"Faj", rasszizmus és rasszizmus-ellenesség

A második évezred végén az etnicitás és az identitás témái mind szociológiai, mind politológiai értelemben egyre népszerűbbé váltak, legyen szó akár a '89 utáni Európában kirobbanó etnikai konfliktusokról, vagy arról a paradox jelenségről, hogy a kulturális örökségen alapuló közösségi hovatartozás jelentősége egyre nő egy olyan korban, melyet látszólag a nemzetek közti párbeszéd és a Másik iránti érdeklődés határoz meg.

Normatív értelemben tehát, bár a "faj" már nem használható az emberi csoportok kategorizálására, közismert tény, hogy a rasszizmus olyan etnikai kisebbségi közösségek tagjait sújtja, akiknek a különbözőségét már nem faji vagy biológiai fogalmakkal írjuk le. Ám a "faji megkülönböztetés" fogalmának bevezetése - mely csoportoknak vagy egyéneknek a felismerhető faji jegyek alapján történő diszkriminációjára utal - hasznos a rasszizmus célpontjainak pontos meghatározása szempontjából.

Az elmúlt évtizedben tanúi lehettünk annak, miként gyarapodtak a rasszizmus megfigyelhető formái, s hogyan kellett az ismeretéhez szükséges uralkodó elméleteket újrafogalmazni. Ezzel szemben a rasszizmus-ellenesség mint életképes mozgalom válságban van: az egység, a megvalósítható stratégia és a közvélemény támogatásának hiánya emészti fel. A "multikulturalizmus" szükségszerű következményeivel a nyugati társadalom képtelen megbirkózni, ami a "fajilag" különböző kisebbségek rasszista diszkriminációjában ölt testet.

Két, egymással látszólag ellentétes tételt kell megemlíteni ebben az összefüggésben. Egyrészt azt, hogy a mai nyugati társadalmakat multikulturálisnak tekintjük, s ezt a média és a reklámipar is aktívan támogatja (pl. a popzene-dömpinggel). Másrészt a multikulturalizmus egy Észak-Amerikából eredő liberális nézet, mely a kulturális másság megőrzését hangsúlyozva, a korábbi asszimilációs stratégiákat váltotta fel.

A rasszizmus és a diszkrimináció vizsgálatát vissza kell vezetni a politika területére, a rasszizmust, a rasszizmus-ellenesség lehetőségeit és a multikulturalizmus teremtette atmoszférát egyenként újra meg kell vizsgálni abban az összefüggésben, melyben a látható kulturális különbségek minden korábbinál fontosabbá válnak az identitás keresésében.

1. Komolyabb figyelmet érdemelnek a mai elméletek.
2. Válaszul arra a megközelítésre, mely az új rasszista elméletekért a rasszizmus-ellenes mozgalmak sikertelenségét okolta, meg kell vizsgálni a rasszizmus központi szerepét az európai nemzetállamok kialakulásában és az univerzalista ideológiák fejlődésében.
3. Végül, rá kell ébredni arra, hogy a "faj" mint kritikai fogalom használata már nem segítheti a rasszizmus, antiszemitizmus és idegengyűlölet elleni harcot.

E szempontok vizsgálatához Lentin három szerző, Pierre-André Taguieff, Etienne Balibar és Paul Gilroy elméleteit tekinti át.

A többnemzetiségű nyugati társadalmak egyre inkább elfogadtatják a kulturális sokféleséget, ám a rasszizmus fennmaradása és a szélsőjobbos pártok sikerei épp ezért nagyobb figyelmet érdemelnek. Taguieff bevezette az "új rasszizmus" fogalmát, mely nem a népek közti biológiai, hanem azok kulturális megkülönböztetésén alapszik.

A kialakuló rasszizmus-ellenes elméletek azt vallják, hogy a kulturális jelenségek önállóak, hogy a kulturális meghatározottság így mind a mentalitást, mind az életmódot uralja, s hogy minden kultúrát egyenlő értékűnek kell tekinteni. Ezek alapján Taguieff a rasszizmus ellenzőit okolja azért, hogy a faji megkülönböztetést mint használható fogalmat a "kultúra" meghatározással váltották fel, melynek pozitív természetével könnyen lehet azonosulni, ám amelynek személyes és csoport-tulajdonságokat meghatározó területeit nem gondolták át elég alaposan.

Taguieff arra próbál rámutatni, hogy míg a rasszizmus-ellenességet gazdasági magyarázatok uralják, a rasszizmus ezen elképzelések forrásából - a kulturális, s nem a biológiai másság képzetéből - merít. Azt is felveti, hogy a rasszizmus-ellenes gondolkodás három ponton nyugszik: a "faj" képzetének érvénytelenségén, a kulturális másság központi szerepén és az összes kultúra egyenlő státusán. Míg a rasszista magatartás elterjedése a munkásosztály soraiban a hagyományos osztályharc keretei közt nyert magyarázatot, a polgárság által terjesztett rasszizmusról úgy tartják, hogy azon a meggyőződésen alapul, hogy a biológiai fajok hierarchikus rendben állnak, mely elképzelés legszélsőségesebb formájában emberi népirtáshoz vezetne. Taguieff szerint a rasszizmus-ellenes mozgalmak legsúlyosabb hibája, hogy még mindig úgy harcolnak a rasszizmus ellen, hogy minden kultúrát egyenlőnek tekintenek, és ragaszkodnak a másság tiszteletben tartásához.

