A magyar állampolgársági jog és a külföldön élő magyarság

The Hungarian Law of Citizenship and The Hungarians Living Abroad

There are serious legal hindrances in making available the double citizenship for the masses that was aimed to loose the dichotomy of the state-nation pair of notions. If the attractiveness of the Hungarian citizenship grows, then it is possible, that such people will claim Hungarian citizenship who do not speak Hungarian and do not know the Hungarian culture.

Nincsenek kétségeim afelől, hogy a címben szereplő "külföldön élő magyarság" pongyola kifejezés, de röviden nem lehet másként meghatározni azt a személyi kört, amelyre gondolok: olyan magyar állampolgárokra, akik nem Magyarországon élnek, és olyan nem magyar állampolgárokra, akik szintén nem az országban élnek, de nemzetünk részének tekintjük őket, és ők is a magyar nemzet részének tartják magukat. Sokszor és sokan elmondták, leírták már azt a tényt, hogy a magyarság közel harmada Magyarország határain kívül él. Zömük "csak" a nemzet tagja, soha nem volt magyar állampolgár. Ez utóbbiak családi hagyományaik révén, neveltetésüknek, szűkebb vagy kedvezőbb esetben tágabb környezetüknek köszönhetően vallják magukat ma is magyar nemzetiségűnek, "magyarnak". A magyar nemzetiségűek többsége, több mint három milliónyian kisebbségként a szomszédos országokban élnek. Szüleik, nagyszüleik vagy saját maguk alapvetően a trianoni békeszerződés és az erre épülő más nemzetközi rendelkezések alapján vesztették el magyar állampolgárságukat. A "nyugati emigrációnak" nevezett, külföldön élő magyaroknak ezzel szemben jogi lehetőségük volt arra, hogy megőrizzék magyar állampolgárságukat, akár nemzedékeken át. Az ő állampolgársági státusukat nem a békeszerződések, hanem a "rendes" állampolgársági jogszabályaink befolyásolták. Lélekszámban vélhetően kevesebben vannak, mint a szomszédos országokban élők, pontos számukat azonban soha nem fogjuk megtudni. Talán érdemes áttekinteni azt is, hogyan alakult ki a XX. századi emigráció, milyen események késztettek embertömegeket arra, hogy elhagyják szülőföldjüket.

Az elmúlt évtizedben mind a külföldön élő magyar állampolgárok, mind a kárpát-medencei, magukat magyarnak vallók tervei, elképzelései, követelései fórumot találtak Magyarországon, és ennek következtében a politika mellett a társadalom is szembesült olyan kérdésekkel, amelyekről korábban nem kellett és nem volt lehetőség állást foglalni. A Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő, magyar állampolgársággal is rendelkező magyarok 1990 óta nem csökkenő intenzitással folyamodnak magyar útlevélért vagy térnek haza. ők jogilag körülhatárolható kapcsolatban állnak a magyar állammal. A Kárpát-medencei magyarok pedig - amellett, hogy jelentős számban bevándorolnak az "anyaországba" - különböző elvárásokkal tekintenek Magyarország felé. Az utóbbi években, Magyarország uniós csatlakozásának közeledtével, amely a schengeni határátlépési és határőrizeti normák adaptálásának kötelezettségével is jár, sürgető feladattá vált, hogy Magyarország mindenkinek megfelelő - Magyarországnak és a határon túli magyaroknak egyaránt - az unió által is elfogadható, optimális megoldást keressen a határon túli magyarok kapcsolattartási lehetőségének fenntartására. A megoldáskeresés egyik fóruma a Magyar Állandó Értekezlet lesz. Több lehetőség, így a speciális nemzeti vízum is felmerült megoldásként, s egyes - főleg határon túli szervezetek - felvetették a "kettős állampolgárságot". Bármelyik lesz a majdan elfogadott lehetőség, a magyar államnak meg kell mondania, hogy kik élvezhetik azt.

Én újabb javaslatokkal nem szándékozom előállni, hiszen e munka megfelelő keretek között már megkezdődött. A Kormány 1999-ben elrendelte a határon túli magyarokkal kapcsolatos feladatok végrehajtását szolgáló szakértői bizottságok létrehozását. A bizottságok megalakultak és működnek. Ezek egyike az állampolgársági és önkormányzati szakértői bizottság, elsődlegesen ennek a bizottságnak kell állást foglalnia - alkotmányjogi szemszögből - a státuskérdésről. Én csupán arra vállalkozom, hogy a magyar állampolgársági jog történetén át bemutassam az ország területén kívül élő magyarokra vonatkozó, egyrészt a klasszikus emigrációt, másrészt az "elszakított nemzetrészeket" érintő állampolgársági jogi normákat, illetve ezek változását. Nem gondolom, hogy ez az áttekintés közelebb visz bennünket a külföldön élő magyarok problémáinak megoldásához, de néhány következtetést biztosan le tudunk vonni.

Mielőtt a jelzett témára térnénk, szükséges az állampolgárság lényegének körülhatárolása. Nem kívánok jogfilozófiai elemzésbe bocsátkozni, elegendő, ha megvizsgáljuk a kérdésben meghatározó hatályos dokumentumot: az Európa Tanács 1997-ben elfogadott, 166. számú egyezményét az állampolgárságról. Ez a jogforrás egy évszázad jogfejlődésének eredménye, szintézise azoknak az elveknek, amelyeket az államok kötelesek tiszteletben tartani a jogalkotásukban. Az egyezmény az állampolgárságot egy állam és egy személy közötti jogi kapcsolatként definiálja, mely nem jelzi az egyén etnikai eredetét. A kapocsnak ténylegesnek és valósnak kell lennie (genuine link), e kapcsolat hiánya esetén az állampolgárság megszüntetése megengedett. A saját állampolgáraiknak körét az államok a nemzetközi normák és szokások keretei között maguk határozzák meg. Az egyezmény egyik legfontosabb alapelve a diszkriminációmentesség. Az állampolgársági jogszabályok nem tartalmazhatnak a nem, vallás, faj, bőrszín vagy nemzeti és etnikai származás miatti diszkriminációs rendelkezést. Az államok kedvezőbb elbánást biztosíthatnak bizonyos más államok állampolgárainak az állampolgárságszerzésnél, ez azonban nem a nemzeti származás, hanem az állampolgárság alapján történhet. (Értelmező jelentés 41. pontja.)

