Etnikai összetartozás, nemzeti azonosság és a demokrácia támogatása

A balti államok helyzetének alakulása 1990 és 1997 között

Westle, Bettina: Ethnische Zugehörigkeit, nationale Identifikation und Unterstützung der Demokratie. = Politische Vierteljahresschrift 40. Jg. 1999. 1. H. 279-304. p.

A hajdani Szovjetunió több utódállamában jelentett komoly politikai-társadalmi konfliktust a korábban elnyomott nemzeti-etnikai azonosság megerősödése, valamint az emancipációs folyamat, amely alkalmanként akár a demokratizálódás akadályává is válhat. A nagy etnikai heterogenitás akár tartós és komoly ellentétek forrásává is válhat, a balti országokban ambivalens szerepet tölt be: a társadalmi átalakulás motorjaként is szerepelhet, ugyanakkor a demokratizálódást nehezítő tényező is lehet.

Az elmúlt évtizedben a nemzetállam mint szuverén politikai egység, a globalizálódás, illetve a regionalizálódás következtében veszített jelentőségéből. Ehhez kapcsolódó szociológiai jelenség, hogy a nemzeti azonosulás ereje is csökken (különösen az etnikai alapú azonosságé). A megerősödő etnikai-nemzeti identitás azonban nem jelent föltétlenül az integráció ellenében ható politikai véleményt. A Szovjetunióban a nemzeti identitás a központi, moszkvai irányítás ellensúlyozását is ébren tartotta, az újonnan függetlenné vált balti államokban a nemzeti emancipációs folyamat a demokratikus átalakulás igényével párosult.

A nemzeti identitás szerepe azonban más (lehet) a rendszerváltozás és az államalakulás idején, illetve más a megszilárdult és működő államban. De különbözik egymástól a XVIII-XIX. századi, nyugat-európai nemzetfejlődési folyamat és ennek megkésett, XX. századi, kelet-európai változata is. A szerző szerint az utóbbi esetben a kelet-európai ország nyugati demokráciamintákat vesz át, és a többi állam nemzetközi támogatását (sőt, részben ellenőrzését) élvezi. Több kelet-közép-európai államtól eltérően, a balti országok rendelkeznek "a nemzeti önállóság gyakorlatával", a két háború közötti időből. Ez a hagyomány élt tovább a kommunizmus évtizedeiben, és ez segített a legújabb kori demokratikus átalakulások idején is.

A balti államok (különösen Észtország és Lettország) az etnikai heterogenitás gondjával küzdenek. Az elmúlt évtizedekben betelepített és a hatalomba segített orosz kisebbség a szovjet politikai viszonyok konzerválására törekszik, míg az anyanemzet lakossága az oroszok ki- (vagy legalább vissza-) szorítását igyekszik elérni. A két lakosságrész különböző politikai-kulturális háttérrel rendelkezik, ami további konfliktusok forrása. Az oroszok "nyugati individualizmust" vetnek a baltiak szemére, ők pedig "keleti kollektivizmussal" vádolják az oroszokat.

A balti országok politikai rendszerének vizsgálatához az ú.n. "észt modellt" vették alapul, amelyet még 1965-ben állítottak fel, kifejlesztéséhez nemcsak a nyugati államok tapasztalatait, hanem a kelet-európai sajátosságokat is felhasználták. Figyelembe vették a politikai hatalomgyakorlás sajátos eszközeit, a vonzódást a demokratikus rendszertípusokhoz, az azonosulást és a rokonszenvet a különböző politikai csoportosulások iránt. A vizsgálati modellhez szükséges adatmennyiséget pedig a World Values Surveys (WVS) 1990-1997 közötti, illetve a Central and Eastern Eurobarometer (CEEB) 1991-1996 közötti adataiból nyerték.

Észtországban 1990-ben, a függetlenségi törekvéseket az országban élő nagyszámú orosz lakosság is támogatta, bár nekik nem volt szavazati joguk, ezt csak 1992-ben, az első parlamenti választások alkalmával kapták meg. 1993-ban - súlyos politikai viták után - visszaállították az 1938-ban, a szovjethatalom által megszüntetett államfolytonossági törvényt, ebben az állampolgársághoz legalább kétéves helyben lakás és észt nyelvismeret volt szükséges. Feltétele volt továbbá a hűségeskü letétele az észt alkotmányra, valamint annak kizárása, hogy valaki a szovjet biztonsági vagy fegyveres erők tagja volt. 1995-ben új állampolgári törvényt hoztak, amely a helyben lakás idejét öt évben szabta meg, ez az orosz kisebbség heves tiltakozását váltotta ki, de nagy volt az ellenállás a nyelvtörvény megkövetelésével szemben is.

Lettországban is komoly ellenállás követte az 1990. évi függetlenségi intézkedéseket, bár ekkor ezek még nem vezettek konfliktushoz, a függetlenséget végül is a képviselők 73%-a szavazta meg. A lett állampolgársághoz 16 év helyben lakás volt szükséges, a többi feltétel az észt minta elemeit tartalmazta. Így az első szavazásból a lakosság 30%-át zárták ki, 1994-ben, az új állampolgári törvény itt is öt évre mérsékelte a helyben lakást. Litvániában viszonylag könnyebben ment az állampolgárság megszerzése, a törvény előírása szerint legalább az egyik nagyszülőnek kellett litvánnak lennie.

