Délkelet-Európa és az Európai Unió - stabilitás az integráció segítségével?

Wittkowsky, Andreas: Südosteuropa und die Europäische Union - Stabilitäet durch Integration? = Südosteuropa, 2000. 3-4. no.
157-174. p.

Az Európai Unió a délkelet-európai térségben is a stabilitás elsőrendű tényezőjének számít. A stabilitás megerősítésére a következő négy évben 500 millió eurót kívánnak fordítani, ezzel bizonyosan a térség legnagyobb "adakozója" lesz. A nehézségeket persze így még aligha lehet leküzdeni, célszerű tehát a túlzott várakozást a megfelelő mederbe terelni.

Az EU előtt két lehetőség van, hogy részt vegyen Dél-Európa stabilitásának erősítésében: a térség integrációját szolgáló intézmények és az EU kapcsolatrendszerének a kiépítése, illetve a közvetlen gazdasági, politikai és társadalmi együttműködés.

Több fórumon is folyt vita arról a kérdésről, hogy vajon Dél-Európa gyors integrációja az EU-ba valóban stabilizáló hatású volna-e. A brüsszeli székhelyű CEPS (Center for European Policy Studies) 1999-ben terjesztette elő a tervét mint vitaanyagot, amely szerint három év alatt érnék el a délkelet-európai országok az "új társadalmi tagságot", ami megfigyelői státust jelentene, de szavazati jogot nem. Időközben azonban az EU inkább amellett döntött, hogy társadalmi és gazdasági "minimális követelményeket" jelöl meg, amelyek a belépés feltételei lesznek (koppenhágai kritériumok). Ezek a kritériumok is a CEPS-kutatásokra épülnek, az EU afféle európai "new deal"-ként értelmezi őket. Ez a szemlélet megóvja az EU-t, hogy a "stabilitási deficittel" küzdő országokat csak a feltételek teljesítését követően vegyék fel, ugyanakkor az érintett országok számára nem sikert ígérő alternatíva.

A koszovói válság volt a hajdani Jugoszlávia erőszakos felbomlasztásában a negyedik felvonás (Szlovéniában és Horvátországban kezdődött, aztán Bosznia-Hercegovinában érte el véres csúcspontját). A délkelet-európai országok különböző mértékben vettek részt ebben a háborúban. Egyesek közvetlen háborús károkat szenvedtek (Jugoszlávia és Koszovó szerb részei), másokat viszont közvetve érintett (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Horvátország, Macedónia és Románia). A politikai kár persze az egész térségben megmutatkozik. A közvetlen háborús károkat 1-3 milliárd dollárban állapították meg, a NATO-bombázás közlekedési utakat, energiaközpontokat és ipari létesítményeket pusztított el. A G 17 elnevezésű, jugoszláviai gazdasági kutatócsoport a Szerbiát és Montenegrót ért károkat együttesen 30 milliárd dollárra becsüli.

A Jugoszláviával szomszédos országok kára a kereskedelmi és szállítási kiesésekből, illetve a turizmus visszaeséséből adódott, valamint a külföldi beruházók bizalmának az elvesztéséből. A veszteségek mértéke helyenként akkora, hogy számos reformintézkedésről le kellett mondani, illetve a költségek egy részét a lakosságra kellett áthárítani. Az IWF (Nemzetközi Valuta Alap) ezért a hat szomszédos országot 1999-ben 3-4 százalékponttal alacsonyabbra értékelte. De jelentős az a politikai kár is, amelyet az etnikai ellenségeskedés okozott, távolabbra került a nemzetállamok konszolidációjának eszméje, az etnikai homogenitás mítosza pedig újjáéledt.

