With a long delay: the new Hungarian German literature in the last third of the 20^th century

The bilingual side of minority literatures is the common ground that it shares with the majority culture and it is a common property. Beyond that, only translations function as links. The workshops of the new German literatures of Hungary considered this aspect as well when they published the first (and up until now the last) anthology of Hungarian translations in the end of the 80s.

"A történelmi Magyarország területén a 18. és 19. században mind mennyiségileg, mind minőségileg jelentős német nyelvű irodalom született, amelynek azonban csak egy része kötődik a szorosan az ezt a nyelvet anyanyelvként beszélő etnikai kisebbséghez". Az irodalomtörténész lakonikus megállapításában benne rejlik az utalás a Habsburg-kötelékekben élő magyarországi társadalom, elsősorban a városi polgárság és a nemesség széles körű német nyelvi kultúrájára - Pozsonytól, Pest-Budán át Brassóig és Temesvárig -, ami akkor az elitkultúra része volt. Tudjuk azt is, hogy ez a kultúra, a magyarság nyelvnemzeti integrációja során fokozatosan visszaszorulva, a 19. század végétől vált át immár kisebbségi-regionális, népi gyökerű kultúrába az alsóbb néprétegeknél. Mindebben a magyar viszonylat Trianon után lényegesen szűkebb keretek közé jutott, s lényegében innen számítható a mai magyarországi németség kulturális és politikai öröksége is. Időben a második világháború felé közeledve és a háború alatt a népcsoport részben a hitleri politikai stratégia eszközévé válik, ami az 1945 utáni szemforgató politika számára ürügyet szolgáltat a kisebbség kollektív felelősségre vonására és megbüntetésére. Ezzel bekövetkezik a német-magyar együttélésnek, a későbbiekben nagyrészt már jóvátehetetlen, tragikus szakadása.

Kádári konszolidáció

Az 1970-es évek német irodalmi ébredése a diszkrimináció és elszigeteltség évtizedein túljutó hazai kisebbség kései, lassú megéledését kísérte. A váltás korántsem teljes körű, a körülmények nem ideálisak, a népcsoport belső készenléte felemás; az irodalom szervi ereje az indulás pillanatában kérdéses. A válságkorszak a Volksbundért, az SS-sorozásokért, egyáltalán a háborúért a német kisebbségre mért kollektív büntetés és vezekeltetés éveit és a többségi társadalmat is katasztrófával sújtó "kemény" diktatúra tágabb időszakát fogja át. Az 1945-1947-es kitelepítéssel és elhurcolással a fele létszámára redukált, lelkileg megalázott, elköltözésre késztetett és nyelvétől megfosztott, mintegy 200 ezres magyarországi kisebbség reintegrációja elhatározóbb formában a kádári, ún. szövetségi politika keretében, az össznemzeti "konszolidáció" végén egyszersmind a gazdasági fellendítés kezdetén kerül napirendre - a 60-as évek végén, amikor a magyar munkásság, parasztság és értelmiség betagolása után a kisebbségek bevonása és "felemelése" tette teljessé a társadalom egybeforrasztását. A kisebbségi németség esetében a konszolidáció teljességét természetesen az elszenvedett egyedi sérelmek és veszteségek morális rendezése jelenthette volna, erre azonban a szovjet típusú rendszer liberalizált keretein belül sem volt lehetőség. A 80-as évek végi rendszerváltozás is a régi sérülésekkel gyengített pozícióban találja a kisebbséget. Teljes identitása már nem állítható helyre. A történész leghatározottabb véleménye: "A német identitás Magyarországon ma már csak egy lehetséges kettős identitás értelmében tárgyalható, miután a német népcsoport asszimilációja, felolvadása a magyar nemzetben meglehetősen előrehaladt." A kettős identitásért - a nemzeti magyar mellé valós értékkel odarendelhető kisebbségi német azonosságért, nem utolsósorban az ennek alapját jelentő anyanyelvért folyik a küzdelem, amelynek fontos fegyvere lehet az irodalom is. A kettősség éppen a kisebbség irodalmi szereplőinél olykor bővebb, komplexebb keretet is ölthet a családtörténet (vérségi közös és többes örökség) vagy a kulturális nevelődés okán: "Duna menti" tudat, "európaiság", "középeurópaiság" szellemi formációiban. Az irodalom egyébként maga is hátrányos helyzetből indul; pótolhatatlan vesztesége, amit máig nem tudott kiheverni: a negyedszázados hagyománytörés - az alkotói, szerzői készenlét nemzedéki csonkolásával egyetemben.

