Pomogáts Béla

Keys to Kolozsvár

The motto (prevalent even today) of the representative volume co-published by the journal Korunk (Our Times) from Kolozsvár and a publishing house in Szeged could also be the characterization of Mihály Cserei from 1852: ˝... a wealthy Kolozsvár has become a destitute Kolozsvár.˝ What would Mihály Cserei write about this city today which preserves its bygone glory solely in its historical monuments. The authors of this collection of studies, as representants of the Hungarian intellectual life in Transylvania wish to apprehend in their own genres the process in which Kolozsvár has become Cluj-Napoca from a flourishing Transylvanian capital. The collection includes studies on society and cultural history, and poetic and epic works evoking the spirit of Kolozsvár.

Kántor Lajos az általa (és Kovács Kiss György által) összeállított Kulcsok Kolozsvárhoz című szép kiállítású kötet, talán így is mondhatnám: "kolozsvári emlékalbum" szerkesztői utószavában a történetíró Cserei Mihályt (híres Erdély históriája című munkáját a 18. század elején írta, korábban kéziratban terjedt, majd 1852-ben Kazinczy Gábor adta ki) idézi: "Nem is forgott Erdélyben egy város annyi változásokon, a kincses Kolozsvárból koldus Kolozsvár lőn". Majd így folytatja: "Vajon mit írna Cserei Mihály, Erdély híres történetírója ma - két és fél, sőt majdnem három évszázaddal a II. Rákóczi Ferenc korabeli harcok felidézése után - az egykori királyi városról, amely ugyan még őrzi az ágyúknak terepet adó Fellegvár és Házsongárd hírét-nevét, sőt Mátyás király emlékét, nem utolsósorban Fadrusz János szoborcsoportja által, ám a ťkincsesŤ jelzőről alighanem végleg vagy legalábbis hosszabb távra le kell mondania? A felváltva szász és magyar bírók városvezető váltórendszere a már nagyon kevesek által számontartott régmúlt része. Nehéz század- és ezredfordulónkon egy gyökeresen más természetű és szemléletű városvezetésről lett híres, illetve hírhedett Kolozsvár."

Valóban, Kolozsvár szinte alig hihető mértékben változott meg a történelmi magyar városok közül, persze nem egyedül, hiszen Marosvásárhely, Pozsony, Kassa és Ungvár is megváltozott. Tulajdonképpen ezekkel a változásokkal kíván számot vetni a Korunk Baráti Társaság és a szegedi Mozaik kiadó gondozásában megjelent Kulcsok Kolozsvárhoz című tanulmány- és emlékezés-gyűjtemény, midőn mérlegre helyezi azt, hogy mi minden történt Erdély egykori székvárosával, miközben Kolozsvárból Cluj-Napoca lett. A kötet igazán gazdag, minthogy egymás után sorakoznak a társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, az írói emlékezések, a város szellemiségét megidéző költői és epikai művek, a történelmi emlékezések és dokumentumok. Csak néhányra hivatkoznám szerző és téma szerint: Imreh István a kolozsvári "fertályokról és tizedekről", Gaál György a házsongárdi temető helyzetéről, Egyed Ákos a város történelmi "szerepköreiről", Kovács Kiss György a város népének múltbéli szórakozásairól, Gyarmati Zsolt a régi kolozsvári kávéházakról, Molnár Jenő Kolozsvár erdélyi magyar művelődéstörténeti fontosságáról, Kántor Lajos Kolozsvárnak az erdélyi magyar elbeszélő irodalomban megörökített képéről, Kozma Dezső a város irodalomtörténeti múltjáról, Enyedi Sándor a nevezetes színigazgató: Janovics Jenő szellemi örökségéről közöl tanulmányt, és persze még számos igen értékes írás idézi fel Erdély "székvárosának" történeti múltját, egykori társadalmát és magyar kultúráját.

