Egy tökéletes kudarc - A NATO háborúja Jugoszlávia ellen

Mandelbaum, Michael: "A Perfect Failure-NATO's War Against Yugoslavia". = Foreign Affairs, vol. 78. 1999. 5. no. 2-8. p. + Europ Magazine.1999. 94. no. 7-22 p.

Michael Mandelbaum egy olyan nemzetközi eseményt elemez - (a NATO Jugoszlávia elleni légi háborúját) - mely kétségkívül igen sok politikai jellegű vitát váltott ki nemcsak a nagyhatalmak között, hanem a polgárok között is, hazánkban és külföldön egyaránt. Az a tagadhatatlan tény, hogy a nemzetközi jog szerint a NATO eljárásának legitimitása minimum megkérdőjelezhető, hiszen hasonló akcióról - elvileg - csak az ENSZ-ben születhetne döntés - világszerte felkorbácsolta az érzelmeket. Más oldalról - szintén jogosan - azt vetették fel, hogy a népirtásokat bárhol a világon - de Európában különösen - minden lehetséges eszközzel meg kell akadályozni, hogy egyetlen diktátor se tudjon a "belügyek" védelmének ürügyén bármit megtenni országának kisebbségben lévő polgáraival, és ne bújhasson el az őt védelmező nagyhatalmak háta mögött, számítva - szinte menetrendszerűen bekövetkező - vétójukra a Biztonsági Tanácsban. Mandelbaum - habár írásában tárgyilagosságra törekszik - lényegében az előbbi vélemény mellett foglal állást.

A NATO-akció mérlegét megvonva megállapítja, hogy az katonailag sikert, politikailag azonban kudarcot eredményezett. A politikai kudarc szerinte főleg az Egyesült Államok elleni növekvő kínai és orosz ellenszenvben nyilvánul meg, ráadásul vitathatatlanul igaza van abban, hogy a bombázások megindulása előtt "csak" 2500 albán halt meg, míg a légicsapások idején - a szerb megtorló akciók miatt több mint tízezer! Az akció megindítását végzetesen rossz kalkuláció eredményének nevezi - jelezve, hogy a NATO berkeiben alábecsülték a speciális szerb belügyi alakulatok hatékonyságát. Milošević Mandelbaum szerint már nem volt népszerű a szerbek körében, a bombázások tették újra azzá. A döntő tévedés azonban az volt, hogy a szerb vezető majd "megijed" a bombázásoktól, és visszavonulót fúj. A szerző ironikusan jegyzi meg, hogy "úgy látszik, az iskolái különböztek azoktól, melyekben Clinton nevelkedett". A Nyugat kalkulált rosszul, de a Balkán népei fizették meg az árát. Az a tény, hogy a NATO támogatja Koszovót, de az orosz és kínai reakcióktól való félelmében nem akar neki függetlenséget adni, szintén logikai ellentmondást szül, és a koszovói albánokat is a NATO ellen fordíthatja. A Clinton-doktrína a "humanitárius intervencióról" jogos lenne, ha Ruandában vagy Szudánban is alkalmazták volna. Nemzetközi jogi szempontból azonban mindenképpen illegális és védhetetlen.

A háborút a NATO-n belül sem tekintik egyértelműen sikernek. Mint azt az 1999-es 94-es számú "Europ Magazine"-ban megjelent cikkek bizonyítják, maga Javier Solana szerint sem voltak a háborús célok pontosan meghatározva, ez pedig további hibákhoz vezetett. Wesley Clark, a legfőbb katonai parancsnok ugyanott beismeri, hogy alábecsülték Milošević "etnikai tisztogatásra trenírozott" gépezetét. A koszovói akció azt is nyilvánvalóvá tette, hogy lényeges különbség van az Egyesült Államok és európai szövetségesei katonai cselekvőképessége között. Napjainkra szinte már közhelynek számít, hogy a NATO akciója felélénkítette az önálló európai katonai ütőerő kialakításának folyamatát. Közelebb került az Európai Unió és a Nyugat-Európai Unió tervezett egybeolvasztásának időpontja is.

A magazin foglalkozik a NATO három új tagja integrálásának problémájával is. A fókuszba természetesen a csaknem 40 milliós Lengyelország hadserege került, de a cikkben elhangzottak (nyelvi gondok, a haditechnikai eszközök elavultsága stb.) a cseh és a magyar hadseregre is érvényesek. Az "új szövetségesek" - mértékadó tényezők szerint - megállták a helyüket a koszovói légi hadművelet során. Javier Solana is említést tesz a három új tagállamról, ugyanakkor azt is leszögezi: nem kell "tartani" attól, hogy az Egyesült Államok elfordul Európától - ezt már a két világháború tanulságai miatt sem teszi meg.

 Forditotta: Horváth András

Vissza