Ha volt is "alulról" jövő irodalmi kezdeményezés (Pécsett, a tanárképző főiskolai tanszék, illetőleg Vargha Károly tanszékvezető tanár vonzáskörében - a regionális paraszti és bányászfolklórkincs összegyűjtésével, feldolgozásával, vagy az 1956 végével ugyanitt meginduló német nyelvű rádióadások szerkesztőségi műhelyében, Szende Béla (Vargha későbbi utóda) körül; a fővárosban az 1955 óta, pártirányítás alatt működő nemzetiségi szövetség egyetlen hetilapból álló sajtójánál, mindez szerény produkció volt, s a "felül" akarata nélkül aligha vezetett volna egyhamar eredményre. Közbeiktatott fórum: a lapban már jelentkező néhány szerző, illetőleg lapmunkatársak részvételével a Szövetségen belül alakított (1972) "irodalmi szekció". A Szekció kezdeményezésére a lapban (Neue Zeitung) meghirdetett irodalmi pályázat (1973) eredményeként jön létre, Mély gyökerek (kissé hangzatos) címmel, az a szerény és tartalmában egyenetlen kötet, amelytől az új irodalom megjelenését általában számítják. Tartalma, tálalása pontosan visszatükrözi a politikai szituációt: a kisebbség "felemelésének" hivatalos dicsekvését, kötelező lelkesedését. A kötet élére került Rittinger-vers - ezzel a záróstrófával: Testvéri jobbunk nyújtjuk ím, / szép dalunk száll a szélben, / mert munkára szólít hazánk: / egyként, testvériségben - egyféle kései, kisebbségi "fényes szellők" hangjával - torzítva az érzés valódiságát is - adózik a korszakújítás "pártos" aktualitásának, ami végigvonul az egész köteten. (Egykorú olvasatban ez nem tűnt ki olyan élesen, mint ma.) Ennél problematikusabb eleme a kötetnek: a hitleri háború és a szovjet "felszabadítás" eseményeire vagy a Wehrmacht-hű és szökevény hazai sváb konfliktustípusára redukált, a szovjet politikai ideológiához igazított történeti kép. Mindabból, ami a németekkel azután éveken keresztül történt, a kötetben vagy más, korai publikációkban tulajdonképp semmit sem látunk viszont. Legfeljebb (nem tudni, mi okból?) a város felé sodródó falusi sváb visszavágyódó hontalanságát. (L. Fischer: Emberek a toronyházból; Ácsorgunk a városokban; stb.). A nagy kérdéskört még egy ideig nemlétezőnek kellett tekinteni.

A "Mély gyökerek"-féle indítás azonban, ilyen adottságaival együtt is, mozgásba hozott valamit, s a további folyamat szerencsére hamar túljut a felemás politikumon: a szerzők és a szervezők saját javukra tudják fordítani a nagypolitikai alkalmat és lehetőséget, s a tematika és a formátum fokról fokra közelít a kisebbségi lét tényleges valósága által szabott kérdésekhez és dilemmákhoz (megmaradás, anyanyelvi tudat, hagyománykérdés, kettős kötődés stb.). Az irodalom hangsúlyos szerepet kap a Neue Zeitung lapjain, és rendszeressé válik a kötetek megjelenése (Tankönyvkiadó). Egyre szélesedik a szerzői kör. Pécsett és Budapesten egyaránt elmélyül a műhelymunka. A művek és a szerzők megismertetését, népszerűsítését sorozatos író-olvasó- találkozók szolgálják a bel- és később a külföldi anyanyelvű közönséggel egyaránt. A folyamat szélességét illetően 1991-ig az ekkor (ugyancsak kint) megjelentetett, első tudományos dokumentáció 22 önálló kiadványt (kollektív gyűjteményeket és egyéni köteteket) tekint át, s ezek vagy a lap, ill. az éves Kalendárium képviseletében úgy 45, visszatérően, sőt akár rendszeresen is közölt szerzőt sorol fel. Felsőoktatási segédletként az ELTE Germanisztikai Intézetében szöveggyűjteményt adnak ki.

