- A magyarországi cigányokról -

From full employment to unemployment and the invisible economy (About the Hungarian Gypsies)

Among the ethnic groups of Hungary the conditions of gypsies have deteriorated since the political change: the rates of unemployment and inactivity are the highest among them. The main reasons are: their backwardness in education; their dwelling places being far from economic - commercial centres (60% of them are living in villages); and finally, they were employed in such trades that were the first to be ruined. As a fourth reason, a certain degree of discrimination can be mentioned, although its influence cannot be measured.

Az 1945. évi változás a cigányoknak az életben maradást, a megsemmisítéstől való megmenekülést hozta meg. Gazdasági téren azonban nagyon súlyos veszteségeket szenvedtek el. Csalog Zsoltot idézem: "A korábbi fogyasztó rétegek eltűnése révén egyszerűen megszűnt a nagymúltú muzsikus foglalkozás piaca (más kérdés, hogy később, a 60-as évektől ez részben regenerálódott), s a többi tradicionális foglalkozás maradványait is elsöpörte a történelem. Ezzel a cigányság hatalmas, keményen megszenvedett történelmi tőkéje semmisült meg... Feldolgozatlan ellentmondásnak bizonyult, hogy a második világháború vége meghozta a cigányságnak az effektív életveszély, a kiirtatás fenyegetésének megszűnését és a deklarált emancipációt, de nem hozta meg a megélhetés lehetőségét."

1945 tavaszán kezdődött a földosztás, amely véglegessé tette a földbirtokos osztály gazdasági és politikai uralmának megszűntét, és a szegényparasztoknak és a mezőgazdasági nincsteleneknek juttatott földet. A földosztásból a cigányok kimaradtak. Többségük nem is igényelt földet, de - ritka kivételektől eltekintve - azok a cigányok sem kaptak belőle, akik igényeltek. Kevés volt a föld, s a földosztás nem tett mást, mint azt, hogy a "hárommillió koldus" országát kétmillió koldus országává alakította át. Legkönnyebben a cigányokat lehetett kihagyni - ki is hagyták őket, noha a cigányok nagy része - harmadánál nagyobb része - mezőgazdasági idénymunkából tartotta fenn magát.

A földosztás következtében viszont elvesztek számukra azok a munkaalkalmak, amelyeket a közép- és nagybirtokok nyújtottak nekik.

A magánkereskedést 1947-től kezdte ki a kommunista uralom, amely károsnak, közveszélyesnek, a maga és a nép számára ellenségesnek nyilvánította és üldözte a cigány (és a nem cigány) kereskedelmet.

Az ötvenes években viszont az előbbiekkel ellentétes folyamat indult meg, amely a hatvanas és a hetvenes években bontakozott ki, és csak a nyolcvanas évek második felében ért véget. Az ország erőltetett iparosítása a budapesti iparvidéken, az északi régióban és a Dunántúlon teljes foglalkoztatottságot, majd munkaerőhiányt és ezek nyomán a cigányok foglalkoztatásának rohamos növekedését eredményezte.

Az 1971. évi országos kutatás idejére ez a folyamat odáig jutott, hogy a munkaképes korú (15-59 éves) cigány férfiak háromnegyed része állandó munkaviszonnyal alkalmazásban volt, további 10 százaléka önállóként, segítő családtagként vagy ideiglenes munkaviszonyban folytatott kereső tevékenységet, csupán 15 százalékuk maradt eltartott.

Az 1970. évi népszámlálás időpontjában az országban a munkaképes korú férfiak 87,7 százaléka volt aktív kereső, és 12,3 százaléka nyugdíjas vagy eltartott. Cigányok és nem cigányok közötti különbség nagyon kicsinek látszott. A valóságban azonban elég nagy volt köztük a különbség.

Az ország egész munkaképes korú férfi népességéből 2,7 százalék volt inaktív kereső, vagyis betegség miatt rokkantnyugdíjas. A cigány férfiaknál a munkaképtelenek aránya 7,3 százalék volt; többségük nem lehetett rokkantnyugdíjas, mert hiányzott hozzá az előírt szolgálati idő.

Az ország férfi népességéből 8,2 százalék volt tanuló. A cigányoknál ez az arány csupán 0,5 százalék volt.

A hatvanas években tehát óriási változás zajlott le a cigány családok életében: a felnőtt férfiak megközelítették a teljes foglalkoztatottság állapotát. Javult - és igen nagy mértékben javult - a cigány családok életszínvonala, létbiztonsága és civilizációs színvonala. Ez az átalakulás tette lehetővé a cigány családok nagy része számára a csökkentett értékű ún. cs. lakások építtetését vagy régi parasztházak megvásárlását, a városokba és a falvakba való beköltözést, illetőleg a telepekről való elköltözést. A házépítést vagy -vásárlást a cigányok kisebb része saját erőből, nagyobb része kölcsönből fedezte. Ez utóbbinak a folyamatos munkaviszony volt az előfeltétele.

