Tugaj, Uladzěměr Vasěl’evic: Latyšy na Belarusi. Měnsk, Vydavec Ul. M. Skakun, 1999. 135 p.

A könyv az írásos történelmi források előtti időktől kezdve tekinti át a lett–fehérorosz kapcsolatokat. Balti törzsek részt vettek a fehérorosz etnikum kialakulásában, a szlávok a fehérorosz területen balti népességet asszimiláltak. A középkorban a Nyugati-Dvina (lettül: Daugava) folyó fontos kereskedelmi útvonalat alkotott, amely Polockot, Vityebszket, Szmolenszket Rigával és a Balti-tengerrel kapcsolta össze. Rigában a polocki püspökség alá tartozó ortodox templom működött a XVI. század végéig, feltehető, hogy a rigai kereskedők is tartottak fenn állandó telepeket a fehérorosz városokban. A mai kelet-lettországi Latgale tartomány Livland (lengyelül Inflanty) néven 1561-től a lengyel–litván államközösség hűbérbirtoka lett, így ez a terület már ettől kezdve a fehéroroszokkal közös államszervezethez tartozott, sőt az Orosz Birodalmon belül is a fehérorosz többségű vityebszki kormányzóság Düneburgi járásaként egészen 1918-ig fehérorosz területekkel közös közigazgatás alá tartozott. A terület a lett–fehérorosz érintkezés fő területévé vált, amely azonban végül Lettországhoz került.

A mai Fehéroroszország területére a XIX. században kezdtek nagyobb számban betelepülni lettek, mégpedig lett parasztok. Az 1861. évi jobbágyfelszabadítás után a balti kormányzóságokban megnőtt az olyan föld nélküli parasztok száma, akiket a földbirtokosok sem tudtak foglalkoztatni. A mintegy 650 ezer föld nélküli livlandi paraszt nem látott más kiutat sorsa jobbra fordítására, mint hogy a birodalom más részeibe települjön át. Egy népes küldöttségük 1868-ban a cár elé kívánt járulni ez ügyben. A hatóságok hivatalosan tiltották az elvándorlást, de maguk a balti földbirtokosok váltották ki az egyre ismétlődő kivándorlási hullámokat azzal, hogy olyan magasra srófolták a földbérleti díjat, hogy a bérlők azt nem tudták kigazdálkodni, s a hátralékba kerülőket a földbirtokosok elűzték földjeikről. A telepesek közül sokan egészen Szibériáig vándoroltak, de legtöbbjük a balti kormányzóságokkal szomszédos orosz és fehérorosz többségű területeken próbáltak szerencsét. A lett paraszti kivándorlás kézenfekvő célpontja lett így a vityebszki kormányzóság. A tipikus szerződés 40 gyeszjatyina (= 45 hektár) földre és 12 évre szólt úgy, hogy az első 6 évben nem kellett bérleti díjat fizetni, a második 6 évben a bérleti díj 2 rubel 50 kopek volt gyeszjatyinánként, ami akkoriban kedvezőnek számított. Emellett a földbirtokos segített a lakóház és a gazdasági épületek felépítésében. Az első lett telepesek további jelentős kedvezménye volt az is, hogy fiaik mentesültek a katonai szolgálat alól. A szerződést a földesúr felmondhatta, ha a telepes nem fizette időben a földbérletet, nem művelte meg a földterületet, vagy ha valamilyen törvénysértést (pl. lopást) követett el. Ilyenkor a bérlő által emelt építmények a földesúr birtokában maradtak. Egyes telepesek úgy próbáltak ügyeskedni, hogy az első hat évben, amikor nem kellett bérleti díjat fizetni, rablógazdálkodást folyattak a földdel, majd odébbálltak, más földesúrnál vettek bérbe földet, s így vándoroltak egyik uradalomról a másikra több kormányzóságon át. A fehérorosz kormányzóságokban idénymunkásként is dolgoztak lettek. 1884-ben például a vityebszki kormányzóságban a férfiak napszáma a legnagyobb nyári dologidőben (napkeltétől napnyugtáig, saját koszton) 40, ritkán 50 kopek volt. Más évszakokban a férfiak napi 30–35, a nők 20–25 kopeket kaptak.

