Hoóz István

Results of censuses have been contributing to get to know the numbers, the territorial division, etc. of the national minority population, and this way it has been helping the formation of national minority politics. Although the results provided by censuses only reveal a certain part of minority problems, they cannot be substituted by any other methods, since the historical, sociological, linguistic and ethnographic studies concerning minorities are based on this very information.

Mindazoknak az államoknak, amelyeknek területén többféle nemzetiséghez tartozó népesség él együtt, ebből az együttélésből adódóan számos speciális problémát is meg kell oldaniuk. E problémák jellege különböző. Kezelésük vagy megoldásuk módja is az állam általános politikájától függ, annak szerves része - céljaiban és eszközeiben egyaránt. Azokban az országokban, amelyekben biztosítani kívánják minden nemzetiség számára az egyenjogúságot, az anyanyelv használatát, az anyanyelven való oktatást és saját kultúrájuk megőrzését-ápolását, ismerni kell a jogosultak számát terület, életkor, foglalkozás, iskolai végzettség stb. szerinti megoszlását. Ezeket az adatokat a népszámlálások szolgáltatják. Az utóbbi évtizedekben a népességösszeírások legtöbb vitát kiváltó kérdése éppen a nemzetiségi számbavétel problematikája, hisz e térség minden országában többféle, jelentős számú kisebbség él. A nemzetiségi hovatartozás meghatározása a társadalomtudományoknak és a különböző politikai rendszereknek sokat vitatott és még mindig megoldatlan kérdése. A demográfusok úgy vélik, hogy az ilyen célú statisztikai tevékenység csak akkor lehet eredményes, ha a nemzetiségi-etnikai kötődés meghatározása sokoldalú, több kérdésen alapuló válaszra épül. A leggyakoribb kérdés az anyanyelv, a nemzetiség és a nyelvtudás, de területi elemzéseket segítheti a vallási hovatartozás ismerete is.

Az anyanyelv a nemzetiségi hovatartozás meghatározásának objektív eleme, amelynek számbavétele hozzájárul a lakosság etnikai sajátosságok szerinti összetételének felméréséhez. Ez a nemzetiségi hovatartozás megállapításának közvetett módszere, mert csak az egynyelvű népességnél határozza meg egyértelműen a leszármazást és azt a környezetet, amelyben tanulta. Azonban amilyen mértékben terjedt a két- vagy többnyelvűség, úgy csökkent az anyanyelvnek, ill. az anyanyelvi bevallásnak a nemzetiségi hovatartozást is egyértelműen meghatározó, minősítő szerepe. Így a kétnyelvű népességnél az anyanyelv megjelölése már nem megváltoztathatatlan adottság, hanem választási lehetőség. A nemzetiségi jogok jelentős része az anyanyelv használatához kapcsolódik. Azok számára kell iskolát, nyelvhasználati jogot, újságot stb. biztosítani, akik a megjelölt nyelvet magukénak, anyanyelvüknek vallják.

Az anyanyelv kérdezése 1880 óta szerepel a magyar népszámlálások tematikájában. Számottevő változás még a definícióban sem következett be az egész időszakban (ti. az a nyelv, amelyet az illető saját nyelvének vall, és a legjobban és a legszívesebben beszél). Ez a meghatározás nemcsak a gyermekkorban megtanult nyelvre utal, hanem magában foglalja azt a kritériumot is, hogy azt a megkérdezett ma is használja. (Számos országban megkülönböztetik az elsőnek megtanult és a számbavétel idején használt nyelvet.)

Főleg a nemzetiségi lakosságra vonatkozó adatok sokrétűbbé tétele érdekében - ugyancsak 1880-tól kezdődően - megkérdezték a beszélt (ismert) nyelveket is. A kapott válaszokból kitűnik, hogy évtizedről évtizedre nőtt a magyarul (is) beszélők száma és aránya. Azok számára, akik jól beszélik felmenőik nyelvét és a magyar nyelvet is, anyanyelvük már nem változtathatatlan adottság, hanem önkéntes választás eredménye. Így a különböző népszámlálások adataiban bekövetkezett változás lehet a nyelvi asszimilálódás eredménye csakúgy, mint a nemzetiségi hovatartozás eltitkolása.