A cigány férfiak foglalkoztatottsága az iparosodott régiókban teljes lett, ellentétben az agrárterületekkel. Az eltartottak aránya 5,5 százalék volt a budapesti iparvidéken, 4,3 százalék a Dunántúlon és 3,8 százalék az északi iparvidéken, ezzel szemben 10,2 százalék az alföldi és 15,2 százalék a keleti régióban. A három iparosodott régióban a munkaképtelenek aránya 4,5, 5,4 és 6,8 százalék volt, az Alföldön 8 százalék, a keleti régióban 10 százalék.

A nők foglalkoztatottságában sokkal nagyobbak voltak a különbségek, mint a férfiakéban. Az 1970. évi népszámlálás idején az országban a munkaképes korú (15-54 éves) nők 64 százaléka volt aktív kereső, 6 százaléka nyugdíjas, és 30 százaléka eltartott. Az 1971-es kutatás idején viszont a cigány nők 30 százaléka volt kereső és 70 százaléka eltartott. A cigány nők akkori alacsony foglalkoztatottságát a kutatás beszámolója két tényezőre vezette vissza: a nagyobb gyerekszámra és arra, hogy falun a nők, különösen az iskolázatlan nők számára kevesebb volt a munkaalkalom.

1971-ben a cigány családfők 11 százaléka volt szakmunkás, 10 százaléka betanított munkás, 44 százaléka segédmunkás, 15 százaléka mezőgazdasági fizikai dolgozó, 3 százalékuk napszámos és 6 százalékuk önálló, segítő családtag vagy alkalmi munkás.

A szakmunkások aránya a magyar anyanyelvű cigányoknál volt a legnagyobb. A magyar cigány családfők 15 százaléka volt szakmunkás. A vidéki városokban 25 százalék, Budapesten 35 százalék volt ez az arány. A beásoknál és az oláh cigányoknál viszont elenyésző volt a szakmunkások aránya.

Nagy különbség mutatkozott a nyelvi csoportok között abban is, hogy megélhetésükben milyen szerepet játszott a mezőgazdaság. A magyar cigány családfők 8,8 százaléka, az oláh cigány családfők 10,5 százaléka, a beás családfők 47,5 százaléka volt mezőgazdasági fizikai dolgozó. 1945 előtt a cigányoknak a mezőgazdaságban az idénymunkák jutottak, és állandó munkakörben pásztorok vagy állatgondozók lehettek. 1971-ben a cigány családfők 15 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban, de csak öt százalékuk volt tsz-tag, 1,5 százaléka növénytermelő, a többiek napszámosok, csőszök, csemeteültetők, erdészeti dolgozók, pásztorok, állatgondozók és szőlőmunkások. A mezőgazdasági fizikai munkát végzők 40 százaléka volt idénymunkás. Az állandó munkaviszonyban levő cigánykeresők 9 százaléka, az ideiglenes munkaviszonyban levőknek csaknem fele dolgozott a mezőgazdaságban.

Az ötvenes és a hatvanas években tehát a mezőgazdaságból az ipar felé áramlott a cigányság. A leginkább nyáron végzett mezőgazdasági munka sohasem nyújtott olyan keresetet, amelyből egész éven át rendesen meg lehetett volna élni. Az extenzív iparosítás most az állandó rendszeres kereset lehetőségét nyújtotta.

A mezőgazdasági idénymunka azonban továbbra is nagy szerepet játszott a cigányok megélhetésében. A legtipikusabb módon úgy, hogy a férfi egész éven át bányában, kohóban, gyárban dolgozott, a nő pedig napszámba járt, mezőgazdasági idénymunkát vállalt. Igen gyakori volt az a változat is, hogy a mezőgazdasági idénymunkákban a férfi is részt vett, munkahelyének engedélyével vagy anélkül. Ezekben az években két (vagy több) lábon állt a legtöbb cigány család megélhetése, de a magyar mezőgazdaság sem tudott volna meglenni cigány idénymunkások nélkül.

Az idénymunka nem korlátozódott a mezőgazdaságra, hanem kiterjedt mindazokra a munkákra, amelyeket falusi szegények végeztek. Falun, illetőleg vidéken található idénymunkák voltak az élelmiszeripari (konzerv-, malom-, cukor-, szeszipari) idénymunkák, az erdészeti, fafeldolgozó, fatelepi, fűrésztelepi idénymunkák, az építőanyag-ipari munkák, az út- és vasútépítés, a vándoriparok és vándorkereskedések. E munkák végzői nincstelenek voltak, de nem agrárproletárok, hanem az 1971-es kutatás beszámolójában használt kifejezéssel élve "szabadon vándorló proletárok". Ők olyan gazdasági ágazatokban dolgoztak, amelyekben a munkahely gyakran változik vagy vándorol, és a munkahellyel együtt, kis körzetben ugyan, de a munkaerő is állandó mozgásban van. "Ez az életforma tehát a letelepedést bizonyos mérvű vándorlással köti egybe, és a férfiaknak, a családfőnek, az apának huzamos, megszokottá váló távollétével jár.

