- Egy romániai magyar reflexió -

Schengen politikai villámzár, amelyet nyitva viselnek.

Schengen - The Challenge

In order to argue for the maintenance of relationships of the Hungarians outside the border, the author from Temesvár (Romania) mentions the example of the Germans: the Germans of Romania get their German visa unconditionally and straightaway (despite the Schengen border) if they have a so-called "Volksdeutsch" certification (issued by their own corporate system).

 Bár az egységesülő Európa törvényszerűen jutott el a Schengenben aláírt és a település nevével jelölt megállapodásokig (Kovács, 1998), mára az európai közösséget statuáló megoldások, illetve javaslatok egyre jobban jelzik, a változó helyzetet inkább alakítja a félelem, mint a felelősségérzet. Miközben a félsz általános - egyik oldalon a viszonylagos biztonság és jólét megőrzése, a másikon az újabb leszakadás, történelmi kimaradás veszélye a fellépő félelem hívószavai -, a felelősséget szinte kizárólag a Nyugat viseli, illetve nyugati országoktól várják el a közös Európa jegyében történő felelős megnyilatkozásokat és esélyt biztosító indítványokat. Keleten is nyilvánvaló, hogy a nemzetit felváltó európai paradigma végeredményben tisztánlátás és felelősség kérdése (Marga, 1997), melynek jegyében egész sor szellemi műhelyt hoznak létre, azt viszont többnyire csak hozzágondolják, hogy Kelet kiszolgáltatott, és a megvalósítás eszközei a Nyugat kezében vannak. A helyzet logikájából fakadóan ebben a szigorú integrációs menetben Kelet versenyfutói egymásra mutogatnak, a történelmi sérelmek mellé újabbakat ejtvén-szerezvén. Keleten Európa három évszázadon át uralkodó, de mára a nemzetközi politikában erőtlenné vált - nemzetállam, szuverenitás, hatalmi egyensúly - kategóriáiról (Kissinger, 1996) úgy szeretnének lemondani, hogy közben az európai Kelet politikai piacának legtöbbet forgalmazott cikke, a nemzeti érdek és annak képviselete megőrizze legitimációs erejét. Ebben a helyzetben kellene, persze Schengen jegyében, újragondolni az anyanemzet-határon túli nemzettestek, valamint a többség-kisebbség vonzatokat. Erre a magyar példa talán a legjobb, hiszen Magyarország lépéselőnyhöz jutott azokkal az országokkal szemben, ahol a kisebbségi sorsba került nemzettársai élnek, s aligha kívánja az integráció útját úgy végigjárni, hogy ezenközben az amúgy is hátrányos helyzetű kisebbségi magyarok leszakadjanak a nemzet testéről.

Amikor Schengen jegyében tanácskozunk,* szinte lehetetlen fel nem idézni, hogy a szót miképpen minősítik: az absztrakt gondolkodásra hajlamosak szimbólumnak, metaforának, mítosznak nevezik, a pragmatikusok kényszerről, mások technikáról beszélnek, de szép számmal vannak az erdélyi magyarok között, akik Schengen hallatán pánikba esnek. A sor folytatható: kapu és mérföldkő is egyszerre. Kapu, hisz immár valóságosan jelzi, főleg a poszttotalitarista térségben, ki léphet be abba a bizonyos európai klubba. Mérföldkő Schengen az önmegmérettetés útján lehet. A mai európai diskurzus egyneműséget feltételez, az integráció korában lehetetlen kifelé egyet mesélni s befelé mást cselekedni. A kifelé és befelé különbözősége, eltérő politikai-társadalmi gyakorlata megszűnik, pontosabban értelmetlenné válik. A szomszéd immár főleg partner, bár vetélytársi minősége nem szűnik meg teljesen. A szomszédok - nem csupán az európai Keleten - tegnapig szinte sportot űztek abból, kinek sikerül rászednie a másikat, kinek sikerül jobban az "ígérd meg, ne add meg" politikai játéka. Szellemi téren sem volt sokkal jobb a helyzet. A nemzeti eszme jegyében fogant, befelé tudományosnak hirdetett, helyzetteremtő, illetve status quót legitimáló történetekről a nemzetközi szakmai vita, bárkiről is legyen szó, nem elodázható. Közép- és Kelet-Európában a történelmi mítoszok töltete politikai volt és maradt, míg ezt a nemzetközivé váló szakmai eszmecsere valamiképpen fel nem oldja. Egy ilyen szembenézés a "hivatalos" múlttal közösségi önmegmérettetés is, főleg mert a térségben a gazdasági sikerek hiánya a politikai retorikát nemzetire hangolja.

A német minta

Schengen mint joganyag, illetve az uniós vízumpolitika és a kivételek ügye még hosszú ideig az európai politika súlyos kérdései közé fognak tartozni. Mivel a "demokratikus bővítés" doktrínája (Horváth, 1997) nem adja fel teljesen az évtizedeken át követett "feltartóztatási politika" elveit, a hagyományos nemzetbiztonsági kihívások továbbélése miatt a Keletről indított javaslatok elfogadási esélyeit a tényleges nyugati gyakorlat erősítheti igazán. A magyar politikának minél előbb ki kell alakítania a saját megoldási javaslatát. Szükséges ez egyrészt, mert Schengen közösségi joganyaggá tétele folyamatban van, de nem utolsósorban azért, hogy a határon túli magyarság körében erősödő félelmekre némiképp válaszoljon. Schengen távlatilag azt jelent(het)i a kisebbségi magyar számára, hogy az európai közösségbe tagolódott anyaország és a kívül rekedt nemzettest közötti, akadályokba ütköző kapcsolat a kisebbség számára vagy a beolvadást segíti még inkább elő, vagy a szülőföldön való megmaradás válik kérdésessé. A nyíló ollót idéző folyamat okán érdemes felidézni egy létező, ez idáig szinte észre sem vett példát a határon túli kisebbségek pozitív diszkriminációját illetően.

Erdélyiként a német példát tartom figyelemre méltónak. A román állampolgárok számára a német beutazóvízum előfeltétele a kinntartózkodás anyagi garanciáit tartalmazó meghívólevél. A kérelmezőnek egész sor okiratot - pl. másolatot a munkakönyvéről, esetleges ingatlan-tulajdonának a telekkönyvi kivonatáról stb. - kell mellékelnie, ki kell fizetnie a vízumilletéket, és három-öt nap után megkapja az eredményt. A romániai németek vízumhoz jutása ezzel szemben, feltételek nélküli: nem kell meghívólevél, nem kellenek a különböző bizonylatok, vízumilletéket nem kell fizetni - csak kezelési költséget -, s a válaszra sem kell három-öt napig várakozni. Viszont rendelkezni kell egy papírral: a Volksdeutsch, vagyis a népi német mivoltnak az igazolásával. Ezt a német etnikum hivatalosan elismert képviselete - a Német Fórum - állítja ki, s azt hitelesíti általa, hogy a kérelmező a német nyelv és kultúra ismerője, vagyis német neveltetésben részesült. Akinél ezt nem tudja egyértelműen megállapítani, jelzi a konzulátusnak, s a nyelvismeret alapján még lehet kedvezményezett a kérelmező. A vázolt eljárási módozat esetében az anyaország - mint láttuk -, a határon túli nemzettársak vonatkozásában nem vízumpolitikát, hanem nemzetpolitikát érvényesít.

Érdemes volna eljátszani a gondolattal, mi történne, ha a schengeni folyamat előrehaladtával a magyar-magyar kapcsolatok biztosítása érdekében Magyarország a fentihez hasonló "értékű" népi magyar minősítésre épített megoldást vezetne be. Rövid diagnózisom: egyszerre megkettőződne az erdélyi magyarok száma, s nem volna gond azzal, hogy ki járjon a magyar iskolákba. Persze a kérdés a többség vonatkozásában is érdekes lehet, de első közelítésben azt fontos tudni, hogy a kilenc éve működő rendszer ellen senki, de senki fel nem lépett, a nem német román állampolgár elfogadta, hogy a német kiváltságosan kezeli a külhoni németet. Nemhogy a sajtó nem tette szóvá a külön mércét, de a konzulátusi nem német sorokban gyűrődő polgárok sem.

A minta adott, és külön figyelmet azért érdemel, mert nehezen képzelhető el, hogy Nyugaton keményen fellépjenek olyan megoldás ellen, amely évekig egy tagország gyakorlata volt. Továbbá azért fontos a német minta, mert a schengeni határ keletre tolódásával a német kormány számára nem oldódik meg a keleti térségben élő nemzettársak preferenciális kezelésének a kérdése, s nagy a valószínűsége annak, hogy a tíz éven át sikeres gyakorlatot tovább kívánják éltetni. A vázolt minta egyben a kisebbségi sorsú magyarok számára is jelzés, annak igazolása, hogy a mai nemzetközi gyakorlat - a dán és a norvég egyedi megoldások mellé (Kovács, 1998) sorolható és sorolandó a német is - (el)ismeri a sajátos eljárások módszerét, s valószínű, hogy ez a jövőben is fennmarad. Az eredeti kérdés ezzel nem veszti értelmét, de átfogalmazandó: számíthat-e a magyarság a vízumok kérdésében a környező országok többségi közösségei részéről olyan megértésre, amilyen Romániában a kisebbségi németeknek kijáró preferenciális ügyintézés iránt megnyilvánul?

