Minorities in Hungary in the Árpád-age

The population density of Hungary in the age of Árpád was very low, so the colonization policy initiated by St. Stephen aimed to consolidate both the political and the economic situation of the country. The settlers and guests ("hospes" in Latin) coming from the over-populated Western Europe could live a safe life with preferential taxes, they were free to follow their own customs during the Árpád-age (until the 14^th century), and the state did not interfere in their internal affairs.

"A vendégek és a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén...Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad, és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szétszórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod..." A fenti híres sorok István királynak Imre herceghez címzett intelmeiből származnak. Maga a mű, bár 15. századi kódex tartotta fenn szövegét, első királyunknak tulajdonítható, amit ismertek a középkorban.

Az Intelmek szavainak a magyar állam megszervezése adott különösen nagy hangsúlyt. Szent István, aki mindent megtett a nyugati kereszténység erősítéséért, aki kora viszonyai között korszerű államot kívánt megteremteni, nem is gondolkodhatott másként. Nyugati jövevényektől, lovagoktól és papoktól várhatta azt, hogy segítségére vannak ebben a munkában. Ezek a személyek emelhették udvara fényét. Így vált országa és udvara olyanná, amit külföldi nem nézhetett le. Az Intelmek fenti szövegében elsősorban rájuk gondolt első uralkodónk.

Ugyanakkor a 11. században nemcsak előkelőket, hanem földműveseket, iparosokat, kereskedőket, egyszerű vitézeket is vártak. És a nyugati bevándorlók mellett számítottak a keleti jövevényekre. Valószínűleg első királyunk sem vélekedett másként.

Magyarország - népességéhez viszonyítva - nagy ország volt. Az ezredfordulón tán félmillióan lakták, 1200 táján 1,1-1,2, 1300 körül 1,6 millió ember otthona lett. Zsigmond király halálakor (1437) alig 3 milliónyian éltek itt. A 15. század végére sem lett magasabb (2,9-3,3 millió) a népesség száma. Kr. u. 1000-ben népsűrűsége négyzetkilométerenként 1,5 főt tehetett ki. Ez a szám a 15. század végére 10 főre emelkedett, ami elmaradt Európa más vidékeinek az adataitól. Így a királyi politika az egész középkor folyamán arra irányult, hogy minél több külföldi számára tegyék vonzóvá országukat.

Árpád-házi királyaink telepítéspolitikája számára kedvező körülmények alakultak ki az ezredforduló utáni Nyugat-Európában. A túlnépesedett vidékek nem tudták eltartani az ott élőket, s telepesrajokat bocsátottak ki szinte Európa minden részébe. Különösen sokan indultak Kelet-Európa felé. A külföldieknek kedvező lehetőségeket kínált Szent Istvánnak és utódainak az állama. Biztonságosan élhettek, az ország természeti kincsekben bővelkedett. Természetesen a telepesek számára úgy lehetett mindenütt vonzóvá tenni az idegen világot, ha biztosították őket arról, hogy saját szokásaik szerint élhetnek, belső viszonyaikba az államhatalom nem szól bele. Az Árpádok tisztelték bármely nemzetnek a szokását, amennyiben nem ellenkezett a katolikus hittel (amint azonban látni fogjuk, erőszakos térítésre sem törekedtek).

Az idegen jövevények említésével már 11. századi törvényeinkben találkozunk. Vendégeknek (latinul hospes) nevezték őket. Két István-legendánkban is olvashatjuk azt a történetet, hogy azokat, akik besenyőket megtámadtak, első királyunk felakasztatta. A Hartvik által a 11. század elején készített legenda szerint azért, "...mivel azt akarta, hogy országa minden vendégnek nyitva álló menedéket nyújtson..." Megjegyezzük, hazait is neveztek vendégnek, amennyiben lakóhelyére máshonnan telepedett le. Idézett példánk azonban külföldiről szól.

A nyugat-európai bevándorlókhoz kapcsolódott a vendégjog. II. András okleveleiben vissza-visszatér a gondolat, hogy a királyi felségnek minden vendég szabadságát épen és sértetlenül meg kell őriznie, hisz a koronának tisztességet, az országnak hasznot hoznak. Mindenkit a saját joga szerint kell megítélni. A vendégek közösségei tehát dönthettek saját ügyeikben, saját jogaik szerint élhettek, a kisebb ügyeket az általuk választott bírák döntötték el. A nagyobb ügyek, azaz a súlyosabb bűnesetek már a megyésispán vagy a király által föléjük rendelt bíró széke előtt dőltek el, ám ezen a fórumon sem lehetett eltekinteni jogszokásaiktól. A vendégek vagyont szerezhettek, és azzal azt tehettek, amit akartak (szabadon végrendelkezhettek). A megművelt föld után adóztak, de az ő terhük az átlag alatt maradt. Uralkodóink gyakorta azt is megengedték, hogy papjukat maguk válasszák. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy szabadok maradtak, azaz közszabadok módjára elköltözhettek. E jog jelentőségét akkor érthetjük meg, ha arra gondolunk, hogy az Árpád-kor királyi, illetve egyházi birtokán harcos is és paraszti ember is kötött helyzetű volt, azaz nem költözhetett szabadon.

Az Árpád-korban a külföldieket elsősorban a királyi birtok fogadta be, hisz a földbirtokállomány nagyobbik hányada a királyi család kezében volt. Így az uralkodók politikájából az idegeneknek közvetlen hasznuk származott.