A bérleti szerződés lejárta után a bérlő megvásárolhatta az addig általa művelt földet gyeszjatyinánként 50 rubeles áron; ettől kezdve ő fizette természetesen a földet terhelő összes helyi és állami adót is. A föld megvásárlásakor a teljes vételár 20 százalékát kellett egy összegben kifizetni, a többit 10 éven át 6 százalékos részletekben lehetett törleszteni. Ily módon sikeres gazdálkodás esetén a bérlők tulajdonossá válhattak. A hazájukat nincstelenként elhagyó lett parasztok hosszú évek kemény munkájával a fehérorosz kormányzóságokban kisbirtokosokká válhattak. Segítette ebben őket, hogy már otthonról magasabb munkakultúrát hoztak magukkal, és ezért hatékonyabban dolgoztak, mint a helybeli fehérorosz parasztok, ráadásul a technikai újítások iránt is fogékonyak voltak, nem elégedtek meg a földesúr által kínált eszközökkel, hanem modernebb szerszámokat is rendeltek. A cselédsorból ily módon kiemelkedő lett parasztok aztán az 1917-es fordulat után kulákoknak számítottak. A nagybirtokok megszűntek, a föld nélküli és a szegényparasztok között osztották fel a földesúri birtokokat, de ezekből nem jutott mindenkinek elég föld. Így aztán szemet vetettek a lett telepesek saját munkával megszerzett, gondosan művelt földjeire is, gyakran erőszakkal vették el a "kulákoktól" a jó földeket. Az osztályharc sokszor nemzetiségi jelleget öltött, mert a lettek – a gazdagok is, de a kevésbé tehetősek is – összetartottak. Sem megérteni, sem támogatni nem tudták azt az új hatalmat, amely a nyomor egyenlőségét kényszerítette rájuk. Ráadásul a tőlük elvett gondosan művelt földek az azt kisajátító falusi lumpenek kezén a szemük láttára mentek tönkre. 1918–1919-ben több, lettek által lakott körzetben került sor fegyveres ellenállásra a szovjethatalommal szemben. A hadikommunizmus idején kifosztott parasztgazdaságok a NEP-korszakban újra fejlődésnek indultak, és szép eredményeket értek el. Közrejátszott ebben az is, hogy a lettek voltak az újonnan megalakult Szovjet-Fehéroroszország legiskolázottabb nemzetisége. Egy 1924-es statisztika szerint a főbb nemzetiségek az írni-olvasni tudás tekintetében az alábbi megoszlást mutatták:

Ezt erősíti meg az 1926. évi népszámlálás is, amely szerint a fehéroroszországi nemzetiségek között az írni-olvasni tudók aránya az alábbiak szerint alakult: fehéroroszok – 36 %, zsidók – 70 %, oroszok – 49 %, lengyelek – 50 %, ukránok – 43%, lettek – 74 %, litvánok – 61 %. A nemzetiségi oktatás 1930-ban érte el csúcspontját: a lett gyermekek 77 százaléka tanult ekkor lett iskolában (1931-ben már csak 67 százalékuk).

A lett parasztok erőn felüli adóztatása már a hadikommunizmus idején megkezdődött. Például az egyik Mogiljovi kormányzóságbeli járás egyetlen, 42 házból álló lett falujára 100 180 rubel adó volt kivetve, míg az egész, 32 községből álló járás összesen 200 000 rubel adót fizetett. 1926 után a különböző szintű pártdokumentumokban leplezetlenül hirdetik, hogy „a lettek olyan kulák lakosság, amelytől meg kell szabadulni". Ennek szellemében egész lett településeket nyilvánítottak kuláknak. A totális kollektivizálás során kiadták a jelszót „a kulákság mint osztály" felszámolására, ami jobb esetben a Szovjetunió távoli vidékeire való kitelepítést, rosszabb esetben kivégzést jelentett. Az 1930-as évek elejétől a homogenizálási politika érvényesült, a lett telepesek sajátos kultúrája nacionalizmusnak minősült, visszafejlesztették az ezek ápolására és kutatására korábban létrehozott összes intézményt. Ezekben az években a lett lakosság igen nagy része (több mint 11 ezer ember) esett áldozatul az önkénynek. Az 1959. évi népszámlálás már csak 2 631 lett nemzetiségű lakosról tud, hasonló számot mutat az 1979. évi népszámlálás is (2 617 fő). A tömeges „kuláktalanítás" mellett a hatalmas vérveszteséghez (vö. a fentebb idézett 1924. évi kb. 14 ezres létszámot) a II. világháborús események is hozzájárultak. Számukat csökkentette az is, hogy a háború után sokan visszatelepültek Lettországba. A populációt apasztotta végül a hagyományos paraszti életforma felbomlása, a vegyes házasságok, az asszimiláció. Alacsony számukhoz képest ma jelentősen felülreprezentáltak a magas képzettségű értelmiség körében.

Zoltán András

Vissza