Közép-európaiság

Schengen okán merül fel a kérdés: milyen lesz Közép-Európa holnap? Az igényes választ a tegnapi és a mai helyzetből bontják ki, csakhogy Közép-Európa vonatkozásában visszamenőleg is főleg kérdéseink vannak. A térség jelölésével kapcsolatos fogalmi bőség - Közép-Európa, Kelet- Közép-Európa, a bismarki Mitteleuropa, Köztes-Európa, Kelet-Európa, Észak-Nyugat Balkán - a közelítési módok sokféleségére utal, jeléül annak, ahogyan a térség politikai geometriája (Le Rider, 1997) változó korok és hatalmi kontextusok függvénye volt. Ha egyre több szó esik napjainkban az Osztrák-Magyar Monarchiáról, oka nem a múltba menekülés avagy a történelmi revízió igénylése, hanem a jelen gondjainak felelős végiggondolására tett kísérlet. Egyazon kor értékelése lehet eltérő, egyrészt az ítélkező közösségektől függően, másrészt az aktuális történelem hatására. Miközben a térség gyarmattalanításának a kérdése bizonyos értelemben ma is aktuális, nehéz tagadni az egymásnak ellentmondó igazságokat a Monarchia vonatkozásában: egyik közösség emlékezetében a boldog békeidőket jelentette, a másik számára a népek börtönét. Figyelemre méltó, hogy a tegnapi börtönt mondók közül van, aki véleményt változtatott. Egyre indokoltabb Közép-Európában gondolkodni, és ennek csak egyik oka az európai egységesülés. Nem az eurórégiók divatját kellene áttenni egy másik szintre, hanem a nemzet és a térség kérdéseiben egyensúlyt kialakítani. (A kérdés bővebb kifejtését ld. e számban Niederhauser Emil, Fried István és Pomogáts Béla tanulmányaiban. - a szerk.)

Az európai egységesülés elegendő okot és indokot szolgáltat ahhoz, hogy megtörténjen a térségi integrációs-föderalizációs elképzelések és kísérletek elemzése (Bán-Diószegi-Márer-Pritz-Romsics, 1997; Kende, 1994). S bár Közép-Kelet Európa balsorsú országainak a rendszerváltás előtti és alatti helyzetét sokan elemezték világosan és pontosan (Hankiss, 1989; Ash, 1991; Busek, 1992), az 1990 utáni időszak eseményeinek és az integrációs nyomás hatásának átfogó térségi elemzése várat magára. Amíg Kelet-Közép-Európa vonatkozásában általános igazságok megfogalmazásának az igényével, minden érdekelt fél bevonásával nem kerül sor a kisebbségi kérdés felelős elemzésére, addig jobb esetben a kisebbségek létét tekintik permanens konfliktus-forrásnak (Balogh, 1997), a rosszabb alternatíva Koszovó. Az integrációs versenyfutás kísérőjelenségei erőteljes jelzések a tekintetben, hogy a poszttotalitarista térségben a félelem és a rivalitás Bibó István által leírt kora mindmáig tart. A nemzetállam felbomlásának belga példája (Stengers, 1997) egyedi, mégis figyelmet érdemlő, mert mutatja, miként alakulhatnak át a nemzet és az állam klasszikus formái.

A második világháború után nem sokkal Párizsban felismerték és ki is mondták: a német kérdés rendezése nélkül nem alakítható ki stabil Európa (Schuman, 1991). Ma pedig azt kell felismernünk, hogy a kelet-közép-európai kisebbségi kérdés rendezése nélkül nincs stabil Kelet- Közép-Európa. A kérdésfelvetés Schengent idézi, és erre a térségben alig figyelnek oda. Mi lesz az integrációval? A szomszédok ellenében nincs integráció. Nyugat országai egymás gondjaira figyelve lépegettek az egységesülés útján. Az európai Keleten Nyugattal kíván jóban lenni az, aki Európát mond. Miközben a kontinens uniós országai a növekvő kölcsönös függőség irányába haladnak, KKE-ben a közös politikai csomagból éppen azt teszik félre, illetve nem méltatják figyelemre, ami örökös gond volt, és rengeteg figyelmet követelt. A térség országainak kisebbség-politikája immár nem belügy. A kisebbségpolitika kül- és belpolitikai vonatkozásai nem választhatók szét, nem kezelhetők elkülönítetten (Brubaker, 1995), az új helyzet új szemléletet követel meg, s ez immár nem csupán a kisebbség, de az illető többség érdeke is.

Román narratívák

Időről időre a román politika valamilyen megbékélés szükségességét hirdeti meg. Ez jószándék-kinyilvánítás, amennyiben a kérdésfelvetés nem válik egyoldalúvá azáltal, hogy a megbékélési felhívás címzettje kizárólag a másik közösség. A felhívást megfogalmazó fél háza táján minden rendben van, ő toleráns és igazságos. A gondok oka a helyzet, amiért más a felelős. A megbékélés igénylésekor mintákra is szokás hivatkozni, így hitelesebbnek tűnik az indítvány. Amely ekként nem veszi figyelembe, de legalábbis relativizálja a megoldások történelmi beágyazottságát. A sokat emlegetett német-francia megbékélés felett eljárt az idő (Rovan, 1998), mert jelentős mértékben az aktuális nemzetközi politika alakította. Mint minden megbékélést, különben. A nemzetközi - nyugati - légkör háború utáni feszültségét feloldó francia-német megbékélést a kisebbségi németek viszont úgy értelmezték, hogy anyanemzetük lemondott róluk. Ennek is köszönhető, hogy ma az elzászi németek száma a fél évszázad előttinek a tizede. A század- és ezredvégen a skótok és a wales-iek saját parlamenthez jutnak, hogy önnön sorsukról dönthessenek, ma nem a kisebbségek feje fölötti megegyezések gyakorlatának történelmét írják. A román politika jelentős része ezt a kurzust nem akarja észrevenni, illetve nem fogadja el. A politika ezen szereplői számára a kisebbség idegen anyag a nemzet testében, örüljön, ha megtűrik, függetlenül attól, hogy ezen együttlétnek a kisebbség sem oka, sem kialakítója nem volt.

1996 után Romániában kormányzati oldalon gyakran állították, a kisebbségi kérdést modell értékűen sikerült megoldani. Való igaz, a térség országai nem arról ismertek, hogy a kisebbség képviselőit miniszteri bársonyszékekbe ültetik, de ettől a politikai erőviszonyokból fakadó lépéstől a mintaszerű megoldásig jókora a távolság. Mutatja ezt az RMDSZ - ez idáig nem sok eredményt hozó - küzdelme a közoktatás területén, a kétnyelvű táblák körüli zűrök és zavarok, az egyetem-vita. Az állami magyar egyetem létrehozatala elleni többségi fellépések mögött ott van mind a kisebbség nyelvterületvédelmének az elutasítása, mind pedig az a sok évtizedes kisebbségpolitikai gyakorlat, amelynek során a többség megszokta, hogy a kisebbség sorsának teljes ura. A politikai szocializáció fontosságát mutatja a koalíciós kormányzás tapasztalata: amit a kormány kisebbségi ügyben a kormányzás közös felelőssége jegyében elfogad, és támogatandónak ítél, a koalíció kényelmes parlamenti többsége ellenére, gyakran nem kapja meg a törvényhozók támogatását. Bár kisebbségi ügyekben jó szemű elemzők véleménye szerint is az RMDSZ kormányzati szerepvállalása azt jelenti, hogy a kormánykoalíció erői elfogadták a kisebbségek védelmének magyarok által kívánt normák szerinti szabályozását (Andreescu, 1998), a tapasztalat egészen más. A közvélemény-kutatási jelzésekre figyelő politikai erők látják, és a koalíciós partnerség ellenére figyelembe is veszik: romló gazdasági helyzetben a kisebbség támogatása számukra a mai Romániában politikailag nem előnyös. A többségi társadalom korábbról ismert kisebbségek iránti - ellenséges - viszonyulása szinte semmit nem változott.

A megbékélés - egyik lényegi - előfeltétele az önvizsgálat. Újfent német példa idézhető, a német nemzeti eszmének szentelt Reichstag-kiállítás, amellyel kapcsolatos információ Berlinből, hogy minden érettségizőtől elvárják a megtekintését. A párját ritkító kiállítás jelzi: a szigorú önvizsgálatban a németek kemény következetességgel jártak el.

Az önvizsgálat jegyében válna valójában értelmezhetővé az aktuális párhuzamos történet, amelynek szereplői a századunkban ismerttől és "megszokottól" teljesen eltérő viselkedést mutatnak. A térség huszadik századi sikertörténetét hozó Románia "1990 után meredek lejtőre került, miközben a háborúkban megbüntetett Magyarország - a jelek szerint - a térség legsikeresebb váltását tudhatja magáénak. Romániában 1989 decemberében nemcsak a diktatúrának lett vége, hanem egy nemzeti sikertörténetnek is. Helyzetértelmezések születnek, de nem csupán a diktatúra idejét kell átértelmezni, hanem a korábbi történet keretfeltételeit is. Az 1990 utáni romániai zavar és sikertelenség magyarázatára sokszor hívták segítségül az ország helyzetének kivételességét. A kivételesség jegyében történő értelmezések egyik típusa szerint a Romániában bekövetkező események nem a helyzet belső logikáját, hanem idegen erők érdekeit követik. Itt, régiók és kultúrák találkozásánál a hatások mindig erősebbek. A kiválasztottság érdekes kettőssége figyelhető meg: fontosságtudat és ellenségképzet. A fontosság ellenséges erők létének oka is, következménye is. A többség-kisebbség reláció vonatkozásában ez azt jelenti, bármi történik, megjelenik a "magyar" értelmezés, a magyar veszély. Románia kivételessége létező: folyamatosan újratermelődő peremhelyzete. És valóban, az ország három történelmi régiója egyszerre sohasem tartozott ugyanabba a befolyási övezetbe. A folyamatosan fennálló kiegyensúlyozási kihívás a nyitottság mellett egyfajta szkepticizmust eredményezett (Alexandrescu, 1998), miáltal a fennmaradás és az identitás kérdései kerültek előtérbe. E prioritásokat a "magyar veszély" adagolásával lehet(ett) hosszú távon szabályozni és fenntartani.

