Egy mai humanista portréja

Kocur László:"Az olvasónak pedig joga van játszani a művel". Koncsol László irodalomkritikusi gyakorlata. = Kalligram, 2000. 7-8; 9. sz. 28-64. p.+88-100. p.

Nem lesz nehéz dolga annak a kritikatörténésznek, aki majd egyszer a csehszlovákiai magyar irodalomkritika történetét kívánja megírni. Ez a terület ugyanis nem volt erőssége sosem a csehszlovákiai magyar irodalomnak. Az írók és költők többsége elkeseredetten áhítja ugyanis a méltó kritikát. Görömbei András, máig teljesebb monográfiával fel nem váltott, mértékadó könyvében (Görömbei A.: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945-1980. Budapest. 1982. Akadémiai K.) Fábry Zoltánt, Turczel Lajost, Csanda Sándort, Rákos Pétert, Koncsol Lászlót, Zsilka Tibort és Zalabai Zsigmondot említi kritikusként külön fejezetben, valamint a szépíró kritikusokat: Dobos Lászlót, Rácz Olivért, Egri Viktort, Tőzsér Árpádot, Duba Gyulát, Varga Imrét. S noha Görömbei kiemeli, hogy a magyarországinál sokkal nagyobb jelentőséggel bontakozik ki a hatvanas években az írók kritikusi, esszéírói pályája, némelyikük esetében hiányzik a kellő elméleti felkészültség, s az is előfordul, hogy egyesek esztétikán kívüli, gyakran ideológiai szempontból vizsgálják az irodalmat. Mindazonáltal Görömbei András felsorolását ki lehet egészíteni Szeberényi Zoltán, Mészáros László, Alabán Ferenc, Lacza Tihamér, Dusza István, Bodnár Gyula, Tóth László és Balla Kálmán nevével.

A nyolcvanas években az Iródia mozgalom kritikusaként jelentkezett Tóth Károly, de a rendszerváltás után a politika, majd a művelődéstörténet felé orientálódott.

A kilecvenes évek irodalmáról, a rendszerváltás után induló nemzedékekről pedig még nem született átfogó és mértékadó feldolgozás. Figyelemre méltó azonban Németh Zoltán ipolybalogi tanár első kritikakötete és Ardamica Zorán kritikai tevékenysége.

A felsorolt, kritikai tevékenységet is folytató szerzők közül rendkívüli alaposságával, kritikai habitusával, a strukturalizmus és a zeneelmélet ötvözéséből kialakított egyedi módszereivel kiemelkedik Koncsol László.

Kocur László dolgozatának célja Koncsol kritikusi normarendszerének feltárása elsősorban a szépirodalommal és irodalmi publicisztikával kapcsolatos írásai tanulmányozása által. "Kritikai normarendszert kidolgozni annyi, mint világnézetet alkotni, s ezáltal meghatározni önmagunkat" - írja Koncsol László, aki - mint az elemzésekből kibomlik majd - szövegközpontú, autonóm normarendszerrel rendelkezik. Irodalomkritikusi gyakorlata idején három jelentősebb vita bontakozott ki. Az Egy szemlélet ellen c. Tőzsér-írás kapcsán 1963-1964-ben az antisematizmus-vita; a Szalatnai által fiatal költők körül gerjesztett vita 1969-1970-ben; és a Balla Kálmán cikke nyomán kibontakozó költészet-vita 1979-ben. A viták során Koncsol többek között kifejti, hogy a csehszlovákiai magyar irodalmi élet egészségtelen, s ennek egyik fő oka a napi politikával való szoros összefonódása. Nem lehet esztétikának tekinteni azt, ami a szép és a specifikum keresésén túl politikai, mi több, politikai-taktikai szempontokat von be az elemzésbe. Vitába száll a megfellebbezhetetlennek tartott, Fábry Zoltán-féle valóságirodalom-felfogással, mely a szocialista realizmusnak egy sajátos - Fábry által adaptált és a szerzőkön szinte állandóan számon kért - változatát jelentette. A fenti vitákon túl, Koncsol Lászlónak még két jelentősebb programszövegét említi a szerző: a Kritikai jegyzet a kritikáról (1963) és a Szellemi és kritikai életünk kérdései (1968) című írásokat. Ezekben Koncsol László kifejti, hogy a kritikusnak kellő alázattal kell közelednie a műhöz, amelyért és amely által létezik, s amely az "új nemzedékek számára a maga dinamikus fejlődésében új törvényeket szab, régieket ront vagy módosít." Elsődlegesnek tételezi az objektivitást és a kritikus beleérző képességét. A csehszlovákiai magyar irodalom számára egyetlen lehetséges esztétikai mértékrendet ismer, az egyetemes irodalom kontextusát. Rendkívüli fontosságot tulajdonít az intenzív kritikai tevékenységnek, mivel csak így alakulhat ki pezsgő intellektuális légkör, amely fokozatosan az irodalmi élet minőségének javulásához vezethet. Belső irodalomszemléletet követel a kritikától, a művészi alkotófolyamat immanens törvényeinek feltétlen tiszteletét.