Álljunk meg egy pillanatra az etnikum és az állampolgárság viszonyánál! Mint láttuk, a nemzetközi jog elvárása, hogy az állampolgárság etnikailag semleges legyen. (Ez nem új keletű elv. Ha végignézzük, az 1993. évi állampolgársági törvényig ívelő magyar jogfejlődést, a "magyar nemzetiség" nem jelenik meg az állampolgársági jogszabályokban.) Az 1. Európai Állampolgársági Konferencián (Strasbourg, 1999. október 18-19.) Mitja Zagar szlovén professzor mondta el, hogy a valóságban több állam is pozitív megkülönböztetést alkalmaz azokkal kapcsolatban, akik egy meghatározott etnikai közösséghez (rendszerint a nemzetállam államalkotó nemzetiségéhez) tartoznak. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a politikai célokon túl a "saját" nemzetiség preferálására állampolgársági jogi rációt is találhatunk: az állampolgárság megadásának szokásos előfeltétele, hogy a kérelmező magas fokon integrálódjon a társadalomba. Az integráció nyilvánvalóan könnyebb azoknál a személyeknél, akiknek az anyanyelve, történelmi tudata, hagyományai, kultúrája, vallása azonos a befogadó állam népének nyelvével, kultúrájával stb. Az etnikailag semleges állampolgárság-intézmény tehát európai elvárás, de a saját nemzetiség pozitív megkülönböztetése több (közép- és kelet-európai) állam jogában megtalálható, így, mint előbb mondtam, a hatályos magyar állampolgársági törvényben is. Sajátos elbánásban részesíti az államalkotó etnikumot a horvát és a szlovák jog, a német alkotmány 116. szakaszát pedig az új német állampolgársági törvény is érintetlenül hagyta.

Múlt

Nézzük meg, hogy a magyar állampolgársági jog hogyan értékelte a magyar származást. Az első állampolgársági törvényt hosszas viták után 1879-ben fogadták el, és 1880-ban lépett hatályba. A soknemzetiségű Monarchián belül a Magyar Királyság soknemzetiségű állam volt, s a magyar nemzetiségűek száma nem érte el a többi nemzetiségét. 1900-ban a 19 milliós népességből (Horvátországgal és Fiumével együtt) 8,7 millió volt a magyar anyanyelvű és 10,5 millió a nem magyar állampolgár. Kétség sem merül fel az iránt, hogy az államszervezetbe, az állampolgárok körébe a magyaron kívül a többi nemzetiség is beletartozott. A törvény a korabeli klasszikus elvek alapján szabályozta a magyar állampolgárság megszerzését és elvesztését. Az állampolgárság a törvény erejénél fogva leszármazással, a vérségi elv alapján keletkezett: magyar állampolgár lett a magyar állampolgár (férfi) törvényes gyermeke és a magyar állampolgárnő törvénytelen gyermeke. Honosítással és visszahonosítással lehetett még a magyar állampolgárságot elnyerni. A férfi állampolgárságát követte a feleség és a gyermek állampolgársága. A honosítás feltétele alapvetően az ötévi ittlakás és adózás volt. A visszahonosításnál az állampolgárság elvesztésének jogcíme szerint változtak a törvényi feltételek. Mind a honosítottaknak, mind a visszahonosítottaknak állampolgársági esküt kellett tenniük.

Első polgári állampolgársági törvény lévén, az 1879. évi törvény a kétes státusokat kívánta rendezni a hallgatólagos állampolgárságszerzés intézményével: magyar állampolgárnak tekintették azt, aki legalább öt éve az ország területén lakott, és az adózók lajstromában szerepelt. Ha valaki nem kívánt ily módon magyar állampolgárrá "válni", a törvény hatályba lépésétől számított egy éven belül - 1881. január 8-ig - meghatározott hatóságnál bejelenthette idegen állampolgársága fenntartását. A kiegyezést követő gazdasági fellendülés jelentős számú iparost, kereskedőt vonzott az országba, s e családok közül néhány a gazdasági élet meghatározója, neves magyar tőkés család lett. 1869-ben a lakosságnak több mint 15 %-a született külföldön. Nagy többségük Ausztriából vándorolt be, de jöttek cseh, morva, svájci, német (bajor, porosz), olasz polgárok is. Elvétve akadt olyan család, amelyik idegen állampolgárságát regisztráltatta, tehát a bevándorlók többnyire magyar állampolgárrá váltak. A hallgatólagos állampolgárságszerzés "egyszeri" lehetőség volt. Az 1879. évi állampolgársági törvény hatályba lépése után csak a törvényben meghatározott jogcímen (leszármazás, törvényesítés, házasságkötés, honosítás, visszahonosítás) lehetett a magyar állampolgársághoz jutni.

Az 1879. évi törvény alapján ötféle módon szűnhetett meg a magyar állampolgárság: kérelemre elbocsátással, hatósági határozattal megvonhatták, és a "pater familias" állampolgárságát követendő - házassággal és törvényesítéssel. Létezett még egy sokat vitatott elvesztési jogcím, a távollét is. Ez azt jelentette, hogy elvesztette magyar állampolgárságát az, aki tíz éven át megszakítás nélkül a magyar korona területének határain kívül tartózkodott, és nem jelentette be állampolgársága fenntartását, vagy nem folyamodott újabb útlevélért. A törvény elfogadásakor a jogintézmény ellenzői a Kossuth-emigráció elleni lépésnek tekintették az állampolgárság "elévülését". De sújtotta ez a rendelkezés a későbbi kivándorlókat is. Közismert, hogy milyen nagy kivándorlási hullám indult meg már a XIX. század végén. 1899 és 1913 között az Országos Statisztikai Hivatal 1390 ezer kivándorlót regisztrált (Horvátországgal együtt). Közel 90 %-uk az Amerikai Egyesült Államokba vándorolt be. Figyelemre méltó adat, hogy a kivándorlóknak alig egyharmada volt magyar anyanyelvű. A Monarchia már 1870-ben kötött egy államszerződést az Amerikai Egyesült Államokkal a kivándorlók állampolgárságának szabályozásáról (Magyarországon kihirdette az 1871. évi XLIII. törvény). Ennek értelmében azokat, akik öt éven át az Egyesült Államokban tartózkodtak, és ott honosítással állampolgárságot szereztek, az osztrák-magyar kormányok amerikai állampolgárnak fogják tekinteni.

