A szerző 1998-ban publikált müncheni disszertációjának kivonatában elvi-politológiai elemzést szándékozik adni ("Konfliktusrendezési stratégiák többnemzetiségű társadalmakban - a horvátországi modell") az akkor még meglehetősen képlékeny horvátországi helyzet lehetséges jövőjéről. A bevezetésben hangsúlyozza: csakis gyakorlati jellegű, azaz pl. kellőképpen költségkímélő lehetőségeket vesz számításba. A disszertációban hangsúlyozottan a szerbkérdésről van szó, emögött az olasz vagy a magyar kisebbségi vonatkozások épp csak felsejlenek. A diszpozíciók sorában első helyen említik a toleranciában nem bővelkedő politikai kultúrát, a "nemzeti" heroizmus (državotvornost) jegyében megélt háborús pszichózis továbbélését, a megöröklött szerbellenességet. Éppen ezért a szerző felvetései a legutóbbi parlamenti választások eredménye, a horvát nacionalista reform-egységpárt visszaszorulása nyomán némely tekintetben talán revízióra szorulnának, helyette ezt azonban nem végezhetjük el.

Eicher megítélése szerint a téma kulcskérdése: a krajinai és szlavóniai szerb menekültek visszatérésének lehetősége. A 2-3 év előtti viszonyok tükrében azonban pontosan egy ilyen irányú intézkedés realitása a lehető legcsekélyebb. És nem pusztán csak az általános és éles szerbellenes hangulat miatt. Ez előbb vagy utóbb nyilván valamelyest oldható volna, különösen, ha teret kapna a háborús eseményekkel kapcsolatos tényfeltárás és az önkritika készsége, ami módosíthatná az egyoldalú, fekete-fehér beállítást. (Reményt keltő ebben az irányban Vlado Gotovac ellenzéki liberális állásfoglalása.) A szerb menekültek visszatelepítése azonban nem utolsósorban a helyüket elfoglaló boszniai horvátok hazatérésének a függvénye. Egy ilyen irányú kezdeményezés pedig a legkevésbé sem elvárható a kormányzó nacionalistáktól, akiknek köreiben a "boszniai lobby" igen erősen megvetette a lábát.

Az elemző számára mindezek ismeretében nem marad más út, mint hogy különböző alternatívákat vegyen tekintetbe: visszatérnek-e a szerbek - nagyobb tömegekben, vagy nem; eredeti lakóhelyükre telepíthetők vissza, avagy az ország területén bárhova, elszórtan? Ennélfogva négy módozatban vázolja a békéltetési stratégia elméleti lehetőségeit:

A figyelembe vett 8%-os küszöb tulajdonképpen a horvát-szerb harci cselekmények kapcsán felfüggesztett nemzetiségi törvénybe is bevezetett, értelemszerűen alkalmazható érték.

Eicher végül is azt gondolja végig (néhány elméleti szakíró, mint S. Oeter, K. Renner, Th. Hanf jogi-politológiai teóriái nyomán), hogy a horvátországi szerbek intézményes védettsége milyen formákban volna lehetséges (a körülmények megannyi hátráltató és ellentmondó eleme mellett is) a létszámarány és a területi elhelyezkedés fenti módozatainak megfelelően. Úgy látja, a személyi (kulturális) autonómia (intézményi központosítás, létszámarányos képviselet, ombudsman stb.) elvben megfelelő megoldást jelenthetne bármelyik variáció esetében. Az ehhez szükséges reprezentatív intézményrendszer kiépítése azonban aránytalanul nagy költségráfordítást igényel, s ez a stagnáló horvát államháztartás részéről eleve nem vállalható fel. Vagyis lényegében az 1. és 3. regionális modellben lehet reálisan gondolkodni, ahol a területi autonómia, ill. a föderalista formációk lehetősége kerül előtérbe.

A területi autonómiát illetőleg hasznosítani lehetne a nem távol eső Dél-Tirol autonómia-tapasztalatait. A gazdasági tényező azonban, mégpedig különösen az adott régióban, komoly korlátozó faktor. A szóba jövő övezetek történetileg is, de mindenképp a háborús válság nyomán, épp a legkritikusabb helyzetű területeket adják, és semmilyen külső segítséggel nem lehet számolni a szomszédságból, mint Tirol esetében. (Ilyen szempontból talán az olaszok járhatnának jól - olaszországi besegítéssel.) Ennek ellenére, kellő differenciálással, Horvátország számára követendő lehetne a területi (mégpedig inkább nagyobb számú, de kisebb területekre kialakított) autonómiák kialakítása, annál inkább, mivel a meglévő, csak felfüggesztett nemzetiségi törvény ennek számos elemét már tartalmazza. Mégis, ez elsősorban a nagyobb számban visszatérő krajinai-szlavóniai szerbek szempontjából jelentene valóban releváns megoldást, míg a kisebb koncentrációban élő kisebbség számára nem biztosítana eléggé erős státust. Ez utóbbi esetre való tekintettel ajánlható a föderalista formák közül az aszimmetrikus föderalizmus (ld. spanyolországi minta), amely elvében egy adott régió etnikai és történeti sajátosságait egyedi és szinkron módon képes kezelni.

Fordította: Komáromi Sándor

Vissza