Első tanulmánykötete a Kísérletek és elemzések (1978) rendkívül tudatosan szerkesztett, szigorúan szakszerű tanulmánykötet. Mintha lírai vallomás lenne, négy ciklusa egymást építi, magyarázza. Ma már furcsán hangzik, de pozitívumként kell kiemelni, hogy elemzései a művekre irányulnak - ez akkoriban egyáltalán nem volt általános - a művön túl pedig az emberre. Sokkal inkább érdeklik a hősök, semmint a megjelenítés problémái. Ennek ellenére a humánum kifejeződésének vizsgálata nem telepszik rá az esztétikai érvekre.

Az egyes műnemekre: drámára, regényre, lírára irányuló módszereinek részletes vizsgálata során általánosságban elmondható, hogy Koncsol László mindig a hitelesebb, esztétikai irányt választja, mindamellett, hogy műelemzéseiben sokszor jelen van a zeneiség (drámaelemzések) vagy a történelmi, szociografikus háttér vizsgálata (regényelemzések). Az ideologikum örvendetesen kevés helyen van jelen Koncsol László ez időben írt munkáiban.

Második önálló kötete az Ívek és pályák (1981), amely az első kötethez képest komoly változást is hoz. A kötet teljes egészében a csehszlovákiai magyar irodalommal foglalkozik, kivéve az Egyéb írások fejezetet, amelyben Koncsol László fényképészettel, műfordítással, olvasásszociológiával kapcsolatos írásai kapnak helyet, továbbá az 1979-es költészet-vitához való hozzászólása is. A négytételes mű második része a csehszlovákiai magyar líra történetét dolgozza fel 1945-től; a harmadik Rácz Olivér novellisztikáját és Dobos László regényeit elemzi; a negyedik pedig tizenegy csehszlovákiai magyar költő huszonegy versének interpretációját adja. A kötetből egy népben, nemzetiségben gondolkodó esszéíró és kritikus képe rajzolódik ki, aki szenvedélyesen vállal föl minden jó ügyet - írja Zalabai Zsigmond, aki a Hungarológiai Értesítőben méltatja a kötetet. Koncsol László kritikai módszere ebben a kötetben árnyaltabbá vált, s noha jobban hangsúlyozódtak benne a nyelvstatisztikai módszerek, gyakran világképet rajzol, lényegében nem változik abban a tekintetben, hogy végső soron és főképpen az emberre irányul. Műelemzéseiről összességében elmondható, hogy nem nélkülözi a strukturalista elszántságot, és gyakran vizsgálja a vers zenei kifejezőeszközeit, a minden káosz felett álló harmóniakeresés Bartók-i igényével. (Rácz Olivér, Mikola Anikó, Kulcsár Ferenc, Tőzsér Árpád, Tóth László, Cselényi László, Varga Imre verseinek elemzése.) Ebben a második kötetben egyébként is a líra van túlsúlyban, csak két prózaíró, Rácz Olivér novellista és a regényíró Dobos László fér bele. Rácz Olivér novellisztikájában az elkötelezettség adekvát és véletlenszerű formáit keresi, és feltárva Rácz esztétikájának lényegét mély empátiáról tesz tanúbizonyságot, amikor az új helyzet keltette feszültségek ábrázolásakor a még meg nem talált új formával küszködő írót bírálja.