A kivándoroltak egyébként is tíz évi távolléttel automatikusan elvesztették a magyar állampolgárságukat. Az 1879. évi törvény azonban lehetővé tette a visszahonosítást azokra vonatkozóan, akik távolléttel vesztették el a magyar állampolgárságukat, ha visszaköltöztek az országba. Aki nem szerzett más állampolgárságot, azaz hontalanná vált, akkor is kérhette a visszahonosítást, ha nem tért vissza az országba. A távolléttel való állampolgárságvesztésről rendelkező jogi norma ambivalens jellegét a gyakorlat próbálta korrigálni, legalábbis 1939-ig. A magyar hatóságokkal való bármilyen kapcsolatfelvételt a távollét megszakításának tekintették. A gyakorlat szerint más cselekmények is megszakították a távollétet, mint például illetőségi bizonyítvány elnyerése, sorozáson való részvétel, gyámság, gondnokság alá helyezés stb. Ferenczy Ferenc írja: "Az ország területén való utazás akár repülőgépen is, még ha az illető egyén akaratán kívüli okokból is következett be, bármely rövid tartózkodás (látogatás), mind a távollét megszakításának számít." A távollét időtartamába a háborús időszakokat (és a hadifogságot) sem számították be. Az I. világháború körüli időszakból iratanyag nem maradt fenn, de az 1939. szeptember 1-je és 1947. szeptember 15-e közötti időszakra vonatkozóan később jogi norma szentesítette a gyakorlatot. Ebből ered, hogy csak az 1929. szeptember 1-je előtt kivándoroltak veszthették el távolléttel magyar állampolgárságukat. (A jogintézmény 1949. február 1-jéig létezett, tehát 1947 és 1949 között már nem "jöhetett össze" a tíz év.)

Említést érdemel még a korszak egy érdekes törvénye, mely az állampolgárság - etnikum kérdéskörébe illeszthető. Az 1880-as években mozgalom indult a bukovinai csángók és székelyek Magyarországra telepítésére. Ezekkel a telepítési akciókkal kívánták növelni a magyar etnikum arányát a soknemzetiségű Magyarországon. A Duna mentén és Hunyad megyében hoztak létre falvakat számukra. 1886-ban törvényt is alkottak "a tömegesen visszatelepülők honosításáról". A törvényben természetesen szó sem esik arról, hogy a csángók kedvéért hozták. Az indokolás szerint a törvény hatálya azokra terjed ki, "kik elődeik kivándorlása miatt ma nem magyar állampolgárok ugyan, de kiknek elődei egy közelebbi vagy távolabbi időben hazánkból vándoroltak ki és magyar állampolgárok voltak". A jogszabály szerint az érintettek honosítási kérelmét a visszahonosítási szabályok szerint kellett intézni, nem kellett illetéket fizetniük, és illetőségi helyüket hivatalból állapították meg. Gyakorlatilag tehát az öt évi helyben lakás és adófizetés feltétele alól mentesültek. Egy mai jogalkalmazó számára nem mond semmit az illetőség és annak kijelölése. A községi illetőség 1949-ig létezett, és egy sajátos magyar képződménynek tekinthetjük. Hasonló, de a régi magyarországitól eltérően rendkívül praktikus intézmény a mai napig létezik több európai országban: a településen illetőséggel (rezidencia) rendelkező családok alapvető személyi adatait (születési adatok, személyállapoti változás, valamint állampolgárság) az adott helyhatóságnál tartják nyilván. A nyilvántartásba vételhez joghatások is fűződhetnek, például az adott településen illetőséggel rendelkező személy külföldön született gyermekének állampolgársága tekintetében. Magyarországon más volt a helyzet, itt teljes körű nyilvántartás nem létezett. Az illetőség a település jogi kötelékébe való tartozást jelentette és nem a lakóhelyet. Többnyire alkalmanként, kérelemre vizsgálta és állapította meg a község, hogy az adott személy az illetőségébe tartozik-e. Meghatározott idejű helyben lakással és adózással vagy kérelemre lehetett megszerezni, és leszármazással öröklődött - hasonlóan az állampolgársághoz. A betelepített csángóknak kedvezményt jelentett tehát az is, hogy nem kellett teljesíteniük az illetőségszerzés feltételeit, hanem az illetőségi községüket a belügyminiszter kijelölte. A telepítés azonban egy idő után abbamaradt.

A Délvidék visszacsatolása, 1941 után volt még egy nagy betelepítési akció, amikor vajdasági települések, Szabadka, Temerin, Mohol, Bácskossuthfalva stb. mellett hoztak létre településrészeket a csángók számára. Ezeknek a falvaknak az eredeti bukovinai elnevezéssel Andrásfalva, Hadikfalva, Istensegíts és más hasonló, sajátos hangulatú nevet adtak. A telepesek az egyszerűsített honosítás mellett lehetőséget kaptak arra is, hogy a családi nevüket egyszerűsített névváltoztatási eljárásban magyarosítsák. Több mint 13 ezer csángót telepítettek be, akiknek aztán 1944 októbere után tovább kellett menekülniük. (Köztudott, hogy sokan a kitelepített baranyai és tolnai németek falvaiban találtak új otthonra.) Az 1886. évi IV. törvényt is az 1948. évi LX. törvény helyezte hatályon kívül 1949. február 1-jével.

"A trianoni ún. békeszerződés felforgatta hazánk évezredes állampolgársági rendjét, és az állampolgársági jogok terén általános jogbizonytalanságot idézett elő" - írta Ferenczy Ferenc 1928-ban. A megállapítás sajnos igaznak bizonyult, a trianoni béke és a rá épülő későbbi nemzetközi dokumentumok hatását ma is érezzük. A Párizs-környéki békék a Monarchia feldarabolása után önállóvá vált Magyarországot sújtották legkeményebben, de az egész térségre gazdasági káoszt hoztak, és olyan nacionalista indulatok bölcsői voltak, melyek még a XX. század utolsó évtizedében is tragédiákat okoztak. Magyarország elvesztette területének 67 %-át, lakosságának pedig 58 %-át. A magyar anyanyelvű lakosság 40 %-a került az utódállamok fennhatósága alá, került kisebbségi létbe. A soknemzetiségű Magyar Királyság Trianon után "nemzetállammá" lett, lévén a lakosság 89,6 %-a magyar anyanyelvű.

