A birodalmi és a nacionalista gondolkodásmód szembenállása: Oroszország esete

Az orosz nacionalizmus értelmezési problémáit tehát a 20. századi orosz történelem magyarázhatja meg. A 19. században és a 20. század elején a cárok sohasem akartak orosz nemzetállamot teremteni, sőt büszkék voltak birodalmuk nemzetiségi szempontból sokszínű mivoltára. Ugyanakkor - ha szükséges volt -, kihasználták az orosz nacionalista érzületet saját legitimációjukhoz. Az oroszosítás azonban nem volt következetes, hanem csak bizonyos problémák megoldását szolgálta. Például a balti államokban az volt a célja, hogy bevezessék az orosz közigazgatást és a nyelvet a kormányzásban, de sohasem történt komoly kísérlet arra, hogy megfosszák az ott élőket nyelvük használatától és kulturális szokásaiktól. Az Orosz Birodalom "nemzeti politikája" teljesen más volt, mint a modern értelemben vett "nacionalizmus", elsődlegesen mindig a birodalom érdekeit védte, és csak másodlagos célként említhető az orosz identitás megerősítése.

A 20. század elején tehát nem létezett sem hivatalos, sem "informális" nacionalizmus Oroszországban. A nemzet érdekeinek védelme nem szerepelt egyetlen párt programjában sem: a baloldali pártok az osztályérdekeket, míg a jobboldaliak a birodalom érdekeit helyezték a speciális orosz igények fölé. A nemzeti egység hiánya ebben az esetben súlyos következményekkel járt: az első világháború viharában a régi rendszer hívei elbuktak, mert nem tudták a társadalmat többé a birodalom érdekében mozgósítani. A polgárháborúban is ez vezetett a fehérek vereségéhez, ők ugyanis makacsul a birodalom sérthetetlensége érdekében harcoltak, míg az ellentábor ezzel szögesen ellentétes taktikát alkalmazott: Lenin felismerte, hogy a népek nemzeti önrendelkezésére való hivatkozás melléjük állíthatja a tömegeket. Ez így is történt. Lenin elképzelése a Szovjetunióról mint a szuverén nemzeti köztársaságok uniójáról is erre a nemzeti öntudatra apellált.

A cárizmus bukása és a bolsevizmus győzelme persze annak is köszönhető, hogy Oroszországban nem tudott végbemenni a modernizációs folyamat. A népességben nem volt meg a nemzeti alapú összetartozás érzése, amely az alapja a parlamentáris kormányzás és a demokratikus intézményrendszer kialakításának. Miután így nem volt világos, milyen új rendszer vegye át az összeomlott önkényuralmi struktúra helyét, anarchia ütötte fel a fejét, amelyben az a legradikálisabb politikai párt ragadta meg a hatalmat, amely pontosan ugyanolyan "birodalmi" gondolkodásmóddal rendelkezett, mint az előző rendszer, csak jól ki tudta használni az első világháborúban fokozottan előtörő nemzeti önrendelkezési mozgalmakat.

Az orosz szellemi és politikai elit ugyanis, amely igazán véghez tudta volna vinni a modernizációt, nem tudott sem 1917 előtt, sem 1917 után nacionalista léptékben gondolkodni. Képtelenek voltak arra, hogy a nemzeti igényeket megfogalmazzák, hiszen az egyetemesség, a birodalom és az ortodoxia fogalmi rendszerébe, amelyet a birodalom használt, nem épülhettek be a nemzeti elemek, ezek ugyanis óhatatlanul a részt, vagyis az orosz nemzetet helyezték volna az egész, vagyis a birodalom elé, ráadásul mindezt szekularizált környezetben. Az orosz cárok sohasem mondták azt magukról, hogy ők az orosz emberek érdekeinek védelmében uralkodnak, hanem Isten akaratából tekintették magukat vezetőnek birodalmukban. Egy birodalomban pedig sok nép él együtt, az egység csak az egyetemes értékek szintjén értelmezhető, ebbe pedig nehezen férne bele a nemzeti nyelv támogatása.

Az Orosz Birodalom átalakulása Szovjetunióvá nem oldotta meg azokat a társadalmi és politikai problémákat, amelyek az orosz nacionalizmus hiányából eredtek. A szovjet vezetők ugyanis a régi gondolkodásmód egyetemes és vallásos fogalmi kategóriáiba egyszerűen behelyettesítették a nemzetközi szocializmus fogalmait. Tehát ugyanúgy nem az állampolgárok jóléte érdekében dolgoztak, mint korábban a régi elit, hanem a kommunizmus győzelméért. Szolzsenyicin ezt úgy fogalmazta meg, hogy Oroszország érdekeit egyaránt a birodalom érdekeiért áldozták fel mind a cárizmusban, mind pedig a kommunizmusban.

Tehát a Szovjetunió 1991-es szétesése nagyon hasonlít az Orosz Birodalom 1917-es összeomlásához, ugyanis a szovjet társadalomból éppen úgy hiányzott a nemzeti identitás érzése, mint a cári alattvalókból, nem funkcionált ez összetartó erőként. Ehelyett az egyes nemzetek nacionalizmusa kerekedett felül, ami 1991-ben történt, az nem volt más, mint a nemzeti öntudat diadala a szovjet identitáson.

A folyamat persze korábban indult el, az 1991-es összeomlás "csak" végkifejlet volt. A gazdasági és a politikai rendszerben végbement reformok révén egy nyitott, többpártrendszerű parlamenti demokrácia jött létre, ahol már a nemzeti gondolkodásra is lehetett építeni. Oroszország első elnöke, Borisz Jelcin már 1990-es választási propagandájában felhasználta az "orosz kártyát". Oroszországot ugyanis első alkalommal nem egy nagy birodalom szíveként definiálta, hanem nemzeti államnak, amely korábban egy idegen birodalom érdekeit szolgálta ki. Rámutatott például arra, hogy Oroszországnak soha nem volt saját kommunista pártja, és soha nem ült orosz küldött az ENSZ-ben. Fellépett továbbá az orosz tudományos akadémia felállításáért, saját nemzeti hírügynökséget, rádiót, televíziót akart. Ennek megfelelően megválasztása után közreműködött Oroszország szuverenitásának deklarációjában.

Jelcinnek nem kellett kitalálnia az orosz nemzeti gondolkodást, csak felszínre kellett hoznia, a birodalmi gondolkodásmód fölé kellett emelnie. Azóta eltelt tíz év, de mégsem mondhatjuk, hogy megoldódtak a problémák, és teljes lenne az orosz nacionalizmus győzelme. A régi birodalmi fogalmi kategóriák még nem tűntek el, ma is akadnak olyanok, akik szerint Oroszországnak missziója van, mégpedig az, hogy vezessen más népeket, és ez a küldetés előbbre való az egyes emberek érdekeinél. Harc folyik tehát a birodalmi és a nemzeti gondolkodásmód között, ennek kimenetelétől is függ az ország stabilitása és a környező területek békéje.

Biczó Krisztina

Vissza