Az ötvenes és hatvanas években uralkodó folyamat lett a proletarizálódás a cigányok körében. A zenészek számára ez a folyamat bizonyosan süllyedést jelentett. Egy 1968. januári kimutatás szerint a foglalkoztatott cigányzenészek száma akkor 3670 volt, de Sárosi Bálint becslése szerint legalább ugyanannyi vagy talán több volt azoknak a cigányzenészeknek a száma, akik mellékfoglalkozásként zenéltek.

A proletarizálódás a kereskedők számára is süllyedést jelentett. A ló- és disznó- kereskedelemből a cigányok az ötvenes években szorultak ki. Egyes megyékben szigorúan tiltották, más megyékben valamennyire - és csak a megye határai közt - engedélyezték a kereskedést.

Ha helyileg változtak a kereskedés lehetőségei, időben még inkább. Váltogatták egymást a magángazdaságot és a kereskedést engedélyező (vagy legalább eltűrő) és a velük szemben ellenséges korszakok. A lazítások és szigorítások ismétlődésének politikája a nyolcvanas években olyan állapothoz vezetett, amely engedékenyebb volt valamennyi korábbi időszaknál. A nyolcvanas évek elején jelentette meg Havas Gábor vizsgálódásait a cigány közösségek foglalkozásváltási stratégiáiról, köztük a "szerző-mozgó életformáról". A korábbi cigány foglalkozások piacának összezsugorodásával azok helyét más, hasonló eszközökkel elérhető jövedelemforrások veszik át - írja Havas -, a tollgyűjtés, vasgyűjtés, a kereskedésnek lóval és kocsival űzhető formái. Az összegyűjtött tollat és vasat az állam veszi át, a házaló módra terjesztett árucikkeket a lakosság vásárolja meg. A szerző-mozgó életben a rokoni kapcsolatokra támaszkodnak. "A tágabb rokonsági rendszer bekapcsolása az információ-szerzésben és az éppen felkínálkozó lehetőségek jobb kihasználásában egyaránt nélkülözhetetlen... Az ilyen közösségekben valóságos nagycsaládi központok jönnek létre - rendszerint valamelyik patriachális színezetű tekintéllyel rendelkező nagyapa portája körül - és mindez képszerűen is megjelenik: a valamivel jobb minőségű téglaházakat a fiatalabb rokonok (gyerekek, unokák) családi putrijai veszik körül."

A nyolcvanas évek közepén (1984 és 1986 között) tanulmányozta a Gyöngyös városának egyik telepén élő oláh cigányok életét Michael Sinclair Stewart, és megállapította róluk, hogy a lókereskedés vagy más üzleti tevékenységet folytató cigányok növekvő jólétben élnek, nagy házakban laknak, és a nem cigányok világában is érvényes presztízst élveznek. Könyvében elismerte ugyanakkor Havas Gábor alábbi szavainak igazságát: "Az ilyenfajta életmódot élő cigányok szükségszerűen állandóan a törvényszegés hátárán élnek, ezért rengeteg üldöztetésben van részük."

Az 1971. évi kutatás után még több mint másfél évtizeden át tovább folyt az erőltetett iparosítás, nemcsak megmaradt, hanem fokozódott a munkaerőhiány, tovább szaporodtak az új munkahelyek, olyan vidékeken is, amelyek 1971-ben még távol álltak a teljes foglalkoztatottságtól, és női munkahelyek is nagyobb számban álltak rendelkezésre. Ennek megfelelően a cigány nők is kezdtek rendszeres keresettel járó állandó munkát vállalni. A kereső nők aránya (szemben az 1971. évi 30 százalékkal) már a hetvenes években megközelítette, a nyolcvanas évek elején pedig felülmúlta az 50 százalékot.

A nyolcvanas évek második felében azonban megfordult a változás iránya. Romlani kezdtek a foglalkoztatottsági arányok. Előbb lassabban, aztán egyre gyorsabban. 1993 végén a 15-59 éves férfiaknál a foglalkoztatottak aránya a teljes népességben 64, a cigány népességben 29 százalék volt. A nőknél még nagyobb a különbség: 1993 végén a magyarországi 15-54 éves nők 66 százaléka, a cigány nők 15 százaléka volt foglalkoztatott. A foglalkoztatottság csökkenése egyfelől a munkanélküliek, másfelől az inaktívak számának és arányának növekedésével járt együtt.