A kötet külön fejezetben foglalkozik, az igaz, nem kolozsvári származású, de igen sok szállal a városhoz kötődő Kós Károly alakjával és munkásságával, közre adva egy igen érdekes várostörténeti tanulmányát (Középkori város - korszerű város) és egy vele az Erdélyi Szépmíves Céh történetéről 1971-ben készített (és a Korunkban akkoriban megjelent beszélgetés szövegét). Igen kifejezőek a város "lelkét" megidéző szépirodalmi szövegek is, ezek írói között számos kiváló erdélyi magyar írástudóval találkozunk, így közli az "emlékalbum" Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Egyed Emese, Király László, Visky András, Kovács András Ferenc és Fekete Vince költeményeit, Bálint Tibor, Bajor Andor, Kolozsvári Papp László, Csiki László és mások prózai írásait.

A szép kötet, mint mondottam az elébb, azokkal a korszakos történelmi, társadalmi és kulturális változásokkal vet számot, amelyek Kolozsvár életében az elmúlt évszázad során, különösen Trianon után bekövetkeztek. Ebben a tekintetben a beszámoló nem egyszerűen az átalakulásról ad képet, hanem kimondottan drámai jelleget kap. Vetési László A bennünk élő város című elgondolkoztató, személyes hangú esszéjét szeretném idézni ennek bizonyságaként: "Egy hozzánk hasonló világváros valahol Nyugaton 50-60 év alatt alig változik valamit. Minálunk ezalatt hányszor cserélt nyelvet, hitet, önbizalmat az itt élő polgár! A tízes, a negyvenes, az ötvenes és a kilencvenes évek városa mindenben más és más. Nyolcvanezer egyszemélyes Trianon, Feleken megdöntött Bécs, de bennünk meghúzott lélekhatár - elég ez egy életre szóló szorongáshoz. Mert a mai régi kolozsváriak egyik arca a szorongás. Ezt a várost, az otthonérzet polgárjogát ellopták tőle olyanok, akik szíve nem dobban együtt köreivel. Pedig a polgárság, a civitas kiérdemelt jog és városvédő kötelesség. Mert a városok élnek, szívdobbanásuk van, és akik állampolgárai kívánnak lenni, fel kell venniük lüktetése ütemét."

Valóban, erről a magyarországi utazó is minduntalan meggyőződhet, a város emberi karaktere változott meg néhány évtized leforgása során, hiszen Kolozsvárnak még az ötvenes évek elején is (a két világháború közötti trianoni korszakról már nem is szólva!) magyar többsége és magyar karaktere volt. Ma Kolozsvár, pontosabban a kolozsvári belváros, a Szent Mihály-templom és a Farkas utcai református templom között, már csak az esti szürkület után emlékeztet arra a városra, amely egykoron a magyar Erdély társadalmi, politikai és kulturális központja volt. Ilyenkor a közvilágítás elégtelensége következtében alig vehetők észre a történelmi épületek, régi templomok, szerzetesi rendházak, mágnáspaloták és cívisházak sebei, és a nappali órákban az utcákon nyüzsgő idegen nyelvű tömeggel ellentétben: ilyenkor már inkább régi belvárosi polgárokkal, vagyis többnyire magyarokkal találkozik a látogató. Sötétedés után Kolozsvár belvárosa megint magyarul (vagy főként magyarul) beszél.

A Kulcsok Kolozsvárhoz nem történetírói munka, mindazonáltal kibontakozik belőle a város története. Vessünk erre is egy pillantást, elsősorban a kötet végén található, igen részletes és használható kronológiai összefoglalás nyomán. (Ezt a - Kolozsvár kétezer esztendeje dátumokban című - kitűnő anyagot Gaál György állította össze.) Nos, Kolozsvárnak igen gazdag és küzdelmes, valóban szinte két évezredre visszavezethető története van. A római korban már lakott település volt a helyén: a régi feljegyzésekben Castrum Clus néven, illetve egy másik, polgári településként Napoca néven szerepelt. Elterjedt vélemény szerint a telepet Claudius császár létesítette, állítólag innen származik a Clodia név, illetve a város latin: Claudiopolis nevezete. Gaál György összeállítása szerint a város ősi neve, amelyből a latin, a magyar, a német és a román elnevezés eredeztethető, a Kolos nevű első magyar várispán nevéből ered. A római légiók 274-ben történt kivonulása után a korábban romanizált népességnek több mint ezer éven át nincs semmi nyoma. Az egykori római települést ezután gótok, hunok, majd gepidák lakták, s megfordulhattak területén az avarok is.

