Mítoszok és tények közjátéka

Psalidas-Perlmutter, Foulie: The Interplay of Myths and Realities. =Orbis, 44. vol. 2000. 2. no. 237-244. p.

Az etnikai identitás kutatása oly ősinek tűnik, mint az emberiség történelme, az utóbbi évtizedekben az ilyen jellegű konfliktusok mégis az emberi és politikai törésvonalak alapjává váltak. A nemzetiségi identitással rendelkező csoportok belső ellentétei bizonyos alapvető - a "létezés" érzésére, a hovatartozásra, a nemzedéki, hagyománybeli, kulturális és történelmi folytonosságra vonatkozó - pszicho-szociológiai emberi szükségleteket szolgálhatnak. Ám az identitás vezérelte politikai csatározások a "másság" pusztító tudatát és más - eltérő kontextusban kialakuló, hasonló szükségletekkel rendelkező - csoportok irányában gyűlöletet is kiválthatnak. Valójában a teljesen "tiszta" csoport rendkívül ritka. Még az etnikailag homogén csoportok is tartalmaznak vallási és/vagy felekezeti változatokat. Egy olyan csoport, mely önrendelkezéséért, egy nagyobb és/vagy erősebb entitástól való elszakadásáért küzdött, gyakran ő maga lesz egy kisebb, gyengébb csoport(ok) elnyomója, ha azonos területen élnek, melyet mindketten magukénak vallanak, vagy ha a határok és a származás helye nem meghatározottak/vitatottak, vagy egymást kizáró történelmi emlékezettel rendelkeznek.

Az etnikai-nemzeti identitás kanyargós útján mítoszok szövődhetnek a történelmi tények hálójába, melyek elhomályosítják vagy teljesen el is fedhetik az igazságnak megfelelő emlékezetet. A nacionalizmus ideológiája - különösen, ahogy az etnikai konfliktusokban megjelenik - rosszul- és félreértelmezett, valós vagy feltételezett tapasztalatok által felerősített vagy eltorzított érzelmek, öröklött és megvizsgálatlan elbeszélések és emlékek (magunkra és másokra is) pusztító keverékén alapul, melyek hiedelmek szilárd szerkezetébe ágyazódnak. Ez a részben tudatalatti, sűrű/ostoba pszichikai gát két előfeltevésen alapulhat: a) Bizonyos "idegen mások" jelenléte és területi közelsége, valamint a velük való kényszerű együttélés a csoportot a "kulturális elkorcsosulás" elkerülhetetlen végzetével és végül az etnikai és kulturális kihalással fenyegeti. b) Az egyetlen módja a megmaradásnak, hogy ugyanezt a csapást mérjük az idegen másokra. Ez vezet a vélt vagy valós ellenség demonizálásához.

Az etnikai konfliktusok természetének pontos megállapítása megakadályozza, hogy egy tulajdonképpeni polgárháborút etnikai konfliktusnak nevezzünk. A két jelenség alkotóelemei nagyon hasonlóak lehetnek, például vallási különbségek. A kívülálló hatalmak sokkal szívesebben támogatják a nekik rokonszenves felet etnikai konfliktus esetén, ám nem szívesen avatkoznának polgárháborúba, ezért mindkét jelenség hajlamos etnikai viszályként megjelenni. Erre Jugoszlávia kiváló példa.

A vallási alkotóelem elkerülhetetlen érzelmi telítettségével részévé válik annak, amit történelmi, pszichológiai és kulturális örökségnek tekintünk. Így a vallási különbségek politikaivá tehetők, eltorzíthatók és kihasználhatók. Ilyen esetekben nem a vallás maga, hanem a vallás mint egyének vagy csoportok által hatalomszerzési vágyból használt hatásos fegyver az, ami a háborúra uszító elemeket szolgáltatja. Épp ezért a vallást nem lehet elszigetelt tényezőként vizsgálni.

A külső beavatkozás az a tényező, amelyre gyakran nagy szükség lenne, de amelyet sajnos saját mítoszai sújtanak. Mindenekelőtt a beavatkozásnak a "szelektív moralitástól" mentesnek kell lennie, mely többek között annak kiválasztásában is megmutatkozik, hogy melyik konfliktusba avatkozzunk, miközben az emberi áldozatok, a szenvedés mértéke hatalmas lehet egy másikban. De megmutatkozhat ez abban is, hogy a "barátok" által elkövetett kegyetlenkedéseket úgy tekintik, mint szerencsétlen, de elkerülhetetlen oltalmazó tevékenységet, míg a "nem-barátok" által elkövetetteket mint háborús bűnöket.

Az etnikai konfliktus-megoldás mai módszerei lesújtóan korlátozott eredményekre képesek. Új paradigmákra van szükség, s az Orbis-nak ebben a számában közölt írások kijelölik e célok elérésének útját.