Lengyelországi kantonisták a cári hadseregben 1832 és 1856 között

Caban, Wiesław: Kantoniœci z Kólestwa Polskiego w armii carskiej w latach 1832-1856. = Kwartalnik Hystoriczny, 106. rocz.
1999. 2. no. 3 -13. p.

Később az intézmény neve többször változott, rendszerint az ide felvehető/toborzandó fiúkategóriák kibővítéseit követve. Eredetileg hadiárvák, majd általában az ellátatlan gyermekek lehettek kantonisták. Később azután a kolduló és csavargó fiúgyerekeket is bekényszerítették közéjük.

A kantonistákat évenként toborozták. Ez lehetett békés vagy erőszakos akció. A gazdasági válságok és éhínségek idején gyakran maguk a szülők adták kantonistáknak fiaikat. Igaz ugyan, hogy életük korántsem volt könnyű, de fedél alá kerültek, ellátták őket (egyen) ruházattal és élelemmel is.

A krími háborúban elszenvedett vereség után a hadvezetés a hadsereg modernizálására szánta rá magát. A kantonisták intézménye is mérlegre került, és könnyűnek, a kor követelményeihez képest színvonaltalannak találtatott. Ezért 1856-ban az intézményt megszüntették, feloszlatták.

Ami a lengyel vonatkozásokat illeti: az országban makacs mítoszok élnek arról, hogy a Lengyel Királyságból kantonistáknak kényszerített fiúk a novemberi felkelés katonáinak és tisztjeinek gyerekei voltak, illetve, hogy ez a cár és a felkelés leverője, egyszersmind a cár lengyel királysági helytartója, Ivan Paskievics által kitervelt megtorlás egyik eleme volt. E vélekedés kialakulásában a szépirodalom, az emigráns publicisztika, valamint a sajtóközléseket átvevő régebbi történeti feldolgozások együttesen játszottak közre.

A kantonisták históriájával a szépírók közül a leginkább Adam Mickiewicz (Nagyapák), Juliusz Słowacki (Anhelli) és Stefan Witwicki (Oroszok Lengyelországban 1831-1832-ben) foglalkozik. Mindhárman érzékletes módon írják le azokat a hajtóvadászatokat, amelyek célja a kiszemelt fiúk befogása volt, továbbá ugyanígy a menetszázadokba állítás és elszállítás keserveit, az anyák jajgatását, a haza és a katolikus vallás megalázását is. Az írók érzékeltetik, hogy korántsem csak a Lengyel Királyságban született fiúk járhattak így, hanem Litvániában, Ukrajnában és Podoléban élő kortársaikat is érhette ez a balszerencse.

De már az említett íróknál a kantonistáknak mindössze epizódszerep jutott, addig Leon Drewnickinél, aki a novemberi felkelés résztvevője volt, és azután emigrálnia kellett, drámát írt a kantonista fiúk sorsáról. (Gyerekek kitelepítése Lengyelországból Szibériába. Tragédia 5 felvonásban). A szóban forgó mítosz kialakulását egy publicisztikai gyűjtemény, az Emigráció emlékkönyve (Pamiętnik Emigracji) szintén elősegítette.

Az orosz represszió elleni felzúdulás akkora volt, hogy miatta J. Lafayette márki tiltakozólag emelt szót a francia nemzetgyűlésben.

Mint már szó volt róla: a régebbi történészek (pl. Agaton Giller, és Bolesław Limenowski) kritikátlanul adtak hitelt a korabeli állításoknak. Csupán e század hetvenes éveiben vágott neki egy kiváló történész, Elegiusz Kozłowski e mítosz tudományos vizsgálatának. (Korántsem csak a "mítoszoszlató" küzdelem népszerűtlensége nehezítette a dolgát, hanem az is, hogy a kantonista események iratanyaga jórészt megsemmisült.)

Kozłowski a következőket szögezte le:

• egyfelől kritikusan kell kezelni a lengyel gyerekek befogására indított hajtóvadászatok híranyagát;
• másfelől hiábavaló a kantonistákkal kapcsolatos számos uralkodói és más hivatalos rendelkezés humanista pátosza és máza, azaz az egész ügy segítő szándékú szociális problémaként, egyfajta árva- és szegénygondozásként történő beállítása, a "lóláb" azért lépten-nyomon csak kilátszik: e rendelkezések igazi célja az volt, hogy a Lengyel királyságbeli cári apparátusnak lehetővé tegye a novemberi felkelésben részt vett katonák és tisztek gyerekeinek kantonistává kényszerítését.