Magyarországon a regisztrált munkanélküliség az 1993-1994-es kutatás idején igen magasra szökött: a munkanélküliek átlagos száma 1993 októbere és 1994 januárja között 640 ezer lett. A regisztrált munkanélküliek száma 1990 végéig 100 ezer alatt volt, 1993 februárjában 703 ezer fővel érte el a tetőpontot. Azóta lassan csökken: 1995-ben 496 ezer volt, 1996-ban 477 ezer, 1997-ben 464 ezer, 1998-ban 404 ezer. A regisztrált munkanélküliek számának csökkenése azonban nem azonos a tényleges munkanélküliek számának csökkenésével. Az ellátásra nem jogosult munkanélküliek egy része ugyanis nem látja annak értelmét, hogy regisztráltassa magát.

1993 végén kereken 57 ezer volt a cigány munkanélküliek száma: az országban nyilvántartott munkanélküliek 8,9 százaléka volt roma. Az 57 ezerből 37 ezer volt férfi, az országban 1993 végén található 386 ezer regisztrált munkanélküli férfi 9,6 százaléka, 20 ezer volt nő, az országban található 254 ezer regisztrált munkanélküli nő 7,9 százaléka.

A regisztrált munkanélküliségi ráta 1993 végén a nem cigányoknál 12,84 százalék, a cigányoknál 49,68 százalék volt. Budapesten ennél jobbak (a nem cigányoknál 8,1, a cigányoknál 31,8), a községekben rosszabbak az arányok. A legrosszabbak a munkanélküliségi ráták a keleti és az északi régióban: a nem cigányoknál 17, a cigányoknál 59 százalék.

Tudjuk viszont, hogy az inaktív személyek nagy része valójában munkanélküli. Ez a megállapítás nemcsak a romákra, hanem az ország egész lakosságára is érvényes. Az aktív keresők száma 1982-ben még 5 millió volt (a foglalkoztatott nyugdíjasokkal együtt 5 millió 437 ezer), 1995-ben már csak 3700 ezer (a foglalkoztatott nyugdíjasokkal együtt 3882 ezer). Az 1 millió 300 ezres különbözetből 1994-ben 632 ezer volt regisztrált munkanélküli, 100 ezer passzív munkanélküli, a többi pedig inaktív.

A korábban aktív személyek egy része az évek során közvetlenül vált inaktívvá; a munkanélküliség elől a nyugdíjaztatás valamilyen formájába menekült. A korábbi aktív keresők egy másik része a munkanélküli járandóság és jövedelempótló támogatás lejárta után megszakította kapcsolatát a munkaerő-szolgálattal, és kikerült a nyilvántartásból.

A korábbi aktív keresők harmadik része nem közvetlenül, hanem valamilyen átmenet után vált inaktívvá: gyes-re, gyed-re ment, és ennek lejárta után már nem tudott vagy nem akart elhelyezkedni; munkanélkülivé vált, és a munkanélküli járadék lejárta után került az inaktív kategóriába.

A korábbi aktív keresők negyedik része úgy vált inaktívvá, hogy munkahelyének elvesztése után a feketegazdaságba ment dolgozni. Ezek természetesen valójában nem inaktívak, hanem aktív keresők, de mivel nincsenek bejelentve, a hivatalos statisztikában nem a foglalkoztatottak között szerepelnek.

Említsük végül azokat a fiatalokat, akik a hatvanas és hetvenes években bizonyosan el tudtak volna helyezkedni, de a mai viszonyok között reményük sem lehet arra, hogy munkát találjanak, és ezért nem is jelentkeznek a munkaerő-szolgálatnál.

Ezek a folyamatok a cigányoknál még nagyobb mértékben megtalálhatók, és már korábban elkezdődtek. Jól látható ez, ha korcsoportonként vizsgáljuk meg a foglalkoztatottak, a munkanélküliek és az inaktívak arányát a cigányoknál és a nem cigányoknál. Lássuk előbb a nem cigányokat, a már említett 1993. év végi munkaerő-felmérés alapján:

A 30-39 éves korcsoportban a teljes foglalkoztatotti arány 75 százalék volt, a munkanélkülieké 11 százalék, az inaktívaké 14 százalék, a 40-54 éves korcsoportban a foglalkoztatottaké 72 százalék, a munkanélkülieké 9 százalék, az inaktívaké 19 százalék; az 55-59 éveseknél a foglalkoztatottaké 9 százalék, a munkanélkülieké 3 százalék, az inaktívaké 23 százalék.

A cigányoknál (az 1993-94-es országos kutatás alapján) ugyanazok a tendenciák érvényesültek, de a munkanélküliek, illetve az inaktívak aránya sokkal nagyobb volt. A 30-39 éves korcsoportban a foglalkoztatottak aránya 28 százalék volt, a munkanélkülieké 30 százalék, az inaktívaké 42 százalék; a 40-54 éves korcsoportban a foglalkoztatottak aránya 24 százalék, a munkanélkülieké 20 százalék, az inaktívaké 56 százalék; az 55-59 éveseknél a foglalkoztatottaké 9 százalék, a munkanélkülieké 3 százalék, az inaktívaké 23 százalék.