Valami mégis változóban. Kialakultak és növekvő tiszteletnek örvendnek fiatal értelmiségi körökben a román történelem mítoszaival foglalkozó szakmai műhelyek. Demitizáló munkák születnek. A hivatalos szakma reakciója gyenge, de a folyamat elindult. És van őszinte közösségi érdeklődés. Napjainkig kellett várni, de végre megszületőben azon tanulmányok, amelyek a román kultúra és az Europa nostra viszonyát történetiségében is feltárják. 1989 előtt nemzetárulás- számba ment volna azon állítás, hogy a XVIII. századtól kezdődően "a románok többé-kevésbé traumatikusan élik meg találkozásukat Európával", kialakul a kisebbrendűség rögeszméje, a kollektív megbélyegzettség érzése (Antohi, 1996). Ezzel magyarázható, hogy Romániában sokak számára a nemzeti érzés mindössze a dicső múlt felidézését jelenti. A jelen zavaró, nem része ezen érzésnek (Patapievici, 1996), az aktuálist a polgár szinte elutasítja. Ezáltal a nemzeti érzés sokkal inkább retorikai ügyességet jelent, mint tények ismeretét és érvekbe épített vállalását. Ma már van román történész, aki kijelenti: "A történelem kifejezés megtévesztő. Értelmezni kell. Még a történészek is ritkán teszik..." Ezt Lucian Boia állítja, majd folytatja: "a történelem szelekció..., a fontos, a jellegzetes, a jelentőségteljes kiválasztása" (Boia, 1998). És innentől minden relativizálódik, hiszen a fontos és jelentőségteljes kiválasztásában megjelen(het)nek az aktuális jelen politikai céljai. Napjainkban már nem lehet hinni a historia est magistra vitae tétel igazságában, századunk történései megmutatták, hogy az emlékezet ura a jelen feletti hatalom döntő eszközével rendelkezik (Rumi, 1998). A történelem személyes és kollektív sorsokat szabott meg, időben és térben meghatározta a politika alanyainak helyét és működését. Európa mai betegségei puszta - történeti - retorikával nem kezelhetők, semmilyen "cél" nem mentesíthet a lelkiismeret meghallgatásától.

Kelet-Közép-Európát megcélzó kezelési elképzelés a Schengen által nyomatékosított kisebbségi kérdésre nincs, bár a mai nemzeti önépítkezési folyamatok meghirdetett céljai között első éppen a valamennyi nemzetet politikailag is befogadó közös Európa! Marad a kérdés: a térségből indítandó kezdeményezés hiányának a térség országai közötti integrációs rivalizáció az oka, avagy az egyes nemzetek - ma még? - elégtelen képessége arra, hogy saját történelmüket önnön érdekükben megtisztítsák mindattól, amit politikai céllal szőttek a szomszédellenes, tudományosnak hirdetett mesébe?

Irodalom

Alexandrescu, Sorin, 1998: Paradoxul româ n, Univers, Bucures ti Andreescu, Gabriel, 1998:

A történelmi emlékezet és a román-magyar megbékélési modell, In: Európai Szemmel, 1998/1-2.

Antohi, Sorin, 1996: Româ nii în anii '90: geografie simbolică şi identitate socială. In: România versus România, Clavis, Bucuresti. Antologie de G. Andreescu

Ash, Timothy Garton, 1991: A balsors édes hasznai, Európa-Századvég, Budapest

Balogh András, 1997: A nemzeti kisebbségekkel összefüggő konfliktusok mítosza, In: Külpolitika 1997/2.

Bán D. András, Diószegi László, Márer Pál, Pritz Pál, Romsics Ignác, 1997: Integrációs törekvések Közép- és Kelet-Európában a 19-20. században, Teleki László Alapítvány, Budapest

Boia, Lucian, 1998: Jocul cu trecutul, Humanitas, Bucures ti

Brubaker, Rogers, 1995: National Minorities, Nationalizing States and External Homelands in the New Europe, In: Daedalus 124 (1995), p.107-132.

Busek, Erhard, 1992: Az elképzelt Közép-Európa, Európai Utas-Századvég, Budapest

Hankiss Elemér, 1989: Kelet-európai alternatívák, Közgazdasági és Jogi, Budapest

Horváth Gábor, 1997: A feltartóztatási politika az Egyesült Államok kül- és biztonságpolitikájában, In: Külpolitika, 1997/3, 18-51.

Kende Péter, 1994: Miért nincs rend Közép-Kelet-Európában?, Osiris-Századvég, Budapest.

Kissinger, Henry A., 1996: Diplomácia, Panem-McGraw-Hill-Grafo, Budapest, 16.

Kovács Péter, 1998: Schengen és a határon túli magyarság, In: Művelődés, 1998/11.2.

Le Rider, Jaques, 1997: Mitteleuropa, Polirom, Ias i

Marga, Andrei, 1997: Filosofia unifica rii europene, Apostrof, Cluj.

Patapievici, Horia-Roman, 1996: Politice, Humanitas, Bucures ti

Rovan, Joseph, 1998: A francia-német megbékélés: vajon minta-e, avagy befejezetlen katedrális? In: Európai Szemmel, 1998/1-2.

Rumi, Giorgio, 1998: Az európai népek kollektív emlékezete és az Európa-építés, In: Európai Szemmel, 1998/1-2.

Schuman, Robert, 1991: Európáért, Pannónia Könyvek, Pécs

Stengers, Jean, 1997: A nemzetállam felbomlása: a belga példa, In: Európai Szemle, 1997/3.

Herbert Küpper

Kisebbségek, kapcsolattartás és a nyugati integráció*

Minorities, the Maintenance of Relations and the Western Integration

As an impartial analyzer, the researcher from the University of Cologne claims that Hungary's admission into the EU may be hindered by the Hungarian policy in the question of people's free travelling into the country. However, in accordance with Barna Bodó, he also believes that the problems of the Hungarian minorities can be solved in the frames of the visa-system.

Bevezetés: sajátos magyar helyzet

A Magyar Köztársaság külpolitikájának legfőbb célja a nyugat-európai integráció. A nyugat-európaiak és a magyarok között folyó tárgyalások erre többé-kevésbé konkrét kilátást nyújtanak. Másfelől viszont Magyarország volt szocialista szomszédainak - Szlovénia kivételével - nincs esélyük arra, hogy belátható időn belül a nyugati integrációs rendszerekbe beléphessenek. Ennek eredményeképpen a Magyarország és horvát, szlovák, ukrán, román, valamint szerb szomszédai közötti határok hosszú időre az európai integráció külhatárai lesznek. Ez a tényállás a megjelölt országokban élő magyar kisebbségeket az anyaországtól ha nem is szigeteli el, de legalábbis a kapcsolattartást jeletős mértékben megnehezítheti. Az európai külhatárokat védő rendszer két, a határokon túl élő kisebbségek kulturális túlélése, fennmaradása szempontjából létfontosságú területen jogi gátakat emel: a személyek szabad határátkelésével, valamint a kulturális javak szabad áramlásával kapcsolatban. A két kérdés közül a szabad személyforgalomé a bonyolultabb és politikailag jelentősebb. Jelen dolgozat ezért főleg a Magyarországra való beutazás lehetőségeivel foglalkozik; a sokkal kevésbé kényes kulturális javak kérdéséről csak érintőlegesen tesz emelést.

A magyar érdekek

A magyar érdek egyrészt az európai integrációba történő felvételben és az azt alakító szerződésekben való teljes és korlátlan tagságban áll. Minél kevesebb kivételhez, kikötéshez ragaszkodik Magyarország, annál jobbak az esélyei, hogy belátható időn belül az Európai Unió teljes jogú tagjává legyen. Az Európai Unió többször hangsúlyozta, hogy kivételeket (mint amilyeneket pl. Dánia, Spanyolország vagy Portugália felvételekor megengedtek) nem tűr többé.

* A tanulmány az Akadémiai Kisebbségkutató Műhely "A magyar-magyar kapcsolatok története és fejlődési irányai" című kutatási programja keretében készült.

Másrészt a magyarság egyharmada a magyar állam határain túl él. Ezért a magyar érdek abban is áll, hogy a határokon túl lakó magyarságot minél szorosabb szálak fűzzék az anyaországhoz.

1) A magyar állam alkotmányos kötelessége

Az alkotmány 6. § (3) bek. szerint a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain túl élő magyar etnikumú kisebbségekért, és ugyanaz a bekezdés a magyar államot a velük fennálló kapcsolatok ápolásának az előmozdítására kötelezi. E rendelkezés szövegezésébo l, a "felelősséget érez", "kapcsolatok ápolását előmozdítja" fogalmából levezethető, hogy nem hárít konkrét kötelességeket a magyar államra, azaz a magyar kormányra. Még a kapcsolatok ápolását sem köteles maga végrehajtani, mert az alkotmány csak annak elo mozdítására kötelezi: aki előmozdít valamit, az nem feltétlenül maga hajt végre. Minden homályossága ellenére a határokon túl élo kisebbségekről való gondoskodás az alkotmány 6. § (3) bek. alapján nemzeti érdek. Gyenge jogi tartalma miatt az alkotmányi rendelkezés főleg politikai jellegű.

2) A magyar kisebbségek érdeke

A magyar kisebbségek érdeke kétirányú. Egyrészt identitásukat - kisebbségi helyzetükben - hosszú távra csak akkor tudják fenntartani, ha az anyaországgal állandó kulturális és más jellegű cserét, párbeszédet folytatnak. Másrészt abban az országban, ahol laknak, boldogulniuk kell. Ez csak akkor lehetséges, ha az őket körülvevő többségi lakossággal és az állammal nincsenek túl rossz viszonyban.

Első érdekük követeli, hogy minél egyszerűbb módon, minél kevesebb adminisztratív akadály mellett utazhassanak Magyarországra. Nemcsak a személyforgalom fontos számukra, hanem a - főleg kulturális - javak szabad, díj- és vámmentes forgalma is.

Második érdekük pedig azt kívánja, hogy a magyar állam intézkedései ne távolítsák el őket túlságosan az őket körülvevő néptől, ne szigeteljék el őket a többségtől. Ezért nem tanácsos, hogy Magyarország az adott állam polgárai között túl nagy, illetve túl látható különbséget tegyen az etnikai hovatartozás alapján, pl. a vízum kiállításakor. A magyar állam a magyar kisebbséget ne részesítse túl nagy elo nyökben, ne ruházza fel őket túl nagy privilégiumokkal az állam többségi lakosságához képest. Különben csak bővíti a kisebbség és a többség között fennálló rést, és ez hosszú távon a kisebbség boldogulását, esetleg még létét is veszélyeztetheti.