Hasznosan egészítették ki ezeket az ismereteket a felekezeti hovatartozásra vonatkozó adatok is, mert az ország számos vidékén az anyanyelv (nemzetiség) és a vallás szoros kapcsolatban áll egymással. Mivel kevesebb egyén változtatja meg vallását, mint nyelvtudását, a regionális elemzés a felekezeti hovatartozás alapján gyakran eredményesebb lehet, mint az anyanyelvi bevallásra vonatkozó adatok idősorainak vizsgálata.

A nemzetiségi lakosságról szerezhető ismereteinket bővítik a nemzetiségre vonatkozó közvetlen kérdések is. A magyar népszámlálások 1941-től (1970 kivételével) gyűjtik az erre a kérdésre (nemzetisége: minden befolyástól mentesen és anyanyelvére való tekintet nélkül megjelölendő az a nemzetiség, amelyhez tartozónak a megszámlált érzi és vallja magát) adott válaszokat. Amíg az anyanyelv objektív ismérven (a felmenőktől tanult nyelv) alapul, addig az erre a kérdésre adott válasz szubjektív érzés kifejezője. Ez belső érzés, hasonló a valláshoz, amelyet mindenki magában érez, és amely független lehet attól az országtól, amelyben él, és attól a nyelvtől, amelyet beszél. De - éppúgy, mint a vallásfelekezetet - az egyén ezt is örökli felmenőitől.

Mint ebből a rövid áttekintésből is kitűnik, a szakemberek többféle módszerrel próbálták megállapítani az egyes nemzetiségekhez tartozó népesség számát. Ezeknél az összeírásoknál általában az egyéni bevallás elvét fogadták el. Ez megfelel a nemzetiségi egyenjogúságra vonatkozó alkotmányos rendelkezéseknek, az állampolgárok azon jogának, hogy szabadon nyilvánítsanak véleményt anyanyelvükről, etnikai hovatartozásukról. A szabad vélemény-nyilvánítás azonban megteremti a szubjektív bevallás lehetőségeit, hisz semmiféle formában nem szükséges a nyilatkozatot igazolni. Ezért, éppen az alapelv érvényesítése érdekében, meg kell akadályozni, hogy az adatgyűjtés alkalmával akár az egyénre, akár a csoportokra bármely irányból nyomást gyakoroljanak.

A 20. században tartott népszámlálások eredményei azonban egyre inkább arról győzték meg a demográfusokat és a közvéleményt, hogy a bevalláson alapuló módszerektől a teljesen objektív helyzet feltárását nem várhatják, mert gyakran eltér egymástól a nemzetiségi hovatartozás érzése és annak megvallása, vállalása. Ez rendszerint nem a statisztikai adatgyűjtések hibája, hanem külső, társadalmi, politikai okok következménye. Az első világháború után az Európában lezajlott területi és politikai változások az itt élő lakosságot arról győzték meg, hogy a nemzetiségi hovatartozás bevallása nem olyan demográfiai ismérv közlése, mint az életkoré vagy a családi állapoté, hanem - időnként - hátrányos következményekkel (pl. kitelepítés, lakosságcsere) járó (politikai) állásfoglalás. Ennek következtében kialakul egy nehezen feloldható ellentmondás, ami egyrészt abból adódik, hogy a nemzetiségi lakosság nem minden tagja vallja meg hovatartozását, másrészt - ebből adódóan - az adatok közzétételekor "alulszámláltnak" érzi magát. A nemzetiségi statisztikát "hiányos" adatgyűjtésnek tekintik, hisz a vártnál (és gyakran a ténylegesnél is) alacsonyabb számokat közölnek a népszámlálások kiadványai.