Munkanélküliség és inaktivitás állapotának egymásba való átmenete, illetőleg az inaktív helyzet elsődlegessége a fiatal korcsoportoknál is megtalálható. A 15-19 éves korcsoportban a foglalkoztatottak aránya a cigányoknál és nem cigányoknál egyaránt 16 százalék volt, a munkanélküliek aránya a nem cigányoknál 5 százalék, a cigányoknál 11 százalék, az inaktívaké a nem cigányoknál 79 százalék, a cigányoknál 73 százalék. A különbség mégis alapvető. A nem cigány fiatalok 70 százalék-a tanuló, mégpedig úgy, hogy 55 százalék középiskolás, 5 százalék főiskolás vagy egyetemista, és 6 százalék általános iskolás, a cigányoknál viszont a tanulók aránya 25 százalék (és a középiskolások aránya 3,4 százalék). A 15-19 éves cigány fiataloknál a munkanélküliség valóságos aránya 48 százalék oly módon, hogy közülük 11 százalék a regisztrált és 37 százalék a nem regisztrált munkanélküli.

1993 végén 58 ezer volt a foglalkoztatott és 57 ezer a munkanélküli cigányok száma. Az inaktív cigányok száma ugyanakkor 151 ezerre emelkedett, csaknem háromszor annyian lettek, mint a munkanélküliek. A 15-74 éves cigány népesség 56,5 százaléka volt inaktív, míg a nem cigányoknál az inaktívak aránya 44 százalék. A férfiaknál természetesen mások voltak az arányok. A foglalkoztatott férfiak száma kereken 37 ezer, ugyanannyi a nyilvántartott munkanélkülieké, az inaktívaké 55 ezer, vagyis az inaktívaknak a 15-74 évesekhez viszonyított aránya 42 százalék, míg a nem cigányoknál 36 százalék.

A nőknél jóval nagyobb volt a különbség. A 15-74 éves cigány nők száma kereken 136 ezer, ebből inaktív 95 ezer, vagy 70 százalék (a foglalkoztatottak száma 21 ezer, a munkanélkülieké 20 ezer), míg a nem cigány nőknél az inaktívak aránya 52 százalék. A nők inaktivitási arányainál figyelembe kell venni, hogy a cigányoknál sok a gyerek.

Az okokat keresve, elsőnek az iskolázottságban való elmaradást kell megjelölnünk. 1986 előtt a nyolc osztály elvégzése használt az elhelyezkedésben: ma már nem elég a nyolc osztály és a szakmunkásképző elvégzése sem. A KSH által 1993 utolsó negyedében végzett munkaerő-felmérés szerint a nem cigány népességnél a munkanélküliségi ráta 12,84 százalék, a felsőfokú végzettségűeknél 2,94, az érettségizetteknél 9,91, a szakmunkásképzőt végzetteknél 15,55, a nyolc osztályt végzetteknél 17,52 százalék.

A második ok: a cigányok többségének lakóhelye. A községekben jóval nagyobb a munkanélküliek aránya, mint a városokban, és különösen nagy az aprófalvakban. A cigányok 60 százaléka lakik községekben és 40 százalékuk aprófalvakban. A Dunántúlon és a budapesti iparvidéken jóval kisebb a munkanélküliek aránya, az északi, a keleti és az alföldi régiókban sokkal nagyobb; a cigányok 56 százaléka ebben a három régióban lakik.

A harmadik ok: a cigányok elsősorban azokban az iparágakban találtak munkát, amelyek azután gyorsan tönkrementek. Példának említjük, hogy 1993-ban az építőiparban a munkanélküliségi ráta az országos átlagnak csaknem duplája volt, márpedig 1971-ben a foglalkoztatott cigányok 26 százaléka az építőiparban, illetve építkezéseken dolgozott. Számuk akkor 25 ezer volt, és az építőipar dolgozóinak 10 százalékát képezték.

A három említett ok együttesen sem ad teljes magyarázatot a cigány munkanélküliség jelenlegi mértékére. Negyedik oknak a diszkriminációt kell megjelölnünk, de ennek hatását mérni nem tudjuk.

1994 és 2000 között nagy változások mentek végbe az ország gazdasági és társadalmi életében. 1997-ben erőteljes és tartós növekedés kezdődött, és ez a növekedés hatott a foglalkoztatottságra, beleértve a cigányok foglalkoztatottságát is. Már láttuk, hogy a regisztrált munkanélküliek száma 1993 és 1997 között is csökkent (663 ezerről 464 ezerre), de azt is láttuk, hogy ez idő alatt nem a munkanélküliek száma csökkent, hanem azoké, akik a munkaügyi központokban regisztráltatták magukat. Az aktív keresők száma ugyanis 1993 és 1997 között is tovább csökkent: 3 millió 867 ezerről 3 millió 646 ezerre. 1998-ban és 1999-ben azonban már növekedett a foglalkoztatottak száma: 1998-ban 51 ezerrel (3 millió 698 ezerre) és 1999-ben további 145 ezerrel (3 millió 843 ezerre). Nem tudjuk, hogy ebből a 200 ezerből mekkora volt a cigányok száma, de megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy tíz és húszezer között lehetett. Az is látható, hogy az aktív keresők számának növekedése 1999-ben nagyobb volt, mint 1998-ban.