Az írói derékhad, avagy a próza

A pályázatra épített magyarországi német antológia alapvető érdeme, függetlenül torz politikumától, a késleltetett idősebb és legidősebb, sértetlen gyökerű, az anyanyelvben még otthonos szerzőgenerációk felsorakoztatása: Georg Fath (1910, Pécs), Franz Zeltner (1911, Brennbergbánya), Johann Herold (1921, Izmény), Josef Mikonya (1928, Tarján), Ludwig Fischer (1929, Szekszárd), Engelbert Rittinger (1929, Pécs), Georg Wittmann (1930, Budafok), Josef Kanter (1932, Szakadát). Ők azok, akik akár már tizenöt-húsz éve is írhattak volna (vagy próbálták is az írást maguknak, illetőleg esetleg magyarul; Fath természetesen már a háború előtt írt és publikált, s jóval az antológia előtt újra), s most, gyakorlati szakmáknak (kőműves, bányász, pedagógus stb.) elköteleződve, részben naiv, autodidakta tollforgatóként lépnek az új porondra. Néhányuk most először "ragad tollat" (ez volt a pályázati jelszó). A Gyökerek-antológián túl csatlakozik még hozzájuk: Nikolaus Márnai-Mann (1914, Bácsalmás), M. A. Thomann (1926, Kunbaja; Budapest), Franz Sziebert (1929, Rácgörcsöny). Mellettük kezdetben csak egy-két fiatal kerül a képbe, és teljesen üres marad a tér a háborús és a megelőző évjáratok tekintetében. A régi generációkból már nem csatlakozhatott (de előtte a sajtóban szerepelt még) a Szekció megalakulásának évében elhunyt senior: Wilhelm Knabel / Knábel Vilmos (1884-1972, Bonyhád), sem az azonos időszakban élt, 1945 után teljesen visszahúzódott Mathes Nitsch / Nitsch Mátyás (1884-1972), akik néma jelenlétükkel képviselték a jelképes folytonosságot a múlttal. Más generációstársak (Hans Christ, Adam Englert és továbbiak) mint kitelepítettek, menekültek ennél is kevésbé köthetők a hazai újuláshoz.

Kezdeti kiforratlansága, didaktikus mankói és műfaji korlátai ellenére a derékhad prózáját kell a magyarországi új német irodalom gerincének tekintenünk, itt képződnek le a még meglevő vagy visszaidézhető életkörnyezet (s akár a károsodás) plasztikus képei, a létfolyamatok jelenetei. A Gyökerek-antológiát közvetlenül követő kötet négy szerző elbeszéléseiből válogat. A címadó darab, az azóta 1991-ben elhunyt Wittmann: "A fabáb" című krónikás meséje az új irodalom első kiemelkedő, terjedelménél fogva is figyelemre méltó, a nép-eredet témát újrahonosító alkotása - a Fekete-erdő vidékéről betelepült elődök Promontor/Budafok 1944-es bombázásáig és a városmag közvetlen legújabbkori szanálásáig vezető útjáról, sok meghitt folklórelem kíséretében. Wittmann számos más elbeszélése, vázlata is a múlt- és jelenbeli helyi életforma és életsors személyes élményű krónikájává tágul és mélyül. Ugyanő, más vonatkozásban, kitűnő példával szolgál arra nézve, mennyire nem elsősorban a szerzőkön múlott a háború után történtek eltagadása. Szerzői kötetének címadó munkája az az 1968-ban (!) megírt, két évtizedig kiadatlanul maradt solymári elbeszélés (A várdombon), amely nemcsak az oroszok bejöveteléről fest reálisabb képet, hanem testes kitelepítési történetté kerekedik.