A reálisabbnak tartott helyzet megismerése érdekében ezért különféle becslési eljárásokat kezdtek alkalmazni világszerte. Úgy vélem, fenntartásokkal kell fogadnunk a hazai nemzetiségek jelenlegi számára vonatkozó becslések eredményeit. A fogalmak tisztázatlansága, a nemzetiségek nagyfokú területi szétszórtsága, az intenzív társadalmi és területi mobilizáció stb. miatt már nincs reális alapja az összehasonlításon alapuló becslő eljárásoknak. Az érdekelt egyén szubjektív bevallása helyére a becslést végző személy még szubjektívebb megnyilvánulása lép. Ez utóbbi jelenti a nagyobb problémát. A népszámlálás alkalmával az egyén csak saját maga vagy családtagjai nevében nyilatkozik, a becslést végző személy viszont ezrek vagy százezrek helyett foglal állást meghatározatlan tárgyi alap, objektív ismérv nélkül. De ha a becslés eredménye reálisan is tükrözné a népesség számát, ez még nem alapozhatná meg a nemzetiségi politikát, mert ahhoz részletes adatokra van szükség (pl. területi megoszlás, korstruktúra, iskolázottság stb.).

Az egyes nemzetiségekhez tartozó népesség reális számának ismerete igen fontos adat lehet, hisz az államigazgatásnak nemcsak azok igényeit kell figyelemmel kísérni, akik magukat pl. nem magyar anyanyelvűnek vallották, hanem azokét is, akik magyarul ugyan már jobban beszélnek, mint őseik nyelvén, de közösségükben nemzetiséginek számítanak: részt vesznek kulturális rendezvényeiken, és ragaszkodnak régebbi szokásaikhoz. Az ilyen tulajdonságokkal és igényekkel rendelkező lakosság számának megismerése érdekében világszerte különböző speciális adatgyűjtéseket végeznek. Bár ezek a módszerek nagyon különbözőek lehetnek, a közös bennük, hogy külső jegyek alapján, mások minősítik, határozzák meg az egyes családok nemzetiségi hovatartozását.

Magyarországon ilyen célú és a népszámlálás hagyományaitól eltérő, kiegészítő adatgyűjtést a Pécsi Tudományegyetem Statisztikai Tanszékén szerveztünk először (1963-ban és 1973-ban) Baranya megye községeiben. Ennek során olyan módszert kerestünk, amely révén kiküszöbölhető a nem teljesen őszinte adatszolgáltatás lehetősége, és így közelebb visz a tényleges (reális) adatok kialakításához. A többféle lehetőség közül a lakókörnyezet minősítése bizonyult az adatgyűjtés legalkalmasabb módszerének. Ezekkel a vizsgálatokkal (majd az 1980-as országos kiegészítő adatgyűjtés végrehajtásával) és az alkalmazott módszerekkel egyetértettek a magyarországi nemzetiségi szövetségek is.

A nemzetiségi hovatartozásra vonatkozó adatokat a népszámlálás a lakosság válaszai alapján gyűjti össze, a kiegészítő adatgyűjtés során pedig a lakosságot jól ismerő (helybeli), elfogulatlan személyek válaszaira ("minősítésére") támaszkodtunk. Mivel ezt a "minősítést" csak olyan személyek végezhetik, akik a település lakóit és azok felmenő rokonait jól ismerik, a módszer csak falura alkalmazható. A kiegészítő adatgyűjtés a négy legjelentősebb számú nemzetiség (német, szlovák, délszláv, román) összeírására irányult. A számbavétel során nem az egyének, hanem a családok nemzetiségi jellegét igyekeztünk meghatározni, hisz minden egyén egy családba születik, az ott szerzett ismeretek, benyomások kialakult érzelmi kötődések egész életén keresztül végigkísérik. Azoknak a családoknak a tagjait tekintettük valamely nemzetiséghez tartozónak, akik nemzetiségi származásúak, és az együttlakó - esetleg több generációból álló - családok mindegyikének legalább egy tagja beszéli nemzetisége nyelvét. A vizsgálat alapját tehát a leszármazás és az anyanyelv, ill. ezek kombinációja képezte. A leszármazás a nemzetiségnek csak egyik objektív tényezője, amely az elődök megtartott nyelvével együtt adja a nemzetiséget, juttatja kifejezésre az egyén közösségtudatát, tradíciókhoz való ragaszkodását. Akiknek más az eredete, mint anyanyelve, külön kategóriába került. A nemzetiségileg vegyes házasságok és a nyelvi asszimiláció következtében a családok egy része vegyes összetételű. Ezért az adatok feldolgozásánál három csoportot kellett felállítanunk: a) egyértelműen nemzetiségi kulturális igényű, b) nemzetiségileg vegyes, és nyelvileg nem asszimilálódott és c) nemzetiségileg vegyes és nyelvileg asszimilálódott család. E módszerből következik, hogy a családtagok egy része magyar nemzetiségűnek vagy magyar anyanyelvűnek tekinthető. (A vizsgálatok módszereinek bővebb ismertetését lásd: Hoóz István: Baranya megyében élő német és délszláv lakosság nemzetiségi tudatának alakulásáról. = Demográfia, 1983. 2-3. sz. 315-330. p., Hoóz István: Nationality Statistics and the Possibilities of Reforming them. = East European Quarterly (USA). XXVII. 1993. 4. 417-435. p.)