Nagyon valószínű, hogy a növekedés tendenciája legalább néhány évig tartós lesz, és tartós lesz a foglalkoztatottak számának növekedése is. Egyelőre azonban még nagy a munkanélküliség, és bizonyosnak mondható, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek foglalkoztatottsági arányai a távoli jövőben sem érhetők el.

A fentiekben vázolt válságos helyzetet enyhíti a láthatatlan gazdaság hatása. Már említettük, hogy a cigány munkanélküliek és inaktívak egy része a szürke- és a feketegazdaságban dolgozik, és bizonyos, hogy a cigány családok megélhetésében a láthatatlan jövedelmek jelentékeny szerepet játszanak.

A nem regisztrált tevékenységek a gazdaság valamennyi ágazatában megtalálhatók. Elsőnek a vadászatot, halászatot, horgászást és a gyűjtögetést említem. A vadászatot, halászatot, horgászást a cigányok többnyire engedély nélkül végzik, így regisztrálásukra nem is kerülhet sor. Vadak, halak értékesítéséből egyes cigány családok viszonylag jelentős jövedelemhez jutnak, másoknál ezek a tevékenységek a túlélés érdekében folynak. A vadászathoz sorolható a pézsmapatkányok, hörcsögök, prémes állatok gyűjtése és eladása. Ebből is származhat nagyobb jövedelem, de gyakoribb a kisebb bevétel. A csigák, rákok, kagylók, gyógynövények gyűjtésére is igaz, hogy egyes esetekben nagyobb, más esetekben kisebb bevételeket hoznak.

A mezőgazdaság ma is nagy szerepet játszik mindhárom cigány etnikum életében. Formája majdnem mindig a parasztoknál végzett rövidebb vagy hosszabb ideig végzett idénymunka, amelyet sem ők, sem a parasztok nem jelentenek be. E helyen kell említeni az aratás, betakarítás után végzett böngészést is.

Bérmunkán kívül saját mezőgazdasági termelést is végeznek. A fennmaradásban, az elemi önellátásban jelentős szerepet játszik a háztáji gazdaság: 1994-ben a háztartások 56 százaléka folytatott ilyen gazdálkodást. Burgonyából például a család szükségletét részben megtermelő háztartások aránya 27,5, a teljes egészében megtermelők aránya 13,5 százalék volt. Hasonló arányokat rögzítettünk babból, hagymából, paradicsomból és paprikából is. A háztartások 13,3 százaléka vágott egy, 14,7 százalék két vagy több disznót, és 15,5 százaléka nevelt fel legalább 30 csirkét.

Elsősorban a muzsikus cigányok körében, de beásoknál és oláh cigányoknál is találhatók olyan cigány családok és közösségek, amelyek a növénytermesztést és apróállat-tenyésztést nem bérmunkában vagy önálló háztáji gazdaságban végzik, hanem árutermelő tevékenységet folytatnak. A regisztrálás aránya ezeknél éppen olyan, mint a parasztoknál. Más szóval: a statisztika nem tud erről az árutermelésről.

Még mindig foglalkoznak a cigányok kosárfonással, vályogvetéssel, téglavetéssel, szegkovácsolással, számuk azonban elenyésző lett.

Az 1971-es országos cigányvizsgálat idején a foglalkoztatott cigány férfiak 26 százaléka az építőiparban és útépítésben dolgozott. A hetvenes években még többen kerültek az építőiparba, és megnőtt a többiekhez viszonyított arányszámuk is. A kilencvenes évek első felében azután összeomlott az építőipar, így az ott dolgozó cigányok elvesztették munkahelyüket. 1998-ban és 1999-ben újra konjunktúra kezdődött az építőiparban, de ez a termelés nem éri el a hetvenes évek szintjét. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ahol építkezést látunk, ott cigány dolgozókat is találunk, de csak kis részüket jelentik be. Ugyanakkor az építőipari vállalkozók között szép számmal vannak cigányok, az országos hírűek között is.

Négy építési vállalkozóval készített interjút Kállai Ernő, roma vállalkozókkal foglalkozó kutatása során. (Roma vállalkozók 1998-ban.) Miskolcról jött egyikük, Tarnaörsről a második, Nagyecsedről a harmadik, Biharkeresztesről a negyedik. Egyikük oláh cigány, a másik három romungró. Személy szerint természetesen nem a láthatatlan gazdaság szereplői, hanem bejelentett, legális nagy-, közép- és kisvállalkozók. Alkalmazottaik azonban már nagyobbrészt a láthatatlan, az informális gazdaság résztvevői. Egyikük például 35 bejelentett dolgozót foglalkoztat és 150-200 alvállalkozót.

