Ausztrália Kelet és Nyugat között

Pons, Xavier: L'Australie entre Occident et Orient. Paris : La documentation Francaise, 2000.

Az ausztrál honismereti monográfia szerzője, Xavier Pons, a Toulouse-Le Mirail Egyetem tanára. A második millennium évében a közfigyelem különösen is az ez évi nyári olimpiai játékokat rendező ország, Ausztrália felé irányult. A szerző ráadásul egy, a XX. század első harmadában élő, tősgyökeres európai borzongását mímelve közelíti meg a "valahol a világ végén" található földrészt. Hamarosan kiderül azonban, hogy a kenguruktól, koaláktól, áthatolhatatlan bozótoktól, angolszász bűnözők leszármazottaitól, valamint művészien tetovált testű bennszülöttektől hemzsegő fantáziánknál jóval színesebb a valóság.

Az ellentmondás nemcsak az átlagérdeklődő felszínes ismereteiből adódik, hanem abból az identitáskeresésből is, amelyen az Ázsiához, Óceániához földrajzilag közeleső, kontinensnyi ország a múlófélben lévő évszázadban keresztülment. Különösen az elmúlt három évtized belpolitikai eseményei vezettek oda, hogy Ausztrália ma, a szerte a világban gondokkal küszködő, soketnikumú országok számára jó példát képes felmutatni a multikultúra elveinek gyakorlati megvalósításában.

A száz évvel ezelőtti lendület, amellyel a fehér fajta felsőbbrendűségét kívánta bizonyítani teljesítményével a Csendes-óceán déli csücskében, ma jóval reálisabb célok eléréséért küzd. A 19 millió lakosú ország több mint kétharmada brit származású, de a 70-es évek közepétől fogva rohamosan nő az ázsiai bevándorlók száma is. Az egész társadalom rohamosan öregszik; a nyugdíjkorhatár 65 év, az állam a magán betegbiztosításra igyekszik hárítani a súlyosbodó terheket.

A szigetország egyre önállóbb: 1986-ban kapott teljes szuverenitást az "Australia Act" keretében. Ekkor szűnt meg az angol himnusz használata, és a brit uralkodó arcképe eltűnt a közintézmények faláról, ráadásul a törvényhozás is "országon belül maradó" kérdés lett. Az ország belpolitikája egyébként 1972-ben vett fordulatot, mikor is G. Whitlam személyében először nyerte meg munkáspárti képviselő a parlamenti választásokat. Ő, ún. modern államot kovácsolt az apátiában szenvedő nemzetből. Elismerte Kínát, törvényen kívül helyezte a rasszizmust, legalizálta az abortuszt, stb. Gazdaságpolitikáját egy rövid konzervatív intermezzót követően (Malcolm Fraser), az 1983-tól újból munkáspárti kormány valósította meg. Ekkortól sikerült liberalizálni a gazdaságot. B. Hawke, majd tanítványa-riválisa P. Keating az ázsiai országokkal való együttműködésben látták megvalósulni az ország gazdasági-kulturális jövőjét. A bőséges nyersanyagtermelésre (vas, arany, bauxit, feketeszén) berendezkedett gazdaságot sikerült kivezetni a banánköztársaságokra leselkedő csapdából; multinacionális cégek működtetésével növekedésre álltak be, melynek során sem a munkanélküliség, sem az infláció nem szabadult el. Az ország külső adósságállománya rohamosan megnőtt a 90-es évek során. (1991 elején meghaladta a 241 milliárd ausztrál dollárt.) Legfontosabb kereskedelmi partnerei az Apec-országok. A "kis tigriseket" sújtó, 1997-1998-as válság természetesen Ausztráliát is érintette, de ez pusztán a növekedés mérséklődésében jelentkezett.

Ausztrália monarchia, melynek élén ha jelképesen is, de II. Erzsébet királynő áll. Őt helyettesíti a főkormányzó, a legfőbb végrehajtó hatalom. Az 1999. november 6-án tartott népszavazás - a hat államban összesen - 55%-ban megerősítette ezt a politikai berendezkedést. A brit parlamenthez hasonlóan működik az ausztrál is, három évente választják újra. Amerikai módra azonban az alkotmánybíróság megvétózhatja döntéseit.

Az ország legrégebben működő pártja a Munkáspárt (1891-től), mely erőteljesen a szakszervezetek befolyása alatt állt és áll. Ez utóbbiak révén az egyelőre elenyésző számú kommunista is érezteti jelenlétét. A Labour két szárnyra, bal és jobb oldalra oszlik, s ez utóbbiból kerültek ki az elmúlt negyed század miniszterelnökei.