Az 1980-as népszámlálás szerint a külön is megvizsgált 506 községben (a régebbi népszámlálás eredményei alapján ezekben a falvakban élt említésre méltó számú nemzetiségi anyanyelvű lakos) 20 ezer lakos német, 22 ezer délszláv, 10 ezer szlovák és 7 ezer román anyanyelvűnek vallotta magát. A kiegészítő adatgyűjtés során az a) csoportba sorolt németek száma 66 ezer, a szlovákoké 35 ezer, a délszlávoké 28 ezer, a románoké pedig 8 ezer fő volt. Ha a népszámlálási és a külön adatgyűjtés során szerzett adatokat egybevetjük, nemcsak a kétféle módszerrel begyűjtött adatok közötti különbség szembeötlő, hanem a nemzetiségenkénti eltérések nagy szóródása is. A már említett történelmi-politikai események más-más mértékben befolyásolták az egyes nemzetiségek tagjainak magatartását. A "nemzetiségi kulturális igényű" népesség legtágabb köre ennél szélesebb (138 ezer német, 71 ezer szlovák, 42 ezer délszláv és 12 ezer román), de még így is lényegesen alacsonyabb, mint amiről a különböző becslésekben olvashatunk. (Az adatgyűjtések eredményeit lásd: Hoóz István (szerk.): A baranyai nemzetiségekről. = Pécs, 1977. 198 p. és 1980. évi népszámlálás. A nemzetiségi települések adatai. = KSH, 1983. 400 p.)

Mindezek ellenére úgy érezzük, hogy a nemzetiségi lakosság számbavételének is nélkülözhetetlen módszere a népszámlálás. Egyrészt azért tartjuk annak, mert csak ennek adatai alapulnak egyéni bevalláson, másrészt pedig mert csak ezeket az adatokat lehet olyan sokrétűen elemezni, amilyent a tudományos kutatások és az államigazgatás nemzetiségi politikával kapcsolatos érdekei megkívánnak (községsoros adatok, iskolai végzettség, foglalkozás stb. szerinti megoszlás).

