Egy mindkét nagyszülőig görög katolikus papok családjából származó, zempléni születésű, de gyermek- és ifjúkorát a máramarosi Szeklencén (Szokirnica) töltő tehetséges fiatalember Máramarossziget, Ungvár, Budapest, Bécs, Róma után mint a magyar szlavisztika és történettudomány egyik legkiválóbb tudósa kap egyetemi katedrát a pozsonyi Erzsébet Egyetemen, majd egyetemével együtt - tanszékvezetőként - Pécsett nyer menedéket. Közben már dolgozott a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárában (a mai Országos Széchényi Könyvtárban!), s a szláv nyelvű kéziratok rendezése során pótolhatatlan forrásismeretre tett szert, ahogy később az Osztrák Történettudományi Intézetben, majd a Császári-Királyi Hitbizomány Könyvtárában is. Ezt a munkáját csak 1895-1896-ban szakí tja meg, amikor a MTA ösztöndí jával Róma könyvtáraiban és levéltáraiban búvárkodik.

Hodinka Antalt - hiszen róla van szó - szerteágazó tevékenységében remek nyelvismerete is segí tette. Magyarul és anyanyelvén, ruszinul értelemszerűen tudott, kiválóan ismerte a görög katolikus liturgia egyházi szláv nyelvét, az irodalmi orosz és szerb nyelvet, beszélt németül és latinul.

Pályája kezdetén a délszláv nyelvek és a délszláv történelem kiváló szakembereként vált ismertté ország-, pontosabban birodalomszerte.¹ Magántanári képesí tését A magyar és szláv érintkezések története 1526-ig cí mű dolgozatával szerezte 1905-ben a budapesti egyetem bölcsészkarán. 1910-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1933-tól rendes tagja.

Még pozsonyi tanári működése idején adta ki az orosz évkönyvek magyar vonatkozásait feltáró kötetét.² Ez a keleti szláv érdeklődésre mutató forrásértékű kötet már elénk idézi Hodinka elkötelezettségét saját népe, a ruszinok iránt. Kárpátaljának, a görög katolikus egyháznak és a régió népének történetét folyamatosan kutatta. Ennek során minden számba vehető archí vumot felkeresett, beleértve az erdélyi és a vidéki gyűjteményeket is.

Első ruszin vonatkozású í rása Az Osztrák-Magyar Monarchia í rásban és képben c. monográfia VI. kötetében jelent meg 1900-ban. Hodinka Antal e feladata során valójában olvasmányos, közérthető kismonográfiát í rt; terepmunkái során számos tárgyleí rást és rajzot készí tett, nem szorí tkozott - számos szerzőtársához hasonlóan - másodforrásokra.

Talán legnagyobb szabású munkája (amelyet egy sorozat első részének szánt) A munkácsi görög-katholikus püspökség története³ c. monográfia, amelyben kitért a település- és művelődéstörténeti vonatkozásokra, s a ruszin historiográfiát áttekintve először vonja kétségbe a Litvániából menekült Koriathovics Tódor "munkácsi herceg" által állí tólag 1360-ban kiadott oklevél hitelességét.

Hodinka átfogó ruszin monográfia megalkotására törekedett, a legtöbb jegyzete azonban kéziratban maradt, s Perényi József történész által rendszerezve a hatvanas évek elején került a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára kézirattárába. Megjelent résztanulmányai közül az ungvári domí niumról kiadott, elsősorban gazdaságtörténeti jellegű tanulmánya a legismertebb.⁴

Az a kismonográfiája,⁵ amely í rásunk apropóját adja, s amelyet a cí mben emlí tett romantikus álnéven adott ki (Ruszinul: Jeden szokirnickij szirohman), 1923-ban jelent meg több nyelven, a magyar mellett többek közt franciául és máramarosi tájszólásban ruszinul. A kárpátaljai rutének lakóhelye, gazdaságuk és múltjuk a monografikus feldolgozás kiérlelt szakmai és műfaji követelményeinek megfelelő munka. Első fejezetében a vonatkozó irodalom kritikai elemzését is érintve a ruszinok lakóhelyének virtuális (a politikai határokkal korántsem egyező) határait í rja le, kihangsúlyozva a hét évszázados magyar-ruszin együttélés tanulságait. Kárpátaljaiként és kiváló szlavistaként mindenkor a valóban élő történelmi helyneveket használja. Természetes nála a ruszin falvak ruszin elnevezésének használata éppúgy, mint az ugocsai Nagyszőlős Szevljus változata (ma, í róasztalnál kiötlött ‘generálszláv' nevén: Vinohradovo). Az azonban már igen finom nyelvtörténeti disztinkció, hogy a pánszláv ötletgazdák által bevezetett és Prágában örömmel elismert Uzshorod (Ungvár) helyett Unggorodot használ, felismerve az ng-ben rejlő, azóta kiveszett nazális hangot, amely nyelvtörténeti adatként a honfoglalást megelőző helyi szláv lakosságnak a nyelvi családfán elfoglalt, feltehetően nem keleti szláv hovatartozására utal. Ez azonban nem fért bele a Trianon után kialakí tott mesterséges világképbe, ahogy ma sem nyeri el az etatista hivatalosság tetszését.

A történeti rész a ‘múltunk Magyarország keretei közt' gondolat jegyében fogant, érintve a legújabb kori legendáriumot is a helyi szláv lakosság ősiségéről, kontinuitásáról (s amelyet a szovjet korszak "történészei" fejlesztettek tökélyre). A ruszin etnikai tömbök magyarországi letelepedését elemezve mindenkor ragaszkodik az í rott forrásokhoz, az esetleges utalások tényszerűségéhez.

