Kulturális határok Délkelet-Európában

Hösch, Edgar: Kulturgrenzen in Südosteuropa. = Südosteuropa 1998. 12. H. 601-623. p.

A határok különböző módon befolyásolják a népek és az egyes emberek életét. Kívülről nézve, a modern államok világában az állami szuverenitást jelképezik, amelyeket felség-jelekkel, határcölöpökkel és katonailag biztosított védősövénnyel tesznek láthatóvá. Határt jelent kifelé az idegen külvilággal szemben, befelé pedig védelmet az adott nép számára, amely politikai sorsközösségként és - jobb esetben - történelmi-kulturális értékközösségként értelmezi magát. A tudat, hogy veszélyeztetett határszakaszon élnek, és az európai népek közössége számára életfontosságú feladatot töltenek be, a Balkán-félsziget népeibe mély gyökerekkel kötődik az antik idők perzsa háborúitól kezdve, a török hódítás korán át a hidegháború frontszakaszainak időszakáig. A hosszan tartó, közös védelmi törekvések hatására ebben a térségben a határon élők jellegzetes szemlélete alakult ki, egy fajta antemurális gondolkodásmód, amely évszázadokon át a mindennapi életmódot alapvetően befolyásolta, nyomait művészeti, irodalmi kifejezési formákban is megtaláljuk.

A belső határokat viszont első pillantásra nehezen vesszük észre, noha az emberek fejében nem kevésbé vannak jelen. Közben pedig az emberközi viszonylatokat tartósabban fejezik ki, mint a látható határok. Vajon hol húzódnak Európa belső határai? - a kérdésre Szűcs Jenő is igyekezett választ adni a Vázlat Európa három történeti régiójáról c. esszéjében (Budapest 1983). Nála három régió jól elkülönülő koordinátákat mutat, de a történész csak Európa kontinentális közepét vizsgálja, amelyből Délkelet-Európa kimaradt. Szűcs szerint Bizánc és a nevével jelzett régió a középkor végén, egy fél évezrede kihullott az európai struktúrák közül. Klaus Zernack viszont csak speciálisan kelet-európai tagolásra tett kísérletet.

Maga a Délkelet-Európa fogalom is tisztázásra szorul, térbeli-földrajzi, illetve tartalmi szempontból egyaránt (erre utal a Balkán-félsziget vagy a Duna-térség kifejezés is). "A Balkán több mint egy térség problémája!" - vélte André Blanc, francia földrajztudós.

Jugoszlávia széthullása, majd a koszovói etnikai válság fellobbanása nyomán a széles európai köztudatban ismét megerősödött a negatív kép a balkáni térségről. A világmédia ismét régi (de még el nem feledett) sztereotípiákat és ellenségképeket elevenített fel, amelyek némelyike a török időkből veszi kezdetét.

Európa nyugati része némiképp értetlenül szemlélte a nyílt balkáni erőszakot, elzárkózott tőle, sőt elszigetelni igyekezett. Több nyugati történész és szociológus használja következetesen a Balkánnal kapcsolatban a "fél-Ázsia, európai Ázsia, Vad Európa, Eurázsia, a másik Európa" elnevezéseket. Ez a szemlélet természetesen csökkenti az EK-csatlakozás lehetőségét, az 1970-es évek óta folyamatosan mélyülni látszik a választóvonal Európa többi része és a Balkán között.

G. F. Kennan, amerikai történész (aki az 1913-as háborútól kezdve kutatja a térség történetét), az ellentétek legfőbb okát nem a vallásban, hanem az agresszív nacionalizmusban látja, amelyet középkor előtti örökségnek tart, és az itt élő népek nem európai jellegével hoz összefüggésbe.

I. Geiss viszont a római birodalom 395-ös megosztására emlékeztet, a Balkánt Európától elválasztó történelmi-szellemi törésvonalat "Európán belüli Szent András-ároknak" nevezi. Mások a nyugati-keresztény, illetve a muzulmán és az ortodox népek egymásra torlódásában látják az ellentétek okát. A jugoszláv állam léte elfedni látszott ezt az ellentétet, megszűntével azonban az ellentétek ismét fellángoltak.