A legutóbbi két népszámlálás (1980 és 1990) között az Európában és Magyarországon lezajlott történelmi események és a nemzetiségi politikában bekövetkezett változások hatására a hazai kisebbségek életében is jelentős változás, etnikai reneszánsz következett be. Kitűnt, hogy a kisebbségi állapot nem egy statikus jelenség, mert benne nemcsak asszimilációs, hanem disszimilációs folyamatok is zajlanak. Úgy tűnik, a kisebbséget a múltban ért hátrányok okozta beidegződés egyre jobban oldódik Magyarországon is, mint ez már az 1990-es népszámlálás adataiban is megmutatkozott. Többen vallották magukat román és szlovák nemzetiségűnek, mint a korábbi (1980-as) népszámlálás alkalmával (román nemzetiségűek száma 8874, ill. 10740, a szlovákoké pedig 9101, ill. 10459), a német nemzetiségűeké pedig csaknem háromszorosára (11310-ről 30824-re) emelkedett. Az ilyen változásokat az teszi lehetővé, hogy a nemzetiségi hovatartozás, mint már utaltunk rá, érzelmi állapot, amely nem születik az emberrel, hanem változhat. (1990-ben olyanok is német nemzetiségűnek vallották magukat, akik 1980-ban még másként döntöttek.) A változás bekövetkezhet a népesség nagyobb részénél is, hisz pl. a németek számának növekedését demográfiai okokkal magyarázni nem lehet. Más a helyzet az anyanyelvre vonatkozó adatok alakulásánál. Mivel általános jelenség, hogy a fiatalok egyre kisebb hányada tanulja ősei nyelvét, a generációs váltás következtében csökken a nemzetiségi anyanyelvűek száma. (1990-ben pl. a szlovák anyanyelvűeknél a 60 éven felüliek aránya 44, a 14 éven aluliaké pedig 5 százalék volt, a német anyanyelvűeknél pedig 44, ill. 7 százalék) E tekintetben az adatok hullámzása kisebb, hisz anyanyelvet csak a kétnyelvűek "választhatnak". A generációváltás jelentősége abból a tényből adódik, hogy a nemzetiségi családokban született gyermekek csökkenő hányadát tanítják otthon őseik nyelvére. A legnagyobb mértékben a szlovák és a német lakosság asszimilálja nyelvileg gyermekeit, ugyanis a szlovák fiatal generációknak fele, a németeknek pedig 34 százaléka magyarul tanul szüleitől. A horvát és a román családok homogénebb nyelvi közösséget alkotnak, hisz előbbi esetben a gyermekek 18, a románoknál pedig "csak" 13 százaléka tanult magyarul. Csekély a valószínűsége annak, hogy ezek a gyermekek nagy számban majd felnőtt korukban fognak nemzetiségi nyelvet tanulni.

Jövőre (2001-ben) újabb népszámlálásra kerül sor. Ennek témái között is szerepel a nemzetiségi hovatartozás tudakolása. A nemzetiségi politika kidolgozói és a tudományos kutatók, de a nemzetiségi kisebbségek képviselői is úgy vélik, hogy ez alkalommal az árnyaltabb elemzés lehetőségeit kell biztosítani. Ez csak úgy érhető el, hogy több olyan kérdést fogalmaznak meg, amelyek lehetővé teszik az adekvát válaszadást, a nemzetiségi hovatartozás egyértelműbb meghatározását, a kötődés fokozatainak elemzését és a nemzetiségi kulturális igényekkel rendelkezők körének feltárását. Általános érdek olyan légkör megteremtése, amely biztosítja a valóságnak megfelelő adatok közlését.

A megnövekedett feladatok és az időközben bekövetkezett változások számos probléma megoldását teszik szükségessé.

Az 1993. évi LXXVII. törvény tizenhárom nemzetiséget ismer el Magyarországon (bolgár, cigány [roma], görög, horvát, német, lengyel, örmény, román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén, ukrán). Az új adatgyűjtésnek mindezekre ki kell terjednie, vagyis az előnyomtatott válasz-szavak között szerepelnie kell a kisebbségi törvényben elismert valamennyi hazai nemzeti etnikai kisebbségnek. De lehetőség adódik "egyéb" nemzetiség vagy anyanyelv megjelölésére is. Valószínű, hogy a szakemberek elfogadják a cigány (roma) nemzetiség (etnikum) képviselőinek azt az igényét, hogy külön szerepeltessék az előnyomtatott (ne az "egyéb" kategóriában) válaszok között a cigány, a beás és a romani nyelvet. Az 1990. évi népszámlálás kérdőívén 8 féle (előnyomtatott) anyanyelv szerepelt. Az "egyéb" kategóriába akkor 22 ezer fő írt be a felsorolástól eltérő anyanyelvet. Közöttük szerepelt pl. 3 800 lengyel, 1 600 görög, 1 400 bolgár anyanyelvű lakos is. Ezek alacsony számok, de ebben közrejátszott talán a kérdezés módja is.

