Way to the consensus

Egy konferencia sikeres megrendezésének vannak alanyi feltételei: a gondos szervező, előkészítő munka, a program körültekintő összeállítása, a technikai körülmények biztosítása, a meghívók időbeli kiküldése és sok egyéb tényező szerencsés együttállása nélkül nem bonyolítható le eredményesen egy két napra kiterjedő szakmai program. Mindez azonban kudarchoz vagy legjobb esetben is félsikerhez vezet, ha a legszorgosabb szervező munkával nem pótolható, a kezdeményezők akaratától nem befolyásolható tárgyi feltételek hiányoznak, vagy csak csökevényesen vannak jelen. A Nemzetközi Hungarológiai Központ augusztus 22-én és 23-án rendezett szokásos évi vendégoktatói konferenciájának egyik szervezőjeként és lebonyolítójaként az alanyi feltételekről csakis úgy számolhatok be a továbbiakban, hogy tartózkodom a szervezőmunka minősítésétől. Annál nagyobb figyelemmel tekinthetem át, milyen befolyással voltak a tárgyi feltételek a két nap eredményeire.

Az idei konferencia a Hungarológia az ezredfordulón címet viselte. Ambiciózus témakijelölés! A korábbi rendezvények beérték a terület valamely fontos részletkérdésének megvitatásával, lett légyen szó imagológiai összefüggésekről (1997), a magyar könyv külföldi létének és felhasználásának módozatairól (1998), a magyar és a külföldi felsőoktatás összehasonlításáról (1999). Itt ellenben a szakma egésze került reflektorfénybe. Az ezredforduló pedig - kell-e mondanom - millenáris távlatokba állítja a talán nagyon is hétköznapi, kitartást igénylő, napról napra végzett szervező-, kutató- és oktatómunkát. Elég tehát pillantást vetni a címre, hogy belássuk a konferencia témaválasztásával járó kockázatot.

A kockázat nem abban van, hogy esetleg a tárgy nem adna elégséges megvitatni valót. Ha csak a szakterület újjászerveződése, a nyolcvanas évek közepe óta eltelt időszakot vesszük is számításba, mennyi méltatásra váró eredmény, mennyi bírálatot érdemlő hiányosság és mennyi nyitott kérdés adódik! Időben visszahátrálva az első világháború utáni korszakba, a modern hungarológia hőskorába, az eszmecserére kínálkozó témák köre továbbiak tömegével bővül.

Vállalkozásunk időszerűségét illetően inkább annyiban keletkezhettek bennünk kételyek, hogy vajon létezik-e olyan széles körű, megfelelő kompetenciával rendelkező szakmai nyilvánosság, amely megbirkózhat a felmerülő kérdésekkel, amelynek körében termékeny talajra hullnak a megfogalmazódott tanulságok? A kérdést nem retorikusnak szántuk. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki a hungarológia jelenlegi állapotát úgy élem meg, mint egy kialakulatlan, most formálódó közvélemény létrejöttének folyamatát. Vajon rendelkezünk-e olyan teherbírással, amely a kitűzött téma alapos megvitatására képessé tesz bennünket? És itt nem külön-külön egyéni felkészültségünk, hanem az együttműködésre való képességünk került vizsgahelyzetbe. Kibontakoznak-e az előadások és hozzászólások nyomán az igazán lényeges kérdések? Megtalálható-e a közös nevező a földrajzilag, intézményi szempontból, tevékenységi területüket illetően nagyon is különböző irányból összesereglett, magukat hungarológusnak tekintő szakemberek között? Van-e tényleges érdeklődés egymás problémái iránt az egyes területek képviselői között? Tovább juthatunk-e a közhelyek ismételgetésén, az évtizede hajtogatott panaszok újramondásán? Van-e esély valamiféle konszenzus kialakítására vagy legalább az afelé való haladásra?

Ezekre a kérdésekre előzetes választ nem lehetett adni. Csakis akkor remélhettünk érdemi feleletet, ha vállaltuk a kudarc kockázatát, s a felsorolt bizonytalanságok ellenére is belevágtunk a konferencia megrendezésébe. A vállalkozás tehát mindennek nevezhető, csak ambiciótlannak és kockázatmentesnek nem. Azzal a félig kimondott előfeltevéssel indultunk neki a szervezésnek, hogy időszerűvé vált a hungarológiai terület egészének továbbfejlesztése, s úgy látom, elérkezett a pillanat valamiféle kollektív cselekvési terv megfogalmazásának és végrehajtásának kezdeményezésére.