Az 1921. július 26-án hatályba lépett békeszerződés 364 cikke közül nyolc direkt állampolgársági rendelkezés. Az 56. cikk kimondja: "Magyarország magyar állampolgárnak ismeri el jogérvényesen és mindennemű alakiság nélkül mindazokat a személyeket, akiknek a jelen szerződés életbe lépésének idejében magyar területen van az illetőségük (pertinenza) és nem állampolgárai más államnak." Az elcsatolt területek lakosságának állampolgárságáról a 61. cikk rendelkezik: "Mindazok a személyek, akiknek illetősége (pertinenza) oly területen van, amely azelőtt a volt Osztrák-Magyar Monarchia területeihez tartozott, a magyar állampolgárság kizárásával jogérvényesen annak az államnak az állampolgárságát szerzik meg, amely az említett területen az állami főhatalmat gyakorolja." A Cseh-Szlovák és a Szerb-Horvát-Szlovén Állam csak arra volt kötelezve, hogy azokat ismerje el állampolgárának, akik már 1910. január 1-je előtt a területükön bírtak illetőséggel. Aki a jelzett időpont után szerzett ott illetőséget, kérvényeznie kellett a két utódállam állampolgárságát. Ha ezt elmulasztotta, vagy az engedélyt nem kapta meg, a korábbi illetősége helyén főhatalmat szerzett állam állampolgára lett. A békeszerződés 63. és 64. cikke biztosított opciós jogot, mégpedig kétféle alapon. Az egyik jogcím a korábbi illetőség volt: egy éven belül optálhatott az átcsatolt területen illetőséget szerzett személy az előző illetőségi helye szerinti állam állampolgársága javára. A másik, szélesebb réteget érintő lehetőség azoknak nyílt meg, akik az utódállam lakosságának többségétől fajra vagy nyelvre különböztek. ők a békeszerződés hatályba lépésétől számított fél éven belül optálhattak annak az államnak az állampolgársága javára, amelyben a lakosság többsége ugyanazt a nyelvet beszéli, és ugyanahhoz a fajhoz tartozik, mint ők. Az opció-jogot gyakorlók egy éven belül kötelesek voltak abba az államba átköltözni, amelynek az állampolgárságát választották. Az opciós jog természetesen a családfőt illette meg, őt állampolgárságában követte vele élő felesége és 18 éven aluli gyermeke. (A nagykorúság elérésének korhatára ugyanakkor a magyar jog szerint a 24. életév volt.)

Ez volt az írott nemzetközi diktátum, amely a végrehajtás elé sokszor megoldhatatlan feladatokat állított. A békeszerződés alapvetően az illetőséghez igazította (a lakóhelytől függetlenül) az állampolgárságot. Mint már jeleztem, az illetőség igazolása egy "bizonyítási" eljárás után a helyhatóságok feladata volt. Az opció gyakorlásához immár országhatárok leküzdésével kellett okiratokat beszerezni. A magyar végrehajtási rendelkezések sem könnyítették az optálók helyzetét. Az optálónak írásban kellett az opciós nyilatkozatot megtennie rendszerint a diplomáciai képviseleteknél. A nyilatkozathoz mellékelni kellett a saját és atyja születési és házassági anyakönyvi okmányait, a községi illetőségi bizonyítványt, valamint a családtagokra vonatkozó ugyanezen iratokat. Az opciós nyilatkozatot átvevő hatóság opciós igazolványt adott ki, amely azonban nem jelentette a magyar állampolgárság elismerését. Az iratokat a Belügyminisztériumba kellett továbbítani, ahol megvizsgálták, hogy az érintett valóban jogosult volt-e az opcióra, azaz 1921. július 26-ig valóban fennállt-e a magyar állampolgársága. A magyar állampolgárság megtartását végérvényesen a belügyminiszter ismerte el opciós bizonyítványban. Az eljárás rendkívüli módon elhúzódhatott amiatt, hogy a nyilatkozatot okmányok nélkül is át kellett venni, az opciós bizonyítványt azonban természetesen csak az iratok pótlása, az állampolgársági és személyállapoti státus, valamint az illetőség megvizsgálása után adták ki. Szaporította a vitás állampolgársági helyzetűek számát a békeszerződésnek az a rendelkezése (57. cikk), mely szerint magyar állampolgárnak kellett tekinteni mindazokat, akik magyar területen születtek, és nem volt más állampolgárságuk. Az idegen államok, különösen az utódállamok gyakran megtagadták az állampolgárság elismerését és esetleges kitoloncolási szándék esetén az érintettek átvételét. (A korabeli magyar anyakönyvi szabályok szerint is feltüntették az igazolt idegen állampolgárságot az anyakönyvi kivonatokban.)

Mint utaltam rá, az opcióra fél, illetve egy év állt rendelkezésre. Aki ezt elmulasztotta, egy újonnan hozott törvény alapján visszahonosítást kérhetett. Az 1922. évi XVII. törvény lehetőséget biztosított a magyar állampolgárság visszaszerzésére azoknak, akik a háború kitörése (1914. július 26.) után elbocsátás vagy hatósági határozat nélkül vesztették el az állampolgárságukat, ha Magyarország területén laktak, vagy itt kívántak letelepedni, és visszahonosításukat különös méltánylást érdemlő körülmények indokolták. Ha a kérelmező külföldön lakott, a belügyminiszter az esküre bocsátást attól tehette függővé, hogy az érintett az ország területén ténylegesen letelepedett. A visszahonosított községi illetőségét a belügyminiszter állapította meg. A beköltözés, azaz a beköltözési engedély elnyerése azonban nem volt egyszerű. Már 1921. március 1-jével korlátozták az engedélyek kiadását, s a tilalmat évente meghosszabbították. A beköltözési tilalom első meghosszabbítását elrendelő miniszterelnöki rendelet 1921-ben így indokolta az intézkedést: "A menekültek oly nagyszámú vasúti kocsit tartanak lakások céljára lefoglalva, hogy azoknak hasonló célra való további felhasználása és a vasúti kocsiknak a forgalomból ily célból esetleges további kivonása a vasúti szállítások fennakadására vezetne." További indokként az ország súlyos pénzügyi helyzetét említette a rendelet. A források 350 ezer magyar beköltözéséről beszélnek az I. világháborút követően.

A békeszerződés nyomán kialakult állampolgársági helyzet a bécsi döntésekig nem változott. A "belső" jogban intermezzót jelentett az 1939. évi XIII. törvény, mellyel az 1879. évi törvényt módosították. Az 1939. szeptember 1-jén hatályba lépett törvény nem válik a magyar jogalkotás díszére. A rendelkezések nagy része az emigrációt sújtotta, de e törvény alapján szűnt meg azoknak a magyar állampolgársága is, akik önként az SS-be léptek. A módosítás kimondta, hogy elveszti magyar állampolgárságát az, aki honosítás útján külföldi állampolgárságot szerzett. A távollét szabályait is megváltoztatták, az állampolgárság fenntartására tett nyilatkozathoz a belügyminiszternek hozzá kellett járulni. A távollétet csak a három hónapon túli magyarországi tartózkodás szakíthatta meg. Az 1939. évi módosítás vezette be a megfosztást. Az államellenes cselekedetek mellett a megfosztás alapja lehetett csupán az, ha az érintett az ország területének elhagyására vonatkozó szabályokat megszegve vagy kijátszva távozott külföldre, avagy bármilyen külföldi politikai jellegű szervezet tevékenységében részt vett.