A rendszerváltozástól a lakosság általában az ország politikai és gazdasági fellendülését várja, ez többnyire azonban inkább bizonytalansággal jár. A politika megújuló intézményrendszerének és a hatalmi szerepek új hordozóinak a működőképességüket és megbízhatóságukat kell bizonyítaniuk, másképp a választók bizalma gyorsan elkopik. A balti államokban sem volt ez másként, a bizalom igen csekély volt a megújult politikai intézmények iránt. Kivételt talán a parlament jelentett, amelyben mind a többségi, mind a kisebbségi népcsoportok bíztak, benne látták a demokratizálódás és a nemzeti függetlenség zálogát. A kisebbségek (értsd: oroszok) azonban kezdettől kevesebb bizalommal voltak a parlament iránt, mint az ország többi lakosa. Az 1990-ben végzett, majd 1996-ban megismételt vizsgálat azonban azt mutatja, hogy a várakozás és a bizalom a népesség minden csoportjánál és rétegénél csökkent a parlament iránt, de a pártok és más politikai intézmények iránt is. A nemzetiségek viszont kezdetben jobban bíztak az erőszakszervezetekben, mivel ezek korábban nagyrészt szovjet irányítás alatt állottak, 1996-ra azonban az új rendszer reprezentánsaivá váltak, az oroszok így elfordultak tőlük, míg a balti lakosság a rend és a biztonság őreit kezdte látni bennük.

A demokratizálódás folyamatának a támogatottsága a balti államokban meglehetősen alacsony, különösen az olyan kisebbségi rétegek körében, akik nem szereztek választójogot, és az emberi jogok védelmét is hiányosnak érezték. Ilyen értelemben nyilatkozott Észtországban és Lettországban a kisebbségekhez tartozók (értsd: oroszok) 40%-a (Litvániában az arányuk 15% volt). Mindhárom balti országban egyértelmű többségben voltak azonban azok a népcsoportok, akik országuk politikai rendszerét jobbnak, a demokrácia mértékét pedig többnek érezték, mint a korábbi szovjetrendszer idején. Az elégedetlenség és bizonytalanság okai között többnyire fontos szerepet játszott a többségi nemzet és a kisebbségek ellentéte, érdekeik szembenállása.

Amilyen mértékben volt egységes a balti államok lakossága a kommunista rendszer elveinek és gyakorlatának elutasításában, olyannyira különböző nézeteket vegyítettek a demokrácia kívánt alkotóelemei közé. A demokrácia értelmének megfogalmazásában Észtország hangoztatott leginkább nyugati normákat, míg a litvánoknál sikerült legkevésbé tartalommal megtölteni a demokrácia fogalmát. A nemzetiségek érdekeinek és jogainak a törvényesítése is Észtországban ment a legtovább. Az állam irányító szerepének a tisztelete egy "posztautoriter" országban a politikai kultúra tipikus elemének számít, a Baltikumban ezt a belpolitikai helyzetet a valóságos bizonytalanság egyenesen kikényszerítette.

Az etnikai és társadalmi intolerancia, valamint a gondolkodási merevség a kialakuló demokratikus intézményrendszer sajátossága a balti államokban. Mindhárom ország nemzetiségei (értsd: oroszok) toleránsabbak a nemzetiségi kérdésben, mint a többségi nemzethez tartozók.

A piacgazdaság kérdésében a többségi lakosok egységesek, és támogatják a gazdasági átalakulást és a bekapcsolódást a világgazdaságba, míg a kisebbségek (akik korábban a szovjet típusú gazdaság vezető pozícióit tartották kézben) ellenzik. A gazdasági kérdésekben tanúsított optimizmus azonban eléggé óvatos, és egyáltalán nem jelenti, hogy a megkérdezettek a személyes helyzetüket is derűlátóan ítélnék meg.

Arra a kérdésre, hogy az ország jövőjét a Szovjetunió keretében vagy független államként képzelik-e el, a balti államok lakosságának a 90%-a a függetlenségre szavazott. A nemzetiségek körében ez az arány kisebb volt, de itt is a többséget jelentette (Litvániában 68%, Észtországban 60%, Lettországban 66%), ez a tény a balti országok nagymértékű legitimációja mellett szól. Ugyanakkor igen nagy mértékű volt az igény a nemzeti azonosság kifejezésére, az ország katonai védelmének megszervezésére, - ez az arány a nemzetiségek között is kisebb volt. Sokan a Szovjetunió politikájával és gazdaságával értettek egyet, de a többségi ország nemzeti hovatartozását elfogadták.

Az "interetnikai konfliktusok" a rendszerváltozás első periódusában, Lettországban voltak a legerősebbek, "a konszolidáció esélyei" pedig Litvániában a legrosszabbak. Mindhárom balti országra jellemző az erős, központosított hatalomgyakorlás igénylése. A piacgazdaság megteremtését igenlők között is viszonylag magas azoknak az aránya, akik szkeptikusan szemlélik a demokrácia esélyeit. Ez utóbbi jelenség oka mindhárom országban azonos: a többségi nemzet és a nagyszámú, politikailag a volt szovjetrendszer mellett elkötelezett, gazdasági hatalmában némiképp korlátozott orosz kisebbség ellentéte.

A nemzeti azonosság kinyilvánításának igénye "demokráciabarát és emancipációs magatartással" jár együtt, ugyanakkor világosan kirajzolódik az elzárkózás más nemzetektől és kisebbségektől. Az állampolgárság és a választójog megadása nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a kisebbségek is azonosuljanak a többségi nemzettel, és a demokratizálódás folyamatát erősítsék. A társadalmi-politikai közeledés azonban egyáltalán nem jelenti az etnikai különbségek (néhol szakadékok) eltűnését vagy csökkenését.