Felkértük négy olyan intézmény, terület szakembereit, amelyek a maguk módján, egymástól jelentősen eltérő irányban, egyaránt érdekeltek voltak a terület lendületes fejlesztésében. Az intézményeket, területeket egyaránt hozzáértő és elkötelezett személyek képviselték. Kissné Pap Margit a hungarológiai terület egyik legrégibb ismerője, az intézményalakítások, hálózatépítések aktív részeseként időben másfél évtizedre visszatekintve fogalmazta meg a jelen és a jövő feladatait. Fazekas Tiborc részben mint a hungarológia újjászületésének tevékeny részese, részben mint folyamatos külföldi hungarológiai oktatási tapasztalat birtokában lévő szakember, a hazai állapotok kritikáját a sok tekintetben követendő finn példa ajánlásával egészítette ki. Jankovics József és Monok István a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság képviseletében tettek szert arra a hungarológiai tapasztalatra, amelynek birtokában markáns elgondolást fogalmaztak meg a legfontosabb tennivalókról. A negyedik felkért szerző, Csernus Sándor, a Párizsi Magyar Intézet (Collegium Hungaricum) igazgatója nem tudta elkészíteni koncepcióját, így a Hungarológia című folyóirat júliusi számában csak az első három említett írás látott napvilágot.

A három koncepció szerzői vállalták a konfrontációt a másik két elképzeléssel, s ami még ennél is fontosabb, hajlandók voltak helytállni nézeteikért az eszmecserében. A három különböző írás egyaránt jó alapot teremtett az alternatív lehetőségek közötti választásra és a közös pontok keresésére. Azt vártuk tehát, hogy a konferencia meghívottai a három koncepció ismeretében vesznek részt a programban, s indíttatva érzik magukat, hogy továbbgondolják az írásos kezdeményezéseket.

A részvételre felhívó körlevéllel és a programmal együtt szétküldtük a Hungarológia említett számát, s az esetek túlnyomó többségében elegendő idő állt a meghívottak rendelkezésére, hogy felkészülhessenek a vitára. A programot úgy állítottuk össze, hogy az első nap délutánját egészében a koncepciók vitájának szenteltük. Egyetlen bevezető előadásnak engedve csupán teret, amelyben Tuomo Lahdelma, jyväskyläi professzor a Fazekas Tiborc által figyelmünkbe ajánlott finn modellről mintegy belülről, autochtón tapasztalatból nyújtott önkritikától sem mentes képet, s egyúttal a jövő évi jyväskyläi Hungarológiai Kongresszus előkészületeiről tájékoztatta a megjelenteket.

A délutáni vitához egy olyan stádiumon át vezetett az út, amelynek beiktatását nélkülözhetetlennek ítéltük. Az első nap délelőttjén a résztvevők előadásokat hallgattak meg. Kiss Ádám, az Oktatási Minisztérium hungarológiai területet felügyelő helyettes államtitkára, a délelőtti program elnöke bevezető szavai után átadta a szót Kroó Norbert akadémikusnak, az Oktatási Minisztérium külkapcsolatokért felelős korábbi helyettes államtitkárának, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának, aki megnyitó előadásában bizonyítékát adta annak, hogy természettudósok alkalmasint nem kisebb elköteleződéssel képviselhetik a magyar nyelv, kultúra és tudomány ügyét külföldön, s nem kisebb érzékenységgel érzékelhetik a terület problémáit, mint az "ortodox" hungarológusok. Azért éreztük különösen fontosaknak az akadémikus gondolatait, mert a hungarológia fogalmának, feladatkörének, a vele kapcsolatba hozható diszciplínák hozzá illeszkedő aspektusainak kitágítása a modern világ változó feltételei között a hagyományos filológiai-kulturális meghatározásokon való túllépést teszi időszerűvé.