Az Árpád-házi királyok korából Kolozsvárról viszonylag kevés megbízható adatot ismerünk, mindenekelőtt egy 1173-ban keletkezett oklevelet, amelyben Tamás clusi vármegyeispán neve szerepel. Kolozs megyének tehát már a korai Árpád-korban léteznie kellett. Ezután szaporodnak meg az okleveles adatok. Később a tatárjárás pusztításai következtében a város jelentősége csökkent (erre utal a luxemburgi Echternach város kolostorának krónikája, amely a Clusa városában lakó magyarok legyilkolásáról ad hírt), a kolozsmonostori bencés apátság is elpusztult, és a város fejlődése csak V. István korában lendült fel újra, aki a településnek 1267-ben városi kiváltságokat adott.

Kolozsvár ebben az időben vált fallal körülvett várossá, lakói ekkor részben magyarok, részben német és flamand "hospesek". Később gyors fejlődésnek indult, Zsigmond királytól 1405-ben új városi kiváltságokat kapott, és az úgynevezett "kulcsos városok" közé került. Ez azt jelentette, hogy teljes önkormányzattal rendelkezett, s ezután nem tartozott sem az erdélyi vajda, sem a gyulafehérvári püspök hatalma alá. Kolozsvárott született 1440-ben Mátyás király, aki később ugyancsak kiváltságokkal halmozta el szülővárosát. Közben felépült a gótikus Szent Mihály templom és a várost védő erődítmény, Kolozsvár ilyen módon a királyság egyik leggazdagabb városa lett: ekkor kapta a "kincses Kolozsvár" elnevezést.

Mátyás halála után, különösen a Dózsa György vezette parasztháborúban, a város újra hanyatlani kezdett, a Szapolyai János-féle nemzeti királyság és a reformáció azonban megint fellendítette: ekkor ment végbe a korábbi német-szász polgárság teljes elmagyarosodása. János Zsigmond, az első erdélyi fejedelem főiskolát alapított, később ezt Gyulafehérvárra helyezte át. 1550-ben Heltai Gáspár nyomdát létesített, amely hosszú időn át az erdélyi magyar könyvkultúra legfontosabb műhelye volt. A protestáns városi tanács az 1556-os erdélyi országgyűlés határozata értelmében felszámolta a katolikus egyházi intézményeket. Ezen Báthori István változtatott, midőn 1579-ben megalapította a jezsuita kollégiumot, amely később Mária Terézia rendelete folytán a piaristák tulajdonába került, s egy időben akadémiaként működött.

A város a 17. században az erdélyi fejedelemség fontos közigazgatási és kulturális központjává vált. 1600-ban itt tett fejedelmi esküt Bocskay István, és 1613-ban itt választották fejedelemmé Bethlen Gábort. Ekkor indultak meg a nagyszabású főúri építkezések, jöttek létre az erdélyi reneszánsz és barokk nagyszerű emlékművei. Általában előrehaladt a városiasodás, igen eredményesen fejlődött a céhes ipar. II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjárata után az Erdélyre támadó török seregek Kolozsvárt is ostromolták, s noha nem tudták elfoglalni, fejlődése ismét elakadt. A fejedelemség bukása után a bécsi kormány Nagyszebenben állította fel az erdélyi kormányzatot: a Guberniumot, ez azonban 1790-ben Kolozsvárra került, a Szamos-parti város ismét Erdély fővárosa lett.

Itt tartották az erdélyi országgyűléseket, így az 1791-es országgyűlésen hívta létre Aranka György az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságot, 1792-ben alakult meg a Magyar Nemes Színjátszó Társulat, az 1794-es országgyűlés hozott határozatot az "országos színház" felépítésére, s 1813-ban épült fel a Farkas utcai színház, a hazai színházi kultúra első otthona. 1848 májusában mondta ki az erdélyi országgyűlés az uniót Magyarországgal; Kolozsvár azonban ezután is az erdélyi magyar politikai élet központja maradt.

A város élete a kiegyezés után lendült fel ismét, határában ipartelepek jöttek létre, 1872-ben megnyitotta kapuit az ország második tudományegyeteme, s ugyancsak Kolozsvárra települt át az eredetileg Nagyenyeden működő református teológiai akadémia. A város további középületekkel gyarapodott, Nemzeti Színház és számos iskola épült, 1902-ben leplezték le Fadrusz János nevezetes Mátyás király-lovasszobrát, amely az utóbbi években a politikai küzdelmek középpontjába került, minthogy Gheorghe Funar polgármester olyan feliratot helyeztetett el talapzatán, amely sérti a történelmi igazságot és a magyarság nemzeti önérzetét.