A kor-, pálya- és szerkesztőtárs Dobos László nemzetiségi trilógiaként olvasható három regényét - Messze voltak a csillagok, Földönfutók, Egy szál ingben - részletekbe menően elemzi. Ezeket a regényeket mind a szakma, mind az olvasóközönség hajlamos volt a politikum és a nemzetiségi apológia opuszaként olvasni, s így szükségképpen elnézni a hibáit. Koncsol László szerint Dobos regényei részben a csehszlovákiai magyar próza egészére, részben csak Dobos munkásságára jellemző esztétikai problémák egész sorát is fölvetik. Az első regény rögtön azt, hogy a jelzett életanyagot nem a természetes élet, hanem a politikum felől közelíti meg az író, ennek következtében a reflexív, publicisztikus elemek túltengenek a szépírói elem rovására. A regény félirodalmi artikuláltságának és elhibázott lélekábrázolásának okát is ebben látja. Ugyanakkor Koncsol László tisztában van azzal, hogy ez a fajta közírói magatartás a mű megírásának idején jellegzetes volt, s mivel a történelem és a politika durván beavatkozott az életbe és az irodalmi életbe egyaránt, eleve előírva a lehetséges magatartási módok nem túl széles skáláját. A második regény, noha még mindig sok benne a publicisztikai elem, már egy új szemléletmódot hordoz. Dobos írói szemléletmódján már a realizmus az uralkodó, s mint új stíluseszközt, a mitizálást is felhasználja. Nem marad el a Koncsol-elemzések már-már tipikus velejárója, a szófaji szempontú megközelítés sem. A regény érdemét abban látja, hogy hitelesen szól a nemzetiségi élet sötét periódusáról, s ezzel sietteti, illetve elősegíti annak szublimálását, hiszen a gyógyulás előfeltétele a lehető legpontosabb diagnózis.

Koncsol László harmadik kötete a Nemzedékem útjai (1988). A kötet kézirata 1984-ben került a Madách Könyvkiadóba, ahol kilenc lektor négy évig óvatoskodott fölötte. S noha a kötetbe került tanulmányok, levélközlések, köszöntők, interjúk, nekrológok irodalomtörténeti áttekintések, fordítói műhelyvallomások, esszék kétségkívül Koncsol keze alól kerültek ki, a nála mindig rendkívül fontos és tudatos kötetkompozícióról - a külső beavatkozások miatt - nem lehet beszélni. Ahogy javarészt az előzőekben, itt is hazai szerzőket tesz vizsgálata tárgyává, egyetlen mércét, a minőséget ismerve. A korábbi kötetekhez képest azonban a nyelvi elemzések rovására a tartalmi vizsgálat válik hangsúlyozottabbá és az eddigi egzaktságra törekvő nyelvhasználatot felváltja egy kedélyesebb, személyesebb esszényelv.

Így a Szabó Gyulát bemutató írásában is inkább a gondolatiság felől közelít a költeményekhez. A költők közül Tőzsér Árpád, Ozsvald Árpád és Cselényi László életműve kap különösen nagy hangsúlyt ebben a kötetben. Mindhárom költő életútját a kezdetektől figyelemmel kísérte. A prózai írások közül Duba Gyula: Káderezés a (zseb) Parnasszuson c. paródiakötetét és Grendel Lajos Galeri című regényét elemzi.

Koncsol László fenti három kötetének vizsgálata alapján megállapítható, hogy ha pályáján nem következett volna be sajnálatos törés, mára a csehszlovákiai magyar irodalom vezető, iskolateremtő kritikusegyéniségévé válhatott volna. Az utókor - az elégtétel-adás igénye és a meghurcolt szerzővel való szimpatizálás nélkül! - annyit tehet, és ennyit tennie is kell, hogy feldolgozza életművét. Annyi azonban bizonyos, hogy a második világháború utáni csehszlovákiai magyar irodalomkritika négy legnagyobb alakja között van a helye Fábry Zoltán, Koncsol László, Zalabai Zsigmond és Németh Zoltán mellett.

A szerző értékes bibliográfiával és bőséges jegyzettel kiegészített terjedelmes elemzését azzal a végkövetkeztetéssel zárja, hogy "Koncsol irodalomelméletileg szinkretista alapon álló esztétikai elemzéssel párhuzamos látens társadalomkritikát és burkolt nemzetiségtörténetet ír. Mi hát Koncsol László igazi műfaja?...a humanizmus. Ő nem a kritika, nem a recenzió, nem az esszé, hanem a humanizmus műfaját műveli. Nemcsak megbízható, lefegyverzően tágas és mély klasszikus műveltsége teszi humanistává, hanem lényéből sugárzó, magatartásából, életviteléből áradó embersége is."