Az Árpád-korban különböző népcsoportokat találunk a királyság területén. 965-ben Prágában már tevékenykedett magyarországi mohamedán kereskedő. Elsőként említhetjük az izmaelitákat, egyik csoportjukat alkották a kálizok, akiknek az ősei a mai Üzbegisztán területére eső Hvárezmből származtak. Kiváló íjászok, kereskedők, a pénzügyigazgatás vezető tisztségviselői kerültek ki a muszlimok közül. Településeik a fontos kereskedelmi utak közelében csoportosultak. A 11. század végéről származó törvényeink vallási okok miatt igyekeztek a mohamedánok életét szabályozni. Falvaikban keresztény templomokat kellett építeniük, közösségeiket széttelepítették, tiltották az egymás közötti házasodást. A 12. század arab utazói mégis virágzó muszlim közösségekről számoltak be. Az ellentmondás magyarázata egyszerű: uralkodóinknak szükségük volt rájuk. A 13. században II. András bízta izmaelitákra a kincstári jövedelmek kezelését. Politikája ellenkezett az egyház érdekeivel, s ezért felszólították, ne alkalmazzon zsidó és izmaelita kamarabérlőket. Eme népcsoport sorsát a tatárjárás pecsételte meg. Későb már csak szórványos adataink vannak rájuk.

A besenyők első csoportjai a 10. század második felében telepedtek meg a Kárpát-medencében. Később még több hullámban érkeztek, s szétszórva telepítették le őket az országban. Sokan a határvidékre kerültek, és határvédő feladatokat kellett ellátniuk; mások az ország belsejében, például Fejér megye déli részén vagy a Maros mentén kaptak helyet. A Győr megyei Árpás besenyőinek 1224-ből származó kiváltsága szerint ügyeiket maguk intézték, főbírájuk a nádor volt. A társadalmi különbségek kialakulása következtében, sokan mind kevésbé tudtak eleget tenni katonai kötelezettségeiknek: előkelőik már a nemességbe törekedtek, a köznépet pedig jobbágysorba igyekezték taszítani. A Sárvíz vidékén lakók 1352-ben kaptak országos nemességet, a Csanád megyeiek ezzel szemben még 1495-ben is hajdani besenyő szabadságuk szerint éltek. Az önálló jogi helyzet sokáig konzerválhatta etnikai különállásukat.

Zsidók alighanem már a honfoglalók között is akadtak. A 11. század végi szabolcsi zsinat vallási alapon eltiltotta őket attól, hogy keresztényekkel házasodjanak, keresztény szolgát tartsanak, vagy éppen keresztény egyházi ünnepeken dolgozzanak. Kálmán király előírta, hogy ha keresztény és zsidó üzletet kötött egymással, az ügyletet írásba kellett foglalni. (Fennmaradt egy okmányunk, amelyből kiderül, a törvényt de facto alkalmazták.) Arra is törekedtek, hogy a zsidó vallás gyakorlói csak püspöki székhelyeken telepedjenek le.

A korlátozó intézkedéseket általában nem tartották be, és Nyugat-Európához képest kedvezőbb viszonyok között éltek, élvezték a király védelmét. A pénzügyigazgatás vezető tisztségviselői közülük kerültek ki. Az uralkodók elősegítették, hogy zsidók városokba települjenek. A 14. század elején a körmendi zsidók s nem zsidó polgárok együtt pereskedtek nemes ellen.

Helyzetüket IV. Béla akarta átfogóan rendezni, amikor 1251-ben privilégiumot adott nekik. Ez az oklevél jóformán szó szerint megegyezik II. Frigyes osztrák herceg zsidókkal foglalkozó kiváltságlevelével.

A mindennapi életben kedvezőbb helyzetnek örvendtek, mint ahogy azt az okmány előírta, így a hazai zsidók nemigen hivatkoztak a kiváltságlevelükre. Helyzetük a 14. század második felében kezdett megromlani. 1360-ban Nagy Lajos kiűzte őket az országból, ám ingóságaikat nem vette el, s alig egy évtized múltán már visszatérhettek. Ezután már többször hivatkoztak oklevelükre, amit Zsigmond 1436-ban megerősített a számukra. A zsidóbírákat név szerint a 14. század végétől ismerjük. A 15. században az ország 36 városából (amelyek közül 12 szabad királyi város volt) maradtak fenn rájuk vonatkozó adatok. Mintegy 3500-4000 főre becsülhetjük létszámukat. A legtöbben Budán éltek, s ez a közösség volt a legtekintélyesebb.

Az uralkodónak adót fizettek, védelemben részesültek: így a kincstárhoz tartoztak. Vallásuk, szokásaik szerint élhettek, és egymás közötti vitáikat a rabbi döntötte el. A keresztények és a zsidók közötti perekben a zsidóbíróhoz lehetett fellebbezni. Ezt a tisztséget a 15. század első felében a nádor vagy a kincstartó töltötte be. A század második felében változott a helyzet, ugyanis a keresztények és a zsidók közötti perek a budai várnagy elé kerültek. A tárnokmester, a kincstartó továbbra is védelmébe vette őket.

1467 táján a király új tisztséget szervezett, a zsidó prefektúrát. A prefektusi tisztet örökjogon a Mendel-család tagjai látták el. Az ő dolguk lett a királyi adó elosztása, behajtása; zsidókat börtönbe vethettek. II. Ulászlótól azt a jogot kapták, hogy az országos főrabbit ők nevezzék ki. Ugyanakkor megvédték hitsorsosaikat, képviselték a közösséget az uralkodó előtt.