1918 karácsonyán Kolozsvár mint az erdélyi magyar politikai és kulturális élet központja került a bevonuló román hadsereg kezébe, ám ezután is az erdélyi magyarság első számú városa maradt. Itt alakultak ki az erdélyi magyar élet legfontosabb intézményei: Kolozsvárott volt a Magyar Párt központja, itt működtek az Ellenzék és a Keleti Újság című lapok, az Erdélyi Helikon, a Pásztortűz, a Korunk és az Erdélyi Fiatalok című folyóiratok, az Erdélyi Szépmíves Céh és a Minerva nevű könyvkiadók, a legnagyobb erdélyi magyar színház, és Kolozsvár volt az erdélyi magyar gazdasági élet központja is.

Mindezt abból a célból vázoltam fel, hogy érzékeltessem a városnak a magyar történelemben betöltött eminens szerepét, felidézzem magyar történelmi és kulturális hagyományait - ezek adták (és adják) meg Kolozsvár magyar városi karakterét. A város azonban hosszú évszázadokon át etnikai összetételét tekintve is magyar volt. Kolozsvárnak eredetileg alig volt román lakója, csupán a Torda felé vezető út mellett: Felek községnek volt némi román lakossága. Nicolae Togan román görög katolikus lelkész 1898-ban Nagyszebenben közreadta Samul Micu-Klein román görög katolikus püspök 1733-ból való egyházi összeírását (Romani din Transsylvania 1753), amely községenként tüntette fel a román családokat. Eszerint Kolozsváron a 18. század elején mindössze tíz román család lakott. Ebben az időben Acsády Ignác adatai szerint a városnak 10 452 lakója volt.

Azt, hogy Kolozsvár etnikai arányait közel félévszázad leforgása alatt ilyen radikálisan át lehetett alakítani, mindenképpen előre elhatározott és eltervezett, módszeres és erőszakos politikára utal. A bukaresti kormányok ugyanis nem arra a következtetésre jutottak el a két világháború közötti nemzetiségi konfliktusok, majd Erdély területének 1940-es megosztása következtében, hogy az erdélyi magyarsággal (az egész magyarsággal) valamilyen tisztességes és tartós kompromisszumot kell kötni, amely "hosszú távon" teszi lehetővé a két nép együttélését és együttműködését, ellenkezőleg, arra a következtetésre, hogy az erdélyi magyarság történelmi lakóterületeit lehetőleg telepesek odairányításával meg kell bontani, és történelmi intézményeit, amelyek kultúráját fenntartották, össze kell roppantani.

Ennek a politikai folyamatnak olyan szakaszai voltak, mint az ősi egyházi kollégiumok: a piarista, a református és az unitárius középiskola államosítása, a kolozsvári magyar orvosi egyetem Marosvásárhelyre költöztetése, a Bolyai Tudományegyetem, illetve számos magyar iskola és kulturális intézmény felszámolása. Leginkább pedig az a módszeres telepítési politika, amelynek keretében tízezrével telepítették Kolozsvárra a havasalföldi, moldovai és dél-erdélyi románokat, miközben a beköltözés engedélyhez kötésével megakadályozták azt, hogy Kolozsváron találjon otthonra a Székelyföld vagy az egészen közeli Kalotaszeg magyar népfeleslege. Ebben a tekintetben a régi Kolozsvár határában: Monostoron, Györgyfalván vagy a Torda felé vezető út mentén felépített új lakótelepek jelentették az elrománosítás legfőbb eszközét.

