Lhomel, Edith: Les pays de l’Europe centrale et orientale face a l’élargissement. = Les Cahiers français, 2000. no. 298. 16–21. p.

Edith Lhomel cikke az uniós csatlakozásra váró tíz európai ország kormányának elképzeléseit, valamint az itt élő lakosság várakozását, közvéleményének alakulását tanulmányozza. Felveti, hogy némely országnak rendeznie kell kapcsolatát szomszédaival, ha be akar tagolódni az Unióba.

A kelet-, illetve a kelet-közép-európai államok csatlakozási szándéka az Európai Unióhoz logikus törekvés a kommunizmus gazdasági-politikai igájának levetése után. Valamennyi ország külpolitikáját egyúttal a NATO-hoz történő csatlakozás is meghatározza. A felvételre váró államok vezetői a lehető leggyorsabb felzárkózás hívei, az egyes politikai pártok életében viszont hosszabb idő vezetett a konszenzushoz, s közülük most is többen kritizálják a társadalom által megfizetendő árat, illetve az önrendelkezés feladásának kényszerét, melyet a csatlakozás eredményezhet. A lakosok véleménye ugyancsak eltérő: egy naivabb réteg az előnyöket hangoztatja, mások viszont már mérlegelik a veszélyeket, amelyek most még csak az életminőség romlásában, a foglalkoztatás bizonytalanságában jelentkeznek.

A csatlakozásra kész kormányok rosszul viselik a vágyott nagy esemény pontos dátumának hiányát. Az 1999 decemberében, Helsinkiben tartott európai csúcsértekezleten 2002 végét jelölték meg a tizenötök arra, hogy az Unió „készen álljon újabb tagok felvételére". Ez utóbbiak nemcsak az Unión belül zajló lassú intézményi reform miatt türelmetlenek, hanem mert a politikai erőviszonyok csak lassan stabilizálódnak a kelet-, kelet-közép-európai térségben.

A politikai pártok törékeny konszenzusra jutottak, s ezért a bizonytalanságok növekszenek. Amíg a csatlakozás kérdése csak úgy, általában merült fel, addig az egyetértés szinte egyhangú volt. Amint a következmények, a kötelezettségek is körvonalazódni látszanak, a konszenzus visszafogottabb lett. A nacionalistának tekintett pártok (MIÉP, Romania Mare stb.) a földtulajdonjog nemzeti kézben tartásához ragaszkodnak. De mi a megoldás pl. az 1945 után lengyel földre száműzött németek földvásárlási szándékával? Ellenállás mutatkozott bizonyos bolgár és román körökben a NATO 1999. márciusi, koszovói beavatkozása apropóján is. Itt a légtér s az állam szuverenitásának féltésében fogalmazták meg a tartózkodást. Ugyancsak erős ellenállást szült pl. a cseh államvezetésben az EU regionális, decentralizáló politikájának kiterjesztése, mégpedig azért, mert a frissen csatlakozni kívánó államokban a belső termelési viszonyok még nem szilárdultak meg; úgy érzik, hogy előnytelen helyzetbe kerültek (pl. a cseh élelmiszeripar). Megfigyelők szerint azonban erőteljes változások zajlanak le mind a „pro", mind a „kontra" körökben.

Az utca embere, miközben unos-untalan a PHARE-programról, Európai Beruházási Bankról vagy az Európai Újjáépítési és Befektetési Bankról hall és olvas, általában úgy érzi, hogy személy szerint semmi haszna nincs ezekből. De ugyanez a benyomása a nem kormányzati vagy civil szervezeteknek nyújtott segélyekről is. A lakosság nem érti, hogy a berlini fal ledöntése után miért kell még mindig annyit várni a csatlakozással. A fásultság egyik kézzelfogható megnyilvánulása a választásokon való csekély részvétel, az általános politikai közömbösség. Az átmenet vesztesei és a csatlakozás ellenzői valahogy mindenütt ugyanazok: a nyugdíjasok, a szakképzetlen munkások, a román és lengyel földművesek, valamint a FÁK-kal közvetlen határos térségben élők.

Úgy tűnik, minél közelebb kerülnek a tényleges csatlakozás lehetőségéhez az országok, annál több kétely merül föl bennük az EU-tagságot illetően. Ebben persze néhány nyugati példa is jól ismert.

Számos valódi jogvita is fölmerül egyes országok között (pl. Lengyelország – Ukrajna vagy Csehország – Szlovákia) az ún. schengeni elvek megvalósításában, a vámunió tekintetében. Az „első körben" csatlakozó országok megint másik részének (Szlovénia, Magyarország, Csehország, Lengyelország), amelyek a politikai határaikon túli nemzettesttel is ápolni akarják a kapcsolatot, erre külön politikai megoldást kell találniuk.

Láthatók már – olykor negyven évi szünet után – a kooperáció jelei is (a délkelet-európai országok, pl. Bulgária és Románia között), de ennek ellenkezőjére talán több példa akad.

Összegezve: kevesebb mint tíz év alatt a felvételre váró államok szemmel látható fejlődésen mentek keresztül. Megértették azt is, hogy az EU-hoz tartozásnak ára van. A kelet-európai vezetők pragmatista módon máris elkötelezettséget éreznek a csatlakozás iránt, amit az országok külkereskedelmének csaknem teljes liberalizálása, másfelől a keleti határokon az ellenőrzés megerősítése is bizonyít. A szakértők egy része szerint tehát az európai bővítés ma már inkább politikai, illetve stratégiai kérdés, ami persze nem jelenti azt, hogy további meglepetés ne lenne várható. Ez utóbbival azonban szolgálhat az EU-bővítést nem mindenáron szorgalmazó Németország éppúgy, mint a csatlakozásra váró államok, amelyek nem pusztán a gazdasági konvergencia hangoztatását várják a tizenötöktől.

Vissza