Első rész: A személyek szabad beutazása

A külhatárokon történő személyforgalmat nem annyira maga a (szűkebb értelemben vett) európai jog szabályozza, hanem a (csak tágabb értelemben az európai joghoz tartozó) ún. schengeni megállapodás. Az itt következő munka lehetséges megoldásokat kíván bemutatni. A jogi keret és a fent vázolt magyar érdekek összehasonlításából, egyeztetési kísérletéből különböző lehetőségek adódnak, amelyekkel Magyarország enyhítheti a jövendo schengeni csatlakozással járó, a magyar kisebbségeket érintő sérelmeket, és csökkentheti az akadályokat. A jogi elemzést politikai és gyakorlati szempontok követik.

I. A schengeni megállapodás kapcsolódó rendelkezései

A schengeni megállapodás (a továbbiakban: Megállapodás) alapeszméje a határmentes európai térség. Ez azt jelenti, hogy a tagállamok a belhatárokon megszüntetik az ellenőrzéseket, és megengedik az egy schengeni államban legálisan tartózkodó személynek a többi schengeni államba való beutazását, ott-tartózkodását. A szabad mozgás elve az Európai Unió tagállamainak a polgáraira, a schengeni államokban letelepedett külföldiekre, valamint az ideiglenesen a schengeni területen tartózkodókra (pl. turistákra) terjed ki.

A térségen belüli egység a külországokkal, valamint azok állampolgáraival szembeni bánásmód egységesítését követeli, sőt: feltételezi. Ha schengeni állam harmadik országgal a határon alkalmazható intézkedésekről szóló szerződést kíván kötni, köteles a többi tagállamot értesíteni; ha a szerződés tárgya a határ menti ellenőrzések leépítése vagy gyengítése, akkor ehhez a többi tagállam beleegyezése szükséges. (136. cikk). A schengeni mottó ez lehetne: bent szabad mozgás, kifelé egységes, a beutazást elhárító és főleg a bevándorlást akadályozó magatartás.

1) A schengeni megállapodás és az európai jog viszonya

A Megállapodás az Európai Unió kebelében született, bár nem képzi a szoros értelemben vett közösségi jog részét. Jóllehet önálló szerződés, számos szál fűzi az Európai Unió rendszeréhez, 140. cikke szerint hozzá az Európai Közösségek bármilyen tagállama csatlakozhat. Ezt úgy kell érteni, hogy csak az EK tagjai csatlakozhatnak, a többi állam nem. Hosszú távon az a cél, hogy az Európai Közösségek tagsága és a schengeni rendszerben egyesített államok azonos halmazt képviseljenek. Ennek érdekében már most is minden EU-tagállam polgára a schengeni térségben "schengeni polgárnak", belföldinek számít (ld. a Megállapodás 1. cikkét), így a brit és az ír polgárok is. A preambulum a Megállapodás célját, a belhatároktól mentes térséget az Európai Közösségeket létrehozó szerződések egyik fő céljára, azaz a belhatároktól mentes egységes belpiacra vonatkoztatja. Így a szabad, határmentes mozgás az Európai Közösség céljának, a szabad európai piac megteremtésének alakító tényezőjévé válik.

Az európai szerződések viszont már kezdettől fogva a belhatárok megszüntetésére törekszenek. A legújabb megállapodás, az Európai Uniót létrehozó ún. maastrichti szerződés B. cikkében a belhatárok nélküli térség megteremtését az unió fő céljai között említi. Emellett az Európai Unió harmadik pillérét képező igazságügyi és belügyi együttműködés a menedékpolitikára, a külhatárok védelmére és az ottani ellenőrzésekre, valamint a bevándorlási politikára és a harmadik államok polgáraival szemben követendő magatartásra vonatkozik (K.1. cikk 1. - 3. pontja). Az igazságügyi és belügyi együttműködés nem az unió szupranacionális részéhez tartozik, amiért az unió szerepe alapjában véve a koordinációra és a hatáskörrel rendelkező tagállami hatóságok közötti együttműködés elősegítésére korlátozódik. Az említett területeken pedig a közösség a tagállamokra kötelező, azaz szupranacionális előírásokat is alkothat. Az EK-szerzo dés 100/C. cikke szerint az unió jogalkotása meghatározhatja, mely harmadik államok polgárai szorulnak vízumra a külhatár átlépésekor. Jelenleg 98 állam polgárai az összes EU-tagállamra nézve vízumkötelesek; Magyarország szomszédai közül a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, Románia és Ukrajna szerepel e listán. A tagállamok jogszabályai érvényben maradnak, amennyiben az unió joga nem szabályozza ugyanazt a tényállást. Ez azt jelenti, hogy a listára nem felvett országokkal szemben az EU-tagállamok szabadon megállapíthatnak vízumkötelezettséget vagy vízummentességet.

A Megállapodás 134. cikke szerint a rendelkezések csak annyiban alkalmazhatók, amennyiben nem ellentétesek az Európai Közösségek jogával. Tehát az európai jog elsőbbséget élvez, ami azzal magyarázható, hogy az összes schengeni állam az EK tagja is. A maastrichti szerződés K. 7. cikke pedig az Unióban szokásos együttműködésnél szorosabb kapcsolatokat két vagy több tagállam között kifejezetten támogat, hacsak azok az Unió céljaival nem ellentétesek.

Az ún. amszterdami szerződés még szorosabb viszonyt teremt a közösségi jog és a schengeni rendszer között. Ezek szerint a külhatárok védelme, valamint a beutazás szabályozása a jövőben teljes mértékben a közösségi szervek hatáskörébe tartozik. Az amszterdami szerződéshez csatolták a schengeni szintnek az Európai Unióba való bevonásáról szóló jegyzőkönyvét, amely szerint az addig önálló schengeni Végrehajtó Bizottság helyére a Közösség Tanácsa lép, annak hatáskörét gyakorolja. Az amszterdami szerződés még nem lépett hatályba, de előreláthatólag Magyarország csatlakozásakor érvényes jogot képez.

A schengeni tagállamok a Megállapodás 9. cikkében közös vízumpolitika kialakítására kötelezték magukat. Ám ez még nem sikerült teljesen. Három különböző lista létezik: az ún. fekete listán az a 129 állam található, amelyeknek polgáraival szemben az összes schengeni állam vízumkényszert ír elő. Ezek között természetesen az említett 98 állam is szerepel, amelyekre nézve az Európai Unió a tagállamokra kötelezően vízumkényszert állapított meg. A lista bővítése nem áll ellentétben az európai joggal, mert az Európai Unió a tagállamakra bízza a listán nem szereplő államok polgáraival szemben alkalmazandó politikát. A schengeni lista csak e nemzeti politikákat egyezteti. Magyarország szomszédai közül semmilyen további államot nem találunk e listán.

Az ún. szürke lista azt a 23 államot tartalmazza, amelyekkel szemben a schengeni tagállamok gyakorlata nem egységes. Jelenleg ez a lista nem bír jelentőséggel Magyarország szomszédaira nézve, de ez megváltozhat, ha az egyik vagy másik országban nagyobb mértékű kivándorlási hullámot okozó válság keletkeznék. Végül van fehér lista is, és rajta azok az államok szerepelnek, amelyek polgárainak egyetlen schengeni tagállamba való beutazásához nem kell vízum. A schengeni államok a nem egyértelmű eseteket tartalmazó szürke lista megszüntetésére törekednek azáltal, hogy az érintett országok vagy a fekete, vagy a fehér listára kerülését szorgalmazzák.

2) A külhatár átlépésére vonatkozó rendelkezések

A schengeni térségbe csak a megfelelő határátkelőhelyeken szabad beutazni, és a tagállamok kötelesek szigorú ellenőrzéseket végezni a külhatár védelme és a törvénytelen beutazás megakadályozása végett. A megkívánt iratokból kideríthetőnek kell lennie a tartózkodás alatt felmerülő megélhetési, valamint a kiutazási költségek fedezete meglétének is (Megállapodás 3. - 8. cikke). Az utazási papírok teljességétől a menedékkérés esetében, valamint humanitárius okokból, valamely tagállam nemzeti érdekéből vagy nemzetközi kötelességek alapján lehet eltekinteni. Az utóbbi három esetben a belépés nem az egész schengeni térségre, hanem kizárólag a beengedő állam területére érvényes [ 5. cikk (2) bek.] .

A nem vízumköteles, tehát az összes schengeni államban vízummentességet élvező külföldi a schengeni térségben félévenként összesen három hónapig szabadon tartózkodhat és utazhat [ 20. cikk (1) bek.] .

A tagállamok kötelesek közös vízumpolitikát kialakítani (9. cikk). Fent már láttuk, mennyire jutottak e cél megvalósításában, de feltehető, hogy a jövőben szorosabb lesz a közös politika. Ha pedig az összes tagállam egy adott országgal szemben azonos állásponton van - egymástól függetlenül vagy egyeztetés alapján -, ezen az állásponton csak egyetemes egyetértés útján lehet változtatni. Az adott állammal szembeni vízumpolitika akkor már nem tartozik a tagállamok mérlegelési hatáskörébe, hanem a schengeni közösségébe. Ha azonban a nemzeti politika kiemelkedő érdekei sürgős döntést tesznek szükségessé, egy-egy tagállam ettől a közös szabályozástól úgy térhet el, ha ezt megelőzően a többi tagállamot értesítette [ 9. cikk (2) bek.] .

A vízum egységes schengeni vízum, amely az összes tagállam területén érvényes (10. cikk). A vízum kiadásában az út fő országa, ennek hiányában az első beutazás állama illetékes (12. cikk). A schengeni vízum legfeljebb három hónapig tartó időtartamra, egy vagy több beutazásra érvényes; félévente személyenként legfeljebb egy vízum adható ki (11. cikk). Ha egy tagállam a folyó félévben a háromhónapos vízum lejárta után az adott személynek további vízumot kíván kiállítani, akkor ezt szabadon megteheti azzal, hogy ez a vízum csak a kiállító ország területére érvényes [ 11. cikk (2) bek.] . A schengeni vízum csak akkor adható ki, ha a kérelmező a fent említett iratokkal rendelkezik (15. cikk), azaz főleg ha bebizonyítja, hogy mind tartózkodását, mind kiutazását fedezni tudja.