Mint ismeretes, cigányok kereskedelmi tevékenysége igen kiterjedt: lóval, disznóval, marhával, ruhával, dohánnyal, kávéval, tollal, fémmel, virággal, paprikával, használt autóval, ingatlanokkal és régiségekkel egyaránt foglalkoznak.

Kállai kutatásában szerepelnek virágkereskedők, zöldségesek, paprikaárusok, ruhakereskedők, divatáru-kereskedők, szerszám- és elektromos gépkereskedők, kazettaárusok, boltosok, kereskedelmi vállalkozók, vendéglősök, régiség- és használtautó-kereskedők.

A cigány régiségkereskedők általában oláh cigányok, de a Kállainak interjút adó régiségkereskedő testvérek magyar cigányok. Ennek ellenére a szakmát apjuktól tanulták, aki a BÁV-nál volt segédmunkás és rakodó, majd lassan megtanulta a szakmát, és becsüs lett. "Első ránézésre meg tudta mondani, hogy az adott bútor vagy festmény melyik korból származik, eredeti-e, és hogy mennyit ér. Mi tőle kezdtük tanulni az alapokat. Nem vagyunk tanult emberek, csak szakmunkások lettünk, de ebben a témában nagyon sok könyvet elolvastunk... De a régiségekkel való foglalkozáshoz ez a szakismeret mind kevés. A legfontosabb az emberismeret. Nem az adott dolgot kell először megvizsgálni, ha vásárolni megy az ember, hanem az eladót. Ha el tudjuk dönteni, hogy csalóval vagy becsületes emberrel állunk szemben, már fél sikerrel jártunk. Hiába vagyunk meggyőződve a kép eredetiségéről, és arról, hogy jó üzletet csinálunk, ha nem bízunk az eladóban, inkább nem vásárolunk."

T.-éknek - nevezzük így az interjút adó régiségkereskedőket - üzletük volt, de eladták. Sokallták az adót és a járulékokat, de a fő ok az volt, hogy "túlságosan feltűnő, ha az embernek régiségboltja van." T.-ék nem voltak olyan gazdagok, hogy fizetni tudjanak a "védelemért, különösen nem, hogy saját őrző-védő embereket tartsanak. Tíz évvel ezelőtt, mondják 1998-ban, havonta 2-300ezer forint volt a bevételük, ez oszlott meg három család és 14 ember között. (Fölmerül a kérdés, de nem válaszolható meg, hogy mennyi lenne most, ha megtartották volna az üzletet.) Még 1998-ban is üzlet és engedély nélkül is kerestek régiségekkel havi 2-300 ezret, de ekkor már inkább kocsival és lakással foglalkoztak. Még annyit elárult az egyik T., hogy "van egy behatárolható kör", és e kör tagjainak "nagyon sok pénzük és igényük is van festményekre vagy szép bútorokra, és költenek is sokat." De a régiségek megvétele náluk is bizalmi kérdés. "Nem szeretik azt, ha sokan megtudják, hogy ki szokott drága dolgokat vásárolni és a lakásában tartani."

A régiségkereskedőkről hosszabb tanulmányt közölt Lakatos Elza. A tanulmány szerint a Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetségébe eddig mintegy 100-120 cigány régiségkereskedő lépett be, de köztudott, hogy jóval többen foglalkoznak régiségkereskedéssel. A Szövetség elnöke, Nagyházi Csaba szerint a fővárosban élő roma régiségkereskedők is többen vannak 100-nál. Egy másik, nem számszerű becslés szerint viszont Zuglóban és Kispesten a cigányok többsége valamilyen formában a régiségkereskedésből él. Ez a becslés L. Zs.-től származik, aki többgenerációs roma régiségkereskedő családban született, kora gyermekkorától tanulta a szakmát, és húszas éveire sikeres üzletemberré vált. Általános szabály, hogy a családban apjától tanulja a fiú a mesterséget, ugyanúgy, mint a zenész-családban. Nehéz is bekerülni a vezető kereskedők körébe. "A legtöbb régiségkereskedő a legalitás és az illegalitás keskeny határmezsgyéjén próbál pénzt csinálni" - írja Lakatos Elza, és ezért nehéz tőlük konkrétumokat megtudni. Régiségek mellett mással is kereskednek: autóval, lakással, ingatlanokkal, ékszerekkel, ruhával. Alapvető értéknek a gazdagságot tartják, és ennek eléréséhez szerintük szerencse és ügyesség kell, de ha figyelmesen elolvassuk a dolgozatot, azt látjuk, hogy az oláh cigány ideológiában a legfontosabb tradicionális érték: a szabadság és függetlenség.