Ha nem is oly gyakran, mint Európa más tájain, néha fel-fellobbant a gyűlölet. 1446-ban a pozsonyi csőcselék támadta meg a zsinagógát és a zsidó házakat. Különösen Mátyás halála után romlott a helyzetük. 1490, 1494, 1496, 1525 - az üldözések évei. Mindannyiszor az uralkodó védte meg őket fegyvereseivel. A magyar királyi oltalom magyarázza, hogy 1420-ban osztrák, a század végén spanyol zsidók találtak menedéket nálunk.

Mint közismert, a kunok a tatárok elől kerestek menedéket, majd mikor 1241-ben fejedelmüket megölték, kivonultak az országból. IV. Béla hívta vissza őket, és a mongolok által elpusztított alföldi tájakon (pl. Duna-Tisza köze) biztosított helyet nekik. Az új népesség pogány volt, nomád állattartással foglakozott, életmódja eltért a magyarokétól; emiatt napirenden voltak a viszályok.

1279-ben kötelezték őket a kereszténység felvételére, viszont ragaszkodtak ruházatukhoz, haj- és szakállviseletükhöz. A kun főemberek ezzel akarták kifejezni azt az igényüket, hogy továbbra is saját szokásaik szerint éljenek. Önálló jogszokásaikat valóban megtarthatták, főbírájuk a nádor lett (1270-től vannak rá adataink). Belső ügyeikben a nemzetségi bírák ítélkeztek felettük.

A kun társadalom már a 13. században urakra, nemesekre és köznépre tagolódott. A köznép egyre kevésbé tudta katonai kötelezettségeit teljesíteni. A 14. század közepén még részt vettek Nagy Lajos itáliai háborúiban, később mind ritkábban hallunk róluk. A főemberek magyar birtokosok lettek, s arra törekedtek, hogy a köznépet jobbágyaikká tegyék. Sok elszegényedett közkun a magyar városokban (pl. Szeged) keresett magának megélhetést, miközben magyar jobbágyok álltak közéjük. Elterjedt körükben a földművelés, a kölcsönös kapcsolatok, az életforma megváltozása elősegítette a két nép összeolvadását. Ennek ellenére az önálló kiváltságokkal, jogi helyzettel rendelkező kunok s jászok a középkor végéig beszélték őseik nyelvét.

A nyugati jövevények, a vendégek (latinul hospesek) szinte az államalapítás pillanatától kezdve folyamatosan áramlottak be az országba. Korai jelenlétükről a 11-12. században keletkezett 35 Németi és 8 Olaszi nevű település tanúskodik. Szétszórva telepítették le őket, aszerint, hogy mikor érkeztek, és hol volt rájuk szükség. Németek, olaszok érkeztek (az utóbbi elnevezésen az Árpád-korban vallonokat, itáliaiakat értettek), de jöttek a környező országokból csehek, lengyelek is. Javarészt földműveléshez értettek, de kereskedők is akadtak közöttük. Ők voltak azok, akik az alakuló városokban telepedtek le.

A szórvány bevándorlók mellett nagyobb csoportok is érkeztek az országba. Így kerültek a Rajna és a Mosel vidékéről Erdélybe vallonok és flamandok, ők lettek az erdélyi szászság ősei. Előttük már letelepedtek németek ezen a tájon, miképpen soraikat később is gyarapították német telepesek.

1224-ben II. András király a Szászváros és Barót között élő szászoknak kiváltságokat adott. Ígérte, javaikat nem adományozza senkinek, egy népet fognak alkotni, közös pecsétjük lehet. Bíráikat, papjaikat maguk választhatták. Közösen adóztak, közösen katonáskodtak. Élükre szebeni ispáni címmel magyar főurat állított, a nagyobb horderejű ügyekben ő bíráskodott. Erdélyben a Barcaságban, Medgyes vidékén és Beszterce környékén éltek még szászok, ám ez a kiváltság rájuk nem vonatkozott. Ők majd a 14-15. században jutnak előjogaikhoz. A szász társadalom vezetőit, akik a katonai feladatokat is ellátták, gerébnek hívták, a megyékben élő németek jobbágysorba kerültek.

Az erdélyiekhez hasonlóan különleges jogi helyzettel rendelkeztek a Szepesség német lakói is, ám nem mindegyikük. Őket ugyancsak szászoknak hívták. Az első jövevények a 12. században jelentek meg a vidéken, s a 13-14. században újabb telepesek gyarapították a számukat. Volt, akiből földesúri birtokon jobbágyparaszt lett, másokból bányász. A legkedvezőbb helyzetbe annak a 43 helységnek a lakói kerültek, akik 1271-ben V. Istvántól kaptak kiváltságot. Jogszokásuk a szászországi német joggal állt rokonságban. A táj fővárosa már a 13. században Lőcse lett. A Szepességben több német eredetű nemesi családra bukkanunk (pl. Berzeviczy, Máriássy, Görgey).

Az 1241. évi tatárjárás jelentős vérveszteséget okozott. Nem csoda, ha a királyok a hospeskiváltságok adományozásakor arról szóltak, hogy gyarapítani szükséges a vendégek számát. "A királyok dicsősége nem kevéssé a népek sokaságában növekszik" - fogalmazott egy helyen IV. Béla jegyzője. 14-15. századi uralkodóink elődeikhez hasonlóan megértést tanúsítottak a külföldiek iránt.

