Fennmarad-e Indonézia?

Emmerson, Donald K.: Will Indonesia Survive? = Foreign Affairs, 79. vol. 3. no. 95-106. p.

A földgolyó déli felén elhelyezkedő országok szinte csak akkor kerülnek a figyelem középpontjába, ha nemzetközi események színterévé válnak, vagy valamilyen csapás, akár természeti, akár politikai fenyegeti az ott élő embereket. Ilyen volt az olimpia Sydney-ben vagy a kelet-timori vérengzés Indonéziában. A cikk írója Indonézia példáján mutatja be annak lehetőségét, hogy az etnikai jellegű konfliktusok a körülményektől függően torkollnak véres összecsapásba és egy rész elszakadásába, vagy milyen feltételek mellett enyhülhet a viszály. A világ negyedik legnépesebb országának földrajzi és kulturális tere folyamatosan csökkenni látszik, ám a közhiedelemmel ellentétben még nem készül összeomlani. A közelmúltban Indonézia olyan politikai reformok során esett át, melyek végül egy ritka jelenség - egy iszlám demokrácia - létrejöttéhez vezettek. Mérete, elhelyezkedése és természeti erőforrásai bármilyen kínai próbálkozással szemben félelmetes akadállyá teszik az országot a Délkelet-Ázsia feletti uralkodó szerep aspirációival szemben. 1997 óta, mikor az indonéz gazdaság hanyatlani kezdett, a politikai erőszak következményeként több ezren haltak meg, a szeparatista mozgalmak azonban nem voltak képesek elegendő erőforrásra szert tenni, hogy képesek legyenek akaratukat a kormányra kényszeríteni.

Kelet-Timor példáját sokan, akik Indonézia szétbomlását jósolták, rossz ómennek és modellnek is tekintették. A sziget keleti felének 1975-1976-os indonéz invázióját és bekebelezését - mellyel Kelet-Timor végül Indonézia része lett - 1999-ben vonták vissza, az ENSZ felügyelte népszavazás eredményeként, melyben a kelet-timoriak túlnyomó része az elszakadásra szavazott. Ezt azonban a kormányhoz hű erők erőszakos megtorlásai követték, melyben a sziget városi infrastruktúrájának 70%-a pusztult el, több százan meghaltak, és több ezren kényszerültek elhagyni Kelet-Timort. S bár a sziget elszakadását ellenzők a "dominó-effektus" bekövetkeztétől féltek, azaz hogy Timort más tartományok is követni fogják, hat hónap elteltével Indonézia többi része sértetlen maradt, zavaros, de mégis egy ország maradt. Ehhez azt is tudni érdemes, hogy Kelet-Timor kivételes eset, mivel sosem volt része a Holland Kelet-Indiáknak, a timoriak 90%-a katolikus, míg az indonézek muzulmánok, s csak 1975-ben ért véget számukra a portugál uralom. Az ENSZ sohasem ismerte el Kelet-Timor beolvasztását Indonéziába.

Sokan Aceh tartományát tartják a legvalószínűbb következő pályázónak a függetlenségre. Az Aceh-iek azonban szinte minden tekintetben különböznek a timoriaktól. Lakossága 97%-ban muzulmán, természetes erőforrásokban gazdag terület. A Szabad Aceh-i Mozgalom (indonéz rövidítése GAM) az egyik legkeményebb Jakarta-ellenes vonalhoz tartozik, s felhívásaiban Aceh történelmi múltját és az "imperialista" jávaiak (akik Indonézia lakosságának felét teszik ki, ám uralják intézményeit) elleni hagyományos gyűlöletüket hangoztatja. Vezetőjük amellett érvel, hogy a jávaiak elnyomták és kizsákmányolták az Aceh-i nemzetet egy kitalált nemzet nevében. Ettől függetlenül Aceh elszakadása aligha látszik elkerülhetetlennek. A sziget természeti erőforrásai, majd az ezek kiaknázására épített ipari központ nemcsak Aceh függetlenedését segítheti, hanem az Indonéziával való tárgyalásokat is. A gazdasági növekedés pedig Aceh társadalmát is átalakította, kitermelve az értelmiségi, szakmunkás- és kereskedő rétegeket, a különböző csoportokat képviselő civil szervezeteket, a szigetre pedig bevándorlók is érkeztek tanulmányokat folytatni vagy karriert csinálni. Ebben a rétegzett társadalomban már lényegesen kisebb támogatást élvez a gyakran erőszakosan fellépő és engedményekre képtelen GAM.