A Liberális Párt 1944 óta működik (R. Menzies); egy érdektelenné vált konzervatív pártból alakult meg. Főleg a kis- és nagykereskedők rokonszenvére épít, illetve az ő egyéni, az államtól független üzleti sikereikre. Általában koalícióban működnek az 1913-ban alapított, az agrárszektort, a vidéket tömörítő Parti nationallal.

A fentiektől élesen különválik a Pauline Hanson által vezetett populista, fajvédő One Nation párt (1997-ben alakult).

1977-ben alapították a Don Chipp által létrehozott Ausztrál demokratákat, akik ugyancsak markáns, de centrista politikát folytatnak. Szerepük meghatározó a szenátusban.

Sajátos földrajzi és politikai helyzetéből adódóan Ausztrália csak a II. világháború kezdetén tett először önálló külpolitikai lépéseket. Rejtély, hogy a 400 ezer brit telepest befogadó kontinenst soha nem érintette igazán a "sárga veszedelem". Az elmúlt évtizedekben többször is hatalomra került munkáspárt először elismerte a kommunista Kínát, majd jószomszédi kapcsolatokat épített ki a térség nagy, ázsiai országaival. Erőteljesen konzervatív körök azonban ma sem szűnnek meg rettegni egy esetleges ázsiai inváziótól. (A II. világháborúban kényszerűen az önvédelemre is gondoltak, elsősorban az egyre agresszívabb japánokkal szemben. Ebben eltértek a brit anyaország érdekeitől, mely akkor főként Európára koncentrált. Szövetségesre találtak viszont a Pearl Harbornál érzékeny veszteséget szenvedett Egyesült Államokban. Viszonozták is később a segítséget Koreában, Vietnamban, sőt az Öböl-háborúban is.)

A külkapcsolatok közül fontos megemlíteni az ASEM-hez tartozást, ez tíz ázsiai ország, illetve az európai tizenötök informális társasága a két térség kapcsolatainak kiépítésére. Nyíltan csak Malajzia vétózza meg a lehetséges fórumokon az ausztrálokat.

A honvédelemre fordított összegek egyre csökkenek, 1999-ben a nemzeti jövedelemnek mindössze 1,9%-át tette ki.

Az 1970-es években a Whitlam-kormány (kanadai példa nyomán) ún. multikulturális politikát vezetett be, amely mellett máig következetesen kitartanak. 1989-ben jelent meg a National Agenda for a Multicultural Australia, mely egyebek közt leszögezi, hogy multikulturális ország volt és marad Ausztrália; nem tesz különbséget a bevándorlók egyes csoportjai között. Mindegyiket megilleti a kulturális identitás, a jogegyenlőség, a gazdasági előmenetel joga. Nagy kedvezmény az anyanyelvhasználat, melyhez minden segítséget megad az állam fordítószolgálatok révén. (Ezek az egészségügytől kezdve az összes állami hivatalig bezárólag működnek.) A Special Broadcasting Service (SBS) 1978 óta ún. etnikai nyelvű műsorokat sugároz, ezek rendkívül népszerűek a művelt közönség körében. A nagyobb etnikumok anyanyelvi napilapokból tájékozódhatnak.

A szélsőséges, bevándorlók ellen uszító hang csak 1996-ban kapott teret (eszerint az immigránsok felelősek a munkanélküliségért), de ténylegesen leleplezte azt, hogy az országnak nincs sem közép, sem hosszú távú demográfiai politikája; évente változtatja a bevándorlási kvótát. Tény, hogy ha a jelenlegi népszaporulatot vesszük alapul, 2060-ra várhatóan mindössze 22 millió lakosa lesz az országnak, az is elöregedett állapotban. Azaz képtelen lesz dinamikusan a gazdasági, diplomáciai vagy éppen védelmi feladatokat ellátni. Victoria állam, Jeff Kennet kormányzásával, elsőként szorgalmazta a bevándorlók számának megduplázását. (Így évi 130 ezer fővel kb. 30 milliós lakosságot prognosztizálnak egy emberöltő múlva.)