A bécsi döntések és a kapcsolódó katonai akciók néhány évre megváltoztatták Magyarország térképét. Az első döntőbírósági határozat (1938. november 2.) következtében a Felvidék déli része, majd 1939-ben Kárpátalja, a második bécsi döntéssel (1940. augusztus 30.) Észak-Erdély, végül 1941-ben egyes délvidéki területek kerültek magyar fennhatóság alá. A területváltozás ismét automatikus állampolgárságváltozással járt együtt. Észak-Erdély lakosai közül mindazokat magyar állampolgárnak ismerték el, akiknek a második bécsi döntés hatályba lépésének napján a visszacsatolt területen állandó lakóhelyük volt. A többi visszacsatolt területen az is feltétel volt, hogy már a visszacsatolást megelőző tíz év alatt is az adott területen rendelkeztek bejelentett lakóhellyel. Ezúttal már nem az illetőséghez, hanem a lakóhelyhez kötötték az állampolgárságot. A háború időszakában a határváltozások a térség etnikai tarkaságán nem sokat módosítottak. Magyarország azonban (a korábban már említett bukovinai csángókat kivéve) nem élt a szervezett telepítés vagy lakosságcsere eszközével. A spontán népmozgás azonban annál nagyobb volt. Észak-Erdélyt közel 200 ezer román nemzetiségű, Dél-Erdélyt pedig több mint 150 ezer magyar nemzetiségű ember hagyta el. Az állampolgársági ügyiratokból tudjuk, hogy a Délvidék jugoszláv fennhatóság alatt maradt területeiről is tömegesen áramlottak a magyarok a visszacsatolt területekre, és kérték a visszahonosításukat a magyar állampolgárságba.

A bécsi döntőbírósági határozatokat az 1945. január 20-ai fegyverszüneti egyezmény "hatálytalanította". A háború alatti népmozgások következtében azonban embertömegek rekedtek 1945-ben olyan országokban, amelyeknek nem voltak az állampolgárai. Magyarországon az ideiglenes nemzeti kormány már 1945-ben kénytelen volt egy rendeletet kibocsátani, mely szerint azok, akik a fegyverszüneti egyezmény következtében vesztették el magyar állampolgárságukat, de az állandó lakóhelyük az országban van, a magyar hatóságok előtti eljárás során a magyar állampolgárokkal estek egy tekintet alá. A Szovjetunióban, elsősorban Kárpátalján sok magyar állami alkalmazott vagy családi kapcsolatok révén odakerült magyar állampolgár maradt, s a hazatérés a későbbiek során - a magyar kormány erőfeszítései ellenére - keveseknek sikerült. Romániával 1949-ben kétoldalú egyezmény segítségével próbálták a rendezetlen állampolgársági státusokat felszámolni. Az 1948. év LX. (második állampolgársági) törvény az 1945. évi átmeneti rendelkezést törvényi szintre emelte. A bécsi döntésekkel érintett személyeken kívül lehetőséget adott arra is, hogy magyar állampolgárnak ismerjék el azokat, akik az országban bejelentett lakóhellyel rendelkeztek, és Magyarország Trianon előtti határain belül születtek, ha más állampolgárságuk nem volt. Ezekkel a szabályokkal tehát az országban élők állampolgársági helyzetét megoldották. Akik "harmadik" országba kerültek, többnyire hontalanná váltak, amíg új állampolgárságot nem szereztek.

A háború következményének kell tekintenünk a német nemzetiségűek kitelepítését és a magyar-csehszlovák lakosságcserét is, melyek ismét automatikus állampolgárságváltozással jártak. A potsdami konferencia Magyarország mellett Lengyelországot és Csehszlovákiát is kötelezte a német nemzetiségűek Németországba történő áttelepítésére. A magyarországi több mint félmilliós németség közel fele kényszerült szülőföldje elhagyására, és vesztette el magyar állampolgárságát. A beneš i Csehszlovákia a németek mellett a magyaroktól is meg akart szabadulni. Az egyoldalú kitelepítésre a nyugati hatalmak nem adták áldásukat, így lakosságcserében állapodtak meg. Ennek keretében 73 ezer szlovák hagyta el Magyarországot, és a kiutasítottakkal együtt mintegy százezer magyar jött Magyarországra. Az egyezmény rendelkezései szerint a Magyarországot elhagyók magyar állampolgársága megszűnt, az ide áttelepülteket pedig magyar állampolgárnak ismerték el.

Az állampolgársági szabályokat számba véve egy mondatot a párizsi békeszerződésnek is kell szentelnünk. A békeszerződés a csehszlovák határszakaszt kivéve az 1938. január 1-jén fennállott állapotot rögzítette. Csehszlovákiához került azonban három magyar község (a pozsonyi "hídfő-falvak"), s e községek lakosságának állampolgárságára a lakosságcsere-egyezményt kellett alkalmazni. Tehát akit Csehszlovákia elfogadott, elvesztette magyar állampolgárságát, aki Magyarországra települt, magyar állampolgár lett.

A második világháború után a "belső" állampolgársági jogban is jelentős változások keletkeztek. Az 1939. évi törvénynek a magyar állampolgárságtól való megfosztásra vonatkozó szabályait már 1947-ben, majd 1948-ban külön törvényekkel "továbbfejlesztették". Gyakorlati tapasztalat, hogy a megfosztási szabályok nem globálisan az emigráció ellen irányultak. A megfosztással automatikus vagyonelkobzás járt együtt, így tehát minden különösebb procedúra nélkül állami tulajdonba kerültek a kiszemelt (vágyott) vagyontárgyak. Politikai okból még 1948-49-ben az újdonsült hatalomnak nemkívánatos ellenzékieket (szociáldemokratákat, kisgazdákat, parasztpártiakat) és a lemondott diplomatákat, nem pedig jobboldali vagy a háborúban kompromittálódott személyeket fosztották meg magyar állampolgárságától. (A magyar jog szerint mindig csak a külföldön élőktől vonhatták meg az állampolgárságot.) Egy idő után az amnesztiarendeletekkel összeegyeztethetetlenné vált a megfosztás, és 1953-ban abbamaradt a folyamat. Mintegy 1500 személyt érintett ez a jogintézmény, tehát a háború alatt vagy után nyugatra menekülteknek csak egy töredékét. Az országból eltávozottak számára vonatkozóan minden szerző csak óvatos becslésre vállalkozik: néhány százezertől az egymillióig terjednek ezek az adatok. A katonák, hadifoglyok, leventék egy része hazatért, de a statisztikusok számításai szerint az 1941 és 1949 közötti időszakban 110 ezer volt az abszolút népességfogyás, így a természetes szaporulatot figyelembe véve ténylegesen kb. félmillió volt a népességhiány. A különböző "csoportoknak" már említett mozgása mellett a zsidók Palesztinába (Izraelbe) irányuló kivándorlásáról vannak még pontosabb adatok: 1939 és 1948 között nyolcezren, 1948 és 1955 között 15 ezren hagyták el Magyarországot.