A vízum érvényességének háromhónapos időtartamra való korlátozása azt jelenti, hogy a hosszabb időre szóló vízum kiadása az egyes államok hatáskörében marad (18. cikk). Ennek következtében az így kiadott vízum nemzeti és nem schengeni vízum, amiért csak a kiállító állam területére érvényes.

3) A jogilag lehetséges megoldások

Magyarország még nem tartozik a schengeni rendszerhez, mert még nem tagja az Európai Uniónak. Az ún. Európai Megállapodások (EM) sem közelítik közép- és kelet-európai partnereit a határmentes térség felé. A személyforgalom és a letelepedés kérdéseit továbbra is az egyes nyugat-európai államok és az illető kelet-európai országok kétoldalú szinten rendezik. Mindazonáltal Schengen bekövetkezik belátható időn belül Magyarország számára, szomszédaival és az ott élő magyarokkal.

A továbbiakban különböző modelleket mutatunk be, amelyek segíthetik a probléma orvoslását. A megoldás először csak jogi természetű. A modellek ezért csak opciók, és a különbségtétel e szakaszban kizárólag a jogszerű és a jogellenes opciók közötti választóvonalon folyik. A kiindulópont az a valószínű menetrend, hogy Magyarország az EU-csatlakozásával együtt vagy azt követo en a schengeni rendszer tagállama lesz, szomszédai pedig "kint maradnak". Csak azt követően kerül sor a modellek politikai és gyakorlati elemzésére. A kérdésnek nemcsak jogi oldala van, mert politikai tényezők minden más szempontnál sokkal erősebben befolyásolják a megoldások megvalósíthatóságát. A politikai vita pedig csak a jogi előkérdések tisztázása után kezdődhet: csak azon lehet vitatkozni, amit tenni szabad.

II. A vízumkényszer mellőzése

A magyar kisebbségek akkor járnának a legjobban, ha Magyarországra a schengeni csatlakozását követően is vízummentesen utazhatnának be. Ezzel kapcsolatban az a kérdés vetődik fel, mennyire határozhatja meg a schengeni, illetve EU-tagság a vízumról szóló szabályokat.

1) A közösségi jog követelményei

Mihelyt Magyarország az Európai Unióhoz csatlakozik, annak jogszabályait köteles alkalmazni még akkor is, ha a magyar jog másképpen rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy az Európai Közösség Bizottsága 2317/95 számú rendelete közvetlen hatályúvá válik nemcsak Magyarországra nézve, hanem közvetlenül Magyarország területén, magyar jogszabályok útján történő beiktatás nélkül. Ha a vízumköteles országok listáján Magyarország szomszédai is szerepelnek, mint jelenleg Románia, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság és Ukrajna, Magyarország nem tehet egyoldalú lépéseket, hanem el kell ismernie ezt a helyzetet: azon országok polgárait csak vízum megléte esetében engedheti be magyar területre.

Elméleti szinten két kiút létezik. Először Magyarország az EU-hoz való csatlakozásakor fenntartással élhet a szomszédos országokkal fennálló vízummentesség megtartása érdekében. Elvileg, azaz a szerződések jogáról szóló Bécsi Egyezmény 19. cikke szerint az államok viszonylag szabadon élhetnek fenntartással nemzetközi szerződés aláírásakor. Sem az EK-szerződésben, sem a maastrichti szerződésben nem található eltérő rendelkezés, úgyhogy a Bécsi egyezmény általános szabálya annyiban alkalmazható, amennyiben nem ellentétes a szerződés céljaival. A szerződés többi fele azonban nem köteles elismerni az egyébként megengedett fenntartást (a Bécsi Egyezmény 20. és 21. cikke szerint), és ezenkívül az a gyakorlati kérdés vetődik fel, mennyire gátolhatja egy ilyen jellegű fenntartás Magyarország felvételét. A migrációs kérdések a nyugat-európai országok számára nagyon fontosak, és feltehetőleg nem fognak tu rni bármilyen rést sem a nem kívánt bevándorlást elhárító rendszerükben.

A másik út a közösségi jogszabályok megváltoztatására irányuló, a közösségi szervek akarat- és jogalkotását befolyásoló tevékenység a közösségen belül. A nyugat-európai partnerek bevándorlással kapcsolatos félelmei miatt nem nagyon valószínű, hogy sikeresek lehetnek ezek a kezdeményezések, de minden tagállamnak joga a közösségek intézményi rendszerében a megfelelő csatornákon keresztül érvényesítenie befolyását. A magyar alkotmány 6. § (3) bekezdése szerint alkotmányos kötelesség hárul a magyar államra, hogy ezt legalább megkísérelje.

Összegezve megállapítható, hogy nem áll Magyarország módjában mellőzni a közösségi jog által előírt vízumkényszert. Elképzelhető, hogy az integráció előrehaladásával kiépítik a közös vízumpolitikát, s az elszaporodó kötelező jogszabályok még inkább korlátozzák a tagállamok mozgásterét.

2) A schengeni jogszabályok

A Megállapodás szövege nem írja elő a vízumköteles országok körét, hanem a másutt meghatározott vízumkényszert tételezi fel. A schengeni rendszer csak annyiban kötelező, amennyiben a tagállamok egy adott országgal szemben közös álláspontot (vízumkényszert vagy vízummentességet) alakítottak ki. Ettől a közös állásponttól a tagállam elvileg nem jogosult eltérni. A Megállapodás 137. cikke bármilyen fenntartásra vonatkozó tilalmat tartalmaz, ami a Bécsi Egyezményhez képest elsődleges lex specialis.

Sürgős esetekben a tagállam a közös vízumpolitikától eltekinthet, ha a nemzeti politika kiemelkedő érdekei ezt kívánják [ 9. cikk (2) bek.] . A küszöb nagyon magas, mert ez az érdek sokkal többet jelent, mint az általános politikai érdekek. A rendelkezés jellegéből levezethető, hogy csak átmeneti eltéréseket enged meg, nem pedig tartós intézkedéseket. Ezeket kizárólag a közös vízumpolitika talaján lehet hozni. Azért a 9. cikk (2) bek. rendelkezése pl. hirtelen súlyos üldözés elől menekülő magyarok befogadását teszi lehetővé, s nem tesz engedményt az állandó kapcsolattartás kedvéért.

A Megállapodás megengedi, hogy egy tagállam eltekinthet az összes beutazási kellék meglététől, ha a nemzeti érdek az illető személy azonnali beutazása mellett szól [ 5. cikk (2) bek., 16. cikk] . Ez a beutazás csak a beengedő államba történhet és nem a többi schengeni állam területére; az esetleg ilyen körülmények között kiállított vízum kizárólag a kiadó állam területére érvényes. A beengedő állam köteles a többi államot intézkedéséről értesíteni. Mivel ez a cikk kivételes előírás, rendszeres beutazási politikát nem lehet rá alapítani, csak kivételes esetekben alkalmazható. A "nemzeti érdek" küszöbét sem szabad túl alacsonyan értelmezni, bár ennek meghatározása végül is az egyes tagállam ügye. Magyarország és a magyar kisebbségek között fennálló viszonnyal kapcsolatban az alkotmány 6. § (3) bek. alapján úgy lehet érvelni, hogy a nemzeti érdek mindig a magyar nemzetiségűek beutazása mellett szól. Ez az érdek pedig a Megállapodás 5. és 16. cikke talaján - átmeneti, kivételes mivoltuknál fogva - nem tartósan, hanem legfeljebb egyéni esetekben és hosszú távon kizárólag a schengeni rendszer rendes előírásai keretében érvényesíthető.

Mindezek ismeretében sem szabad elfelejteni, hogy az európai jogi szabályok a schengeni joggal szemben elsőbbséget élveznek. Ahol az európai jog a vízumot kötelezővé teszi, ott a schengeni jog nem lehet nagyvonalúbb. Eredményként megállapítható, hogy az európai vagy az egységes schengeni magatartás következtében fennálló vízumkényszer Magyarország vízumpolitikájára kötelező; tartós kivételeket nem tesz lehetővé.

III. A szomszédos országokkal kötendő kétoldalú szerződések

A Megállapodás több helyen kivételt tesz az előírt kötelességek alól, ha ezek más országgal kötött nemzetközi szerződésen alapulnak. A tagállam a nem teljes értékű papírokkal rendelkező külföldit nemzetközi jogi kötelesség alapján beengedheti azzal, hogy ez csak a fogadó ország területére és nem a schengeni térségre érvényes [ 5. cikk (2) bek.] . Azonos körülmények között nemzeti - azaz nem schengeni - vízum kiállítható, ha a külföldi egyébként a schengeni vízum követelményeit nem teljesíti (16. cikk). A hiányok fő esete a gyakorlatban az, hogy az illető külföldi nem tudja bizonyítani, hogy a tartózkodás és a kiutazás költségeit fedező anyagi eszközökkel rendelkezik. Végül is a schengeni tagállam a vízumkötelesség alá nem eső külföldinek a háromhónapos vízummentes tartózkodási határidő lejárta után a tartózkodását meghosszabbíthatja, ha a Megállapodás hatályba lépése előtt kötött nemzetközi szerződés úgy kívánja (20. cikk 2. bek).

Az utolsó kivétel nem segít a magyar problémákon. Már most előrelátható, hogy Magyarország a következő években csatlakozik a Megállapodáshoz. A szerződések jogáról szóló Bécsi Egyezmény 18. cikke szerint az állam köteles minden olyan cselekménytől tartózkodni, amely képes egy még nem hatályos szerződés célját megakadályozni. Ez a rendelkezés szó szerint csak az aláírás és a hatályba lépés közötti időtartamra vonatkozik. Alapul azon az elven, hogy a pacta sunt servanda szabály jóhiszemű alkalmazása a még alá nem írott, de tervezett szerzo désekre is vonatkozik, amennyiben a leendő fél eltérő szerződések megkötésével a tervezett szerződést kijátszaná. Tekintettel a viszonylag konkrét csatlakozási kilátásra Magyarország ezentúl a schengeni célokat, szabályokat érintő szerződéseket jövendő partnerei, a schengeni államok tiltakozása ellen már nem kötheti a velük szemben fennálló pacta sunt servanda-kötelessége megsértése nélkül.