Ugyanakkor a 13. század gazdasági, társadalmi átalakulása kedvezett is a külföldiek befogadásának. A fejlődő kereskedelem, bányászat külföldi szakembereket kívánt meg. A bányakincsek, a kereskedelem, városiasodás vonzotta a külföldi kereskedőket, iparosokat. A felvidéki bányavárosok (pl. Selmecbánya, Besztercebánya, Körmöcbánya, a Szepességben Igló, Gölnicbánya stb.) ekkor fogadták be a német telepeseket.

A telepítést vállalkozókra bízták. Ezt a személyt a Felvidéken (a mai Szlovákia területén) soltésznak nevezték. A telepesek kiváltságokat kaptak, míg a soltész adómentes telekhez jutott, az adó bizonyos része neki járt, sok helyütt a bírói tisztséget is ő látta el. Néhol kocsmát nyithatott, malmot létesíthetett. Ha még hozzátesszük, hogy mindez örökjogon lett az övé (a földesúr legfeljebb csak megvehette tőle), megérthetjük, érdemesnek tűnt a telepítés kockázatos vállalkozásába belefogni.

Hála a vállalkozóknak, szépen gyarapodtak a falvak a Felvidéken. Az itteni szláv lakosság (a mai szlovákság ősei), amely már az Árpád-korban itt élt, cseh földről, Lengyelországból kapott utánpótlást. Szláv ajkúak mellett szép számmal érkeztek német földművesek is.

1347 és 1350 között pestis pusztította végig Európát. Nyugat- és Dél-Európa lakossága harmadára, felére esett vissza. Hirtelen lett elég föld megint, nem kellett a vándorbotot kézbe venni. Tőlünk nyugatra a zord körülmények között fekvő falvakat lakóik odahagyták, s kedvezőbb adottságú helyekre vándoroltak. Ilyen körülmények között érthető, hogy az Árpád-korban és az Anjou-kor elején tapasztalható nyugati bevándorlás elakadt, s már csak bányászok, városi szakmákhoz értő emberek telepedtek le - elsősorban Németföldről. Felértékelődött a keleti és a déli bevándorlóknak a jelentősége.

A Kárpátok magas hegyi legelőin a 14. században tűntek fel a görögkeleti vallást követő rutén pásztorok. A Kárpát-medence északkeleti részének a benépesülése lassan haladt, és Ung, illetve Zemplén megyék magas hegyei között a század végén is csak rablók tanyáztak. A 15. században a rutén falvak száma tovább gyarapodott.

A ruténokkal szemben az ugyancsak görögkeleti hitű pásztorkodásból élő románság első csoportjai úgy a 12. század második felében vándoroltak be a Balkán-félszigetről. Az uralkodók határvédőkként telepítették le őket a déli Kárpátokban. Elvben csak királyi birtokon lakhattak, s legfeljebb uralkodói engedély birtokában lehetett őket másutt befogadni. Ám a 13. században - a fentebb ismert okok miatt - már örömmel fogadták őket egyháziak, nagybirtokosok egyaránt, s nem sokat törődtek királyi engedéllyel. Mégis, a 13. század végén még nem sokan legeltették juhnyájaikat urak birtokain. Azért áll meg ez a feltevés, mert midőn 1293-ban III. András az összes ilyen erdélyi románt együvé akarta gyűjteni, egy helyet, a két Székes patak közötti -igaz, tág határú - királyi birtokot jelölte ki a számukra (a középkorban 26 falu jött itt létre). Terve nem sikerült, s később a királyok már nem gördítettek akadályokat az elé, hogy földesurat keressenek maguknak, így betelepedésüket támogatták a földesurak.

A románság az Erdélyt Magyarországtól elválasztó hegyvidéken, valamint a Déli-Kárpátokban, illetve Máramarosban élt. Mozgékony állattartó életformájuknak köszönhetően csak későn alapítottak szilárd falvakat. A 14. század második felére számuk helyenként már annyira megnövekedett, hogy sokan közülük leköltöztek a mezőségi magyar és szász falvakba. A költözés életformaváltással járt, hisz az állattartó foglalkozást szántóvetésre kellett felcserélni. Dél-Erdélyben, a Szászvárosszék területén az eredeti német lakossággal szemben a 15. század végére már oly sokan lettek (a magyarokkal együtt), hogy a három nemzetiség együttesen választotta a királybírót. Ezt a tisztséget itt hosszú ideig a havasalföldi Oláh család tagjai töltötték be (innen származott Oláh Miklós esztergomi érsek). Brassóban román kereskedők telepedtek le.

A váltás korántsem zajlott le gyorsan. Erre figyelmeztet bennünket Verancsics Antal 16. század közepén kelt híradása, aki arról számolt be, hogy többnyire nyájaikkal a hegyekben és az erdőkben élnek.

A románság helyzete területenként változott, de az megállapítható, hogy mindenütt elfogadták szokásaikat, nem szóltak bele belső ügyeikbe. Saját vezetőik, a kenézek, illetve a vajdák irányították őket. A kenéz s a vajda tartotta a kapcsolatot a földesúrral, a királyi várnaggyal. A legjobb helyzetnek azok örvendhettek, akik királyi birtokon éltek. Kerületeikben saját törvényszékkel rendelkeztek.