A miliőrajz hangsúlya Wittmann-nál és másoknál jelzi: milyen fontos jelentőséggel bír a szerzők származás-táji (olykor tájnyelvi) háttere, kivált a még mindig kiterjedtebben benépesített Tolna, Baranya, de éppígy a déli Bácska is, vagy éppen a budai, dorogi környék. Az újonnan születő próza részint szemléltető-dokumentáló feldolgozásnak tekinthető olyan sváb világokról, amelyek - éppen a trianoni határokon belül - korábban sem vonultak be markánsabban az irodalomba, amíg még intakt formátumukban megvoltak. Most, tulajdonképp a teljes megszűnésük előtti pillanatban pótol valamit a hiányból az új irodalom, amennyire a témára rátér. (Wittmann okkal kérdez rá az elméleti kritikus példálózására az "irodalomtörténeti" hagyománnyal kapcsolatban; a folytonossági kérdés ma még teljesen feltáratlan.) E miliő-prózával találkozunk Mikonya több írásában is (Lányok a Széna-téren). Nála főképp apró, karcolatjellegű, szubjektív prózák ezek, múlt és jelen egybelátásával. Ugyanezt nagyobb prózaformaként a jelenből kommentált önéletrajzi elbeszélésben és emlékezőprózában látjuk viszont. A fentiekkel szemben vékonyabb irodalmi szövettel rendelkeznek a például Fischer vagy Sziebert tollából származó, helytörténeti-néprajzi ihletű emlékezés-epizódok. De, szerencsére, erőteljes vonulattá fejlődik az anekdotikus, humoros falusi történet mint a helyi, táji ihletésű próza ősi és időtlen műfaja - mint Rittingernél, Márnainál, Mikonyánál, magánál Sziebertnél is és másoknál, akár eredeti dialektusnyelvi megformálásban is. Ezek, az "újramegtalált" tájnyelven írt darabok (versben és prózában) a már-már utolsót lobbanó nyelvi-etnikus hagyományt örökítik meg. (Nehézségre találva a többféle dialektushagyományt képviselő vagy a dialektusából éppenséggel kikopott közönségnél. De mindez lehet akár termékenyítő probléma is.)

A kor és emberének kisebbségi rajzú történetei sem minden esetben kapcsolódnak azonban az őskörnyezethez. A kerek történetet előadó fiction-novella vagy helyzetet megjelenítő rövid elbeszélés egyként szerepet kap prózaszerzőinknél, legtisztábban (azaz: krónikaszerű elnyújtás, reflexió nélkül, sokkal inkább: csattanós fordulattal) L. Fischernél. Az elsőre példák: két szőlőhegyi elbeszélése. Egyikük a Mély gyökerekbeli, politikai élű szökevény-novella (amelyre fentebb célzás esett), illetőleg a később írt történet a kitelepítés elől rejtőzködő családról s a jegyző szőlejében bujkáló párról. A másik formát Fischer jellegzetes és bőtermő dialóguselbeszélései képviselik. A rövidpróza gazdag műfaji spektrumában, a vázlatrajztól a majdnem kisregény méretű nagyelbeszélésig, egyébként szinte nincs az a változat, ami szerzőinknél meg ne jelennék. Hiányzik ezzel szemben a széles, összetettebb létábrázolást adó regény és a hátteres összefüggésekbe hatoló esszé (a drámáról már nem is beszélve), aminek számos, egymással összefüggő és egymástól független oka található - a nyugvópontról nyíló szabad kortávlat hiányától a korszakokon átívelő íráshagyomány kialakulatlanságáig. Ha csak önéletrajzukat vállalnák fel - szélesebb ívben - az idősebb szerzők, amíg élnek, már az nagy kincs volna, ismerve az egyes életutak változatos forrásvidékét és mozgásirányát.