A délelőtti ülésszak második felkért előadója, Szegedy-Maszák Mihály akadémikus olyan gondolkodásmódra nyújtott mintát, amely a terület gyakorlati teendőit, a napi gondok megoldásától a továbbfejlesztés stratégiai elhatározásáig menően a hungarológia definícióira, döntő elméleti összefüggéseire alapozva artikulálja. Szegedy-Maszák Mihály polemikus éllel, Kulcsár-Szabó Ernő nemrégiben megjelent, a hungarológia újradefiniálására javaslatot tevő tanulmányára hivatkozó előadása két ponton is jelentősen befolyásolta a délutáni eszmecsere irányát: egyrészt az elméleti és gyakorlati megközelítésmód prioritását illetően, másrészt a fogalom tudománytörténeti és elméleti megfontolásokat is figyelembe vevő határozott reformját tekintve.

Ha Szegedy-Maszák előadása a Jankovics-Monok-szerzőpár írására válaszolt, akkor Voigt Vilmos az észt és finn kézikönyvek példájának méltatásával Fazekas Tiborc finn modellt figyelmünkbe ajánló koncepciójához kapcsolódott, a finn (és az észt) kultúrát bemutató kiadványok szűkebb területére összpontosítva figyelmét. Gondolataira Tuomo Lahdelmának a délutáni vitát megnyitó előadása jelentett - talán szándéktalan - visszhangot. Nyomárkai István felkérésére az a körülmény biztatta a rendezőket, hogy személyében két tudományterület, az általa régóta magas szinten művelt szlavisztika és a zágrábi vendégprofesszori működése óta folytatott hungarológiai tevékenység szembesítésére adódott lehetőség. Tekintettel arra, hogy Nyomárkai professzor közelebbről a Balkán-félsziget kisnyelveinek szakértője, a régió (beleértve ebbe hazánkat is) nyelvi-kulturális önazonosságának megőrzési lehetőségeire vonatkozó töprengéseit osztotta meg hallgatóságával.

Nem az előkészítés gondosságán, nem az írásos anyagok és az elhangzott előadások minőségén és vitára alkalmasságán múlott tehát, hogy a délutáni eszmecsere összességében nem hozott annyi új eredményt, amennyit vártunk tőle. Természetes, hogy a hozzászólók keresték az érintkezési pontokat a három leírt fejlesztési koncepció között, de olykor az volt a hallgató érzése, hogy ez kissé a nyílt állásfoglalás kerülése érdekében történik. A délelőtti előadások és az előzetesen megismerhető szövegek ugyanis bőségesen kínáltak választási lehetőségeket, szimultán jelenlétükkel megkerülhetetlen dilemmák elé állították a közönséget. A vitahelyzet előidézte rögtönzés ugyancsak indokolt formája az eszmecserében való részvételnek, olykor azonban az elmondottakból az világlott ki, hogy a felszólaló nem aknázta ki az előzetesen megismerhető gondolatokat, s mintegy vaktában fejtette ki gondolatait. Előfordult olyan hozzászólás is, amely egyáltalán nem kapcsolódott a konferencia tárgyához. Egészében az a benyomás alakult ki bennem, hogy a jelenlévők nem éltek eléggé a kínálkozó alkalommal, hogy a hungarológiai terület továbbfejlesztésének kérdésköréhez több ponton és határozottabban is hozzá lehetett volna nyúlni.

A hiányérzetet talán elsősorban a szervező természetes és elmaradhatatlan elégedetlenségérzése táplálja, a külső szemlélő valószínűleg elnézőbben ítélkezik. Mérlegelve az összes körülményt, ugyanis, minden okunk megvan az elégedettségre is. A mennyiségi mutatók impozánsak. Talán soha nem jelent még meg vendégoktatói konferencián ilyen nagy számú hallgatóság, soha nem követte még ilyen figyelemmel az elhangzottakat, mint idén augusztusban, s a közönség soha nem tanúsított olyan mértékű kitartást a programon való részvételben, mint ezen a két napon. A délutáni eszmecsere is az estébe nyúlt, s az érdeklődés mindvégig eleven maradt. Persze nem a statisztikai adatok a fontosak, hanem az, hogy bebizonyosodott: az ezredfordulóra kialakult és a maga teljes terjedelmében és tagoltságában megmutatkozott a hungarológusi közvélemény. Ennek a közösségnek a szavára a jövőben figyelnie kell a hazai döntéshozóknak éppúgy, mint a külföldi partnereknek.