A dél-erdélyi és dél-magyarországi románság előnyös helyzetét annak köszönhette, hogy szükség volt katonai erejére a törökkel szemben. Jól példázza ezt, hogy a jófőiek 1434. évi kiváltsága szerint a bűnöstől lovát és fegyverét bírság gyanánt sem lehetett elkobozni.

A kenéz, a vajda meghatározott földterülettel rendelkezett, ami után vagy egyáltalán nem kellett adóznia, vagy csak a szokásos illeték töredékét kellett lerónia. Ebből következik, hogy a föld nem az övé volt, ő és családja csupán használatra kapta. A király alapvető tulajdonjoga nem változott.

A földért cserébe a kenéz katonáskodott, intézte faluja ügyeit, végrehajtotta a király utasításait. Sokfelé a falusi bíró tisztét örökjogon a kenéz család látta el. Mivel sok helyütt a falu adóinak egésze vagy bizonyos hányada őt gazdagította, a román alattvalókat jóformán a saját jobbágyainak tekintette, és mind kevesebb közösséget érzett velük. De ettől még nem vált nemessé.

A katonai szolgálat révén mind több kenéz kapott országos nemességet. Az újdonsült nemesek ettől kezdve a magyar nemesi rend tagjai lettek. Ehhez sem nyelvüket, sem vallásukat nem kellett elhagyniuk.

A 15. században a török szüntelen támadásai átalakították a királyság déli tájainak etnikai arculatát. A korábban is meglévő gyérszámú szerbség mind több utánpótlást kapott a határ túlsó oldaláról jövő menekültekből. A Szávától délre élő horvátság északabbra próbált magának menedéket találni. A folytonos pusztítás az itt élő magyar számát apasztotta.

1479-1483 között állítólag a határ túlsó oldaláról 200 ezer szerbet telepített át Kinizsi Pál. Észak-Szerbia kiürült, ám a Temes-vidék déli része és a Szerémség egy része délszlávvá vált. Jutott a menekültekből Erdélybe, a Dunántúlra és Bácskába is, de ezeken a tájakon a lakosság elenyésző kisebbségét tették ki.

A szerbség magyarországi letelepedését elősegítette, hogy a despoták nagy birtokokkal rendelkeztek Magyarországon. Így vittek délszlávokat Debrecen környékére vagy a világosvári uradalom területére.

1459-ben a török bekebelezte Szerbiát. Brankovics György szerb despota unokái Magyarországon találtak menedéket. Mátyás birtokokat adományozott nekik, és a despota címet ruházta rájuk. Cserébe gondoskodniuk kellett a határ védelméről.

A despoták udvara olyan volt, mint hajdan Szerbiában. Felelevenítették a korábbi méltóságokat, a mindennapi élet az ortodox szokások szerint zajlott. Fruska Gorában görögkeleti monostort alapítottak. Őrizték a hajdani szerb állam emlékét és a jogfolytonosságot. A szerbek derekasan kivették részüket az oszmánok elleni küzdelemben. Ők adták a végvárak könnyűlovasait (huszárok), belőlük állt a dunai naszádos flotta.

Bár egy pápai követi jelentés szerint sok cigány élt Magyaroszágon, valószínűleg nem voltak számosan. Feltehetően mozgékony, vándorló életmódjuk tévesztette meg a követet. A cigányságnak különböző sors jutott Magyarországon. Voltak, akik királyi védelemben részesültek. Így 1496-ban Bolgár Tamás vajda és 25 sátornyi kompániája kapott védlevelet II. Ulászlótól. Mivel puskagolyók és hadiszerek gyártásával foglalkoztak, szabadon járhattak-kelhettek az országban.

Mások Nagyszebenben a város védműveinek az építésében segédkeztek, cserébe adómentességet élveztek. Sanyarúbb sors jutott azoknak osztályrészül, akik az erdélyi Fogarasvidékén éltek. Az itteni román boérek (kenézhez hasonló társadalmi csoport) szinte rabszolgáiknak tekintették őket.

A kisebb népcsoportok között tarthatjuk számon azokat az itáliaiakat, akiket a pénzüzletek, a kereskedelem hozott a 14-15. században a magyar királyságba. (Ebben az időben Európa minden országában éltek olaszok.) 1402-ben a budai olasz kolónia Zsigmonddal szemben a trónkövetelő nápolyi Lászlót támogatta, ezért a király többüket börtönbe vetette. A helyzetet a német vállalkozók arra használták ki, hogy elhódítsák tőlük a kamarai hivatalokat. Ezek a funkciók azért voltak olyan kívánatosak, mert rajtuk keresztül az arany-, az ezüst- és a rézbányászatot ellenőrizték. Az olaszok azonban hamarosan visszaszerezték pozícióikat, s ettől kezdve a két csoport felváltva ellenőrizte ezeket a jövedelemfajtákat.

Itália szülöttjeivel más társadalmi rétegben is találkozunk. Közülük a legnagyobb hírnévre a firenzei eredetű Ozorai Pipo tett szert, mert Zsigmond király hadvezére, tanácsosa, sókamaraispánja lett. Az 1430-as évektől kezdve itáliai papok tettek sokat a humanizmus és a reneszánsz magyarországi meghonosításáért. Bármelyik uralkodó udvarát vizsgáljuk, mindegyikben találkozunk itáliaiakkal. Közismertek Mátyás történetírói: Galeotto Marzio, Ransano és Bonfini. A nápolyi Beatrixszal között házasság után még több itáliai élvezte az udvar vendégszeretetét.