IV. A kishatárforgalom

A kishatárforgalom lényege, hogy két szomszédos állam a határ menti sáv lakói javára a határátkelés feltételeit leegyszerűsíti. A kishatárforgalom még egyébként nagyon szigorúan őrzött határoknál is létezhet, pl. a hetvenes évek óta a német-német határon, a vasfüggöny és a fal ellenére. A magyar esetben a magyar kormány a környező országok kormányaival megfelelő sávok meghatározásában és az ott érvényes könnyítésekben, kedvezményekben egyezhet meg. Ily módon a határsáv lakossága viszonylag enyhébb közigazgatási követelmények között utazhat a szomszédos ország határsávi részeibe.

A Megállapodás kifejezetten a kishatárforgalomra vonatkozó rendelkezéseket is tartalmaz: a (3. cikk (1) bek.). Ha a schengeni állam ezen előírások betartása mellett más állammal kishatárforgalomról szóló egyezményt köt, nem szükséges a többi schengeni állam beleegyezése [ 136. cikk (3) bek.] . Ha két schengeni állam egymás között, vagy ha egy schengeni állam nem schengeni szomszédjával a kishatárforgalom ügyében kétoldalú egyezményt kíván kötni, a többi schengeni tagállamot értesíti, és ezek - végrehajtó bizottsági kivételes szabályok híján - a 136. cikk (2) bek. szerint jóváhagyják ezt az egyezményt. A schengeni rendszer hatályba lépése óta több schengeni állam harmadik állammal kis határforgalom vonatkozású megállapodást kötött, és mivel ezek a megállapodások a schengeni partnerek érdekeit figyelembe vették, a jóváhagyással kapcsolatban nem merültek fel problémák.

A kishatárforgalom szükségképpen területre és nem személyekre vonatkozik. Ezért szabályozása nem tehet különbséget a határsáv magyarjai és más etnikumú lakossága között. Így kedvezményezettjei a határ közelében lakó szlovákok, ukránok, románok stb. is lehetnek. Másfelől a határsávon kívül lakó magyarokat nem részesítheti a leegyszerűsített beutazás előnyében. Ez főleg ott nagy hátrány, ahol a magyar kisebbség zöme nem a határ közelében lakik, pl. az erdélyi magyarság esetében. Végül is a magyar kisebbségek hasznára lehet, hogy a velük élő nem magyarok egyszerűen utazhatnak Magyarországra, személyesen ismerhetik meg ezt az országot, és növekvo jártassággal leépítik magyarellenes fenntartásaikat, félelmeiket. A határ közelében lakó kisebbségek javára a kishatárforgalom elfogadható megoldást jelenthet.

V. A magyar nyelvű gyors vízumkiadási eljárás

Ha a magyar kisebbség az európai vagy schengeni jog alapján vízumköteles országban lakik, a vízumkötelességet nem lehet mellőzni a magyar állam részéről. Ezért a lehetséges megoldásokat a vízumkényszer keretén belül kell keresni. A vízumkiadás adminisztratív leegyszerűsítése csökkentheti az elhárító hatást, amelyet a vízumkényszer gyakorolhat a kérelmezőre. Gyakorlatilag a vízumokat kiállító helyeken, azaz a konzulátusokon és adott esetben a határátkelőhelyeken, külön ablaknál vízumot leegyszerűsített eljárásban lehet kérni és rövid időn belül a helyszínen elnyerni is. Ha ezt a gyors eljárást kizárólag magyar nyelven hajtják végre, voltaképpen csak a magyar kisebbségek tagjait kedvezményezik.

A gyors eljárás kialakítása érdekében a magyar kormány a Megállapodás 16. cikkére is hivatkozhat. Ha a leegyszerűsítés kedvéért a schengeni vízum kiállításának a minimális feltételeitől kíván eltekinteni - pl. azért, mert ennek ellenőrzése egyes esetekben túlságosan nehézkes adminisztratív intézkedéseket tenne szükségessé -, akkor a 16. cikk alapján a magyar állam területére érvényes vízum adható ki. Mivel az intézkedés célja az anyaországgal való kapcsolatok minél egyszerűbb lebonyolítása, nem túl nagy hátrány, hogy az eljárás kedvezményezettjei csak Magyarországra, de nem a többi schengeni államba tudnak beutazni. A Megállapodás a 16. cikk szerinti eljárást csak akkor engedi meg, ha az illető állam humanitárius okokból vagy a nemzeti érdekből vagy nemzetközi kötelességei alapján cselekszik. Ahogyan már láttuk, ez a cikk csak egyéni, kivételes esetekben alkalmazható, de nem nyújt jogi alapot állandó intézkedésnek. Bizonyos helyzetekben pedig átmenetileg a leegyszerűsített eljárás alkalmazását teszi lehetővé.

Gyakorlati szempontból több érv szól a magyar nyelvű gyors eljárás ellen. Egyrészt látható különbséget tesz a magyarok és az ország más etnikumú lakói között, ami a magyar kisebbségek jószomszédi viszonyait ronthatja. Másrészt egy ilyen eljárás csak akkor lehet gyors, ha a konzulátusokon, átkelőhelyeken megfelelő személyi és tárgyi infrastruktúra létezik. Ennek megteremtése a magyar államnak sokba kerülne. Végül is ilyen tervek már a nyugati partnerek ellenállásába ütköztek, mert a nyugat-európai felfogásban etnikai különbségeken alapuló politika elvi okokból elfogadhatatlan, és gyakran jogellenesnek (diszkriminatívnak) is számít.

VI. A hosszú időtartamra szóló vízum

A magyar kisebbségek magyarországi utazásaira vonatkozó engedélyezés minél egyszerűbb lebonyolítása érdekében hosszú időtartamra szóló vízumot lehetne kiállítani. Ilyen vízum pl. a kiadásától számított öt évre, korlátlan számú be- és kiutazásra lehetne érvényes. A kiállítási eljárás folyamán a kérelmező etnikai hátterét is meg lehetne vizsgálni, és így a kedvezményezettek köre a magyar kisebbségek tagjaira lenne korlátozható. E hosszú ido tartamú vízum azzal az előnnyel jár, hogy csak egyszer kell folyamodni érte, a kérelmezőnek csak egyszer kell az igazgatási eljárást megindítania és átélnie, és azután hosszú időn keresztül bármikor utazhat az anyaországba.

1) A schengeni jog

A Megállapodás a három hónapnál hosszabb időre érvényes vízummal kapcsolatosan nem tartalmaz előírásokat, hanem ennek szabályozását a tagállamok hatáskörébe utalja (18. cikk). Ezért Magyarország szabadon bevezetheti ezt a megoldást. Az egyéni eljárás folyamán pedig a nemzeti tartózkodási jogcímet kiállító állam köteles ellenőrizni, nem esik-e a kérelmező a schengeni beutazási tilalom alá (25. cikk). Ezt az elleno rzést az állam a schengeni számítógépes rendszer alapján (96. cikk) végzi. Ha más schengeni állam az illetőt felvette a tilalmi listára, akkor a Megállapodás 25. cikke a két állam tárgyalását írja elő, és elvben a vízumkérelmet meg kell tagadni; csak fontos okok megléte esetében adható ki a vízum, pl. humanitárius okokból vagy nemzetközi kötelességek alapján. A gyakorlatban ez a rendelkezés azt eredményezi, hogy pl. Görögországban kis áruházi lopás miatt beutazási tilalomra kiírt ukrajnai magyar vízumkérelmét Magyarország elvben köteles elutasítani; csak a görög hatóságokkal folytatott tárgyalásokat követően és ha humanitárius okok vagy nemzetközi kötelességek a beutazás mellett szólnak, adhat helyt a kérelemnek.

Mivel a hosszú időre érvényes vízum nemzeti és nem schengeni vízum, csak Magyarországra lehet utazni vele, nem pedig egy másik schengeni államba. Az anyaország és a kisebbségek közötti kapcsolattartás szempontjából ez a hátrány elviselhető. Ráadásul a hosszú magyarországi vízum birtoklása a rövid schengeni vízum kiadását nem zárja ki.

2) A közösségi jog

Az európai közösségi jog sem avatkozik bele a hosszú időtartamú vízumok kiadásába. A maastrichti szerződés a K.1. cikk 2. pontjában a külső határok átkelésére vonatkozó szabályokat, a K.1. cikk 3. pontjában a bevándorlási politikát, valamint a harmadik országok polgáraival szemben tanúsítandó politikát az Unió hatáskörébe utalja. Az EK-szerződés 100/C. cikke szerint a közösségi szervek a vízumköteles országokat rendeletben határozhatják meg, és 1996. január 1-je óta a vízum kialakítására vonatkozó szabályokat is hozhat a Közösség.

E két rendelkezés alapján meghozták a már említett 2317/95 számú rendeletet, amely pedig csak a vízumkötelezettség tényére vonatkozik. A szintén e két cikk alapján hozott, a vízumok egységes kialakításáról szóló 1683/95 számú rendelet kizárólag a külső alakra (főleg a hamisíthatatlanságra) vonatkozik, nem pedig a kiadható vízum tartamára. Így a szupranacionális, azaz a tagállamokra, illetve a tagállamokban kötelező jog nem zárja ki a hosszú időtartamú vízum kiadását.

A maastrichti szerződés K.1. - K.9. cikkében szabályozott belügyi és igazságügyi együttműködés viszont nem az Unió szupranacionális pilléréhez tartozik, hanem a szokásos állam- és kormányközi együttműködést írja elő. Azért a K.1. - K.3. cikkében tartalmazott ügyek csak annyiban tartoznak az Unió hatáskörébe, amennyiben az Unió összehangolási, egyeztetési szerepet játszik. Az erre vonatkozó jogalkotást továbbra is tagállami szinten végzik, és az Uniónak a maastrichti szerződés K.1. - K.9. cikkével megállapított hatáskörei már ezért sem tilthatják meg a magyar nemzeti joggal megteremtett hosszú időtartamú vízumot.

