A romániai németek kivándorlása az 1970/80-as években

Haidu, Andrea: Die Auswanderung von Deutschen aus Rumänien in die Bundesrepublik Deutschland in den 1970er und 1980er Jahren. In: Kaindl-Archiv. 40. Heft 1999. Okt-Dez. 154-171. p.

Romániai német kisebbségről, akárcsak magyarról, az 1918 utáni Nagy-Románia létrejöttével beszélhetünk, amikor is a felhizlalt állam az újonnan birtokba vett területek - különösképpen Erdély és a Bánság - többnemzetiségű lakosságát megörökölte. (A tanulmány áttekinti a sokévszázados magyarországi történeti előzményt.) Akkor összesen majdnem nyolcszázezres nagyságrendű tömegről - az összlakosság mintegy 4 százalékáról - volt szó. Ez a hatalmas létszám, amivel a németség a magyarok mellett Románia második legnagyobb kisebbségét adta, napjainkra nagyjában-egészében eltűnt, felmorzsolódott. Miként történt, történhetett ez? A "történelem viharait" okkal említhetjük első helyen a hatótényezők sorában, s e főtényezőre a címben megnevezett időszak konszolidált történetnek látszó, N. Ceauşescu által levezényelt, kollektív méretű kivándorlási folyamata is visszamutat. A. Haidu (jeles kisebbségtörténeti munkák részfeltárásaira támaszkodva) a világháború éveitől kezdődően egyetlen homogén folyamat részeként láttatja a világháború körüli és a későbbi szakaszt.

Az ún. Gyulafehérvári Határozatokkal a román politikai nemzetbe befogadott dél-erdélyi, máramarosi szászság, bánsági és szatmári svábság mint (akárcsak a többiek: - Bukovinából, Besszarábiából, Dobrudzsából) közvetlen anyaországi kötődéssel nem bíró és lojálisnak mutatkozó nemzetiség eleinte a gálánsabban kedvezményezett "minta"-kisebbséget testesítette meg, melyet szembe lehetett állítani az ellenszegülő magyarsággal. Bár az 1921-es agrárreform keretében a birtokos parasztságot, valamint az egyházi birtokokat azért az ő esetükben is megrövidítették, a szabad nyelvhasználatra tett ígéreteket lépten-nyomon megszegték, és a közigazgatási határokat a német tömegarány rovására átszabták (1925). Önvédelmi reflexük, döntően a német birodalmi propaganda hatására, a 30-as évektől jelentkezett, s a háború kitörése után, a román-német politikai és katonai együttműködés keretében az erdélyi nemzetség szinte korlátlan náci befolyás alá került. Hitlerék Romániával is megkötötték azt a különmegállapodást, aminek alapján a kollektív jogok a németeket a legmagasabb szinten illették meg, s egyúttal a katonaköteleseket a német Waffen-SS-be vagy a Todtba sorozták be. Ez az intézkedés mintegy 70 ezer főt érintett, akik elsőként vesztek el a kisebbség számára, miután vagy elestek a frontokon, elpusztultak a hadifogságban, vagy pedig a román átállást és az általános német vereséget követően, nem térhettek vissza Romániába. Ez a túlélő és Németország nyugati megszállási övezeteibe húzódó hányad, továbbá a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben foganatosított 1944-es kiürítés (100 ezer fő evakuálása) vetette meg a jogi alapját a későbbi kiköltözések családegyesítési motívumának. Hasonló kiürítés történt egyébként - még 1940-ben - Bukovinában, Besszarábiában és Dobrudzsában (200 ezer fő, ezek a kiürítések persze birodalmi elhatározás alapján mentek végbe). Vagyis a területi csoportok közül a háború végén csak a két legnépesebb: a dél-erdélyi szászok és a bánsági svábok képviselték a nemzetiséget, persze a férfiak derékhada nélkül. Azonban a háborút követő megtorlást is elsősorban nekik kellett elszenvedniük: 70 ezer férfi és nő deportálása a Szovjetunióba, mindennemű kisebbségi, sőt civil jog megvonása 1948-ig, szinte teljes körű vagyoni kisajátítás, személyi zaklatások és meghurcoltatások. E történések tükrében érzékelhető a németeket illetőleg más kelet-európai államokéhoz képest relatíve "kímélő" román politikára tett hivatalos utalások ("náluk nem volt kitelepítés") merő képmutatása.