A már említett 1948. évi, második állampolgársági törvény a távollét kivételével megtartotta az 1879. évi törvény intézményeit, azok tartalmában lényegi változást nem hozott. Jelentősége inkább a már ismertetett intézkedéseinek volt, amelyek alapján az elcsatolt területekről származó, vitás státusú személyek állampolgárságát rendezték. Akikre ezeket az "átmeneti" szabályokat nem lehetett alkalmazni, visszahonosítást kérhettek. Távolléttel, hosszas külföldi tartózkodással tehát már nem lehetett elveszíteni a magyar állampolgárságot. Az emigránsok a belső állampolgársági szabályok szerint örökítették át állampolgárságukat gyermekeikre, unokáikra. Az utódok kötődése Magyarországhoz azonban - megmagyarázhatóan - fokozatosan enyészik el. Elkezdett kialakulni és egyre gyarapodni annak a rétegnek a létszáma, amely már nem tud arról, hogy "jogilag" magyar állampolgár (is) - őket elneveztük latens állampolgárnak.

Az 1948. évi törvényben gyakorlati jelentősége volt annak az előírásnak is, amely elrendelte a magyar állampolgárok összeírását. Belföldön ez a személyi igazolvány bevezetését hozta magával 1954-ben. Ettől kezdve rendelkezünk a Magyarországon élő magyar állampolgárokról pontos regiszterrel. A külföldön élő magyar állampolgárok összeírását és jegyzékbe vételét egy 1956-ban kiadott belügyi-külügyi együttes utasítás írta elő. Ennek végrehajtása a korabeli jogi és intézményi viszonyoknak köszönhetően elsikkadt. A következő állampolgársági törvény, az 1957. évi V. törvény hatályba léptetésekor ezt az utasítást nem helyezték hatályon kívül, de meg sem erősítették. A külképviseletek még az 1980-as években is használták azokat a nyilvántartó nyomtatványokat, amelyeket a szóban forgó 1956. évi együttes utasítás vezetett be. A külföldön élők a lakóhelyük szerint illetékes magyar külképviseleten kérhették nyilvántartásba vételüket. A magyar állampolgárság fennállása kérdésében a BM illetékes osztályának kellett nyilatkozni, de az ilyen ügyek többsége el sem jutott oda. Az akkori útlevélhatóság különösebb aggály nélkül vagy kiadta a "konzuli" útlevelet (nem magyar állampolgárnak is), vagy megtagadta azt. Meg kell említeni még, hogy 1956-ban egy sajátos jogforrásban, elnöki tanácsi határozatban mondták ki, hogy az 1939. évi törvény alapján a magyar állampolgárság elvesztését nem lehet megállapítani. Ez is az emigráció felé való nyitás egyik mozzanata, amit aztán az 1956-os forradalom, illetve az azt követő tömeges emigráció elfeledetté tett. Nagyobb tömegben csak az 1963-as amnesztia után jelentkeztek magyar útlevélért a külföldön élők. (Az 1956-57-ben "disszidáltak" száma meghaladta a 200 ezret.)

Az állampolgársági jogi intézményrendszerben a harmadik állampolgársági törvény, az 1957. évi V. törvény hozott alapvető változásokat. A nők állampolgárságát immár nem érintette a házasságkötés, a feleség állampolgársága tehát automatikusan nem követte férje állampolgárságát. (Az állampolgársági törvény hatályba lépésével - 1957. október 1. - egyidejűleg egy másik törvény megszüntette azt az előírást, mely szerint magyar állampolgár csak az Elnöki Tanács engedélyével köthetett külföldivel házasságot.) A másik nagyon jelentős változás, hogy leszármazással magyar állampolgár anya után is lehetett magyar állampolgárságot szerezni. Az állampolgárságszerzés a leszármazás - beleértve a gyermek családi jogállásának rendezését követő állampolgárságszerzést is - mellett honosítással és visszahonosítással volt lehetséges. A honosítás és visszahonosítás szabályai a korábbi törvényekhez képest elnagyoltak voltak, csak a kérelem benyújtását megelőző ittlakás időtartamát határozták meg. A törvény 6. §-a lehetővé tette, hogy akinek a felmenője magyar állampolgár volt, kedvezményes honosítását kérje, ha Magyarországon lakott, vagy itt kívánt letelepedni. A gyakorlatban e törvényhely alkalmazása a békeszerződésekkel érintett, elcsatolt területekről áttelepülő magyar származásúak kedvezményes honosításában merült ki, nem volt jellemző a törvény miniszteri indokolásában jelzett kérelmezői kör, azaz a korábbi jogszabályok alapján magyar állampolgárságukat (pl. távolléttel) elvesztett személyek leszármazottainak honosítása. Az "itt kíván letelepedni" fordulathoz nem volt elég az érintett szándéka, belső rendelkezések szerint ehhez az idegenrendészet vagy az útlevélhatóság előzetes engedélye is kellett. A magyarországi letelepedést azonban más normákban szabályozták, ezek mögött pedig mindig ott álltak a "bizalmas" vagy titkos belső utasítások. A magyar állampolgárságot elbocsátással vagy megfosztással lehetett elveszíteni. Az elbocsátás elvileg az érintett külföldön élő magyar állampolgár kérelmére történhetett. A gyakorlatban azonban volt egy kis "csalárdság", amely az útlevél- és külföldre utazási szabályokkal függött össze. Volt, aki konzuli útlevéllel, magyar állampolgárságát megtartva mehetett külföldre, és volt, aki visszatérésre nem jogosító kivándorlási engedéllyel. A kivándorlást kérők közül sokakat rábeszéltek, hogy még kiutazásuk előtt kérjék elbocsátásukat a magyar állampolgárságból. (Az elbocsátás természetesen csak az ország elhagyása után történhetett meg.) Az 1963-as amnesztia után egy kormányhatározat alapján a még el nem bírált elbocsátási kérelmeket "az ügyfél jelentkezéséig irattárba" helyezték, de még az 1980-as években is sok olyan kivándorló volt, aki egyidejűleg "kérte" az elbocsátását. Az 1957. évi törvény alapján 202 embert fosztottak meg magyar állampolgárságától, döntő többségükben olyanokat, akik külföldön kisebb vagy súlyosabb bűncselekményeket követtek el, és új "hazájuk" hatóságai Magyarországra akarták toloncolni őket. Ennek az állampolgárságtól való megfosztással tudták elejét venni. Természetesen lehetett politikai okból történt megfosztás is, de ezek iratanyagához nem férhettem hozzá. A megfosztást kimondó határozatokat kihirdették a Magyar Közlönyben.