Miközben Koszovó egyfajta kvázi-protektorátus alá került, ugyanakkor a KFOR katonai és az UNMIK közigazgatási jelenléte ellenére folytatódnak az etnikai célzatú rajtaütések és az albán lakosság elűzése. Az együttélésre vajmi kevés a remény, Jugoszlávián belül kiéleződött a szerb, a montenegrói, illetve a központi kormányzat hangneme. Montenegró nagyobb autonómiát kér, egyre inkább hangoztatja függetlenségét. De megromlott Jugoszlávia és a szomszédos országok viszonya is, amelyek többé-kevésbé támogatták a NATO-bombázók manővereit. Magát Bosznia-Hercegovinát is belső szakadék "osztja meg", a szerb lakosság Jugoszlávia pártjára kelt, a horvát és a bosnyák nemzetiségűek a NATO híveinek vallják magukat. Szlávok és albánok szembekerültek egymással Macedóniában is, ez a körülmény az országot Albániával is szembeállítja. Bulgária részéről viszont gesztus értékű kezdeményezés, hogy engedélyezné a mohamedánok részére anyanyelvük használatát. Jelenleg ugyan nincs háború, de nincs béke sem, a térség népeit mélységes bizalmatlanság választja el egymástól. A helyzet rendezése az EU számára afféle próbakő lehet.

Az EU előtt két lehetőség van, hogy Délkelet-Európa stabilitásának a megteremtésében részt vállaljon: az integrációhoz szükséges intézmények megteremtése az EU és a térség között (amelynek során a Nyugat-Balkán az együttműködés kezdeményezője lehet), és a gazdasági, politikai, társadalmi támogatások rendszerének a kidolgozása (pl. a CARA- vagy a PHARE-program keretében).

A stabilitási program keretében az első kezdeményezés a Royamount-terv volt, 1996 decemberében, a francia EU-elnökség idején. A terv lényege olyan civil társadalmi, kulturális és emberi jogi programok regionális összehangolása, amire korábban nemigen volt példa. Ehhez társult 1999-ben az ún. Obnova-program, amely a háború okozta károk újjáépítését tartja céljának, és beépül a PHARE-programba, de el akarja kerülni a bürokratikus hivatali kettősségeket. 1999 nyarán kidolgozták a körzeti modell továbbfejlesztését, a "nyugat-balkáni stratégiai előfokozatot".

A délkelet-európai EU-csatlakozásnak két lehetséges változatát dolgozták ki az elméleti szakértők: a több lépésben történő vagy a gyors beléptetés alternatíváját. A "koppenhágai kritériumok" megléte esetén hamar megvalósulhatna a belépés, vagyis a tagság egy bizonyos formája. A másik elképzelés szerint kétoldali vagy intra-regionális viszony kialakításáról volna szó: a folyamatos közeledés koncepcióját több szakértő támadja, helyette a délkelet-európai integrációt szorgalmazzák, és a kétoldalú kapcsolatokat az EU-val.

A keleti bővítés során az EU ezt a második modellt tartotta célravezetőnek, tíz országgal épített ki együttműködési területeket és kötött megállapodásokat. A hajdani Szovjetunió tíz utódállamával olyan partneri és kooperációs szerződéseket kötött, amelyek elsősorban a kereskedelmi kapcsolatokat érintik, de a politikai párbeszédet is erősítik.

Később a bilaterális kapcsolatépítés koncepciója időszerűtlenné vált, helyébe a csatlakozási feltételrendszer 31 fejezetét iktatták, a változtatás célja, hogy a jelöltek lehetőleg egy időben érjék el a belépési feltételek teljesítésének szintjét. A két szemlélet természetesen nem szorítja ki egymást, hanem inkább erősíti, a kétoldalú kapcsolatok építése változatlanul halad előre, különösen az EU és az "ötök" között (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Macedónia és Jugoszlávia).

Az érintett országoknak az alábbi témakörökben kell egy minimális követelményszintet elérnie (Mindeststandard): jogállamiság, demokrácia, az emberi és a kisebbségi jogok tiszteletben tartása, szabad és jogszerűen végrehajtott választás, mindenféle diszkrimináció megszüntetése, jelentős gazdasági reformintézkedések, privatizálás, az árellenőrzés feloldása, jószomszédi kapcsolatokra törekvés.