Élesen elkülöní ti a bécsi politika, a kamara azon intézkedéseit, amelyek a nehéz termelési viszonyok közt élő ruszinok adóztatását, szolgáltatásait a centralizált állam követelményeihez igyekszik igazí tani, a hagyománytól, a helyi viszonyokat jól ismerő magyar főurak elvárásaitól.

Önálló fejezetben ismerteti azokat a gazdasági körülményeket, amelyeknek köszönhetően az elsősorban állattartó ruszinok a kor értékrendje szerint viszonylagos jólétben éltek, és képesek voltak közösségeik megtartására. Nem véletlen a gazdaságtörténeti adatok elsőbbsége, hiszen a földesúri és váruradalmi kötelezettségek alapos felméréseken alapultak. A Rákóczi-szabadságharcot követően, különösen a pénzgazdálkodás előtérbe kerültével, az új földesurak és a kamara fokozottabb elvárásaiból adódóan a kárpátaljai ruszinság fokozatosan elszegényedett. Helyzetén az 1848-as törvények sem segí tettek, hiszen egy eléggé szerencsétlen tulajdoni helyzetet kodifikáltak. 1867 után a magyar kormány megszaporodott szociális-gazdaságpolitikai gondjai közt foglalkozott a ruszin területek ellehetetlenült gazdasági helyzetével is, de a békediktátumok szülte új gazdák számára e kérdéskör érdektelenné vált. Keserű a könyv befejezése, amikor Hodinka megállapí tja, hogy népét "akarata ellenére vetették új uralom alá, s a régi jó világ már nem jön vissza".

Ez az aktuálpolitikai befejezés és néhány fejezetcí m kérdésként való feltevése azt sugallja, hogy Hodinka ebben a könyvben már lényegében kész monografikus anyagát az "értelmes Európa" meggyőzése érdekében tette közzé. A kérdésre érzékeny Európa azonban már ekkor (sem) létezett. Hodinka egyes nyomtatásra előkészí tett kéziratainak "impresszumában" még Ungvár szerepelt, ott azonban már nem láthatott napvilágot tárgyilagos, az aktuálpolitikai elvárásokat nem követő munka.

Hiába keres kapcsolatot az amerikai görög katolikus és ruszin kulturális szervezetekkel. Az egyik ottani lapszerkesztő nyí ltan meg is í rja: Hodinka nem olyan szellemben í r, ahogy azt az amerikai ruszinság mentalitása megkí vánná.⁶ (Az első világháborút lezáró békekötések egyik paradoxona: Párizsban lényegében a General Motors ügyvédjével, Zsatkovics Györggyel "kötöttek békét"!). Hodinka még megéli a Ruszinföld visszacsatolását, aktí v, de elsősorban pártoló szerepet vállal a ruszin í rásbeliség és szaktudomány fejlesztését célzó szerveződésekben (Kárpátaljai Tudományos Társaság; Zorja-Hajnal c. folyóirat stb.) Munkássága 1944-45 után azonban még inkább "zavaró tényezővé" vált. Évtizedekig még a kézikönyvek sem emlí tik a nevét, s az utolsó évtizedben tapasztalható "reneszánsza" is egy vidéki műhely, a nyí regyházi főiskola ukrán-ruszin tanszékéhez és vezetőjéhez, Udvari Istvánhoz fűződik. Az Akadémia, amelynek elsődleges kötelessége lett volna, hogy egykori prominens tagjának életművét a szakmai közönség elé tárja, még a rendszerváltás éveiben is olyan "tudós" könyvét közölte, aki bevezetőjében kihangsúlyozza, milyen hasznos segí tségre talált a marxizmus-leninizmus képviselőinek, elsősorban Leninnek a munkáiban a 18. század ruszinföldi gazdaságtörténetének megismerésében!

Mí g a nemzeti létük és kultúrájuk újraszervezésével foglalkozó új ruszin értelmiség éppen Hodinkában talál legfőbb támaszára, a sztalini-brezsnyevi vonal lassan kivénhedő képviselői kétségbeesett utóvédharcokat folytatnak. A nagyukrán orientációjú Karpatszkij Holosz ez évi 4. számában kezdődő cikksorozat Bonkáló Sándort, Hodinka Antalt és Harajda Jánost - hányatott sorsú népük s a ‘szakma' kétségkí vül legjobb képviselőit - azok közt sorolja fel, akik nemcsak készek voltak hazájuk elárulására, de testüket-lelküket is eladták az ellenségnek (itt: a Magyar Tudományos Akadémiának!).⁷

A reprintben megjelent kiadvány azonban puszta létével is cáfolja ezt. Nemcsak előszavában mond többet a magyar változatnál, de Udvari István alapos tanulmánya megfelelő közegbe helyezi nemcsak ezt a munkát, de a Hodinka-életművet is. A jelen kötet e két nagyobb egysége közt Bajazid szultán 1498-as levelének ruszin népnyelven í rott elemzése lényegében csak kuriózum, az ezt követő névtelen, de egyértelműen a mai ungvári ruszin nyelvkodifikáló műhelyhez köthető utószó pontosan és elkötelezetten fogalmazza meg mindazt, ami a ruszin újjászületéssel kapcsolatos. Abszurd ötletként vetí ti elénk azt a "felszabadí tást", amelyben a "felszabadí tottnak" el kell tűnnie a föld szí néről. Akár mi is elmondhatnánk a kí sérő cikk szerzőjével, hogy a Kárpát-medence soknemzetiségű, egymással szorosan összefüggő kultúrája olyan érték, amelyet nem veszí thet el az új Európa. Ha Hodinka ma élne, talán ugyaní gy fogalmazna. Művei azonban mindenképpen ezt sugallják.

Ez a "szeklencei szegényember" üzenete.

Jegyzetek