Románia és a koszovói konfliktus

Gabanyi, Anneli Ute: Rumänien und der Kosovo-Konflikt. = Südosteuropa, 48. Jg. 1999. 9-10. no. 475-495. p.

A koszovói válság kitörésekor Románia mind bel-, mind külpolitikai szempontból nehéz helyzetben volt. A gazdasági mutatók már évek óta folyamatosan romlottak, a nemzetközi kötelezettségeket, kölcsönöket és kamatokat azonban Románia mindenképpen a korábbi, szigorú feltételek mellett is kifogástalanul akarta teljesíteni. Ezen a dilemmán a kormány csak az államháztartás kiadásainak a radikális megszigorításával tudott úrrá lenni, a "vesztes" ezúttal is a szociális ellátás, az egészségügy és az oktatás területe lett. A félelem a növekvő számú elbocsátások miatt, a munkanélküliség réme, az életszínvonal folyamatos süllyedése, a szociális helyzet romlása országosan növekvő feszültségeket okozott, sztrájkokhoz vezetett.

A román külpolitika célja már hosszú ideje a NATO-tagság elérése, s ez 1999-ben sem volt másként. Brüsszelben Romániát - annak ellenére, hogy nem volt tagja a szervezetnek - "ténylegesen úgy kezelték, mint egy NATO-tagot". A koszovói válság napjai ennek a politikai irányvonalnak jelentették a próbáját, és Románia ennek a próbának kétségkívül megfelelt. Az ország ugyan a fegyveres konfliktussal semmiféle kapcsolatba nem került, de már 1998 őszén olyan határozatot fogadott el a román parlament, hogy a NATO repülőgépei szükség esetén igénybe vehetik a román légteret. Sőt, 250 román katona részvételét is jóváhagyták nemzetközi békefenntartó és humanitárius akciókban, a harci cselekmények befejezése után.

Románia még 1998-ban megkezdte a folyamatos diplomáciai erőfeszítéseket a koszovói válság megelőzésére és folyamatos rendezésére, Tiranában és Szkopjéban többször tárgyalt a román külügy-, illetve hadügyminiszter. Legmagasabb szinten is igyekeztek nyomást gyakorolni Milošević jugoszláv elnökre; a román, a bolgár és a török elnök 1999 februárjában levélben fordult hozzá, amelyben a kelet-közép-európai válság veszélyeire figyelmeztették. (A három ország elnöke egyúttal közös szabadkereskedelmi övezet kialakításáról határozott.) A román vezetés azonban azt is hangoztatta, hogy a diplomáciai erőfeszítések sikertelensége esetén, katonai intervenció bekövetkeztekor mindenképpen a NATO szövetséges csapataival vállalnak szolidaritást (vagyis Románia egyértelműen állást foglalt olyan konfliktusban, amely még ki sem tört).

Babiuc, román védelmi miniszter ugyan a NATO-csapatok koszovói jelenlétét szükségesnek mondta a válság idején, de magának Romániának a fegyveres részvételét kizárta a lehetőségek sorából. A román parlament az összes párt egyetértésével negyven kilométer szélességű védelmi zónát alakított ki a román-jugoszláv határon, Temesvár és Arad légi forgalmát szüneteltették, illetve Nagyváradra irányították át. Egyidejűleg Románia Craiova térségében légifolyosót (és egy mozgó radarállomást) engedélyezett a NATO-gépek számára, amelyek a cseh és a lengyel csapatokat szállították. Az orosz repülőegységek átkelését azonban csak a NATO és Oroszország együttműködési megegyezésének létrejötte után engedélyezte (és akkor is csak szállítógépekét).

Románia rögtön a konfliktus megkezdődése után úgy nyilatkozott, hogy mindössze 3-4 ezer koszovói menekült befogadására hajlandó, később ez a szám ugyan 6 ezerre emelkedett, de Románia kérte a Szövetséget a felmerült költségek megtérítésére. A menekültáradat Romániát végül is elkerülte, a koszovói albánok nagy része inkább nyugati országokba kívánt távozni.

A román kormány Koszovóval kapcsolatos véleményét alapjában minden parlamenti párt osztotta, a napi vita során és a sajtóban azonban a pártok gyakran hangoztatták saját, gyakran kritikus véleményüket. Elnöksége alatt Iliescu fontos ideológiai és gazdasági partnernak tekintette Jugoszláviát, most enyhíteni igyekezett az ellenséges hangvételt vele szemben. Melescanu viszont hiányolta a NATO részéről a biztonsági garanciákat, de túlzottnak érezte az elkötelezettség és a részvétel mértékét is (amely - szerinte - meghaladta a NATO-tag Magyarország buzgalmát). A román kormányzat kezdettől a jugoszláv vezetés nyomása alatt állt: a belgrádi nagyköveten keresztül figyelmeztették, hogy a NATO melletti egyértelmű elkötelezettséget "a Jugoszlávia elleni agresszió támogatásának" és a jószomszédi kapcsolatok felbontásának tekintik. Iliescu emlékeztette a román kormányt, hogy aláírója volt 1996-ban annak a szerződésnek (Jugoszláviával együtt), amelyben kötelezettséget vállalt, hogy területét nem engedi át "agressziós tevékenységnek". Csak miután a román kormány az ENSZ Biztonsági Tanácsával értekezett, és miután közölték, hogy "kényszerintézkedésről" van szó, fogadta el a határozatot Iliescu.