A másik elszakadásra pályázó tartomány a korábban Irian Jaya-ként ismert Papua, melynek lakossága 60%-ban protestáns, ám a szétszórt elhelyezkedésű lakosság csökkenti a politikai szolidaritás erejét. Sok környező szigetről érkeztek bevándorlók az erőforrások kitermelésére, s ez még nehezebbé tette a Papua-i etnikumnak, hogy a nép és a terület érdekeinek egységét vallhassák. Emellett még az is fontos szempont, hogy az őslakos Papua-iak is többszáz különböző nyelvet beszélnek. S bár Papua gazdag természeti kincsekben, gazdasága és infrastruktúrája messze elmarad Indonézia központi részeitől. E két periferikus régióhoz hasonló Riau és Kelet-Kalimantan helyzete is, ahol a természeti erőforrások bősége kis lélekszámú lakossággal párosul, s így a fejenkénti jövedelem jóval a nemzeti átlag feletti. Ez a helyi elittel elhiteti, hogy hazájuk önállóan is képes fennmaradni, de Jakartának is lehetőséget biztosít, hogy helyi támogatásra tegyenek szert.

Ezek a tények mind arra mutatnak, hogy Indonézia zavargó perifériájának sorsa továbbra is Jakarta kezében marad, hiába hangzottak el az új vezető Wahid (Gus Dur) szájából félreérthető kijelentések. Az ország összetartásához azonban nem elegendőek az ellentüntetések és a hadsereg polgári irányítása. Jakartának egy harmadik kihívással, a decentralizációval is szembe kell néznie. 1999 közepén az új törvényhozás a politikai és gazdasági hatalom súlypontját a központból a régiók felé tolta, ám ezeket a törvényeket még nem vezették be, a régiók viszont türelmetlenek. Wahid rengeteget utazik külföldre, részben segélyek és befektetések megnyerése céljából, ám azért is, hogy támogatókat szerezzen az egységes Indonézia ügyének. A régió legnagyobb és potenciálisan legerősebb országának szomszédos államai kétszer is meggondolják, hogy a szétbomlás támogatásával szembekerüljenek vele. Washington biztosította Jakartát arról, hogy az Egyesült Államok támogatja Indonézia területi integritását, azzal érvelve, hogy Kelet-Timor különleges eset volt. Ám még ha háttérbe is szorul a morálpolitika, eltűnni nem fog: az emberi jogi aktivisták és szövetségeseik a Kongresszusban erről tenni fognak.

Indonézia jövője az elkövetkezendő időkben részben Wahid hatalmon maradásától függ. Utódjának az alelnök Megawati Sukarnoputri-t szemelték ki, ám ő híján van Wahid politikusi képességeinek csakúgy, mint a muzulmán lakosság támogatásának. Ellenfele Rais, elkötelezett muzulmán, aki nyíltan támogatja a decentralizációt.

Indonézia tehát fennmarad, még ha Aceh vagy Papua nem is marad benne, ám elszakadásuk nem valószínű, s az végképp nem, hogy olyan mozgalom indulna el, mely a köztársaságot Jáva szigetére csökkentené. Az új évezred elején érdekes megfigyelni, hogy a totalitárius hatalom különböző formái közt megszilárdult államok milyen megoldásokat keresnek egy demokratikus(abb) államrendbe való átmenetre, mely már tudomásul veszi az állam soknemzetiségűségét, s ennek megfelelően igyekszik hasonló jogokat és lehetőségeket biztosítani a különböző etnikumoknak, de legalábbis elkerülni a fegyveres konfliktusok kialakulását.