A kereskedelmi érdekek ösztönözték a raguzaiakat, hogy kolóniákat alapítsanak Magyarországon (pl. Szávaszentdemeter, Nagybánya). Az 1420-as évek végétől a raguzai eredetű Tallóciak irányították éveken keresztül a déli végvári vonal védelmét.

Szórványként más népek fiai is feltűntek a magyar királyság területén. Így bolgárok, akiket Zsigmond király telepített a mai Szentendrei-szigetre. Kuriózum gyanánt említhető: csekély számban, de oszmán törökök is éltek nálunk.

A lakosság többségét magyarok alkották, ám a bevándorlók miatt, a Délvidék pusztulásának a következtében arányuk az ország lakosságán belül fokozatosan csökkent. A vázlatos áttekintésből kiderült, bármely korszakban járt itt utazó a középkor folyamán, tarka kép fogadta, sokféle anyanyelven beszéltek az országban. Ez a tény nem kerülte el a külföldiek figyelmét sem, ám nem lepődtek meg rajta. Mátyás udvarának egyik olasz humanistája ezzel szemben azt tartotta érdekesnek, hogy milyen egységes a magyar nyelv, úr és paraszt ugyanazokat a kifejezéseket használja, megértik egymást.

Magyarok és nem magyarok úgyszólván minden társadalmi rétegben megtalálhatók. A Felvidéken vagy Erdélyben egy-egy megye területén 3-4 nyelven megértethette magát valaki. A Garam mente bányavárosaiban a német mellett szlovákul vagy magyarul is el lehetett igazodni. A 14. században még Turóc és Liptó megyében sem volt ritka a magyar szó. Később ezekben a megyékben, miként a szomszédos tájakon a kisnemesség, elszlovákosodott. A német szórványok sokfelé beolvadtak a szlovákságba.

Másutt a szlovákok mellett meg tudtak maradni a többi népek. Sáros megye számos falvát például rutének, magyarok lakták. Ebben a megyében a falvakban és a mezővárosokban a németek aránya a 15. században 15%-ra tehető. Természetesen Bártfán, Eperjesen, illetve Kisszebenben többséget alkottak. Ám Eperjes lakosságának negyede a magyart vallhatta ugyanebben az időben anyanyelvének.

Ha különböző nyelvű, kultúrájú népek éltek egymás mellett, óhatatlanul kölcsönös kapcsolatok fejlődtek ki, hatottak egymásra. Természetes jelenségnek tekinthetjük, ha a kisebbségben lévők fokozatosan átvették a többség nyelvét. Idéztük, hogy magyar nemesek fokozatosan szlovák nyelvűvé váltak, holott jobbágyaiktól jókora társadalmi különbségek választották el őket. A szepességi, erdélyi szászföldi vallonok a 14. századra beolvadtak a környező németségbe.

Az asszimiláció azonban összetett folyamatnak bizonyult, számtalan gazdasági és társadalmi tényezőtől függött. Miként az sem magyarázható meg egyetlen érvvel, hogy egyik vagy másik kis közösség miért tartotta meg etnikumát. Ha egy népcsoport nagyobb számban élt együtt (mint például az Eger völgyének vallonjai), idegen környezetben is megőrizhették etnikumukat. De az Alföldön szórványban élő németség felolvadt a magyarságban. A kérdés bonyolultságát dolgozatunkban néhány példával szeretnénk illusztrálni.

Többször felmerül a szakirodalomban, hogy Árpád-házi uralkodóink a 13. századig asszimilációs politikát folytattak. Való igaz, szétszórva telepítették le a jövevényeket. Ám - mint utaltunk rá - nem a beolvasztás politikája vezette őket, hanem a pillanatnyi szükséglet. Fentebbi ismertetésünkből kiderült, hogy olyan jogi helyzetet akartak teremteni, amelyben a külföldiek nyugodtan, békében élhetnek. Így beolvasztásukra sem gondoltak.

A beolvasztás gondolata már csak azért sem merülhetett fel, hisz magukban a királyi udvarokban sem egy nyelvet használtak. Az uralkodók udvartartása tele volt külföldiekkel, az új kulturális áramlatok ebben a közegben honosodtak meg. Neves Árpád-kori nemzetségeink ősei különböző időpontokban érkeztek: Hont- és Pázmán-lovagok István koriak, de a Héder-nemzetség őse például a 12. század közepén jött Magyarországra. A 12. század végén illetve, a 13. század elején aragóniai nemesek érkeztek a királynéval. 14-15. századi királyaink udvara ugyancsak tele volt külföldiekkel. Zsigmond környezetében németek, olaszok, csehek stb. éltek.

Érdemes pillantást vetnünk hazai nagyvárosainkra. A külföldi utazók arról számoltak be, hogy Magyarországon a városokat (azaz azokat a helységeket, amelyek otthoni városaikhoz hasonlítottak) németek lakják. Ez a sommás vélemény túlzás ugyan, ám annyi igaz belőle, hogy a nagyvárosok lakóinak tekintélyes hányadát e nemzet tagjai alkották.

Az ország nyugati szélén Pozsony, Sopron, a Felvidéken Lőcse, Erdélyben a Szászföld városainak német jellegéhez nem férhet kétség, bár Brassóban sok román és magyar is élt. Az ország fővárosában, Budán és Kolozsvárott a lakosságnak csupán a felét alkották a németek. Vác német városrésszel dicsekedhetett. Nagymaroson vagy Pécsett ugyancsak éltek németek. Másutt, pl. Nagyszombatban, Eperjesen, Kassán rajtuk kívül nagy számban laktak magyarok és szlovákok.