Nagy eredménye az összejövetelnek, hogy megjelent és tartósan együtt maradt rajta a partnerek teljes köre. Az egyik oldal, a minisztériumi felügyeleti szerv felelős vezetői a téma fontosságának és a rendezvény jelentőségének megfelelő folyamatossággal és aktivitással vették ki részüket a rendezvény lebonyolításából. Kiss Ádám helyettes államtitkártól, aki a rendezvényt megnyitó előadást tartotta, és a délelőtti előadások elnöke volt, Komlósi László helyettes államtitkár, a nemzetközi kapcsolatok felelőse vette át a stafétabotot, s levezette a határozott irányítást és egyben sok tapintatot kívánó délutáni eszmecserét. A délutáni vitában felszólaló Gál András Levente, az Oktatási Minisztérium közigazgatási államtitkára markáns, szókimondó állásfoglalásaival a kulturális irányítás egy harmadik típusát testesítette meg. Réffy József, a Felsőoktatási Főosztály vezetője hozzászólásával, majd a második nap délelőttjén vállalt elnöklésével nagymértékben hozzájárult a program sikeres megvalósításához.

Az alkalmazásunkban álló vagy tőlünk független, de velünk kapcsolatban lévő vendégoktatók mellett jelen voltak a hungarológia kutatásával oktatásával és szervezésével foglalkozó hazai szakemberek, külföldi tanszékek, műhelyek képviselői, magyar anyanyelvűek és idegen ajkúak egyaránt, s - ami új elem - a hallgatóság soraiban föl lehetett figyelni a hazai hungarológiai képzésben részt vevő egyetemi hallgatókra és doktoranduszokra is. Az így összesereglett közösség sokféle profilt és egymástól alkalmasint eltérő érdeket képviselt, különböző tapasztalatok birtokában lépett föl. Egyetlen dolog fűzött össze valamennyiünket: a hungarológia jövője iránti érdeklődés. A rendezvény egyik legtöbb reményre okot adó eredményének azt tartom, hogy az eszmecserében nem a felszólalók pozíciójának, profiljának, nemzetiségének és egyéb meghatározottságainak, hanem az általuk megfogalmazott gondolatok súlyának volt jelentősége, azaz a délutáni eszmecserében korlátok nélkül megvalósult a szabad értelmiségiek dialógusa.

Csak kiragadott példaként említek néhányat a felszólalások közül, amelyek egyetértésünket vívták ki, vagy vitára serkentettek. Horváth Andor, a kolozsvári egyetem tanára találóan "növekedési válságként" jellemezte a hungarológia jelenlegi állapotát, rámutatva azokra a tünetekre, amelyek válságra, s azokra is, amelyek a továbbfejlődés lehetőségeire engednek következtetni. Amedeo di Francesco, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság elnöke, nápolyi egyetemi tanár számára az írásos és a szóbeli problémafölvetések nagy része túlságosan régi és túlságosan "jó" ismerősnek tűnt. Jogosan hívta föl a figyelmet az effajta összejövetelek egyik veszélyére, a problémák ugyanazon körében való évtizedes periodikus helybenjárásra, s tényleges továbblépésre biztatott. Szűcs Tibor, a pécsi egyetem oktatója hiányolta, hogy az írásos koncepciókban, az előadásokban és a hozzászólásokban alig esett szó a hazai hungarológusképzés eredményeiről és gondjairól. Gál András Levente közigazgatási államtitkár nem értett egyet azokkal a törekvésekkel, amelyek a hungarológia továbbfejlesztését az Oktatási Minisztérium keretében új szervezeti forma kialakítása révén vélik megvalósíthatónak. Véleménye szerint a terület valóban megoldásra váró problémái a jelenlegi keretek között is rendezhetők. Kovács Imre Attila, ungvári vendégoktatónk, vitázva az egyoldalúan feladatközpontú gondolkodással, egyetértve Szegedy-Maszák akadémikus előadásának üzenetével, a hungarológia elméleti kérdéseivel való foglalatoskodás fontossága mellett érvelt. Érvelését az teszi hitelessé, hogy ezzel alighanem inkább olyan álláspontok fontosságára hívja föl a figyelmet, amelyekkel közelebbről éppenséggel vitája van. A példákat még sorolhatnám. A délutáni eszmecsere tehát egészében hű keresztmetszetét adta a hungarológiai közvélemény jelenlegi helyzetének, annak hiányaival és erényeivel egyetemben.