Az ausztrál multikulturális politika az asszimilációt kikerülve, integrálni kívánja a különböző etnikumok kultúráját. Az őslakosok, az aboriginek kérdése is napirendre kerül ilyen összefüggésben: kézimunkájukat forgalmazhatják, az állami törvényhozás figyelembe veszi a törzsi törvényeket is, ősi nyelvüket/nyelveiket iskolában tanulhatják, és számos szociális segélyprogram igyekszik javítani helyzetükön. Az 1999. november 6-i népszavazás 60%-ban elvetette az ausztrál Alkotmány előszavának módosítását, miszerint elismerik a nemzet első lakosainak a bennszülötteket, valamint "szoros rokonságukat az anyafölddel", továbbá ősi kultúrájuknak az országét gazdagító voltát. A minden kétséget kizáróan a társadalmi megbékélést szolgáló preambulumot elsősorban a bennszülöttek érezték deficitesnek a földhöz való joguk kimondása nélkül. Cathy Freeman olimpiai fáklyagyújtásának jelképes ereje azonban mindenképpen reménykeltő.

A társadalmi igazságosság úgy fest, hogy az ausztrál családok 10%-a bírja a nemzeti tőke 44%-át; e prosperitás mögött azonban a nagy tömegek szegénysége, munkanélkülisége, kilátástalan helyzete egyre növekszik. Állítólag, Nagy-Britannia mellett az iparosított világ második legkevésbé egyenlő országa (V. Horin).

A bevándorlók többsége az öt nagyvárosban (Sydney, Melbourne, Adelaide, Perth, Brisbane) telepszik le legszívesebben. A lakosság viszonylag kis hányada kívánkozik a bozótos, sivatagi környezetbe. A máig legnépszerűbb, múlt században élt, igazságosztó nemzeti hős, Ned Kelly azonban ennek a kietlen tájnak a bajnoka. Mint ahogy a kicsit amerikaira sikeredett Crocodile Dundee is az. Ám ha az ausztrál férfi hagyományos helytállását katonáin kellene lemérni, rögtön Gallipoli mártírjaira gondolhatunk, akik többszáz kilométert gyalogoltak csak azért, hogy rekrutálják őket. A nők, sokszor feminista szélsőségektől sem riadva vissza, egyre komolyabb társadalmi pozícióra tesznek szert. A viktoriánus erkölcsöt feladva, mostanság mind többen tolerálják a homoszexualitást is.

A telepes társadalom igen nagyra becsüli a sportot, legalább annyira, mint a művészi, kulturális teljesítményeket, szabadidős tevékenységet. Az összes újkori olimpián részt vett ország 1956-ban, s most, 2000-ben is rendező volt a nyári játékokon. A századvég jelentős kulturális kibontakozását nézve ismét csak az 1972-1975 közötti korszakra érdemes visszatérni, amikor is soha nem látott mértékű állami finanszírozást kapott a film- és színházművészet, valamint a festők, de az előadóművészek is. A kulturális politika elérkezettnek látta az időt az ausztrál nemzeti identitást megerősítendő megértetni a társadalommal, hogy nem puszta pénzpocsékolás a kultúrára költeni. A film valóságos reneszánszot élt meg (Peter Weir, Bruce Beresford, Peter Fairman, P. J. Hogan). Egyes népszerű tévéfilmsorozatoknak (pl. Neighbours) egyidejűleg több nézője akadt Nagy-Britanniában, mint ahány ausztrál lakost számon tartunk. A hagyományosan realista hangvételű regényeket egyre több, fantáziadús fikció követte (David Foster, Tim Winton, Janette Turner Hospital). A régebben nem túl népszerű költészet kiteljesedni látszik Les Murray vagy John Kinsella poézisében. Az eredetileg kizárólag orális bennszülött irodalom immár írásbeli formában is jelentkezik pl. Colin Johnson, Sally Morgan, Ruby Langford műveiben. Bár az ősi kultúra legteljesebb kifejezési formája a festészetben mutatkozik meg (Albert Namatjira, Clifford Possum, Johnny Warangkula Tjupurrula). Az ugyancsak jelentékeny angolszász festészet képviselői közül álljon itt Albert Tucker, Athur Boyd, Brett Whiteley neve, ám a névsor korántsem teljességre törekvő.

Ausztrália a fiatal országok optimizmusával érkezett a XX. század küszöbére, ez a lendület most, száz év múltán, megismétlődni látszik. A biztató gazdasági-pénzügyi helyzetet mindenképpen megerősítené egy, a nemzeti megbékélést elősegítő, morális lépés is, mellyel a szigetre települt britek elismernék az őslakosokkal szemben korábban alkalmazott méltatlan bánásmódot - összegzi kitekintését Pons.

A könyvvel egy időben a jól szerkesztett munka a "Notes et études documentaires" című folyóirat 5107. különszámában is napvilágot látott.