3) Gyakorlati szempontok

A jogi elemzés eredményeként megállapíthatjuk, hogy sem a schengeni jog, sem a közösségi jog nem akadályozza meg a hosszú tartamú vízum intézményét. Vízumköteles külföldit ilyen vízumban részesíteni a tagállamok mérlegelési jogában áll. A magyar nyelvű kiadási eljárással szemben a hosszú tartamú vízum adásában nem merül fel a látható különbségtétel a magyar és nem magyar etnikumú állampolgárok között, hanem a kérelmező etnikai hovatartozását "diszkrét" módon lehet megvizsgálni. Hátránya pedig, hogy a kiadási eljárást nem lehet a helyszínen végezni, hanem csak hosszadalmasabb és több munkát okozó írásbeli eljárásban.

VII. A kettős állampolgárság

A Magyar Köztársaság a külföldön élő magyar kisebbségek tagjait saját állampolgárságával ruházhatná fel. Ennek eredménye az lenne, hogy pl. a romániai vagy szlovákiai magyarok nemcsak a "helyi" állampolgársággal rendelkeznének, hanem emellett a magyarral is. Így magyar állampolgárok (is), és a schengeni magyar állampolgárságuknál fogva bármikor beutazhatnának a schengeni térségbe.

Az európai, illetve schengeni jog nem ad módot az állampolgárok közötti különbségtételre, sem a további állampolgárság, sem a lakóhely alapján. Sok nyugat-európai országban egyre több bevándorló él, akik mind a tartózkodási állam (schengeni), mind az eredeti államuk (nem schengeni) polgárjogával rendelkeznek. A szabad mozgás szempontjából ők teljes jogú schengeni belföldiek. Ugyanez áll a harmadik államokban lakó schengeni polgárokra: a lakóhelyüknél fogva nem veszítik el a schengeni polgár státusával járó jogokat. A ketto s állampolgárság ezért sok problémát oldana meg, feltéve, hogy megengedett.

1) A nemzetközi jog: személyi vonatkozású szabályok

Az általános nemzetközi jog a kettős állampolgárság intézményét elismeri, és az állampolgárság szabályozását elvileg az egyéni állam hatáskörébe utalja: minden állam jogosult saját polgárjogát - és csak ezt - szabályozni. Mivel az állampolgárság az állam személyi fennhatóságát írja körül, nemzetközi vonatkozással is rendelkezik, amiért a nemzetközi jog bizonyos kollíziós, a nemzeti jognak keretet adó szabályokat tartalmaz. Az állam csak annak adományozhatja a honossági jogot, akit "eredeti szál" [ genuine link] fűz az adott államhoz. Ha az állam eredeti szál híján honosít külföldit vagy hontalant, a többi állam nem köteles elismerni az új státust.

Ennek az eredeti szálnak nem kell nagyon szorosnak lennie. Az etnikai azonosság olyan eredeti szál valószínűleg, amelyet a nemzetközi közösség elismer. Ám jelen esetben ennél többről van szó: Magyarország szomszédos államaiban élő magyar kisebbségek egészen 1920-ig rendes magyar állampolgárok voltak. A mostani kisebbségek magyar állampolgárok leszármazottai, ami szintén érvényes cím a nemzetközi jog állampolgársági szabályai szerint. Ezért a többi állam elvileg köteles elismerni a nemzeti hovátartozás alapján történt meghonosítást akkor is, ha az illető személy azután kettős állampolgársággal rendelkezik.

Ennek az általános elvnek ellenére kérdéses, jogosult-e Magyarország más országban lakó etnikai magyarokat a magyar honosságban részesíteni. A Nemzetközi Bíróság Nottebohm-ítélete alapján az eredeti szál megléte csak a harmadik államokat kötelezi a honosítás elismerésére. Az eddigi állam és a honosító államnak ugyanarra a személyre vonatkozó felségigényei összeütközését a genuine link elve nem tudja megoldani, ha az érintettet mind a két államhoz bizonyos szál fűzi. A nemzetközi jog nem rangsorolja az eredeti szálakat. Az ún. hatékony állampolgársággal [ effective nationality] kapcsolatos ítélkezésben, amely arra a kérdésre ad választ, hogy az érintett személy két állampolgársága közül melyik érvényesül harmadik állammal szemben, a nemzetközi bírák a konkrét eset körülményeitől függően hol ezt, hol azt a tényezo t hozták előtérbe, bár meg lehet állapítani, hogy leggyakrabban vagy a lakóhelyet, vagy az üzleti érdekeket tekintették ügydöntő pontnak. Az állampolgári törvények kollíziójára vonatkozó egyes kérdésekről szóló, 1930-ban Hágában aláírt Egyezmény sem rendelkezik az eredeti állam és az új állam viszonyáról. Mivel sem a nemzetközi szerződések, sem a Nemzetközi Bíróság ítélkezése nem állapít meg egyértelmű jogszabályt, a nemzetközi gyakorlatot kell elemezni.

A kettős állampolgárságot eredményező honosítás normális esete az, hogy bevándorlók kérelmükre az új állam polgárjogát kapják meg, és emellett megtartják a régi útlevelüket is. A nemzetközi jog megengedi ezt az eredeti állam személyi fennhatóságába történő beavatkozást, és következményképpen az eredeti állam köteles ezt tűrni, az eddigi állampolgárának új polgárjogát elismerni. Az új lakóhely olyan meggyőző genuine link, hogy a nemzetközi gyakorlatban mind az eredeti állam, mind a harmadik államok összessége elismeri a honosítást. Az eredeti államnak jogában áll viszont a reakciót kiválasztani: a belső jog az idegen honosítás miatt az eddigi állampolgárság elvonását mondhatja ki anélkül, hogy az illető állam a nemzetközi jogba ütközne.

2) A nemzetközi jog: területi vonatkozású szabályok

A leírt esetekben a honosítás nem hat ki más állam területére, hanem kizárólag a személyi felségjogába, és csak ezekre a körülményekre vonatkozik az említett nemzetközi jogi gyakorlat. A mi esetünkben viszont Magyarország egy másik országban lakó, annak állampolgárságát viselő polgárainak adná meg a magyar állampolgárságot. Ily módon nemcsak a másik állam személyi felségjogaiba avatkozik bele (ami a honosítás folyamán rendszeresen történik, és ami ezért, amint láttuk, az eredeti állam által a nemzetközi jogban megengedett keretben tűrendő), hanem a területi felségjogába is. Ez a szempont a magyar esetnek sajátos vetületet ad.

Az államok szuverén egyenlősége és az abból adódó területi szuverenitás elve alapján az állam nem végezhet felségi, hatósági cselekményt más állam területén. Itt két esetet kell megkülönböztetni egymástól: a jogalkotási jogosultságot és a végrehajtási jogosultságot. A jogalkotásra nézve a nemzetközi jog viszonylag nagyvonalú: az állam jogosult más állam területére ható vagy ezzel kapcsolatban álló tényállásokat szabályozni, hacsak ezt a tényállást a szabályozó állam területéhez is bizonyos tényezők kötik. Ezen szabály példái a bünteto jog, a versenyjog és a környezetvédelmi jog. Összegezve meg lehet állapítani, hogy az állam jogszabályt alkothat, ha a tényállást genuine link fűzi a saját területhez.

A végrehajtásra vonatkozó nemzetközi szabályok azonban sokkal szigorúbbak: az érintett állam beleegyezése nélkül a másik állam egyáltalán nem eszközölhet hatósági aktust idegen területen. Ezt a szabályt a nemzetközi gyakorlat olyan szigorúan veszi, hogy már hivatalos iratoknak postai úton történő kézbesítését is a területi felség megsértésének tekinti. Ehhez hasonló kirívó esetről már a Biztonsági Tanács kimondta véleményét: az izraeli ügynökök szervezte Eichmann-rablást Argentína területi felsége jogellenes megsértésének minősítette.

E szigorú területi elv miatt pl. egy államnak nem szabad a másik állam területén tartózkodó saját állampolgárát hadseregbe behívni: a behívó levél idegen területére való megküldését az érintett állam területi felsége tilos megsértésének tekintik még akkor is, ha a behívás címzettje a küldő állam polgára, és csak átmenetileg tartózkodik az idegen állam területén. Az államterület a szuverenitás térbeli kiterjedését ugyanúgy írja körül, mint az állampolgárság a személyit, és ezért az állam nem köteles tűrni, hogy területén más állam hatósági aktust hajtson végre.

Idegen állampolgár honosítása pedig ilyen felségi cselekményt képez, és külföldi állam területén történik, ha a honosítandó személy ezen állam területén lakik. Ha már külföldön tartózkodó saját polgárok behívását a külföldi állam területi felségjogát sértőnek tekintik, akkor a saját országban élő külföldi állampolgár honosítása még inkább az érintett állam területi sérthetetlenségébe való beavatkozásnak minősül.

3) A nemzetközi jog: tömeges honosítás

A szuverenitást még erősebben sértik, ha nemcsak egy adott külföldi állampolgárt, hanem tömegeket honosítanak. Ha ezek a tömegek összefüggő területen laknak, az idegen állampolgárságuk az eredeti állam területi fennhatóságát ebben a térségben sokkal inkább kétségbe vonhatja, veszélyeztetheti, mintha csak kis számú idegen állampolgárról van szó.

A tömeges honosítás ezen kívül az eredeti állam személyi szuverenitását erősebben sérti, mint az egyéni. A fent vázolt elvek az egyéni kivándorlóra vonatkoznak. Ezért nem biztos, lehet-e tömeges honosítást, illetve az érintett államnak azt a kötelességét, hogy saját állampolgárok más állam polgárjogában való tömeges részesítését tu ri, ezekre az elvekre alapítani. A szuverenitás fogalmából inkább arra lehet következtetni, hogy az állam nem köteles súlyos, az egyéni esetet meghaladó beavatkozásokat tűrni. A nemzetközi jog alapján Magyarország a szomszédaitól nem követelheti annak tűrését, hogy a magyar állam polgárjogát a határon túl élő magyar kisebbségek tagjainak adományozza.