A második nap délelőttjén, az Országos Széchényi Könyvtár nagyelőadójában Réffy József elnökletével a Hungarológiai örökségünk című szekcióban négy előadás hangzott el, amelyek a szakterület történeti dimenzióját bontották ki. Az előző nap előadói és hozzászólói számos vonatkozásban érintették a professzionális hungarológusok (tanárok és kutatók) tevékenysége és a magyarság érdekeit idegen országokban gyakorlati téren képviselő intézmények (nagykövetségek, kultúrintézetek), személyek (diplomaták és kultúrdiplomaták) közötti viszonyt. Ezt a relációt tekintette át a magyar államalapítástól a közelmúltig Köpeczi Béla akadémikus nagyívű előadása. Az első nap egyik előadásában (Szegedy-Maszák Mihály), illetve hozzászólásaiban (például a Kovács Imre Attiláéban) hangsúlyosan került szóba Kulcsár-Szabó Ernő 2000 tavaszán publikált, a hungarológia tudománytörténeti kritikájára alapozott fogalommeghatározási javaslata. Görömbei András, a debreceni egyetem tanszékvezető tanára átfogó tanulmányban vállalkozott a hungarológiai örökségünk egészét mérlegre tevő ugyancsak nagyigényű hosszmetszeti kép rajzolására, dialógus lehetőségét teremtve meg ezzel a Kulcsár-Szabó- és Szegedy-Maszák-féle elgondolásokkal.

Dénes Iván Zoltán előadása a hungarológiának arra a szűkebb övezetére irányította a figyelmet, amely nem annyira a magyar kultúra külföldi képviseletével, tehát a szakterület kifelé forduló, offenzív oldalával, hanem a nemzeti önismeret és önértékelés kérdéseivel foglalkozott. Azzal a kérdéssel, hogy mi a magyar? ki a magyar?, azaz a hagyományosan nemzetkaraterológiainak tekintett irodalommal. Csakhogy az előadó a nemzeti önismeret legkorszerűbb, legnyitottabb, leginkább a jövő felé mutató változatával, a Bibó István által vallott hungarológiai állásponttal, a nemzeti felelősségérzetet nemes liberalizmussal ötvöző, a retrográd nemzetkarakterológiai gondolkodást mintegy belülről meghaladó felfogással egyetértve alkotta meg tipológiáját. A délelőtt folyamán utolsóként Kubassek János, a neves földrajzi szakember vetítéssel illusztrált előadását hallgattuk meg arról, hogyan járultak hozzá a magyar földrajzi felfedezők a hungarológia továbbfejlődéséhez. Előadása egyszerre volt történelmi visszatekintés, a magyar felfedezők, földrajztudósok tevékenységének méltatása, s egy, a hungarológia területéről indokolatlanul kifelejtett diszciplína, a földrajztudomány visszaintegrálása a tudományszak kereteibe. Ez utóbbi minőségében az utolsó felszólalás a konferencia Kroó Norbert által tartott nyitó előadásának gondolataira visszhangzott. Meggyőző példán mutatta meg a hagyományos hungarológia-fogalom kiszélesítésének szükségességét.

A második nap délutánját hagyományosan a hungarológiai oktatás eszközei, az új tankönyvek, szótárak, kézikönyvek, multimédiás eszközök bemutatására fordítjuk. Ez a programpont most sem maradt el, de szemben a korábbi konferenciákkal, amelyeknek az ilyen bemutatók mintegy függelékét képezték, most a tudományos rendezvény egyik szekciójává emancipáltuk a korábbi függeléket. Monok István, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója elnöklésével, nem csökkenő érdeklődés mellett került sor A hungarológiai tevékenység tárgyi hordozóinak, nagyszámú új taneszköznek a bemutatására. Ezzel zárult a Nemzetközi Hungarológiai Központ 2000. augusztus 22-én és 23-án rendezett vendégoktatói konferenciája, amelyet nem először, de idén alighanem minden eddiginél meggyőzőbben a hungarológusok nyár végi találkozójává igyekeztünk kitágítani.