További feszültség forrása volt a Szerbiában élő román kisebbség sorsa. Közvetlenül ugyan nem szerepelt az indokok között a sorsuk fölött érzett aggodalom, de amint Magyarország szót emelt a Vajdaságban élő magyar kisebbség érdekében, Románia is felértékelte a jugoszláviai román kisebbség szerepét. A Vajdaságban élő románok száma közel 40 ezer, akik kielégítő jogi és kulturális körülmények között élnek, míg az Északkelet-Szerbiában, a Timoc folyó völgyében élőket vlachoknak nevezik, sem nyelvi, sem kulturális vagy vallási önállósággal nem rendelkeznek, számuk 20 ezer alatt van.

A harci események az ország közvetlen szomszédságában megosztották a román közvéleményt. A válság első napjaiban végzett közvéleménykutatás szerint a megkérdezettek 91%-a tájékozódott folyamatosan az eseményekről, s 84% a harci cselekmények azonnali beszüntetését kívánta. A megkérdezettek 40%-a érezte fenyegetve magát Oroszországtól, 16% Magyarországtól, 4% pedig a NATO-tól. 52% érvelt a NATO-belépés mellett, 34% ellene, Románia NATO-tagságát is 52% tartotta reális elképzelésnek a következő tárgyalási körben.

Egyes román újságok és sajtószervek a román és a szerb nép hagyományos barát-ságáról, szolidaritásáról és vallási egységéről (ortodoxia) beszéltek. A románok nagyobb része ellenben a maga latin ortodoxiáját hangoztatta, amely közel kétezer éves, és semmi köze a szerbek szláv ortodoxiájához. Mások emlékeztettek rá, hogy történelme folyamán a két nép között számos konfliktus volt, a román kisebbség helyzete máig sem biztató Szerbiában. A román kormányzat azonban (akárcsak az amerikai) különbséget tett a szerb nép és a népellenes Milošević-rendszer között. A sajtó ugyanakkor figyelmeztetett arra is, hogy mindkét népnek gazdasági leromlással, politikai bizonytalansággal kell szembenéznie, a NATO-belépés nincs elérhető közelségben, a harci eseményekből csak az ártatlanok meghurcolását és fenyegetettségét érzi a közvélemény. Hasonlóan elementáris, érzelmi reakciók jellemezték azokat a közvéleménykutatásokat, amelyeket a volt szocialista országokban végeztek (beleértve az egykori NDK területét), ennek magyarázatát a szerző abban látja, hogy ezekben az országokban a polgári védelemnek megkülönböztetetten erős szerepe volt (maradt), és hogy a háború testi közelsége érzékenyebbé tette az állampolgárokat, mint nyugaton.

A román lakosságot nagymértékben aggasztja a nagyszámú magyar kisebbség jelenléte Erdélyben, amelyet hasonló helyzetűnek lát, mint az albánokét Koszovóban, fél a NATO hasonló célú fellépésétől, és a magyarok helyzetének nemzetközi, katonai fellépéssel való rendezésétől.

Sok ismert román értelmiségi lepte meg környezetét kritikus, nyugatellenes megnyilatkozásával. Emlékiratukban (A civil társadalom sorsdöntő pillanatban) a poszt-kommunista kommunizmus és a liberális kapitalizmus között a választást a történelem tragikus leszűkítésének érzik. Miloševićcsel nem kívánnak közösséget vállalni, aki országát és népét etnikai tisztogatása következményeként a posztszovjet akolba akarja beterelni (Oroszország és Belarusszia mellé), de a NATO fellépését is elfogadhatatlannak érzik Európa jövője számára. Egy nappal később ellen-emlékiratában másik száz román értelmiségi már brutális katonai intervencióról beszél egy független és szuverén ország (Jugoszlávia) és egy szabadságszerető nép ellen, ha Románia ezt az akciót támogatja, elszigeteli magát Kelet-Európában - vallják.

