A szlovákok történeti tere és történeti tudata

Kučera, Matuš: Slovensko a jeho historický priestor. =Slovenské pohl'ady, IV. + 116. roč. 2000. 6. no. 14-34. p.

Ahhoz, hogy megbízható válaszok szülessenek a szlovákság történeti terével és történeti tudatával kapcsolatos kérdésekre, a forrásokat tiszteletben kell tartani. Bár írásos források napjainkban már nemigen bukkannak elő, a régészeti leletek igencsak gazdagítják, árnyalják eddigi ismereteinket.

Az első kérdés: hol terült el a szlovákok őshazája? Sokáig (szinte napjainkig) tartotta magát a tévhit, hogy a középső és déli Dunatájon őshonos a szlávság és a szlovákság. Ez a szlovák historiográfiában sokáig elfogadott nézet egy 12. századi kievi szerzetestől, Nestortól ered. (Vö. e számban Kajčovič cikkével.) A nemzetközi tudomány azonban elsősorban régészeti leletekre támaszkodva azt állítja, hogy a szlovákok ősei jelenlegi hazájukba fokozatosan, a 3. és a 6. század közötti időben érkeztek, azaz a nagy népvándorlásnak nevezett korszakban, északról, a Kárpátokon túlról.

Az általuk elfoglalt területet hódítással szerezték meg, mely korántsem volt lakatlan, hanem az emberiség hominizálódásának egyik terepe, ahol már a neolitikumban megjelentek a földművelés kezdetei. A szlovákság ősei itt a kelta népesség maradványaival, továbbá germán törzsekkel, gepidákkal, herulokkal és longobárdokkal találkoztak, amint ezt a bizánci Prokópiusz is leírta.

A szlovákok megszállta régió előnyös is volt, meg kedvezőtlen is. Előnyös azért, mert civilizációs szempontból előkészített területnek számított, kedvezőtlen pedig azért, mert híján volt egy központi szerepű síkságnak: ehelyett egy nyugati és egy keleti síkságból állt, amelyet a hegyek miatt csak a terület peremén kívüli útvonal kötött össze egymással úgy - ahogy. A kora középkori Szlovákia ezáltal az európai érdekek határvonalára, nem pedig keresztútjára esett, ami végül is előnynek bizonyult annak következtében, hogy a lakosság nagy kataklizmák idején (az avarok, magyarok, tatárok, kunok betörésekor és a török hódoltság évszázadot meghaladó korszakában) felhúzódhatott a hegyekbe, s így nem kellett nagy szociális és demográfiai megrázkódtatásokat elszenvednie.

Ami a szlovákok államiságának gyökereit illeti: a 7. századi Samo-birodalomról szinte véletlenül tesz említést egy francia krónika. Területétől csak némileg északra keletkezik az első valódi állam, amelyet Nagy-Morávia néven emlegetnek. Két centruma volt: az egyik Nyitra, ahol előbb főpresbiteriátus, majd püspökség alakult. Innen igazgatta majdnem az egész mai szlovák területet Pribina, majd Szvátopluk, az állam pusztulta előtt II. Svätopluk, s ide pályázott a fejedelmi székbe Rastislav.

Nagy-Moráviából fennmaradt legfontosabb örökség az államiság továbbélése. Az igazgatási rendszer várakhoz kötése, a lakossági szervezet mind-mind olyan jelenség, amely a cseh, lengyel és magyar utódállam alapjait vetette meg. A szlovákok egyébként azért nem fulladtak bele a soknemzetiségű magyar államba, mert annak alapvetése nagy-moráviai volt Anonymus és Kézai krónikáinak egyes részei által is elismert a szlovákok számára Nagy-Morávia államiságával kapcsolatos képzet egyetlen olyan hagyomány maradt, amelyhez történeti sorsfordulók során és újra vissza lehetett térni.

A szlovákok etnogenézisében, akárcsak más népekében is, szerzőnk kétféle öntudatot különböztet meg, az etnikait és a történetit. A másoktól való különbözés a szlovákság körében nagyon régi keletű, amit a szomszéd népek-nemzetek szlovák megnevezése egyértelműen tanúsít. Ez a másságtudat azon alapult, hogy a területen a szlovákság a legrégibb etnikum, és elégséges mértékben különbözik a vele szomszédos etnikumoktól, akik ugyancsak megkülönböztetik magukat a szlovákoktól (pl. a magyarok tótoknak hívják őket).

Nem ilyen egyértelmű és ellentmondások nélküli a történelmi tudat alakulása: ez, bármennyire sajnálatos is, többször és többféleképpen mondott ellent az etnikai tudatnak. A magyar történeti tudat a szlovákok ellen a fehér ló legendájával, az úr és szolga népre osztással, majd pedig - jó néhány száz évet követően - a szlovákság létének tagadásával lépett fel.

Amikor a szlovák-magyar együttélés mind hosszabb ideje nyomán kiderült, hogy a történeti Magyarországon számos szlovák származású ember lett "úr" és dúsgazdag, illetve a szlovákok közül sokan az ország javára értek el lényeges eredményeket, kialakult (az etatizmus és hungarizmus alapján) a szlovákok körében a "hungarus patriotizmus" történeti tudata.

Az újkori "nemzet" kategória elfogadása jegyében a szlovákok is mindinkább feladták a "hungarus patriotizmus" kötődésüket, és ismét felfedezték Nagy-Moráviát, mindazonáltal még a 19. század második felében sem állt össze szerves egésszé a szlovák történeti tudat. A szlovák történelmi felfogások összefogására F. V. Sasinek vállalkozott. Ő a szlovákságot autochtonnak tartja, miközben későbbi időkre nézve a történetiség elemeit is érvényesíti (az Árpád-házi királyoknak lengyel és orosz kapcsolatai voltak, ami bizonyítja: tudták, hogy a magyar állam nyelvében nem kizárólagosan magyar, továbbá: a magyar állam szervezeti elveket vett át Nagy-Moráviától). Munkásságában azonban a kivitel "amatőr" színvonalú.

A magyar millenniumi ünnepségek elutasításaként J. Botto vállalkozik a szlovák nemzettudat fejlődésének bemutatására. Eközben sajátos módon elveti a szlovák történelem kontinuitását. Szerinte a magyarok bejövetelétől kezdve 1848. május 10-ig, a liptószentmiklósi nemzetgyűlés megtartásáig, a nemzet "sajátjogú " történelmet élt meg.

1945 utáni fejlemény, hogy létrejött az addig meglehetősen amatőr színvonalon folyt szlovák középkorkutatás intézményi bázisa, illetve az, hogy az akkori magyar történettudomány (főként Molnár Erik és Léderer Emma révén) rengeteg adatot szolgáltatott a magyar nacionalizmus történetéből. Persze a csehek és szlovákok szétválásáig a történeti azonosságváltozatokat csak módjával lehetett kutatni., hiszen a szlovák történészeket könnyen marasztalhatták el "burzsoá nacionalizmussal". Csak az önálló szlovák államiság megteremtése után teremtődtek meg az előfeltételek arra, hogy a szlovák történelemtudomány kutassa az azonosságtudat kialakulásának kérdéseit, mégpedig európai színvonalon, ami egyfelől azt jelenti, hogy elveti a nemzeti romantika régebbi naivságait, másfelől az újabb nacionalizmus mítoszait.