A népszámlálásnak a nemzetiségi hovatartozást tudakoló kérdései, ill. az azokra adott válaszok - az 1992. évi LXIII. törvény szerint - az ún. különleges adatok körébe tartoznak. Ezt a törvény 2. §-ának 2. bekezdése a következőként határozza meg:

"2. különleges adat: a) a faji eredetre, a nemzeti, nemzetiségi és etnikai hovatartozásra, a politikai véleményre vagy pártállásra, a vallásos vagy más meggyőződésre, ... vonatkozó személyes adatok". Az ilyen adatok felvétele, tárolása, feldolgozása, hasznosítása akkor lehetséges, ha ahhoz az érintett írásban hozzájárul, vagy (3.§. (2) b) pont) "... az nemzetközi egyezményen alapul, vagy Alkotmányban biztosított alapvető jog érvényesítése, továbbá a nemzetbiztonság, a bűnmegelőzés vagy a bűnüldözés érdekében törvény elrendeli".

E törvényt figyelembe vették a jogalkotók az 1993. évi LXXVII. törvény (a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól) megalkotásánál. Ez a nemzeti, nemzetiségi, etnikai hovatartozás felmérésénél a következő szempontok betartását teszi kötelezővé:

"Egyéni kisebbségi jogok

7.§(1) Valamely nemzeti, etnikai csoporthoz, kisebbséghez (a továbbiakban: kisebbséghez) való tartozás vállalása és kinyilvánítása az egyén kizárólagos és elidegeníthetetlen joga. A kisebbségi csoporthoz való tartozás kérdésében nyilatkozatra senki nem kötelezhető.

8.§ A nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozó állampolgár joga, hogy kisebbséghez tartozását az országos népszámlálás alkalmával titkosan és névtelenül megvallhassa.

13.§ A kisebbséghez tartozó személynek joga van:

c) kisebbségi voltával kapcsolatos személyi adatok védelméhez külön törvényben meghatározottak szerint."

Mivel a korábbi népszámlálásokat szabályozó törvények szerint valamennyi kérdésre kötelező volt válaszolni, előfordulhatott, hogy az összeírt személy egyes kérdésekre a valóságtól eltérő választ adott. Az idézett törvények lehetővé teszik, hogy az ún. különleges kérdéseknél bejelölhető a "nem kíván válaszolni" szöveg, vagy ha előre nyomtatták, azt a "válaszlehetőséget" jelöljék be. A népszámlálást szervező szakemberek úgy vélik, hogy ez a változás javítja majd az adatbevallás morálját, megbízhatóságát, hisz az összeírt személy nem kényszerül a valóságnak meg nem felelő válaszok "bevallására". Demográfiai és szociológiai szempontból is fontos következtetések alapja lehet a nem válaszolók adatainak feldolgozása és elemzése.

Ugyanakkor a nemleges válaszok megnehezítik a közigazgatás számára a kisebbségi jogok biztosítását az államigazgatás minden szintjén csakúgy, mint a kisebbségi önkormányzatok megválasztását és működtetését. Ugyanis - a törvény szerint - kisebbségi települési önkormányzatokat lehet választani községekben és városokban egyaránt. E választásban minden helyi polgár részt vehet, és kisebbségi jelöltet választhat anélkül, hogy bármilyen jelét kellene adnia egy meghatározott kisebbséghez való kötődésnek. Mivel a magyarországi nemzetiségi szervezetek elzárkóznak a nyilvántartásba vétel (a regisztráció) minden formájától, a választásoknál kialakulhat egyfajta bizonytalanság, mert nemzetiségi lakosság jelöltjét leszavazhatják a község nem e nemzetiséghez tartozó választói, ill. szavazataikkal önkormányzati taggá választhatnak olyan polgárokat is, akiket nem a nemzetiségi választók akartak funkcióhoz juttatni.

A népszámlálások eredményei már több mint száz éve hozzájárulnak a nemzetiségi lakosság számának, területi eloszlásának, társadalmi és demográfiai struktúrájának megismeréséhez és elemzéséhez. Ezzel nagymértékben segítették a nemzetiségi politika kialakítását és megvalósításának ellenőrzését. Úgy tűnik azonban, hogy ezek az információk nélkülözhetetlenül szükségesek a távlati és a napi politika kialakításához, de nem elégségesek, mert az adatok a problematikának csak egy részét tárják fel. Mégsem helyettesíthetők semmi mással, mert ezek alapozzák meg a nemzetiségekre vonatkozó történeti, szociológiai, nyelvészeti és néprajzi kutatásokat.

Vissza