 Az új szerzőgárda és a líra

A lírára vetve pillantást, látjuk: az idősebb szerzőknél nem domináns a költő-szerep. Közülük teljes hangsúlyával a lírát csak G. Fath régimódi idilli dalai, verses regéi képviselik (a Vargha Károly-féle gyűjteményekhez kapcsoló szálakkal). Elsősorban a fiatalabbak képviselik a műfajt, s ők éppen elsősorban a lírát képviselik. Évjárat szerint még a korai 30-asokhoz közeljáró kötet- (és lap-) szerkesztő, Áts Erika (1934) a Gyökerek-antológia egyik főszereplője. Eredendően "irodalmi" igénnyel írt oratorikus költeményébe (A hársfa) - aktuálpolitikai ihlettel és célzattal - bele kívánta foglalni a hazai németség történetének summáját. A költeményben a minden német otthonosság legfőbb jelképét megtestesítő hársfa történelmi tanúja a körülötte zajló eseményeknek (ez esetben is a szovjetek által elérkező "felszabadulásig" terjedően), végül pedig, elöregedvén, a közösség védő oltalma alá kerül, hogy még újra kihajtson. Áts korábban magyar nyelven már próbálkozott verssel, a tanult, professzionális szerző típusát képviseli a kötetben. A klasszikus és modern - német és magyar - irodalmi mintákon iskolázott, költői részletszépségekben gazdag poéma didaktikus tendenciáját és politikai aktualizálását többször a szemére vetették, noha nem az övé az összeállítás egyetlen ilyen jellegű darabja. Áts később, gyorsan túllépve politikus költői pillanatán, valódi lírai színekben pompázó, erőteljes nyelvezettel és változatos formatípusokban írt versekkel és (két irányban is) versfordításokkal mutatkozik be, s az akkori kortárs német vagy magyar költészet legjobb színvonalán (a kettőből sok elemet ötvözve) szólal meg, sajnos, nem kitartó energiával. (Épp csak jelzésképpen következzék a rövid idézet az Altatóból: Csitt, csillagba bújt a szél / Rozmaringhűségről mesél...). Egyéni kötetével (a Fáthé után: Stockbrünnlein - 1977, a második hazai német verseskötet az övé: Gefesselt ans Pfauenrad, 1981) egy időre méltán az új kisebbségi irodalom bel- és külföldi reklámja.

A Gyökerekben Áts mellett már ott van - a történelmi fordulót, az "elveszett" generációt rejtő cezúra túloldaláról - a Pécsről Budapestre felkerült és tragikusan korán elment Valeria (Vali) Koch (1949-1998), aki a szerepet majd egy összetettebb lírai alkat formátumával "hódítja el" tőle, s kevéssel utána pedig jönnek sokan. Valamennyien az Átsnál elindított önkifejező, személyes költői dinamika hordozói a hagyományőrző regionális líratípussal szemben. Koch a Gyökerekben eléggé idegenül húzódott meg a többiek mögött elégikus, Rilke- és Hölderlin-evokációval aláhúzott befelé fordulásával. Számára kezdetben ez volt a kisebbségi életérzés: lemondó visszavágyódás az elvesztett gyerekkor világába. Nem vers, hanem lírai próza formáját ölti egyik legautentikusabb, antológia-címadó írása: Egy nyírfa vallomásai - a présháznál leültetett s a gazdáék szeretetétől növekvő-terebélyesedő másság "beszédes" szemlélődésével. (Az Áts-féle "hársfa" variánsa, ellenképe?) Koch igénye, ösztöne ugyanakkor: az élet, a lét és a kor nagy kérdéseinek személyes újrafogalmazása, egyszersmind az emberlét teljes átélése (szerelmi lírában is). Eszközei ehhez: rendkívüli érzékenysége, kultúrája. (Nevezetessé vált egyebek között akkoriban még egészen szokatlan Heidegger-témájával a doktori disszertációhoz.) Utóbb fejlődött ki mély iróniája és öniróniája. Mindez nála is többféle verstípust eredményez - a tiszta dalformától a szabadversen át az epigrammatikus tömörítésig.

Koch Valéria német nyelven fogamzó költészete az új német irodalom büszkesége, munkásságában azonban valamivel többről is szó van: párhuzamosan egy német és egy magyar költői életművet építve, kétnyelvű költőként alkotott - az alkotás tudatos és határozott, kettős nyelvi kötődésével. Kétnyelvűsége tökéletes megfelelésben áll a kettős identitás problematikájával, amiről fentebb szó esett. A jelenség vele kezdődik, s folytatói is akadtak. Hogy a versek magyar és német nyelvű csoportja együtt ad-e ki egészet (a költészeti hagyomány és prozódia, a gondolkodásmód eltérő elemeivel, kétfelé osztva, legalább részlegesen, a tematikai, érzelmi és hangkészletet), vagy csak az érzékenységből fakad a párhuzamos magyar nyelvi kísérletezés igénye, alapos elemzés nélkül aligha megválaszolható kérdés. (Csak benyomás: Koch német versei talán általában jobbak, nyelvileg homogénebbek a magyaroknál.) Számunkra most a lényeg: az ösztön (?) vagy a kényszer (?) kettőssége, ami több és más, mint az a visszatérő önmeghatározás, ami (a német nyelvi körben) így szól: "a nyelv mostohagyermeke".