Autóval és lakással kereskedő oláh cigánnyal kutatása során Kállai Ernő is találkozott. B. - nevezzük így - eredetileg zöldséges szeretett volna lenni, de - mondta - "Pesten ezt már régi dinasztiák csinálják, mellettük nem lehet labdába rúgni." Így aztán alkalmi munkákból élt, és szedett össze annyi pénzt, hogy vett egy tanácsi lakást. Kezdett berendezkedni, de ekkor jött egy barátja, és tanácsolta, hogy ne nagyon rendezkedjen be ebben a lakásban. Ne konyhaszekrényre meg ágyakra költse a pénzt, hanem újítsa fel a lakást és adja tovább "És neki lett igaza. ... Neki is fogtam egyedül, és levertem a vakolatot, ahol rossz volt, újra csempéztem, festettem. Azt a lakást, amit 200 ezer forintért vettem meg az önkormányzattól lerobbant állapotban, a felújítás után 1 millióért adtam el egy vidékről felköltöző roma családnak. Ekkor már tudtam, hogy többet nem fogok nélkülözni. Megvettem a következő lakást, és azt is felújítva a többszöröséért adtam el. Később, amikor kezdett jönni a haszon, több lakást is megvettem, és felfogadtam munkanélküli iparosokat. Persze feketén ... A kocsikkal való foglalkozás véletlenül jött. Testvéremmel kimentünk az autópiacra, hogy vegyek egy jó kocsit. Kinéztem magamnak egy piros Ladát, és megvettem. De mire kiértem a piacról már meg is vették tőlem ötven ezer forinttal drágábban. Ekkor csaptam a homlokomra, hogy itt még annyit sem kell dolgozni, mint a lakásokkal. Így indult be az üzlet a testvéremmel... Az én nevemen nincs egyetlen lakás sem a sajátomon kívül. És az autópiacokon sem lehet engem látni. Megvannak az embereim, akik mindent el tudnak intézni."

Budapesten élő oláh cigányok üzleti tevékenységét és térhasználatát elemzi Hajnal László Endre Nagyvárosi cigányok című tanulmányában. Ma már nincsenek cigánytelepek a fővárosban: a telepi cigányok szétszóródtak a különböző kerületekben. Az országon belül Budapesten a legalacsonyabb, hat és fél százalék azoknak a cigányoknak az aránya, akiknek szomszédai többségükben cigányok. A legtöbb cigány a VII., a VIII., a IX. és a XX. kerületben él. Alig vannak cigányok az I., a II., az V., a XI. és a XII. kerületben. A legjobbnak, legrangosabbnak Zugló kertvárosi részét tartják: a Mexikói út - Erzsébet királyné útja - Öv utca - Csömöri út által határolt területet, valamint a Miskolci út és Szugló utca környékét. Egy fokkal alacsonyabb rangú, de még mindig nagyon kedvelt helyek Pesterzsébetnek, Kispestnek és Rákosszentmihálynak a belvároshoz közel eső részei.

Az üzlet nélkülözhetetlen eszköze az autó. Ritkán ülnek autóbuszra, villamosra, metróra. Az autó védelmet és biztonságot nyújt, az autóban barátok és testvérek ülnek együtt, nincs ellenséges környezet. Az autóban száguldozva, a város különböző pontjain található rokonokkal találkozva, telefonon és mobiltelefonon szerzik meg az üzlethez szükséges információkat: hol és kinél van eladó arany, drágakő, óra, régiség, műtárgy, autó, színesfém-hulladék, ruha, ingatlan, illetőleg hol és kik szeretnék ezeket megvásárolni.

Idegenkednek az energia- és időigényes befektetésektől, a hosszú távra szóló stratégiáktól, gyorsan kell venni, gyorsan eladni, a pénzből gyorsan kell több pénzt csinálni. A legtöbbnek közülük nincs bankszámlája, általában nem fizetnek adót és társadalombiztosítást, nem vásárolnak részvényeket, és csak készpénzt fogadnak el fizetőeszköznek. A konjunktúra változásaitól függően gyorsan térnek át színesfémről régiségekre, lakásról autóra vagy bármi másra. Könnyen válthatnak, mert nincs bejegyzett cégük és irodájuk.

Otthonosan mozognak a város elszegényedő, küszködő, elesett, részeges, kábítószeres rétegeiben, és ezért olcsón, áron alul tudnak vásárolni. Ugyanakkor megfelelő kapcsolatokkal rendelkeznek a vásárolni tudó és akaró körökben is. Vannak ügyvédeik, vannak ismerőseik a hivatalokban, az önkormányzatoknál, a rendőrségen. Tanulmányának utószavában Hajnal László Endre arra hívja fel a figyelmet, hogy az utolsó egy-két évben a piaci viszonyok rendezettebbé váltak, és azt kívánják vagy kívánnák meg, hogy a pesti oláh cigányok üzleteiket legális vállalkozássá alakítsák át, amit nagyobb részük máig nem tett meg. Előbb-utóbb mégis választaniuk kell: fel kell hagyniuk üzleteikkel, vagy pedig bejegyzett, adózó, járulékot fizető, bankszámlával rendelkező vállalkozóvá kell válniuk.