Nagyszombat, Kassa, Eperjes körül szlovák és magyar falvakat találunk (akadt német is!), s mégis németül beszélt a lakosság többsége, pedig a városok állandóan környezetüktől kapták az utánpótlást. A 16. század elejéről származó kassai polgárkönyv arról tanúskodik, hogy az új polgárok egyik része valóban a környező mezővárosokból, falvakból származott. Mégis e helységek közül többet (pl. Gönc, Szepsi) ekkor még németek lakták. A közvetlen környéken kívül számos németföldi polgár választotta Kassát lakóhelyéül.

A kassai példa tanulságos. Nagyvárosaink a délnémet kereskedelmi tőke érdekkörébe tartoztak. Így sűrűn megfordultak a németföldi kereskedők nálunk, miként a hazaiak Németországban. Nürnberg, Augsburg, Bécs nem egy polgára Budán telepedett le. Ha ugyanis budai polgár lett, élvezte a város kiváltságait, így a vámmentességet. Ráadásul áruját szabadon eladhatta. A szoros gazdasági kapcsolatok, a német betelepülők biztosították, hogy a német szó ne vesszen ki nagyvárosainkból.

Nem feledkezhetünk meg a kulturális kapcsolatokról sem. Nagyvárosainkból iratkoztak be a legtöbben egyetemre. Elsősorban a közeli Bécset s az akkor még jelentős német lakossággal rendelkező Krakkót részesítették előnyben. Az erdélyi Szászföldről sokan tanultak tovább a bécsi egyetemen. A tanulmányok idejét kapcsolatok építésére használták, amelyek későbbi gyümölcsöző vállalkozások alapjait vetették meg. A legények vándorlása terjesztette a német kultúrát. Nagyszebenben a vargalegények társulásába nem csak a Szászföld szülöttei léptek be, hanem esetenként akkori német városok fiai is, mint Gdansk, Boroszló.

Ilyen körülmények közepette nem csoda, hogy a német vezetésű városainkban a betelepülő, polgárjogot szerző magyarok vagy szlávok, német családokba házasodtak be, és megpróbáltak a németséghez asszimilálódni. Brassóban több száz személyről kimutatható például, hogy őseik magyarok voltak. Nagyszebenben a betelepülő olaszok váltak németté.

A középkorban a jognak a mindennapi életben fontos szerep jutott. A város önálló jogi egységet, közösséget képezett. A más anyanyelvűek sokszor eltérő jogszokásokkal rendelkeztek, illetve olyan kiváltságokkal, amelyek közösséggé fogták össze őket, és elválasztották csoportjaikat környezetüktől. Áttekintésünkben szóltunk a kunok példájáról. Említhetjük Hunyad megye vagy a Temes vidék kiváltságokat élvező román kerületeit, ahol a lakosság megtartotta anyanyelvét, szokásait, vallását.

Hogy Erdély szászsága a 20. századig megőrizte etnikumát (német nyelve már korántsem volt egységes!), abban - jelentős lélekszáma mellett - ugyancsak szerepet játszott a jog. Említettük, hogy a szászok 1224. évi kiváltsága csupán egyetlen csoportjukra vonatkozott. 1324 után a király megszüntette a szebeni ispánságot és nyolc szék jött létre ezen a területen. Külön kiváltságok szabályozták a Medgyes környékén lakóknak, a barcaságiaknak (Brassó kerülete) és Beszterce vidékén élőknek a helyzetét. Ezek a privilégiumok azonban mindegyikük számára lehetővé tette, hogy Nagyszeben jogszokását használják, és eme város törvényszéke elé vigyék pereiket. A török veszély, a kiváltságaik elleni támadások arra késztették a szászokat, hogy összefogjanak. Igényük találkozott a királyi hatalom szándékával. Medgyes környékén, Brassó kerületében a 15. században megszűnt a székelyispán fennhatósága. A dél-erdélyi székek élére 1460 után már nem a király nevezte ki a királybírót, hanem a szászok maguk választották. Mátyás számára a rendkívüli adót egyszerűbb volt rájuk úgy kivetni, ha az összeget egymás között maguk osztották el, szedték be. Így az 1480-as években már egyre inkább egyetlen autonóm egységnek tekintették magukat. Amikor 1486-ban az uralkodó mindannyiuk számára megerősítette az 1224. évi privilégiumot, megszületett az erdélyi szász rendi nemzet. A Szászföld románjai vagy magyarjai legfeljebb akkor élvezhették e jogközösség előnyeit, ha egyiküket vagy másikukat felvették oda. A középkor végén már tapasztalható a szászság elzárkózása: a szász nemzetből kimaradtak a jobbágysorban élő erdélyi németek (így például Nagyszeben, Brassó, Beszterce stb. helyek német ajkú jobbágyfalvainak a lakosai), illetve Kolozsvár. Róla a mátyási privilégium sem szól. E város lakói ugyan Nagyszebenbe vitték pereiket, de ott zsinórmértéknek saját jogukat kellett tekinteni. Kolozsvár jogszokása s helyzete ugyanis nem azonosítható teljesen az erdélyi szászokéval.