Az 1950-es évek végétől az 1980-as évekig keletkeztek olyan kétoldalú egyezmények, amelyek nem illeszkedtek az általános állampolgársági szabályok sorába. A volt szocialista államokkal kötött egyezmények a kettős állampolgárság eseteinek felszámolására irányultak. (Az egyezmények megszüntetésekor, az 1990-es évek elején voltak olyan megnyilvánulások, melyek szerint ezek az egyezmények a határon túli magyarság ellen irányultak. Én ebben több okból nem hiszek. Az egyezmények megkötésével kapcsolatos tárgyalások belső anyagaiban erre utalás sincs - ez persze önmagában sokat nem jelent. De a volt NDK-ban, valamint Bulgáriában, Lengyelországban és Mongóliában nem élt elszakított magyarság. Le kell szögeznünk azt is, hogy a többes állampolgárság másutt, Nyugat-Európában sem volt kívánatos. Az Európa Tanács 1963. évi konvenciójából ihletet merítve 1985-ben a szocialista táborban is kezdeményezték egy multilaterális egyezmény létrehozását, mely egységes elvek alapján szüntette volna meg a többes állampolgárságot. A tárgyalások meg is kezdődtek, de a térség társadalmi-politikai változásai ezt a kezdeményezést elsöpörték.) Az egyezmények rendelkezései a leszármazás elvét negligálták oly módon, hogy a döntően vegyes házasságból származó kettős állampolgároknak (szüleiknek) a születéssel szerzett két állampolgárság közül valamelyiket választaniuk kellett a jövőre nézve. Ha nem nyilatkoztak, általában a lakóhelyük állampolgárságát tartották meg, és a másikat elvesztették. Ma már ezek az egyezmények nincsenek hatályban, de nem semmisek, tehát akire korábban vonatkoztak, azoknál az állampolgársági státust az egyezmények határozzák meg.

Jelen

Már nincs hatályban ugyan, de mégis itt kell megemlítenünk a magyar állampolgárságtól megfosztó határozatok hatályának megszűnéséről szóló 1990. évi XXVII. törvényt, melyet módosított az 1990. évi XXXII. törvény. Az utolsó pártállami parlament és az első szabadon választott parlament szülötte e két törvény, melyek ugyan kodifikációs és jogelméleti szempontból nem remekművek, de fontos üzenetet tartalmaznak az emigráció felé. A magyar állampolgárságuktól megfosztottak egy egyszerű nyilatkozattal visszaállíthatták (visszaállíthatják) magyar állampolgárságukat. A nyilatkozat éleszti fel a magyar állampolgárságot, a magyar hatóság ezt csak tudomásul veheti, de nem bírálhatja felül - természetesen akkor, ha azt az arra jogosult tette. (Az említett törvények rendelkezéseit az 1993. évi állampolgársági törvény magába építette.)

Az 1989. évi alkotmányreform az állampolgársági törvényt a kétharmados törvények közé sorolta. Ezzel egyet kell érteni, hiszen az állampolgárság szabályozása mindenütt a világon az államok számára alapvető, a szuverenitáshoz kapcsolódó kérdés. A hatályos állampolgársági törvényt, 1993. évi LV. törvényt 1993. október 1-je óta alkalmazzuk. Milyen változásokat hozott az új törvény a korábbiakhoz képest? A leszármazás elvén alapuló, a törvény erejénél fogva ható állampolgárságszerzési szabályok nem változtak. Születésétől magyar állampolgár a magyar állampolgár gyermeke. Ezáltal megmaradt a magyar állampolgárság születési és lakóhelytől független korlátlan öröklődésének lehetősége. A honosítás és visszahonosítás feltételeit azonban - a parttalan 1957. évi törvényhez viszonyítva - megszigorította a jogalkotó.

Kedvezményes minősítésre alapot adó tény hiányában, "alapesetben" nyolc évig kell az országban élni bevándoroltként a külföldinek, hogy a magyar állampolgárságért folyamodhasson. Kedvezményes esetben (például, ha a kérelmező házastársa magyar állampolgár, vagy ha a kérelmező menekült státusú) három évi ittlakás után kérheti a honosítást. A magyar származásúak, azok, akiknek a felmenői között volt magyar állampolgár és magyar nemzetiségűnek vallják magukat, tehát a határon túlról bevándoroltak egy évi ittlakás után kérhetik őseik állampolgárságát.

Az 1993. évi törvény bevezette az ún. állampolgársági vizsgát, a honosítási kérelem benyújtását megelőzően alkotmányos alapismeretekből magyar nyelven vizsgát kell tennie a kérelmezőnek. Ezek a feltételek az állampolgárság "ismérveivel" függnek össze, amiről a bevezetőben ejtettem szót: állampolgárságot az nyerhet, aki kellő mértékben integrálódott a társadalomba. Az előírt ittlakás időtartama egy feltételezett beilleszkedési időt jelent, a vizsga s a további feltételként meghatározott biztos lakás és megélhetés igazolása pedig már a beilleszkedés fokának mércéje. A visszahonosítást kérő egykori magyar állampolgárnak a honosítási feltételek közül az állampolgársági vizsgát nem kell teljesítenie, és a bevándorlása után nyomban visszakérheti az állampolgárságát. A magyar állampolgárságért folyamodók állampolgársági és más adatait Tóth Pál Péter több írásában elemezte, én erre most nem térek ki. Annyit azonban meg kell jegyeznünk, hogy a honosítást és visszahonosítást kérők közel 90 %-a a határon túlról származik. Ez következik Magyarország XX. századi történelméből és térségünk politikai-gazdasági-társadalmi viszonyaiból, a magyar kisebbségek helyzetéből: az anyaország vonzása vitathatatlan.