Balibar olvasata rávilágít arra, hogy miért problematikus Taguieff ragaszkodása a kulturalista rasszizmushoz, mely felváltja a biológiai faj alapján megkülönböztetett emberi népességek "hagyományos" megközelítését. Taguieff szerint ez az új rasszizmus céltudatosan leplezi tisztább formáját, a biológiai rasszizmust. Lényegében helyesebb és tisztességesebb lenne úgy fogalmazni, hogy nincs jelentős különbség azon elméletek között, melyek a Másik diszkriminációját igyekeznek igazolni, legyenek akár biológiai, akár kulturális megalapozottságúak. Inkább az asszimilációs stratégiák sikertelensége feletti elkeseredés húzódhat a rasszizmus-ellenes mozgalmak hibáztatása mögött. A kisebbségi kultúrák másságát az asszimiláció segítségével csökkentő egységesítő törekvések beleolvadtak az integrációs politikai célkitűzésekbe, melyek bár elismerik a különböző kulturális csoportok meglétét, ezeket belül homogéneknek tekintik.

Az asszimiláció vagy mostanában a beolvasztás segítségével minden nyugati állam a lehető legkisebbre igyekszik csökkenteni az etnikailag és fajilag elkülönített kisebbségi csoportok jelenlétének a társadalmi status quóra gyakorolt hatását. Akár így, akár úgy próbáljuk a kulturális különbségeket kezelni, az állam gyámkodik felettük, s ezzel megerősíti a rasszista álláspontokat.

A szerző azt szeretné bizonyítani, hogy az új, kulturális megalapozottságú rasszizmus nem vesz tudomást a történelmi bizonyítékokról, melyek rámutatnak arra, hogy mennyire nem új ez a fogalom. Az antiszemitizmus a legfontosabb példa erre a "faj nélküli rasszizmusra".

A rasszizmus szolgál válasszal arra az egyetemes kényszerhelyzetre, mely homogenizálni próbál minket, noha valójában különbözőnek érezzük magunkat, és törekszünk a egyediségre. Taguieff-fel szembeni kritikája ellenére Balibar úgy is értelmezhető, mint aki ugyanabba a csapdába esik, mert kikerüli a rasszizmus intézményes és így politikai olvasatát is. A mai társadalomban érvényre jutó egyenlőtlen erőviszonyok szempontjából nem beszél nyíltan a rasszizmusról.

Paul Gilroy nemrégiben amellett érvelt, hogy a "fajt" mint kritikai fogalmat többé ne használják. Gilroy egyre kritikusabb álláspontot képvisel azzal kapcsolatban, hogy a rasszizmus-ellenességet különböző intézmények, részrehajló lobby-k sajátítják ki, és erősen ellenzi a rasszizmus-ellenesség mint életképes mozgalom depolitizálását. Gilroy rámutat arra, hogy ha még a rasszizmus ellenesség aktivistái is megőrzik a különbözőség faji meghatározásait, milyen esélye lehet annak, hogy másokat meggyőzzünk ezek értelmetlenségéről. Másrészt a faji kategorizálásnak a reklámokban és a médiában elterjedt használata, a másság mint pozitív tulajdonság támogatása, paradox módon ahhoz a helyzethez vezetett, melyben a "faj" fogalmát már nem lehet elhagyni, mert a "privatizált, egyetemleges multikulturalizmus világában... a faji különbözőség komoly kereskedelmi értékre tett szert". Gilroy-t megfigyelései, Balibar-hoz hasonlóan arra a megállapításra vezették, hogy a rasszizmus megfogalmazásához, a használható kritikai fogalmak kidolgozásához és próbaképpen a rasszizmus-ellenesség megújításához elengedhetetlen a "faj" fogalom kialakulásának történelmi vizsgálata. Ezt meg is teszi, a rokon és kísérő fogalmakkal együtt. Gilroy-t is ugyanaz a probléma kísérti, mely elveti a "faj" mint kategória, kritikai alkalmazhatóságát, mert ti. az ilyen kipróbált és ellenőrzött fogalmak nélkül a rasszizmus-ellenesség fokozatosan veszít jelentőségéből.

Az utolsó fejezetben a szerző annak okait vizsgálja, hogy mi vezette a különböző rasszizmus-ellenes mozgalmakat a válságba, s hogy milyen kiutakat látnak a mozgalmak képviselői ebből a helyzetből. Ezek a válaszok a három kutató korábban már ismertetett megállapításaival kerülnek összevetésre. A rasszizmus-ellenesség mint elmélet és mint gyakorlat újragondolásához a szerző szerint három dolgot kell hangsúlyozni:

Először: a rasszizmusnak a nyugati társadalmakba való szerkezeti beágyazottságának megértése történelmi látásmódot igényel, mely megmutatja, hogy az emberi különbségek általánosító racionalizálása mennyire segítette a kirekesztés elfogadását, mely végül, a legrosszabb esetben a náci népirtáshoz vezetett.

Másodszor: az elképzelés, hogy különbséget tegyünk a "régi", biológiai és az "új", a kulturális rasszizmus között, letagadja azt a tényt, hogy önmagától a különbségtől való idegenkedés, az azzal és nem a biológiai vagy kulturális vonásokkal szembeni undor vezet a rasszizmus folytonos fennmaradásához.

Végül a "faj" mint kritikai fogalom elhagyása olyan időszakban merült fel, amikor a különböző etnikai csoportok közti keveredés, a fekete és más kisebbségi kultúrák elterjedése fokozódik, a rasszizmus azonban még mindig létezik. Szükséges tehát a rasszizmus-ellenességnek mint politikai célkitűzésnek az átdolgozása, hogy kikerülje az olyan rasszista szemléletet, mely az identitást, a közösséget, a kultúrát és a hagyományt hangsúlyozza, ugyanakkor nem vesz tudomást az átfedésekről és főleg magáról a politikáról.

Vissza