A romániai németek civil, illetve formális kisebbségjogi helyzetének helyreállítása során 1949/50-ben kaptak újra kollektív képviseletet ("Antifasiszta Bizottság..."), választójogot, anyanyelvi oktatást, sajtót. Egyidejűleg viszont, valamennyi romániai lakossal egyetemben, őket is érintette az önálló iparűzésig vagy az egyházi iskolákig terjedő államosítás. A Szovjetunióba kihurcolt 70 ezer ember maradéka szintén nem Romániába tért vissza. A lakosságszám háromszori lecsapolása, valamint a helyi háborús veszteségek nyomán együttesen a háború előtti népességarány már a 40-es évek végére a felére csökkent, és zömmel szétzilált családokat és tönkretett egzisztenciákat takart a 40-es évek végére. S még csak ezután következett a túlnyomórészt németek lakta bánsági nyugati határsáv időleges kiürítése a jugoszlávellenes hisztériával összefüggésben: a lakosságot a hírhedt Baragan-vidéken fogták közmunkára, és hasonló kiürítésbe fogtak 1952-ben belső területeken is "városközpontok tehermentesítése" címén. A kisebbségi hányattatásoknak a Sztálin halálával blokkszerte bekövetkező politikai enyhülés vet véget (amnesztia, a munkatáborok felszabadítása, elkobzott földek, házak visszaadása, de ellenhatásként ott a téeszesítés...), lassú, elnyúlt folyamatképpen, amely Ceauşescu első fellépésével jut egyféle csúcspontra, de hamarosan a végpontra is. 1968: a határtalan meghurcoltatásoknak kitett németség megkövetésének, az új, átfogó képviseleti szerv megalakításának és a teljesebb körű művelődési jogok meghirdetésének éve. Egyszersmind: a családegyesítési célú kivándorlás támogatásának kezdete az NSZK-val a diplomáciai kapcsolat felvételét követő együttműködés keretében. A német lakosság, egyelőre valamelyest elviselhetőbbé vált helyzete ellenére, lényegében már visszafordíthatatlan elidegenítettsége folytán mind nagyobb számban élt is a lehetőséggel. De a 70-es és különösen a 80-as évek átfogó homogenizációs politikája és propagandája, s nem utolsósorban az országban mind kilátástalanabb általános megélhetési helyzet aktuálisan is ebbe az irányba hajtotta. Az értelmiség, például az írók kivándorlása is gyakran e formában zajlott le, noha az indíték vagy a kényszer lényegében más eredetű volt.

A "családegyesítés" örvén román részről többoldalú, egyszerre belpolitikai és diplomáciai célú taktikai játszma zajlott, amely egyfelől az engedékenység látszatát keltette, másfelől a román vezetés stratégiai hasznot húzott a kisebbségi kollektívum további fellazítása szempontjából, amit ugyanakkor csak fokozatosan kívánt elérni a (főként ipari szektorbeli) munkaerő szinten tartása okán. És stratégiai hasznot húzott a nyugati együttműködés keretében az emberjogi látszatú teljesítmény politikai és gazdasági ellentételezése formájában. Ez a haszonhúzás 1978-tól - a zsidók kiengedése során már kipróbált - leplezetlen emberkereskedelem formáját öltötte Schmidt német szövetségi kancellár és Ceauşescu államfő-pártfőtitkár (soha, sehol közzé nem tett) megállapodása nyomán, amely állítólag évi 12-16 ezer kitelepülésről szólt, fejenként ötezer DM kifizetése ellenében. A szoros ellentételezés feltételei között Ceauşescu immár a fokozatosság elvétől is kész volt eltekinteni. Az első menetben öt évre szóló "kiárusítási" szakasz nem teljesítette a maximumot: évente kevesebb mint 13 ezer német távozott az országból. A német részről is szorgalmazott megegyezést egyfelől ténylegesen a kivándorlási igények támogatása, másfelől a kollektívum megmaradása, a létfeltételek politikai, gazdasági javítása motiválta. De az újabb öt évre meghosszabbított s utána is érvényben maradt alku már közelítőleg 15 ezres kvantumokat eredményezett, jóllehet jelentősen emelt tarifával: mindenki kiesett a ritmusból, a román fél már csak a kapzsiságától vezettette magát (alsóbb közigazgatási szinteken bevezették a 12-20 ezer DM behajtását is a kinti rokonoktól), az anyaországgá előlépett nyugatnémet fél a mentés kényszerétől, a romániai németek pedig a tömeghangulattól. (A tanulmány nem tér ki az eredeti menekültek irredenta beállítottságú szervezeteinek - más forrásokból ismert - mozgósító, hangulatkeltő szerepére, amely mindig is az egykori, teljes kiürítési terv alapján állt, előre és feltételek nélkül feladva a romániai német szigetrégiók jövőjét.) A kvantum nőttön-nőtt, mind kilátástalanabbá téve a még maradók összetartással, tömegsúllyal mérhető kisebbségi lehetőségeit. A kivándorlás szélessége végül, a forradalom évében elérte a 23 ezres létszámot, a rákövetkező évben, a szabad távozás körülményei között pedig egyenesen 100 ezres tömeg zúdult kifelé Romániából - jeléül annak, hogy a kisebbségben élők egy diktatúramentes, talán polgárivá válható Romániát sem tudnak-éreznek már a hazájuknak. (Talán közrejátszott ebben a félelem is attól, hogy az elnyomórendszerek összeomlása után a német befogadáskészség szigorodni fog, mint ahogy felvetés formában ez valósnak bizonyult.)

