Az etnikai konfliktus jelensége mondhatni divatos téma szerte a világon. Sokan vizsgálták már a konfliktusok lehetséges okait, viszont kevesebbet tudunk a harmadik félként beavatkozó országoknak a konfliktus megoldásában játszott szerepéről. A vélemények megoszlanak e kérdésben. A kutatók egy része elítéli, mondván külső állam, különösen egy nagyhatalom beleszólása nem csillapítja, hanem gerjeszti a vitát, ez pedig könnyen vezethet az erőszak erősödéséhez. Mások viszont mellette vannak, mert szerintük egy harmadik fél könnyebben átlátja a problémát a maga teljességében, és eredményesen léphet fel békeközvetítőként. Az, hogy egy harmadik fél beavatkozása miképpen hat az etnikai konfliktusban, számos tényező függvénye. Például: milyen szerepet vállal fel a beavatkozó, mik a motivációi, illetve maguk a konfliktusban részt vevők hogyan fogadják részvételét.

Napjainkban a harmadik világban lobban fel a legtöbb etnikai konfliktus, és várhatóan így lesz ez a közeljövőben is. Ezeknek az országoknak nagyon sok közös jellemzőjük van: gyarmati múlt, a nyugati kormányzati modell átvétele és különleges függés a világgazdaságtól. Éppen ezért vizsgálhatók viszonylag homogén csoportként, bár figyelembe kell venni azokat a különbségeket, amelyek Ázsia, Afrika, a Közel-Kelet és Latin-Amerika között léteznek. A cikk az itt lezajlott etnikai konfliktusokkal kapcsolatos 1990-1998-as statisztikai adatokat ismerteti.

Ebben az időszakban 975 beavatkozást regisztráltak a harmadik világ etnikai konfliktusaiba. Évekre lebontva közel azonos számú esetet találunk. Jelentősebb visszaesést csak 1995 és 1996 között tapasztalunk (144-ről 126-ra csökkent a számuk), de nem lehet igazán magyarázatot adni a csökkenésre. Földrajzi eloszlás szempontjából Ázsiában volt a legtöbb eset, az összes 49%-a, míg a Szaharától délre 26% ez az arány.

• autonómiát vagy függetlenséget követelő népek,
• bennszülöttek,
• etnikai csoportok,
• nem államalkotó népek,
• harcos szekták,
• nemzeti kisebbségek.

A statisztikai adatokból az tűnik ki, hogy a legtöbb beavatkozás a szomszédos országok részéről érte az etnikai konfliktusban résztvevőket, ez teszi ki az összes eset 28%-át. Afrika déli részén a típus igen jellemző: az esetek közel felében valamelyik szomszéd avatkozott közbe. Ennek egyik lehetséges magyarázata a gyarmati múltban rejlik, mert az akkor megrajzolt, és azóta is megmaradt határok esetlegesek, nem veszik figyelembe a térség etnikai összetételét. Például a tuszik három ország területén élnek. Ez az elrendezés pedig egyenesen vonzza a szomszédos országok beavatkozását.

A nagyhatalmak az esetek 25, míg a regionális hatalmak a beavatkozások 23%-ában vettek részt. A vizsgált időszakban a nagyhatalmak beavatkozási esetszáma évekre lebontva nem mutat szignifikáns különbséget, 31 és 39% között mozog. Természetesen az USA vezeti a sort a maga 175 esetével, ebből 50 Latin-Amerikában történt, ahol nagyhatalomként csak ő avatkozott közbe. A szub-szaharai Afrikában a beavatkozások 30%-a a nagyhatalmaké, mutatva azt, hogy nem feledkeztek meg korábbi gyarmati területeikről.

Az adatok egyértelműen mutatják Oroszország mint nagyhatalom meggyengülését, hiszen 1990 és 1998 között csak 10 esetben volt idegen résztvevője etnikai konfliktusoknak, ez is nagyrészt Afganisztánban történt.

A regionális hatalmak között Irán mondhatja magáénak a legtöbb beavatkozást, szám szerint 62-t, amelyet India követ 57-tel. Pakisztán, Szíria és Kína szerepel még az első tíz ország között.

Az idegen államok beavatkozása a legkülönfélébb formában történhet. Bár sokan csak a katonai közbelépést tartják beavatkozásnak, létezik gazdasági, illetve diplomáciai beavatkozás is. A katonai forma lehet felszerelés vagy katonák biztosítása, illetve közvetlen hadiesemény. A diplomáciai közbeavatkozás lehet politikai vagy propagandatámogatás, a gazdasági nyomásgyakorlás tipikus esete a szankciók alkalmazása.

A beavatkozások 41%-ban használták a katonai segítségnyújtást, 36%-ban a diplomáciait, 23%-ban pedig a gazdaságit. A szomszédos államok és a regionális hatalmak főleg katonailag avatkoznak be, a nagyhatalmak viszont diplomáciai ráhatást gyakorolnak. Az azonos régióban található külső országok viszont a gazdasági módszereket részesítik előnyben.

Az olyan etnikai csoportok esetén történik a leggyakrabban harmadik állam közbelépése, amelyek autonómiát vagy függetlenséget akarnak. Ezek ugyanis nem csak az adott ország biztonságát veszélyeztetik, hanem megkérdőjelezik szuverenitását és területi egységét is. Ezért a militáns szekták esetében 90% a beavatkozási arány. Az autonómiát követelők támogatása különféle eredményre vezethet, előfordul, hogy ígéretet kapnak önálló állam megalakítására (palesztinok), más esetekben csak a velük szembeni erőszak mértékét sikerült mérsékelni (kurdok).

A statisztikai adatok szerint az autonómiáért küzdő csoportok főleg katonai segítséget kaptak, a nemzeti kisebbségek viszont főleg gazdaságit.

Ezek az adatok jó bázist adnak a további vizsgálatokhoz. Összefoglalva azt mutatják, hogy a beavatkozások közel fele régión belüli országokban zajlott le, de a nagyhatalmak sem vesztették el érdeklődésüket a harmadik világ iránt. Latin-Amerikában az USA szerepe nagyon jelentős, és itt nincsenek olyan népcsoportok, akik önállóságukért küzdenének. Ezért e térség biztonsága nagyobb, mint a többi harmadik világbeli régióé. A Közel-Keleten lép fel a legtöbb regionális hatalom etnikai konfliktus fellobbanása esetén. Ázsiára és Dél-Afrikára jellemző a szomszédos országok nagy beavatkozási kedve. Ázsiában pedig a legnagyobb az önállóságért küzdők száma, s ez határozott fellépésre késztet más országokat.

Vissza