A jogi helyzet azonossága elősegítette az asszimilációt. A Felvidéken a 14. században létrejött telepesfalvak jelentős hányadát általában német jogúaknak nevezték, ám lakosaik között éppúgy voltak szlávok, mint németek. Az azonos jogi helyzettel rendelkező két etnikum tehát lassan egybeolvadhatott, a tájon többséget alkotó szlávság nyelvét vette fel. Szeretnénk azonban hangsúlyozni, a szlovákosodásra nem mindenütt került sor.

Az etnikum megőrzését segítette a vallás. Aki a zsidók közül megkeresztelkedett, németté vagy magyarrá vált. Érdekes az Árpád-kori mohamedánok sorsa. Körükben már a 12. században megkezdődött a magyarosodás folyamata, noha a Volga vidékéről rendszeresen kaptak etnikai utánpótlást. Az első lépés az volt, hogy leborotválták arcukat, és magyaros öltözéket viseltek, magyar szavakat kezdtek használni. Vallásukat sem tartották be oly szigorúan, mint a Közel-Keleten vagy Afrikában élő hitsorsosaik. Ám a vallás, amelyhez ragaszkodtak, őrizte különállásukat. Végül a mongol támadás szórta szét ezt a nemzetiséget.

A románság fennmaradásában jelentős létszáma és viszonylag kompakt telepítettsége mellett ortodox hite játszott közre. A nemessé lett románok egy része katolizált, s ezzel magyarrá vált. Más részük azonban megtartotta hitét s nemzetiségét, támogatni tudta egyházát.

Az erdélyi szászok egyházi igazgatását a dékánátusi rendszer jellemezte: egy-egy kerület papjai megválaszthatták elöljárójukat, azaz dékánjukat, a kisebb egyházi ügyeket maguk intézhették el. A papok évente tartott gyűléseiken beszélték meg közös ügyeiket. A dékánátusok olyan szász jobbágyok lakta falvakban és oppidumokban is megalakultak, amelyek szomszédosak voltak a Szászfölddel. Ez az egyházigazgatási forma sokfelé tehát a német jobbágyokat a kiváltságolt szászsággal kötötte össze.

Természetesen a különböző népek fiai között egyenetlenségek keletkezhettek. Akad példa nemzeti türelmetlenségre is: az ilyen típusú viszályok miatt 1377-ben Zágrábban úgy szabályozták a tanács összetételét, hogy szlávok, németek, latinok (azaz olaszok) s magyarok egyenlő számban legyenek képviselve benne. 1381-től kezdve Zsolnán a szlovákoknak és a németeknek egyenlő arányban kellett részt venniük a városi vezetésben. Itt a 15. század elején hosszú ideig szláv nyelven vezették a tanácsülési jegyzőkönyveket.

A németek és a nem németek kapcsolata másutt sem alakult harmonikusan. Budán 1402 után csak az lehetett tanácstag és városbíró, akinek mind a négy nagyszülője német származású volt. A tanácsba elvben csak két magyar juthatott be. A magyar kereskedők, kézművesek elégedetlenül szemlélték ezt a helyzetet. 1439-ben végül elérték, hogy a tanácstagok fele magyar, másik fele német legyen, a városbírói tisztet a két nemzet fiai felváltva töltsék be. 1458-tól ugyanez a rendszer érvényesült Kolozsvárott.

1439-ben az országgyűlés figyelmeztette Brankovics Györgyöt, hogy ne szerbekkel, hanem magyarokkal igazgassa magyarországi birtokait. A 15. század végén a szlavón rendek arról panaszkodtak, hogy Corvin János magyarokat (azaz magyarországiakat) nevez ki tisztségekbe.

A magyar nemes számára a magyar jelző egyben hazai nemest jelentett, bár természetes volt számára az is, hogy a póroknak jelentős része ugyancsak magyar. A nemesember úgy tartotta, mindannyian ugyanazokkal a nemesi kiváltságokkal rendelkeznek, függetlenül attól, hogy milyen nyelvre tanította meg őket édesanyjuk. Jogi szempontból ők ugyanahhoz a társadalmi réteghez tartoztak, s így a magyar nemzet tagjai. A kor embere pedig a jogi helyzetet tekintette a legfontosabbnak. A nemesi nemzet közösségének a "vér ereje által tagja" mindegyikük, egymásnak atyjafiai - vallották. Annyi igaz ebből, hogy a házasodás valóban a jövevényt is csakhamar valamely nemesi atyafisághoz kapcsolta.

Ha szerb úr Magyarországon birtokokat szerzett, ő hasonlóképpen a magyar nemesi nemzet része lett. A Jagello-kor királyi tanácsában ugyanolyan joggal ülhetett a magyar, mint a szlovák vagy más anyanyelvű nemes. Senki nem ütközött meg azon például, hogy a 15. század végén, 16. század elején a gyulai várat szlavóniai, illetve horvátországi nemesek igazgatták, Békésben, Borsodban, Szabolcsban, Sárosban stb. szlavóniaiak szereztek birtokokat.

Hogy a jövevényeket nem övezte ellenséges légkör, magyarázhatjuk az Intelmeknek dolgozatunk elején idézett soraival. De rögtön hozzátehetjük, a napi gyakorlati érdek is a földesurakat a jövevényekkel szemben türelemre intette. Elpusztult birtokaikból csak úgy láttak pénzt, ha dolgos kezű népeket szereztek rá. Szívesen fogadták hát a szerbeket, horvátokat, románokat stb. Elfogadták a jövevények ortodox hitét is.

Vissza