Fónod Zoltán: „… történelmünk kínálja az abszurditásokat". Beszélgetés Grendel Lajossal. = Irodalmi Szemle, 43. évf. 2000. 11–12 sz. 15–27 p. + Németh Zoltán: A „(cseh)szlovákiai magyar" irodalom kontextusa. = ua. 106–116. p.

Talán csak Tamási Áronnak volt annak idején olyan sikeres pályakezdése, mint Grendel Lajosnak az 1980-as évek elején. A siker okát maga az író a megjelenés szerencsés pillanatában jelöli meg, amikor, úgymond, „paradigmaváltás" zajlott le a magyar epikában, ami ugyanolyan fontos nemzedék- és ezzel együtt szemléletváltást is jelentett a magyar irodalomtudományban. Így a fiatal irodalomtörténészek rögtön reflektáltak az első regényekre (Galeri, 1982; Áttételek, 1985) és besorolták a magyar próza „újhullámába". A szlovákiai magyar visszhang ennél jóval visszafogottabb volt.

Induláskor az író számára a formakeresés jelentette a legnagyobb problémát, ami állítása szerint nagyon lassú, évekig elhúzódó folyamat volt. A hetvenes években Mészöly Miklóst tekintette mesterének, mivel annak szikár, tényközlő, másfelől sokszor erőteljesen metaforizált prózája elbűvölte Grendelt. Bár az irodalomtörténészek kisregényei alapján posztmodern íróként emlegették sokszor, Grendel Lajos inkább csak címkének tartja ezt a besorolást az Éleslövészet (1981) alapján, mivel ott úgy próbálta meg a hagyományos realista regényt szétszedni, hogy a központi történetnek csak írmagja maradt, viszont a részletek, a főbb motívumok élesebb, markánsabb megvilágítást kaptak, s így kombinációjukból az olvasó mégiscsak összeállíthatta a történetet. Bár az Éleslövészetnek ezt az alkotói módszerét a későbbiek során többen számon kérték, nem ismételte meg többé az író. Esterházy Péterrel és Nádas Péterrel való írói rokonságát a posztmodern prózában csak az ironikus látásmód tekintetében tartja közösnek Grendel.

A trilógiát követő regényei: a Szakítások 1989, Thészeusz és a fekete özvegy 1991, Eistein harangjai 1992, És eljön az Ő országa, Tömegsír, valamint novellái a modern próza realista vonulatát erősítik. Ezekben Grendel Lajos a mű világszerűségét előnyben részesíti a szövegszerűséggel szemben, mivel az irodalmi mű valóságreferenciája nélkül a mű érdektelen az író számára. Műveiben tudatosan mellőzi a metanarratív és a metafizikus hajlandóságot, de a történet maga, sőt a mítosz és az anekdota erőteljes jelenléte funkcionális szereppel bír. A regény őse egyfelől a mítosz, másfelől az anekdota. Bár a Móricz előtti magyar prózát nem alaptalanul marasztalják el túltengő anekdotizmusa miatt, az anekdota Grendel szerint kiküszöbölhetetlen a regényből, mert ezerféle módon hasznos építőeleme az epikai műnek.

Az 1989 utáni irodalmi fejlődés egyik adóssága, hogy elmulasztotta helyére tenni négy évtized eredményeit és hiányosságait. De nemcsak az elmúlt fél évszázad szlovákiai magyar irodalmának mérlege nem készült el, hanem a Magyarországra vagy Nyugatra települt szlovákiai magyar írók (Monoszlóy Dezső, Tóth László, Varga Imre) értékeinek megbecsülése is elmaradt, bár a kilencvenes évek elején a Grendel Lajos által szerkesztett Irodalmi Szemlében történt néhány kísérlet erre. Irodalomkritikusként Grendel volt az egyetlen, aki kemény kritikával illette a korábbi korszak egyes alkotóit. A Forrásban (1985) majd az Irodalmi Szemlében (1997) megjelent írásaiban Dobos László, Duba Gyula, Rácz Olivér és Gál Sándor életművét úgy bírálta, hogy jelentőségüket soha sem vonta kétségbe, „csupán elhatárolódni kívánt olyan írói stratégiáktól, amelyeket korszerűtlennek ítélt."

Németh Zoltán a „(cseh)szlovákiai magyar" irodalom kontextusának vizsgálata során – Talamon Alfonz prózáját elemezve – kísérletet tesz a „szlovákiai magyarság" mibenlétének meghatározására. A művésznek egy bizonyos közösséghez tartozása nem azon múlik, hogy ez a viszony megfogalmazódik-e a művében, hanem az, hogy az illető közösség el tudja-e sajátítani a művész alkotását, fel tudja-e fedezni benne a saját arcát.