Walter Schamschula, német-amerikai szlavista, arra az észak-déli törésvonalra emlékeztet, amely a római és az ortodox kereszténység között húzódik, és amelytől nyugatra a dinamikus kultúrák, keletre a stacionárius kultúrák helyezkednek el (ez utóbbi a szintén stacionárius európai iszlámot is magába foglalja). A törésvonal keleti oldalán élők elsősorban a határokat figyelik bizalmatlan szemmel, áttörést, befolyásolási kísérletet látnak minden kapcsolatfelvételi törekvésben, a megállapítás sajnos nemcsak a múltra, de félő, hogy a jövőre is igaz.

Az eltérő kulturális hagyományokhoz hasonló analógia érezhető a kelet- és dél-európai népek "demokráciatűrő képességében" is. A piacgazdasághoz - véli H. J. Axt - Görögország már negyven éve csatlakozott, a közép-európai országokban pedig a katolikus és a különböző protestáns egyházak voltak azok, amelyek a hivatalos politikával szemben állva, a nyugathoz tartozás gondolatát ébren tartották.

A földrajzi elhelyezkedés és a "kultúrtáj" azonban nem azonos, és nem esik feltétlenül egybe, inkább komplex egységet alkot, amely a mindenkori kortörténeti egységben értelmezendő. Az ortodoxia és a nyugati kereszténység sem lehet egyértelmű választóvonal Délkelet-Európa térképén: Ivan Cankar, XX. századi szlovén író úgy véli, a délszlávok inkább nyelv- és vértestvérek a felső-krajnai paraszt számára, mint a velük egy országban élő tiroliak (az Osztrák-Magyar Monarchiáról van szó), kulturálisan viszont ez utóbbiak állnak közelebb hozzá.

A török fennhatóság alatt élőket évszázadokon át, sőt később is peremvidékieknek tekintették, sőt iszlám fertőzöttséggel is gyanúsították őket. A Monarchia katonai határvonala ugyanakkor nem jelentett kulturális választóvonalat, széles átmeneti sáv húzódott a határ túloldalán, és számos szerb és román menekült került a Monarchia déli végeire. Így nemcsak kölcsönös szellemi kisugárzás és befolyásolás alakult ki, hanem - a menekültáradat és a belső vándorlás következtében, - erős etnikai keveredés is. A határvonalak és az integrációs kísérletek így "egymás dolgát nehezítették", ez a történelmi helyzet a kulturális övezetek és a kistérségi létformák kialakulásához vezetett, amelyben döntő szerepet játszott, hogy egyes területek közel kerültek a centrumhoz, vagy a perifériára szorultak. Ezeket a politikai feltételeket olyan körülmények egészítették ki, mint a hegyek elzáró hatása, vagy a nyitottabb síkvidékek, a tenger közelsége vagy a szárazföld, a mediterrán vagy a kontinentális hatás.

Több művelődéstörténész éppen ebben a sokszínűségben és töredezettségben látja a balkáni kultúra, szokáskincs és nyelv legfőbb sajátosságát (Josef Matl, Julius Farkas). Ez a folyamat leginkább a nép kultúrában, a népnyelvben és -költészetben, a szokásokban és a jogrendben követhető nyomon. Sőt, Gáldi László odáig megy, hogy "egyetlen nagy családról" beszél, amely "Salzburg és Konstanza, Vilna és Szófia, Csernovic és Fiume között együtt él". "A népi kultúrák szorosan vett határainak fikcióját fel kell adni" - véli, azonnal a túlsó végletbe esve, ami azonban semmiféle további, érdemi kutatást nem tesz lehetővé.

A nyugati és a keleti keresztény egyház valóban másfél évezrede jelent hitbeli elkülönülést Európa nyugati és keleti része között, ezt a különbséget azonban már hosszabb ideje egyik fél sem erősíti, vagy fokozza - állítja a cikkíró, aki az ellenségeskedések végét a keresztes háborúk befejezésére teszi. 1453 (Konstantinápoly eleste) után a görög emigránsok a nyugati fejedelmek közös föllépését sürgették a török ellen, de a bizánci pátriárkák és követőik szellemi nyoma máig fellelhető az adriai régióban. A. Vlasto magát Velencét is "kései latin-bizánci hibridnek" nevezte. Különös párhuzam mutatkozik a két egyház között, pl. a keresztnevek használatában (gyakori az István és a Zsófia név), illetve a szentek tiszteletében (szent Kozmasz és Damján, szent Demetriosz és Teodor). De az építő- és a díszítőművészetben is gyakran jelennek meg a bizánci elemek az Adria vidékén.