Egy sok-sok évszázadra visszatekintő város arculatát és levegőjét persze így is nehéz megváltoztatni: Kolozsvár templomai és palotái, terei és köztéri szobrai ma is minden tekintetben magukon viselik a magyar történelem és kultúra nyomát. A nagyromán politika persze ezeknek a nyomoknak az eltüntetésével vagy elhalványításával is megpróbálkozott. Nemcsak a régi magyar utcanevek "románosítása" mutatja ezt, hanem - még a két világháború közötti időben - a város közepébe épített hatalmas és ormótlan ortodox katedrális vagy az egykori Széchenyi téren felállított - mértéktartónak ugyancsak aligha nevezhető - Mihai Viteazul-lovasszobor is, miközben Ceauşescu rémuralma idején az is szóba került, hogy Fadrusz János nagyszerű Mátyás király-szobrát a főtérről ki kellene telepíteni. E soviniszta stratégiát Funar most más módszerekkel próbálja érvényesíteni: a főtéren végzett teljesen felesleges ásatásokkal, a román történelem nacionalista jelképekké váló egyéniségeinek emlékére állított szobrokkal vagy éppen a római Traianus-oszlop másolatának felállítására irányuló polgármesteri tervezettel, ennek keretében Funar 1998 decemberében a Szent Mihály-templom szomszédságában elhelyezte az oszlop "alapkövét".

Minderről nem éppen Funar-barát modorban számol be a Kulcsok Kolozsvárhoz című kötetben a nemrég meghalt kolozsvári román szerkesztő, Alexandru Vlad Ingerlő szobrok című írásában: "Olyanokká lettek szegény szobrok, mint a sakkfigurák, mozgathatók és kiszolgáltatottak a nap embereinek, hogy megmaradhassanak a tábla egy kockáján (fehéren vagy feketén), hogy ott várakozhassanak, amíg a bronz bírja. Lehet, hogy a román-magyar viszonynak ez az időszaka évszázadok múlva a ťszobrok háborújaŤ néven válik ismertté." A román szerkesztő ennek révén érkezik el oda, hogy bíráló szavakat mondjon arról a hamis patriotizmusról és olcsó nacionalizmusról, amely manapság áthatja a román közéletet: "A hazafiság mint az alkalmatlanság vagy emberibb gyengeségek fedezésére szolgáló menekülés, nagyon régi keletű fortély több földrészen, s olyan kór, amely politikai hullákat produkál, melyeknek mindegyre illatosítóra vagy tömjénre van szükségük. Némely kortársunknak fasiszta, középkori vagy még régebbi igazságtalanságokat vetni a szemére, visszaszolgáltatásokat kérni, hogy középkori intézmények alakulhassanak újra, éppannyira ostobaság, mint állandóan sakkozni a szobrokkal, türelmetlenül bánni velük. A türelmetlenség kóros elváltozás vagy torzulások sorozatának eredménye. A másság elfogadása pedig, a másik hőseivel együtt, csak akkor lehetséges, ha az ember pontosan tudja, hogy elsősorban ki ő maga."

Kolozsvár, ezt a magyarországi látogató is megállapíthatja, mára nem magyar város, a Kulcsok Kolozsvárhoz szerkesztői és írói ennek ellenére nem kívánnak lemondani a város magyar múltjáról, hagyományairól, kultúrájáról, sőt maradék magyar karakteréről és magyarságának jövőjéről. Ezt szolgálják az olyan írások, mint Horváth Andoré, ez A palack és a szellem című rövid esszé az évek óta eltervezett kolozsvári magyar egyetem eszméjét hozza szóba, összhangban azokkal az írásokkal és dokumentumokkal, amelyek a kolozsvári magyar egyetemi hagyományt idézik fel. Horváth Andor egyelőre nem számolhat be eredményekről, ennek ellenére a következőket állapítja meg: "Politikusaink, egyetemi közösségünk küzdelme mégsem volt eredménytelen. A kérdés megoldásra váró feladatként tisztán körvonalazódott, és születtek is részleges sikerek. Ilyen elsősorban a végre törvény biztosította jog önálló karok létesítésére. Élni kell vele, azaz ki kell harcolni megvalósulását, mert ez számunkra most az intézményi építkezés első kézzelfogható jelentősége. Meg kell találnunk azután a megfelelő eszközeit annak, hogy a meglévő struktúrák bensejében erősítsük pozícióinkat, és ezáltal tudásában és magyarságában egyaránt versenyképessé tegyük szülőföldjén a holnapi nemzedéket. Végül számolnunk kell azzal, hogy önálló állami egyetem híján járható a másik kínálkozó út, a magánegyetem útja is, ha ahhoz minden szükséges feltétel adva van."