Kisebbségkutatás - 11. évf. 2001. 2. szám |
Románia után Szlovákiában él a legnagyobb határon túli magyar populáció, ráadásul – az előbbi területtel ellentétben – gyakorlatilag egyetlen egybefüggő területi sávban. S miután a Trianon-komplexus – ismeri el a szlovák értelmiségiek egy része is – inkább munkál a szlovákok gondolkodásában és érzelemvilágában, mint a magyarokéban, a közigazgatási reform kérdése szükségképpen a hungarofóbia áldozatává vált. Az Akadémia keretében frissen megalakult Kisebbségkutató Intézet igazgatója, Szarka László mostani tanulmánya is joggal ad nagy nyomatékot a területi átszervezés kérdésének, és kifejti: az etnikai szempontokat éppenséggel a szlovák kormányzat akarja érvényesíteni az észak–déli irányú Nyitra és Nagyszombat megye létrehozásával. És nemcsak a meciari kormány, de a mostani is – finomítva ugyan, de átvette – az elődterület felosztási koncepcióját. Gyurgyik László a felvidéki magyarok lélekszámának és térbeli elhelyezkedésének alakulását vizsgálja 1918-tól napjainkig. A magyarok lélekszámának kirívó ingadozásából levont következtetése: a népszámlálási adatok korántsem nyújtanak hiteles képet a nemzetiségek lakta területek etnikai összetételének változásairól, mert ezek az adatok mindig az államhatalom nemzetiségi politikája szerint alakulnak. Az „audiatur et altera pars" törvénye jegyében közöljük Štefan Šutaj tanulmányát, aki a galántai járás „statisztikai asszimilációját" vizsgálja. A szlovák történész (a szlovák akadémia Társadalomtudományi Intézetének igazgatója) a járás településeinek reszlovakizációját részben jogosnak ítéli mondván, a községek egy részét szlovák etnikum lakta, csak idővel elmagyarosodtak. Az asszimiláció szerinte a galántai járásban kétirányú volt, ugyanakkor elismeri, hogy összességében nőtt a szlovákok részaránya. Lampl Zsuzsanna a dunaszerdahelyi járás mai munkaerő-helyzetéről közöl érdekes elemzést, amely a munkaközvetítőkkel, magyar munkaadókkal és munkavállalókkal készített mélyinterjúkra támaszkodik. Központi témája – természetesen – a munkanélküliség megjelenése, s annak esetenként etnikai vonatkozásai. Ami a jövőt illeti, a megkérdezettek – munkaadók, munkavállalók egyaránt – inkább magukban (tehetségükben, szorgalmukban) bíznak, semmint a kedvező társadalmi változásokban vagy a külföldi segítségben. Végül Koncsol László – aki, mondhatni, egyszemélyes szlovákiai magyar kulturális intézménynek számít – Diósförgepatony helytörténetírását bemutatva szolgáltat meggyőző (alkotó munkájával hitelesített) példát, hogy egy kis település múltjának feltárása alapot ad egy egész régió – esetünkben Csallóköz – történetének megírásához.
Végül a szerkesztőség újabb költözéséről kell beszámolnunk olvasóinknak: irodánk visszakerül a Várba, régi-új címe: Úri u. 53. A helyváltoztatásnak remélhetőleg a T. Olvasó látja majd hasznát, mert nemcsak térben, de szellemiekben is közelebb kerülhetünk az akadémiai kutatóhelyekhez.
Cholnoky Győző
Budapest, 2001. június 5.