A kultúrák keveredéséhez nagymértékben hozzájárult az élénk balkáni kereskedelem, amelynek lojálisan számolnia kellett az etnikai, nyelvi, vallási sokféleséggel. Másrészről a 15. század előtt egy sor német telepes alapított (főként bányász-) várost a Balkán északi részén, Bulgáriában, Boszniában, amelyek természetes kapcsolatban álltak az Égei-tenger görög-ortodox városaival (a török hódítás aztán elsöpörte ezeket a német telepeket). A görög (aromun) kereskedők ellenben Dalmácián keresztül észak felé húzódva Magyarországon át Bécsig, illetve Ukrajnáig vándoroltak. A két jelenség között azonban kockázatos bármilyen azonosságot látni, a két folyamat között mintegy fél évezred telt el, a németek saját elhatározásból települtek délre, ahol a törökök kiirtották őket, a görögök ellenben menekültként érkeztek a Monarchiába, ahol hamarosan asszimilálódtak. Létszámuk jelentéktelen, görög kultúrát a vallásukon kívül nem hoztak magukkal.

A balkáni térségben megszokott jelenség a kétnyelvűség, a kétnyelvű vidékek lakosai viszont a tiszta anyanyelvi környezetben saját anyanyelvüket "feltűnő nyelvi interferenciával" beszélik. A kulturális határok a délszláv népek között egészen más jellegűek, mint a román vagy a germán népek között. A sokirányú és sokcélzatú hatások esetében nehéz bármilyen folytonosságot vagy következetességet fölfedezni. H. von Pückler-Muskau, az utazó író -eufémiával- még "ottomán Athénnek" nevezte Isztambult, Bizáncot, a régi Konstantinápolyt. P. M. Kitromilides szerint az ortodox vallás hatása csak a XX. század második felében kezdett döntő befolyást játszani a Balkánon. A török időkben az ortodox vallás inkább együttes védelmet jelentett a keresztények számára, az elkülönülés vallási alapon történt a mohamedán törökökkel szemben, az etnicitásnak nem volt benne szerepe.

Sundhaussen "a Balkán hagyományos társadalmának nyomorult intézményeiről" beszél, az állandó idegen kulturális hatás következtében az azonosságukat őrző népcsoportok az elzárt hegyekbe menekültek, otthonaik egyetlen kamrából állottak, a kapcsolatteremtésre igényük sem volt, sőt inkább minden idegenben ellenséget szimatoltak. Az etnikai homogenitás, amelyet így, összetartó erőként őriztek, egészen más értelmű volt, mint a modern nacionalizmus ideológiája. A török uralom alatt a bolgárok és görögök békében éltek együtt-egymás mellett (Trákiában és Macedóniában), a nyilvánvaló nyelvi különbségek miatt az asszimiláció lehetősége-réme föl sem merült. Másképpen alakult ellenben az etnikumközi helyzet a bolgár-szerb határon, itt a nyelvek rokonsága és a kultúrák hasonlósága nyilvánvaló volt, ami megmutatkozott az öltözködésben és az építészetben is.

Délkelet-Európában napjainkig fennmaradt a nagycsaládok hagyománya, a római korig vezethető vissza a telepes csoportok összetartozásának tudata, ezek a közösségi formák állandó küzdelmet folytatnak a társadalmi modernizációval. A küzdelemben (amely számos késő törökkori szemléleti elemet tartalmaz) a gazdasági stagnálás és a pangás, valamint a lakosságszám csökkenése egyaránt megfigyelhető, a fejlődés alapvető mozgatója a centrumba kerülés, illetve a perifériára szorulás lehetséges két véglete.

Fordította: Lukáts János

Vissza