A NATO jugoszláviai légitámadása 78 napig tartott, a keletkezett gazdasági és környezeti károk azonban a szomszédos országokat egyaránt érintették és visszavetették. Közvetlen harci fenyegetés ugyan nem érte Romániát, de Jugoszláviával közös határai mentén fennállt a jelentősebb környezeti károk veszélye. A Duna szennyezettsége következtében a nehézfém-, réz-, ólom-, króm- és kadmium-tartalom a kétszeresére nőtt, de jelentős mezőgazdasági és egészségügyi károkat okozott az olajfinomítók bombázása során keletkezett és Romániába átkerült kéndioxid- és ammóniák-szennyeződés is. Számos román termék nem vagy csak késve és kerülővel juthatott el nyugat- és észak-európai piacokra, elsősorban a lebombázott jugoszláviai hidak és a tönkretett dunai közlekedési útvonal következtében. Jugoszlávia előkelő helyen állt a romániai külkereskedelemben, az embargó számos nyersolajat igénylő céget hozott nehéz helyzetbe, de a háború a jugoszláv üzemek fizetőképességét is megszüntette, továbbá az egész térség idegenforgalmát súlyosan, hátrányosan érintette. A román lapok ilyen értelmű közléseit nyugati lapok NATO-ellenes propagandaként értelmezték. Sőt, számos nyugati cég a saját közvetlen beruházásait is visszavonta vagy csökkentette, a Konstanca-Trieszt nyomvonalra tervezett olajvezetéket is Jugoszlávián kívül kell vezetni. A károkat felmérve tetemes összeg alakult ki, egyes nyugati országok azonban elzárkóznak az elől, hogy a koszovói válságból eredő károk eltüntetésére a stabilitási terv segélyösszegeit áldozzák fel. A tényleges és az embargóból adódó károk összege Románia szerint meghaladja 1999-ben a 900 millió USD összeget, az embargó további fenntartását a gazdaság egyre több szektora tartja károsnak és elhibázottnak.

Románia átfogó tervet dolgozott ki és terjesztett az EU elé, amely Délkelet-Európa katonai, politikai és gazdasági stabilizálását tűzte céljául. A tervet Constantinescu elnök már 1999. április 25-én a NATO-csúcs elé terjesztette. A terv szerint a NATO déli szárnyába felvennék Romániát, Szlovéniát és Bulgáriát, rendkívüli gazdasági intézkedésekkel pedig helyreállítanák a háborús károkat. A távolabbi célok között szerepel a dél- és kelet-európai infrastrukturális, energia- és szállítási rendszerek bekapcsolása a nyugat-európai rendszerbe.

A romániai közvéleményt erősen megosztja a kérdés, hogy vajon a koszovói válság csak kockázatot és károkat jelent-e Romániának, vagy bizonyos távlati esélyt és lehetőséget is teremthet az ország számára. Nem arról van-e szó a NATO erőteljes fellépésében, hogy a Szövetség komolyan veszi Délkelet-Európa biztonságát, és a térség ezáltal politikai és gazdasági szempontból egyaránt felértékelődik? Románia fenntartás nélküli NATO-barátsága ebben az esetben esélyt jelent mind az ország kedvező külföldi elbírálására, mind arra, hogy hozzájusson a koszovói újjáépítést segítő gazdasági beruházásokhoz.

Nyugati szakértők azonban óvatosságra intenek. A koszovói válság nem javított a térség biztonságpolitikai viszonyain, sőt a veszélyforrások mind a keleti, mind a nyugati határokon megnövekedtek. Ez elsősorban a román-orosz kapcsolatra érvényes megállapítás, Magyarország NATO-belépése után az orosz kül- és biztonságpolitika afféle "cordon sanitaire" létesítését (vagy fenntartását) véli szükségesnek. Ebben a helyzetben Jugoszlávia jelenti Oroszországnak az egyetlen lehetőséget, hogy megőrizze pozícióit (valamennyire) Délkelet-Európában. Az orosz politika határozottan elutasította azt az amerikai tervet, amely "nyugati protektorátust" hozott volna létre Jugoszláviában. A Moszkva-barát Transznisztria azonnal jelezte, hogy vállalja a hídszerepet Oroszország és Jugoszlávia között. Románia és Oroszország között a konfliktus kitörésekor megromlott a viszony, Moszkva figyelmeztette Bukarestet, hogy ne vállaljon tevőleges részt a harci eseményekben. Iliescu a nyugati sajtóban azonban felhívta a nyugatiak figyelmét az orosz expanzió lehetséges veszedelmére ("Oroszok a Dunánál" címen).

Románia számára a jövőben sem lesz mindegy, hogy a koszovói válságban tanúsított magatartása eredményeként meggyorsulhat felvétele a NATO-ba, teljes jogú tagként, vagy pedig továbbra is tevékeny külső kandidátusnak tekintik, és a valóságos felvétel változatlanul a távoli jövőbe tolódik. A józan román külpolitika nem gondol az ország geopolitikai helyzetének felértékelődésére, sokkal inkább az európai integráció folyamatának a meggyorsulásában bízik.

Forditotta: Lukáts János

Vissza