Az utóbbi évek konferenciáit követően nem törekedtünk arra, hogy az elhangzott előadások szövegét a Hungarológia című folyóirat rovatában közzétegyük. A megörökítésre érdemes szövegek számára inkább más fórumokon kerestünk publikációs lehetőséget. Amikor úgy döntöttünk, hogy az idei konferencia előadásaiból és a délutáni eszmecsere hozzászólásaiból még az idén összeállítjuk a folyóirat új tematikus számát, akkor elhatározásunkat nem csak a téma átlagon felüli fontossága indokolta, hanem egyfelől a fentebb jelzett elégedetlenségérzet az első nap délutánja eszmecseréjének hozadékával, ugyanakkor a tapasztalatnak részben ellentmondó benyomásnak a rendezvény egésze alapvetően pozitív mérlegéről. Beláttuk: a konferencián elhangzott előadások közzétételéről lemondani, ez önmagunk szegényítése lett volna, s annak, aki a terület továbbfejlesztéséről való gondolkodást, programkészítést magára vállalja, szüksége lesz az előadásokban rögzített gondolatok mérlegelésére.

A hozzászólások ugyanakkor nem kevésbé jelentenek jó kiindulópontot a továbblépéshez, mint az előadások, feltéve, ha kiiktatjuk az egyszeri megnyilatkozási alkalomból eredő, jelzett hiányosságokat, fogyatékosságokat. Számos szakembernek nem állt módjában részt venni a rendezvényen, akik ugyanakkor készek leírni véleményüket a Hungarológia című folyóiratban megjelent három továbbfejlesztési koncepcióról, illetve esetleg ezektől függetlenül, utólag szívesen osztják meg nézeteiket a hungarológia helyzetéről és lehetőségeiről a konferencia szervezőivel és résztvevőivel. Másrészt a konferencián részt vevő szakemberek egy része nem talált vagy nem keresett módot a hozzászólásra a délutáni vitában, de véleményét írásban késznek mutatkozott közzé tenni. Végül a felszólalóknak rendelkezésére bocsátottuk az eszmecseréről készült magnetofonfelvételt. Ha korábbi hozzászólásukat pontosítani vagy kiegészíteni kívánták, ezt módjukban állt megcselekedni. Így küszöbön áll a Hungarológia című folyóirat tematikus számának megjelenése, amely részben közli a konferencián elhangzott előadásokat és hozzászólásokat, részben, a rendezvényre alapozva egy, a hungarológiai terület továbbfejlesztésével kapcsolatos széles körű ankét eredményeit teszi közzé.

Ez a tematikus szám, remélhetőleg meggyőzően bizonyítja majd: a hungarológiai szakma a nyolcvanas évek közepén történt újrakonstituálása óta felnőtt feladataihoz, képes önmaga megszervezésére, az előtte álló feladatok felelősségteljes végiggondolására. Kellőképpen tagolt, s az egyes részei között megvan az esély a termékeny együttműködésre. Természetesen még így sem léptünk túl a kezdeteken. Mutatja ezt az az - egyébként a legkevésbé sem kellemetlen - treuga dei, amely ebben a közegben jelenleg uralkodik. Azaz ma mindenki szövetségesnek számít, aki a szakterület érdekében, konstruktív szándékkal emeli fel szavát, lett légyen bármilyen állásponton is a részletkérdésekben. A körvonalazódó különféle elgondolások képviselőiben vitapartnereket és nem ellenfeleket látunk. A konferencia és a szerveződő ankét szövegeinek ismeretében egészében úgy látjuk, hogy egy cselekvési terv s a mögötte álló, annak szilárd támaszt jelentő szakmai konszenzus kialakulása felé haladunk. A konszenzus felé azonban a disszenzuson keresztül vezet az út. Ahhoz, hogy a nézeteket, szándékokat, programokat ésszerűen összehangolhassuk, előbb fel kell tárulniuk az őket elválasztó különbségeknek. Az augusztusi konferencia sokat tett e különböző nézetek artikulálása érdekében.