Az Áts és Koch után színre lépő új nemzedék, sőt: nemzedékek költő-egyéniségei - Claus Klotz (1947-1990), Béla Bayer (1951), a Romániából áttelepült Nelu Bradean-Ebinger (1952), Josef Michaelis / Michelisz (1955), Robert Becker (1970) és mások - mint Koch is, többnyire az újra megindult nyelvi iskolázás: a pécsi, budapesti nyelvi tagozatos középiskolai osztályok, a szakos főiskolai-egyetemi tanárképzés neveltjei. Különféle stílus- és szemléletbeli irányokban tájékozódva és kísérletezve az érzelmi-gondolati általánosítás epizódképeiben vallanak korról, emberről, identitásról. Költői eredményeik megítélését tekintve legtöbbször határozatlan a befogadó kritika. Egyöntetűbb a vélemény abban, hogy nekik köszönhető a kisebbségpolitikai hivatalosság kádárista dicsekvésétől elhatárolódó, kritikusabb szemlélet és önszemlélet meggyökeresedése. (Az évek hordalékai / gátakat emeltek / fülünkben / dogmatikus szóvirágok / ellen...)

 Kötődés és identitás

Kezdettől fogva nagy kérdőjel volt és maradt a fiataloknál a tartózkodás a prózától, ami nyilván összefügg kibocsátó környezetük identitáskopásával, a miliő bomlásával. Félő azonban, hogy attól a pillanattól kezdve, amint a prózarealizmus összes generációs alkotói tartaléka kimerül, ez a kisebbségi irodalom önmagában a költői intellektuális reflexióból nem él meg többé, a "magyarországi német irodalom" korlátos, 1970 körüli megéledése és ehhez képest alig elképzelt, autonóm kibontakozása aránylag rövid kultúrtörténeti epizód marad csupán. De még megtalálhatják a maguk prózatémáit az újgenerációs szereplők is. A próza jövőjét kutatva is üdvözölhettük, már a rendszerváltozás felé haladva s még inkább a változás nyomán, a sváb sorstematika - a kitelepítésen (kiűzés) túl: "malenkij robot", vagyonelkobzás, kilakoltatás, internálás, Tiszalök stb. - mind teljesebb felszabadulását. S valóban, dokumentumközlések, tárgyfeldolgozások mellett az írói feldolgozás is megindult (mindenekelőtt Fischernél és Sziebertnél). Az áldokumentatív epizódelbeszélés kolportázsszerű nyersformázása, amivel a tematika az eddigiekben megjelent, egyelőre azonban nem igazán ígéretes.

A rendszerváltozást követő demokratikus folyamattal megnövekedtek a levegősebb, természetesebb kisebbségi létezés és cselekvés esélyei, s ennek vonzatában nem kevésbé a kisebbségi irodalomé. Szélesedtek a civil és intézményi, önkormányzati keretek. Az országos (fővárosi) műhely önálló lábra állt (íróegyesület), saját kiadóval és jól kiépített anyaországi kapcsolatrendszerrel (kitelepített-menekült sváb, más határon túli német fórumok, intézmények). Új és új szerzők tűnnek fel, ha csak futólag is, verssel, kisprózával. Belépett a publicisztika mint írói műfaj. A sajtópublikációkban időnként megjelenik az elfeledett-eltagadott irodalmi hagyomány vagy a kitelepített-elmenekült régi szerzők munkássága. Azonban azt, hogy az első, nagy lendület lecsendültével, a 10 antológia és a főszereplők egyéni köteteinek megjelenése után, hol is tart ma az új kisebbségi német irodalom, igen nehéz lenne megmondani.