Kivételes módja a magyar állampolgárság visszaszerzésének az egykor megfosztottak már megismert nyilatkozattételi lehetősége. A deklarációra jogosult személyi kört az 1993. évi törvény kibővítette az áttelepülésre kötelezett német nemzetiségűekkel és az 1990 előtt elbocsátottakkal. A jóvátételi célú norma indoka, hogy az említett személyi kör a magyar állam egyoldalú intézkedése következtében vesztette el magyar állampolgárságát vagy kényszerült annak feladására.

A magyar állampolgárság megszüntetése a hatályos törvény szerint lemondással és - hatósági kezdeményezésre - az állampolgárság megvonásával lehetséges. Ez utóbbira még nem volt példa. Az állampolgárságról való lemondás jogát döntő többségben azok a külföldön élő magyar állampolgárok gyakorolják, akik enélkül nem tudnák megszerezni egy olyan állam állampolgárságát, mely a többes állampolgárságot nem tűri el, és belső jogában is alkalmaz olyan rendelkezést, amely e felfogást szolgálja. Így például az állampolgárság megszerzésének feltételéül írja elő az előző állampolgárság megszüntetését az osztrák, a német, a szlovén jog, valamint a skandináv és Benelux-államok joga.

És a magyar állampolgársági jog hogy viszonyul a többes (kettős) állampolgársághoz? Állampolgársági törvényeink toleránsak voltak a többes állampolgársággal kapcsolatban, a magyar állampolgárok általában következmények nélkül szerezhettek más állampolgárságot is, a honosításnak pedig csak kivételesen volt feltétele, hogy a kérelmező előző állampolgárságát feladja. (A "következmények" tekintetében: az 1939. évi törvény rendelkezései alapján nem lehet a magyar állampolgárság megszűnését megállapítani, tehát idegen állampolgárság megszerzésével nem szűnt meg a magyar állampolgárság.) A kettős állampolgárság korlátozására, időlegesen kétoldalú államközi egyezmények léteztek - mint láttuk, már a XIX. században is. A hatályos jog semmiféle korlátozással nem él.

Összegzés

1. Az egykor magyar állampolgárságukat elvesztett külföldi állampolgárok és utódaik (köztük elsősorban a békeszerződésekkel érintett, határon túl élő magyarok) eddigi állampolgársági jogszabályaink szerint mindenki másnál kedvezőbb feltételek mellett szerezhettek vagy szerezhették vissza magyar állampolgárságukat. Ennek mindenkor feltétele volt, hogy a kérelmező az országban éljen, tehát a magyar szuverenitás ernyője alatt élvezze a preferenciális elbánást. Ez a szabályozás következik az állampolgárság természetéből, és kielégíti a nemzetközi jog elvárásait is. Az ország határain kívül élő személy részére az állampolgárság megadására a magyar jog csak kivételes esetben, pl. a hontalan állapot megszüntetése érdekében adott lehetőséget, vagy ma egy jóvátételi célú norma alapján van korlátozott lehetőség. Más állam szuverenitása alatt élő, Magyarországgal "fizikai" kapcsolatban nem álló tömegek magyar állampolgárrá nyilvánítása (ezt takarja ugyanis a "kettős állampolgárság"-formula) az állampolgárság mibenlétével nem egyeztethető össze.

Figyelembe véve azonban, hogy már 1989 óta az Alkotmányban deklarált elv a határon túli magyarok iránti felelősség ("a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását"), ennek megtestesítésén, részletes jogszabályi "lebontásán" is illő gondolkodni. A bevezetőben említett, szakértői bizottságok létrehozását elrendelő 1999. évi kormányhatározat már kézzelfoghatóbb célokat fogalmaz meg: "a Magyarország és a határon túli magyarság közötti oktatási, kulturális, gazdasági, egészségügyi, szociális és önkormányzati kapcsolatok fejlesztése, a környező országokban élő magyarság szülőföldjén való megmaradása, nemzeti önazonosságának megőrzése". A felsorolt célok megvalósítása nem igényli, illetve nem illeszthető a hagyományos állampolgársági jogi keretek közé. Esetlegesen új jogintézményt, más formákat kell keresni az előbb jelzett célok megvalósítására.

2. A korlátlan leszármazási (vérségi) elv miatt a magyar állampolgárság a külföldön élő magyar állampolgárok esetében is évtizedek óta nemzedékeken átöröklődhet, a latens magyar állampolgárok száma megbecsülhetetlen. Állampolgári jogaikkal akkor élhetnek, ha megfelelő módon igazolják magyar állampolgárságuk fennállását. Kérelemre, törvényben szabályozott eljárásban a magyar állampolgárság ésszerű időn belül igazolható. (A latencia egyik félre sem ró terhet, hiszen aki nem tud magyar állampolgárságáról, nincsenek elvárásai Magyarországgal szemben.) Nem lenne haszontalan viszont segítséget adni igazgatási szempontból is a magyar identitás megőrzéséhez. Másfelől azon is el kell gondolkodni, hogy szükség van-e olyan magyar állampolgárokra, akiknek semmiféle kapcsolatuk nincs őseik hazájával, a magyar nyelvet nem értik, nem beszélik, a magyar hagyományok és kultúra idegen számukra. Hiszen az állam és állampolgára között a kapcsolatnak ténylegesnek, effektívnek kell lennie. (Ld. például az ide vonatkozó francia szabályokat. - a szerk.)

Az adatok forrásai:

Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon, Bp., 1996.

Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza - 1945-1985. Bp., 1989.

Illés Sándor - Hablicsek László: A külső vándorlások népességi hatásai Magyarországon 1955-1995 között. KSH, Bp., 1996.

Kocsis Károly - Kocsisné Hodosi Eszter: Magyarok a határainkon túl - a Kárpát-medencében. Bp., 1992.

Magyarok a Kárpát-medencében. História Könyvek, Bp., 1989.

Nagy Kázmér: Elveszett alkotmány - A magyar politikai emigráció 1945-1975. Bp., 1984.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., 1999.

Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam (Kelet-Közép és Délkelet-Európában a 19. és 20. században. Bp., 1998.

Sorsdöntések (Szerkesztette Gerő András)

Szántó Miklós: Magyarok Amerikában. Bp., 1984.

Tóth Pál Péter: Haza csak egy van? Menekülők, bevándorlók, új állampolgárok Magyarországon (1988-1994). Bp., 1997.

Tóth Pál Péter: Adalékok a magyar migrációs politikai stratégia kialakításához, in Kisebbségkutatás, 1993. 3. szám, 382-393. p.

Vissza