Bergel, Hans: „Von den Schultern der Karpaten..." Deutschschreibende jüdische Autoren aus Südosteuropa in Israel. = Südostdeutsche Vierteljahresblätter, 49. Jg. 2000. 4. no. 315–320. p.

A II. világháború előtti soknyelvű Csernovic szerteszóródott, zömmel zsidó gyökerű német irodalmi öröksége még ma is képes új meg új meglepetésekkel szolgálni. Világirodalmi rangú képviselői között legismertebb, régóta ismert név a Párizsban megtelepedett, korán elhunyt Paul Celané. Az erdélyi szász származású szerző (maga is író, irodalmár) egy, nemrég a romániai Jasi-ban rendezett konferencián idézett néhányat a csak újabban, idős korukra ismertté vált exbukovinai szerzők sorából: olyanokat, akik a háborús évek kataklizmája után Palesztina felé vették útjukat, vagy kerülőutakat bejárva később telepedtek meg Izraelben, megtartván a magukkal hozott nyelvet. Valamennyien az 1920 körüli születésű generáció – az utolsó honos nemzedék tagjai, akik, az 1940 júniusától számított „ruszki esztendőt", majd a német–román visszafoglalást (gettó, kényszermunkatáborok) még megélve-átvészelve, a szovjet visszatéréssel (1944) vesztik el végleg a bukovinai hazát. A művek árulnának el róluk természetesen többet, ám ezek nélkül is (a vázlatos előadás rövidre szabott utalásai mellett) az életutak jellegzetesen kelet-közép-európai vonalai maguk olykor a legmarkánsabb korábrázolattal felérnek. Bergel öt ilyen pályát vázol fel jelzésszerűen.

Ilana Shmueli (1924) 1944-ben szüleivel (apja az első világháborúban még osztrák kötelékben szolgált) közvetlenül Palesztinába távozik, részt vesz az angolok elleni felkelésben, majd konszolidált szakértelmiségi pályát befutva, idősebb korára, ám annál elmélyültebb igénnyel és erudícióval jelentkezik héber és német nyelven írt verssel, fordítással, esszével. Ami végül az izraeli határokon kívül is ismertté tette: Celannal való levelező kapcsolatából született, dokumentum értékű, 1999-ben publikált munkája (Sag, dass Jerusalem ist...) a nagy költőtárs két utolsó életévéről (1969–1970), s mint a versekben is, a levelekben kirajzolódó közös, bukovinai emlékekről.

Dorothea Sellas (1919) rövid ideig még tanulhat a csernovici egyetemen, 1941-től Sztavropolban, majd Tbilisziben folytatva tanulmányait, s aztán Bukarestben 1947-ben végez, ezt követi az izraeli kitelepülés. Sellas bemutatása során tulajdonképp a Mű kerül a középpontba Bergel előadásában. Mintha csak az elhurcolt ezrek nyomába eredne a dél-ukrajnai, kaukázusi tájakon, hogy friss értesüléseiből, majd hosszú évtizedek célzott, szívós informálódása alapján méltó emléket állítson az áldozatoknak. 1996-ban jelent meg regénytrilógia formájában – a fiktív-dokumentatív elemekből formált hősnő tanúságaként – a történtek krónikája: Der Ring des Prometheus (Prometheusz gyűrűje). Sellas a borzalmaktól véletlen folytán megkímélt honfitárs szégyen- és felelősségérzetével dolgozza fel a szovjet felbomlás előtt alig ismert eseménykört. Széles epikus-apokaliptikus sodrással haladó „beszámolója" a háborúról szóló, ama ritka művek sorába tartozik, amelyeket az orosz-zsidó Jevgenyija Ginzburg „az őrület és iszonyat szimfóniáinak" nevez, s eddig a német nyelvterület irodalmában kevés párja akadt.

Margit Bartfeld-Feller (1923) a szüleivel maga is ott sodródott a szibériai menettel. Tomszkig jutnak el, ahol a háború végével lassan betagozódnak a helyi környezetbe. A leendő írónő pedagógusként dolgozza végig aktív éveit, s már rég nyugdíjas, amikor – 1990-ben, a peresztrojka végén – alkalma nyílik kivándorolni: Izraelbe. Itt jelennek meg először német elbeszélései, amelyek Csernovic és Szibéria kettős emlékezetét hordozzák, mint 1998-ban közreadott önéletrajzi beszámolója is (Nichts ins Nichts gespannt - Von Czernowitz nach Sibirien). Az önéletrajz ugyanazt az életanyagot dolgozza fel, mint Sellas trilógiája, ugyanazzal, a panasz és kétségbeesés fölé emelkedő emberi tartással.

Josef Rudel (1921) Csernovic szovjet-ukrán elcsatolásakor román felségterületre menekül (ez a gyakoribb útvonala a bukovinai exodusnak), Temesvárt működik mint újságíró. Radu Nor néven, román szerzőként lesz ismertté (regény, fordítás, ismeretterjesztés stb.). 1972-ben sikerül elhagynia Romániát – Izraelbe emigrál. Itt mutatkozik be német nyelvű szerzőként – groteszk humorú, zsidó elbeszéléseivel, humoreszkjeivel (Süsse Mandeln, bittere Rosinen, 1978), melyek átfogóbb gyűjteményét (Das waren noch Zeiten - Jüdische Geschichten aus dem Czernowitzer Ghetto) 1997-ben adta ki. Rudel utóbb felvállalta a Tel Aviv-ban 1944 óta megjelenő Die Stimme című német nyelvű folyóirat szerkesztését. Itt közölt saját publicisztikájából is kötetet állított össze. Az izraeli írószervezet német szekciójának élén aktív szerepet visz pályatársai érdekében.

Ugyancsak Temesvárt köt ki 1944/45 folyamán Manfred Winkler (1922), hogy már 1959-ben kitelepüljön. Képzőművészettel foglalkozik, közben elvégzi a jeruzsálemi egyetem hebraisztika-szakát. Fontos kultúrpolitikai feladatot vállal majd két évtizeden át a Theodor Herzl-Archívum vezetésével. Irodalmi alkotóként kezdetben héber nyelven próbálkozott, főként verssel, elismerést is szerzett, mégis a némethez tért vissza, viszont héberre fordít német költőket (így nem utolsósorban Celant). Köré csoportosul 1985 óta a jeruzsálemi Lyris című folyóirat köre. A tágabb német nyelvterületen egy ideje már nagy érdeklődéssel fogadott költői termése öt kötetre rúg, és angol fordításban is ismertek versei, világteljességet hordozó, szuggesztív erejű költészetével ma az egyik legelismertebb lírai szerzőnek számít Izraelben. Hangjának, szemléletének legtöbb jellegzetessége végeredményben az elapadhatatlan bukovinai forrásból ered, amely ily módon a félszázados múltból is átér a jelenbe: „Még most is hallod / a Kárpátok vállairól / a remegő furulyaszót / a völgyben idelent..." (a referáló alkalmi fordítása).

Komáromi Sándor

Vissza