Visszatérve a műfaji bővüléshez: a folyamat már-már elér a regényig: Koch, az érzékeny lírikus fog önéletrajzi regénybe, de a közölt részletekből nemigen lehet következtetni irányára és arányaira. Merőben új típusú, jelentős fejlemény ellenben a számkivetésből hazatérő szerzői jelentkezés - a Szászországból visszakötődő Stefan Raile (1937) esetében, aki Vaskútról került el egykor a szovjet megszállási övezetbe kitelepített szülőkkel, hogy - szintén késleltetett szerzőként - a kettős rendszerváltás oldó hatása alatt találjon rá a szavakra, a grammatikára a visszaálmodott gyerekkor és a távolság elbeszéléséhez - Budapesten megjelentetett, méretes prózában. Ha magyarországi német szerzőnek fogadjuk el (s ugyan mi szólhatna ellene?), úgy Raile évjárata egyben éppen a hiányzó láncszemet adja a szerzői generációs folyamatban. Rokon jelenség, de már az új generációkból és más jellegű kapcsolattal a hazához, a Sopron vidékéről kitelepült Theresia Móra (1971) és berlini sikere nyomán ismertté vált műve, amely szülőhelyi környezetvilágát különös elidegenítési technikával beszéli el, és kapcsolódik ezzel a keleti német tartományok "rendszerváltó" irodalmához.

Raile és Móra példája (s találhatnánk hasonlókból többet is) ráirányítja a figyelmet a nyelvi erőtér változatainak kérdésére. Levonható a következtetés: egy adott nyelv irodalmi készültsége köznyelvi standard-helyzetben összehasonlíthatatlanul teljesebb, hatékonyabb, mint réteg- és csoportnyelvi funkcióban. Így kapunk lendületes és régió feletti átfogó érvényű műveket a régió határain túlról - példájukkal és írói tapasztalatukkal honi bázisunkban is gyarapodva. S még egy pillanatig maradjunk a standard erőtér témájánál! Ugyanezt a készültséget a régión belül a magyar nyelvi dimenzió kínálja fel a kisebbségi irodalmi kultúra számára - a honi német kettős kötődés kétnyelvű kondíciójából fakadóan. S ekkor létrejön magyar nyelven a keresett magyarországi német nemzedéki és családregény - már a 80-as években: Kalász (Christmann) Márton (1934), baranyai sváb gyökerű, magyar lírikusi pályát befutott szerző vállalásaként, vagy a sváb "saga" - a jóval fiatalabb Elmer István 1987-ben írt, később kiadott művével. Természetesen rögtön felmerül a kérdés: a nyelv átlépésével is ott vagyunk-e még valóban a magyarországi német irodalom terepén, avagy sem? Nos, ebben a kérdésben az anyanyelvi vonulat elméleti-kritikai stratégiája érthető módon köti magát a nyelvhez, a nyelve nélkül tényleg nem lehetséges "német" próza, "német" vers. A követelmény azonban a kétnyelvű kapcsolaton belül tölti be reális szerepét, azaz, ha - az anyanyelvi igényt fenntartva - a nyelvi kölcsönösséget sem zárja ki. Ennek felismerése mellett már nincs semmi meglepő abban, ha a jeles sváb történész monográfiája Kalászt a Téli bárány című regény alapján a mű magyar eredeti nyelvétől függetlenül is a kései "dunai-sváb" irodalom három kiemelkedő reprezentánsa közé sorolja, s inkább meglepő a gépies határmegvonás, amit a Neue Zeitung kritikusa (vagy a gondatlan sajtóstílus blikkfangja) eszközöl a szerzőt és regényét illetően ("örvendetes határeset"). A differenciáló igényű elméletnek kell megtalálnia a megfelelő képletet, meghatározást a jelenségre - az ellentmondásra, amiről a bakonyi sváb változásokról szintén magyarul író Ircsik Vilmos így vall krónikás számvetésében: "Ez a könyv magyarul íródott, mert szerzőjének épp oly élménye ez a nyelv, mint volt Kosztolányinak, noha első szavait vélhetőleg Goethe anyanyelvén próbálgatta, bizonyára nagy buzgalommal, és megszenvedve értük, majd pedig elveszítve őket, és visszatalálva hozzájuk magyarul".