A csehszlovákiai magyar irodalom 1948-tól egészen a 70-es évek elejéig viszonylag monolitikusnak tűnt a próza területén. A regényírás többnyire regényes történelemírás vagy regényes szociográfia volt. A Fábry Zoltán-i program, hogy meg kellene írni a szlovákiai magyar regényt, amelyben a szlovákiai magyarság drámai sorsa fejeződik ki nagyepikai formában, kimondva vagy kimondatlanul a múlt századi nagyrealista epika eszközeivel kijelölt ugyan egy utat; kérdéses csupán az volt, hogy elfogadják-e vagy elutasítják-e ezt az írók. Ez az irodalomra erőltetett nagy „integratív diszkurzus" lényegében három ideológiai alapelv érvényesítését jelentette: a realizmusét, a pártosságét és a népiségét. A pártosságot idővel felváltotta a hűség elve, a szülőföld, illetve a nemzet iránti hűség prózába foglalásának követelménye. Ennek azonban a monotematikus veszélye éppoly nagy volt, mint a pártosságé. A hetvenes években próbáltak először rést törni ezen a monolitikus prózafelfogáson a Fekete szél (1972) c. antológia alkotói; majd Grendel Lajos regénytrilógiája (Éleslövészet 1981, Galeri 1982, Áttételek 1985) jelentett egy másféle, de hasonlóan nagy jelentőségű prózai újítást, és a harmadik féle út a próza szemléletének gazdagítására az Iródia csoport két legtehetségesebb prózaírójának Talamon Alfonznak és Hogya Györgynek két kötete szolgáltat példát. Mindhárommal érintkezik és köztük kapcsolatot is teremt Vajkai Miklós epikája. A Fekete szél alkotóinak (Kovács Magda, Bereck József) metaforikus nyelvezetük mellett sikerült egy mitologikus látásmódot is kialakítani, melyben a közösségi elv mint az önértelmezés egyik lehetséges és nem egyedülálló eszköze konstituálódik.

Grendel Lajos írásművészetében a sajátos írástechnika, melyben ötféle prózapoétikai eljárás különíthető el, új távlatot adott a hagyományos tematikának. A Grendel-i életmű nagy hatással volt Talamon Alfonzra is, de igazán az 1983 tavaszán Érsekújvárott alakult fiatal irodalmárok alkotóköre, az Iródia hatott rá. Az Iródia köré gyülekezett fiatal írók az irodalmat egyetemes, egy és oszthatatlan magyar irodalomként értelmezték, sőt csak így tekintették az egyetemes irodalom alkotórészének. Olyan, hogy magyar, illetve csehszlovákiai magyar irodalom föl sem merült bennük. Az iródiások számára az a kérdés, hogy a kisebbségit és az egyetemest megkíséreljük-e összeegyeztetni, hogy a kultúrák között vagy egy kultúrán belül az államhatárt realitásként vagy valami irodalomformáló tényezőként fogadják el, fel sem merült.

A csehszlovákiai magyar prózafelfogás korrekciójára irányuló harmadik kísérlet az Iródia nemzedékének fellépésével következett be. Az első kísérlet, a Fekete szél antológia nemzedékének tagjai szétszóródtak. Grendel Lajos regényei mellett nemzedéktársai nem tudtak olyan írásokat produkálni, amelyek a radikális horizontváltás irányába mutattak volna. Hozzájárult ehhez, hogy az egyedül maradt Grendel-i prózapoetika is tematikailag teljesen az addigi paradigma elvárásrendszerét teljesítette ki, a csehszlovákiai magyar létezés sorsproblémáit fejtegette. Az Iródia nemzedékének tagjait közömbösen hagyták a csehszlovákiai magyar témák és önértésük horizontját a tágabb magyar irodalmi példák (Csáth Géza, Cholnoky Viktor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Hamvas Béla, Mészöly Miklós) jelentették. A Próbaút(89) című antológiában, amely a hatalom nyomásának „köszönhetően" nem jelenhetett meg Iródia címen, már ennek az együttgondolkodó mozgalomnak a legjobb szövegei kaphattak nyilvánosságot. Hizsnyai Zoltán, Farnbauer Gábor, Krausz Tivadar mellett itt jelent meg Talamon Alfonz két novellája is.

Talamon írásaival 1992-ig – a magyarországi lapok mellett – az Irodalmi Szemlében lehetett találkozni, 1992 után pedig leginkább a Kalligramban jelentek meg írásai, bár továbbra is publikált a Tőzsér Árpád által szerkesztett Irodalmi Szemlében is. Talamontól azonban távol áll minden olyan késztetés, hogy valamilyen csoportba tagozódjon. Az irodalom az ő számára nem az ún. irodalmi életet, hanem a szövegalkotás lehetőségét jelentette. „A szlovákiai magyar írók, mintha egyszerre akartak volna mindent bepótolni, amitől évtizedeken át megfosztattak. Van itt ma neoavantgárd (Cselényi László, Juhász R. József), kafkai ihletésű próza (Talamon Alfonz, Vajkai Miklós), újrealizmus (Fülöp Antal), neokatolikus költészet (Kulcsár Ferenc), a beatnemzedéket reveláló próza (Győry Attila, Czakó József), minimalizmus (Mórocz Mária), vagy éppen olyasmi, amit a kitűnő szerb író, Milorad Pavic számítógépes költészetnek nevezett (Farnbauer Gábor). Nincs az az írói társulás, folyóirat vagy kiadói műhely, amely ideológiai vagy esztétikai kritériumok alapján egy csoportba tudna rántani ennyire különböző alkotóegyéniségeket."

Cholnoky Olga

Vissza