1999 decemberében, a Helsinki Csúcson úgy határoztak, hogy a bővítés második körébe tartozó országokkal "a megvalósítás függvényében, egyenként" fognak tárgyalni. Az EU-tagság eléréséhez pedig a következő irányelvet fogalmazták meg: "Először átalakulni, azután integrálódni", vagyis a koppenhágai kritériumokat valamennyi országnak el kell érnie. Ezáltal egyértelművé és áttekinthetővé válik az igények szintje, amelyet Délkelet-Európa országainak el kell érniük.

"A stabilitás mint politikai dilemma szempontjából" merült fel a lehetőség, hogy nem volna-e a célravezetőbb út a gyors EU-integráció a délkelet-európai térség számára. Mind a helyszínen, mind nyugaton vannak elemzők, akik szerint ez a folyamat megkönnyítené a nyitott, békés társadalom létrejöttét. A feltételt itt is politikai kritériumok megléte jelentené, amelyek azonban lényegesen alacsonyabb küszöböt jelentenének, mint a kapcsolódó kritériumok. A "gyors belépési forgatókönyv" gazdasági alapja a radikális kereskedelmi és pénzintegráció volna, akár három év elegendőnek tűnik a CEFTA szabadkereskedelmi és vám-előírásainak az eléréséhez.

Az EU-integráció során a délkelet-európai országok előtt azért még maradnak nyitott kérdések: az egyes térségeket összekötő (interregionális) kapcsolatok megvalósulásának van-e valódi stabilizáló hatása, illetve hogy a nevezett országok EU-integrációjának a mértéke miként függ össze az intra-regionális integrációval.

Az elmúlt tíz évben az intraregionális integráció legfőbb formája a szabadkereskedelmi övezetek kialakulása volt (a térség két mértékadó csoportosulása: a BAFTA - Baltic Free Trade Area - és a CEFTA - Central European Free Trade Agreement, - ez utóbbi eredetileg Lengyelországot, Magyarországot és Csehszlovákiát foglalta magába, majd Csehszlovákia kettéválása után kiegészült Bulgáriával, Romániával és Szlovéniával, míg Horvátország "a CEFTA ajtaján kopogtat"). Az integráció és a politikai együttműködés többnyire egymást erősítő tendencia, de éppen a délkelet-európai térség példája mutatja, hogy nem feltétlenül jár a két törekvés egy úton. Az a körülmény is figyelemre méltó, hogy a volt Jugoszlávia széthullása után Macedónia és Bosznia-Hercegovina egyértelműen az EU felé növeli kereskedelmét, míg a Szovjetunió utódállamai (kivéve a balti államokat) nem, mindezek a stabilizáció előrehaladására, illetve egy helyben topogására valló tényezők.

A délkelet-európai stabilitás megteremtése érdekében elsősorban két területen lehet intézkedések, beruházások és együttműködés segítségével eredményt remélni. A politikai-társadalmi téren tett intézkedések a jogi és civil társadalmi intézményeket érintik (a közigazgatást, a médiát, a jogsegély szervezeteket, az oktatási intézményeket, stb.), gazdasági téren pedig a regionális fejlesztést, a versenyképes vállalkozások támogatását, az infrastruktúrát és "a teherbíró összgazdasági keretfeltételeket".

A fenti célokra az EU 1999-ben közel 380 millió euró összeget irányzott elő, a következő négy évre pedig évente 500 milliót, így az EU a térség legnagyobb beruházója lehet. A program lebonyolítására az EU Európai Újjáépítési Ügynökséget hívott életre (EAfR). Több régi és célzottan új funkciót egyesít a térségben a Világbank, a munka méreteit (nemes egyszerűséggel) "herkulesinek" nevezik, a feladatvégzés módszertanát pedig "sziszifuszinak" minősítik. A munkával szemben támasztott várakozás nagyon nagy, nemcsak az érintett területek stabilitása, újjáépítése szempontjából, hanem a tagok és a nemzetközi szervezetek együttműködésének kipróbálása miatt is. Ugyanakkor a "józan kiábrándulás" sem kicsiny a stabilitás határait illetően.