A kiköltözések azóta is folytatódnak, s már-már azon kell csodálkozni, hogy még mindig nem apadt ki teljesen a forrás. Igaz, hogy ma már csak szórványként vannak jelen Romániában németek. Házaik, településeik, alkotó örökségük átszállnak másokra, - kérdés, hogy miként sáfárkodnak velük. Akárhogy is, lassan elbomlik az egész miliő, megszakad a hagyomány, szaporítva az elsüllyedt tartományok hosszú sorát. Az időben elhúzódó, drámai exodus visszafordíthatatlanságát jó ideig nem lehetett felismerni, visszatekintve azonban annál világosabban belátható, hogy különösen az 1945-47. évek teljes állampolgári és gazdasági jogfosztatása, s az azután is folytatódó meghurcoltatások és majd a kisebbségi lét beolvasztó-elidegenítő célú, látszatszerű konszolidálása, illetőleg a román politikai és gazdasági krízis egésze a nemzedékek minden fizikai és érzelmi erőtartalékát felélte, s már csak egyetlen cél maradt számukra: az első kínálkozó alkalommal hátat fordítani a szülőföldnek. Paradigmaértékű jelenség körvonalait látjuk a visszatekintésben. Fűzzük hozzá a szerző megállapításaihoz: sem intézményes "kiűzés"/kitoloncolás, sem erőszakos, egyszeri etnikai tisztogatás nem történt. Az elnyúlt folyamatként zajló történet: hosszú lejáratú, szisztematikus politikai és mentális elidegenítés - látszatszerű, epizodikus feloldási szakaszokkal. (A 70-es évek reményteljes irodalmi és kulturális kibontakozása az új nemzedék erőn felüli elszánásából ugyanannak a nyugati "kapcsolatnak" volt az illúziója, amely a másik oldalon a tömeges kivonulás csatlakozási pontját adta.) A sokrétű oksági összefüggések sorában természetesen a gazdasági elem sem elhanyagolható: Kelet- és Kelet-Közép-Európa végzetes leszakadása a Nyugat fejlődési üteméről, melyben Románia az átlagnál is sanyarúbb viszonyok közé jutott, önmagában is ellenállhatatlan vágyat keltett a nyugati anyaországhoz tartozás iránt. Mégsem vonható a romániai német exodus a gazdasági migráció kategóriája alá (ellentétben egyes, erre irányuló próbálkozásokkal). Az identitási örökség szétzúzása nélkül nem következett volna be a tömegmozgalom szintű kitelepülés. A tanulmányíró elemzési szempontjain túl feltörő kérdések. 1. Nem "eleve elrendeltetésszerűen" következett-e be mindez - már a Magyarországtól elcsatolt térség keletre csúszásából fakadóan? Az eredeti magyar keretek között, bár a többségi-kisebbségi viszony itt sem volt teljesen harmonikus, a német identitási örökséget lehetetlen lett volna abban a mértékben letarolni, ahogyan ez Romániában történt. 2. Nem a birodalombarát "népi" vezetőknek volt-e mégis igazuk 1943/44 körül, akik - még a német-román együttműködés keretében - evakuálni tervezték a romániai német százezreket?

Fordította: Komáromi Sándor

Vissza