt intézmények esetében az iparban alkalmazottakénak a kétszeresét kell, hogy elérjék, a nagyléptékű inflálódás, az akadozó kifizetés következtében a végeredmény: az oktatók zöme (a kutatóké hasonlóan) szociálisan a társadalom perifériájára szorul. Egy utcai árus napi jövedelme nagyobb, mint egyhavi egyetemi átlagbér. Az oktatószemélyzet el is szivárog az ipari, üzleti szféra irányába, valamint külföldre. 1990–1995 között így veszítette el az ukrán társadalom értelmiségi elitjének mintegy a harmadát.

Hasonlóan kritikus a hallgatóság helyzete: az ösztöndíjak nem biztosítják a létminimumot sem, azt is akadozva kapják kézhez. A diákotthonok férőhelye kevés, az épületek állapota egyre rosszabb. Mindenki az elfogadás előtt álló felsőoktatási törvénytől vár javulást, noha semmilyen adminisztratív előírás nem biztosíték a rendeződésre egy tartós gazdasági válságot élő országban. A finanszírozási körülményekből fakadó anomáliák sorába tartozik a kommercializálódás: az önköltséges részlétszámok erőn felüli reprezentációja, az erőszakolt gazdasági tevékenység, személyi szinten pedig a korrupció: a felvételi vagy a további vizsgaeredmények bebiztosítása a tanári korrepetálással vagy a vizsgaeredmény egyszeri megvásárlása az adott oktató(k)tól. Az ukrán felsőoktatás elindított modernizációja jóindulattal is „félúton" levő folyamatnak mondható. A decentralizálás és részben ezzel összefüggésben az intézményi autonómia kérdésében nem sok új mutatkozik a szovjet előzményhez képest, s úgy tűnik, a készülő felsőoktatási törvény sem hoz lényeges változást.

Sikeresebbnek mondható az oktatás rendszerének és tartalmának korszerűsítése. Az e téren megnyílt új lehetőségeknek viszont gyakran az oktatói gárda létszám- és felkészültségbeli elégtelensége szab gátat.

Az oktatási tartalmak területén a szovjet-"internacionalista" kötelékek szorításában eltorzult, elszürkült nemzeti öntudat visszanyerése is komoly tét, s ezt a szempontot a tantervek oktatási szakágazattól független, átfogó általánossággal érvényesítik. Ezért ma a felsőoktatás és az oktatás egésze kiemelt belpolitikai súlyú ágazat. Az oktatás-nevelés nemzeti tartalmát két fő tényező adja: az ukrán hagyományok, a történelmi-kulturális örökség elsajátítása, valamint – a nyelvi oroszosítás évtizedes, sőt évszázados káros hatását orvosolandó – az ukrán nyelvoktatás, illetve az ukrán nyelven történő oktatás megvalósítása.

Az ukrán nemzeti identitás újraélesztése, erősítése érdekében szaktárgyként általános kötelezettséggel vezették be az ukrán honismeretet (ukrajinoznavsztvo), melynek programját a kijevi Nemzeti Tarasz Sevcsenko-Egyetem kereteiben dolgozták ki komplex történelmi-néprajzi-földrajzi-etnológiai-nyelvtudományi-folklorisztikai stúdium formájában (1997). Fő előzményét az a „tudományos nacionalizmus" (!) képviselte, amit az egykori „tudományos szocializmus"-oktatók, szerepüket keresve, tálaltak fel. Ennek oktatására az oktatási minisztérium 1993-ban szervezett kampányt, ám a kezdeményezését a kormányzat nem karolta fel. Ami a nyelvi problematikát illeti, a ’80-as évek végén az ukrán alsó és középiskolák több mint a felében orosz nyelvű tanítás folyt, a felsőoktatás nyelve (mint az összes hivatalé és hatóságé) pedig csaknem kizárólagosan az orosz volt. Az orosz nyelv monopóliumát természetesen az orosz nyelvi kisebbség mégoly kiemelkedő aránya (31%) sem igazolta, még az ország keleti vagy déli vidékein sem, ahol az orosz kisebbség többséget képviselt. (Még Kijev is 41, Odessza viszont 47%-ban orosz!) Etnikum és nyelv viszonyát illetően az adatok és elemzések egyébként 4,5 millió eloroszosodott ukránra utalnak, akik orosz anyanyelvű etnikai ukránok. A nyelvkérdést az ukrán politikai vezetés már a szovjet peresztrojka végén, 1989-ben napirendre tűzte, az ukrán mint nemzeti és államnyelv jogait nyelvtörvényben szentesítve. Az oroszt ebben hivatalosan kisebbségi nyelvvé nyilvánították, de nyilvánvaló volt, hogy az átálláshoz objektív és szubjektív okokból egyaránt időre van szükség. A hivatalok esetében ezt öt, a felsőoktatás számára pedig tíz évben szabták meg. Azonnali aktualitást nyert természetesen az ukrán nyelv minden szintű oktatásának ügye. A nyelvtörvény végrehajtása a függetlenség kikiáltásáig lomhán haladt, s az orosz lakosság részéről (különösképpen Odesszában, valamint a Krímben) később is masszív ellenállásba ütközött. A döntő nehézséget ma már nem az akarat, hanem a megfelelő nyelvtudással bíró szakemberek hiánya okozza. Az ukrán nyelv elsajátítását legfőképp az akut tankönyvhiány hátráltatja. A helyzet rendkívül bonyolult: formailag mindenütt igyekeznek eleget tenni az ukrán nyelvi követelményeknek, sőt az orosz szülők egyre gyakrabban küldik ukrán iskolába a gyermekeiket, ugyanakkor az orosz mint fő érintkezési nyelv szerepe – Nyugat-Ukrajnát kivéve – máig is érvényesül.

Komáromi Sándor

Vissza