A tömeges honosításról keveset írtak a nemzetközi szakirodalomban. Ha egyáltalán megemlítik, az említés mindig területi változásokkal kapcsolatban történik. Az átcsatolt terület lakosságára vonatkozóan az állampolgársági problémákat tömeges honosítással lehet megoldani, de ehhez a két félnek hozzá kell járulnia. A tömeges lakosságcsere egy másik eset, amelynek folyamán tömeges honosításra kerülhet sor, bár manapság a lakosságcserét akkor is az emberi jogokba ütközőnek tekintik, ha egyébként szerződésen, illetve demokratikus parlament hozta törvényen alapul. Más országban lakó azonos etnikumú kisebbségeknek az anyaország polgárjogával való tömeges felruházására sem a nemzetközi gyakorlatban, sem a nemzetközi szakirodalomban nem lehet példát találni.

Tény azonban, hogy a tömeges honosítás erősebb beavatkozást jelent az érintett állam területi és személyi felségjogába, mint az egyéni honosítás. Ezért a honosítás már akkor is sérti az érintett állam jogait, ha törvényi úton történik. A végrehajtási aktus - pl. a kérelmezési űrlapok vagy az új útlevél megküldése - minden esetben a nemzetközi jogba ütközik, ha azzal a másik állam nem ért egyet. Ez már az egyéni honosításra is áll; még erősebben érvényesül ez az elv a tömeges honosításra.

A szomszédos országokban lakó magyar kisebbségek tagjai honosításának a nemzetközi jog alapján ezért csak akkor van helye, ha az érintett állam egyetért az intézkedéssel. Minden államnak módjában áll szuverenitása egy részéről lemondani más állam javára. Ha az érintett állam a magyar állampolgárság (egyéni vagy tömeges) adományozásával egyetért, a nemzetközi közösségnek el kell ismernie az új státust, és ha ez az állam a saját állampolgárságát nem vonja el, a többi állam köteles elismerni a magyar kisebbségek kettős állampolgárságát és az abból adódó következményeket is. Az érintett állam akarata ellen azonban a magyar állampolgárság átruházása nem megengedett.

4) Az európai jog

Az európai közösségi jog nem tartalmaz a honosításra vonatkozó előírásokat. Az EK-szerződés 100/C. cikke csak a vízumpolitikára vonatkozik, és a maastrichti szerződés K.1. cikk 3. pontja a - gyakorlatilag a honosítással szoros kapcsolatban álló - bevándorlási politikára érvényes, de csak államközi együttműködést követel, a tagállamokra kötelező rendelkezéseket nem tesz lehetővé. Ezen kívül a nyugat-európai térségben egyre növekszik a nyitottság a kettős állampolgárság intézménye iránt a benne rejlő, konfliktusokat feloldó lehetőségek miatt.

A kettős állampolgárság ugyanakkor - amellett, hogy csak a szomszédos országok közreműködésével jogszerű - súlyos hátrányokkal jár. Egyrészt Magyarország nyugati partnerei nem kedvelik a bevándorlásra jogosultak számának növelését. Most már megállapítható, hogy bizonyos nyugati országok (közöttük Magyarország főbb partnerei, Ausztria és Németország) érzékenységei miatt a csatlakozó államok polgárainak nyújtandó szabad mozgás joga a csatlakozási folyamat egyik legnehezebb problémája lesz, és az arra jogosultak számbeli szaporítása (főleg akkor, ha Magyarországnál szegényebb országról van szó) csak fokozza a nehézségeket, és végül is veszélyeztetheti Magyarország csatlakozási esélyeit. Másrészt a magyar alkotmány 69. § (2) bek. miatt nem tagadható meg, hogy a magyar állampolgársággal is rendelkezők Magyarországra átköltözzenek, és hogy hosszabb távon a határon túli magyar lakta területek kiürüljenek. Természetesen politikai kérdés, kívánatos-e pl. Erdély magyar jellegének fenntartása, de eddig a magyar kormányok a magyar kisebbségek ottmaradása mellett szóltak. Ezt a politikát a szabad áttlepedés lehetősége meghiúsítaná, ahogyan az oroszországi németek példája mutatja.

Második rész: A kulturális javak szabad forgalma

A személyforgalomnál a kulturális javak - könyvek, újságok, műtárgyak és más, a hagyományos életformával kapcsolatos cikkek - kérdése sokkal egyszerűbb. Mivel a legtöbb kulturális cikk egyben áru is, behozatalukra, kivitelükre az egységes belpiacról, valamint az azt védő intézkedésekről szóló szabályok irányadók. Ezek a szabályok nem találhatók az Európai Unióról szóló szerződésben, hanem az Európai Közösségekről szóló egyezményben (EK-szerződésben). A legfontosabb jogintézmény az egységes vámtarifa, amelyet az EK-szerződés 18-29. cikke a közösség kizárólagos hatáskörébe utal; a harmadik országokkal szemben fennálló vámokat a tagállam már nem határozhatja meg. Az európai előírásokkal kapcsolatban különbséget kell tenni az áruk behozatala és kivitele között.

I. Kulturális javak kivitele

A kulturális áruknak az egyik tagállamból harmadik országba történő kiviteléről az európai vámjog alig tartalmaz szabályokat. Az Európai Közösségek célja az egységes belpiac létrehozása, és azt nem a kivitel, hanem a behozatal veszélyeztetheti. A Közösség érdekében áll a tagállamok helytállása, sikere a világpiacon, amiért nem emel akadályokat általános jellegű áruk kivitele elé. A közös kiviteli szabályokat tartalmazó rendelet a külkereskedelem szabadságából indul ki.

Az Európai Megállapodás csak az EK és Magyarország között folyó kereskedelmet érinti. Magyarország harmadik állammal történő kereskedelme csak annyiban esik az EM alá, amennyiben vámunió vagy szabadkereskedelmi övezetek kialakításában megegyeznek (EM 27. cikke). A kulturális javak kivitelét egyáltalán nem szabályozza.

Amennyiben a magyar állam a kulturális javak kivitelét támogatja, elképzelhető, hogy ez az EK-szerződés 92. cikkében kimondott támogatási tilalomba ütközik. Ez a cikk azonban az állami támogatásokat csak akkor tiltja meg, ha ezek képesek a tagállamok közötti versenyt (beleértve a tagállamok harmadik állam piacán történő versenyét) torzítani. Mivel a magyar kisebbségeket a gyakorlatban csak magyar (és nem pl. holland vagy portugál) vállalatok tudják magyar kulturális javakkal ellátni, az államok közötti verseny torzításaira alig kerülhet sor.

Az elemzés eredménye, hogy Magyarország uniói tagsága nem korlátozza a kulturális javak kivitelét. Az Unión kívül élő magyar kisebbségek továbbra is (európai jogi) korlát nélkül behozhatják a kapcsolattartásukra fontos kulturális cikkeket az anyaországból, és ily módon részt vehetnek Magyarország kulturális folyamataiban.

II. Kulturális javak behozatala

A kisebbségek elsőrendű érdeke az anyaország kulturális termékeinek megszerzése, annak lehetősége. Ezen túlmenően a kisebbségi kulturális cikkek Magyarországra történő exportja is bizonyos, bár az előbbinél kisebb szerepet játszhat a kisebbségek kulturális boldogulásában. A magyarországi piac nyitása pl. gazdaságilag életképessé teheti az erdélyi, szlovákiai vagy vajdasági magyar ajkú könyvkiadót, aki az anyaország olvasói nélkül a szűk hazai piacon esetleg nem folytathatná kiadói tevékenységét.

Ahogyan már láttuk, a külsővám meghatározása kizárólag a közösség ügye. Sem az Európai Unióról szóló egyezmény, sem az EK-szerződés nem tartalmaz kivételt a kulturális csere érdekében. Az EK-szerződés 128. cikk (3) bekezdéséből pedig kiderül, hogy a közösség és a tagállamok kötelessége a harmadik államokkal folytatott kulturális együttműködést előmozdítani. Ez a szabály a kulturális cserét megakadályozó vámtarifákat kizárja. Ezenkívül az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) az Ek-ban kötelező érvényű, és sok vámtarifa azért már nem áll az EK szabad mérlegelési körében. Mind a GATT, mind az EK filozófiája magában foglalja a szabad, vámoktól mentes kereskedelem fontos szerepét. Ennek megfelelően a közösségi külsővámról általában megállapítható, hogy tarifái nemzetközi összehasonlításban alacsonyak. Nem fenyeget az a veszély, hogy az európai jogi külsővám a magyar kisebbségek kulturális javainak behozatalát lehetetlenné teszi.

Végeredmény

Amikor Magyarország az Európai Unió és a Schengeni egyezmény tagállama lesz, a határon kívül lakó magyar kisebbségekkel való kapcsolattartás tovább folytatódhat. A kulturális javak forgalmát Magyarország európai csatlakozása alig érinti. Magyarország és a magyar népcsoportok között folytatódhat a kulturális csere is.

A személyek szabad beutazása terén vallott magyar álláspont miatt viszont Magyarország európai integrációja bizonyos akadályokba ütközhet. Az európai jogban előírt vízumkényszertől Magyarország nem térhet el, és nem valószínű, hogy a nyugat-európai országok a beutazásra jogosultak körének bővítésébe beleegyeznének. Túl nagy Nyugat-Európában a félelem a szegény kelet- és délkelet-európaiak tömeges bevándorlásától.

A vízumrendszer keretein belül is megoldhatók a magyar kisebbségek probémái. Különböző modellek állnak rendelkezésre, amelyek nem teljesen küszöbölhetik ki az új korlátokat, de annyira enyhíthetnek a következményein, hogy a határon kívül élők továbbra is elfogadható körülmények között utazhatnak anyaországukba. Ha mind a nyugat-európai országok, mind a magyar kormány, mind a magyar kisebbségek képviselői tartózkodnak maximális igényeiktől, úgy az egyik vagy másik modell megvalósítható lesz.

Vissza