Niederhauser Emil

Kelet-Európa

Eastern Europe

Hungary's place in Europe is the Eastern Region. However, the region can be divided to three sub-regions: to West-Eastern Europe, that can be characterized by a western-type of historical development (Poland, Bohemia and Croatia belong here, besides Hungary); to South-eastern Europe; and to Russia. The latter two, because of their particular traditions and cultures, stand out in sharp contrast to the first one, and the proper Eastern Europe is made up of them.

A pártállami időkben Kelet-Európát csak az ellenfelek emlegették, a Szovjetunióban ismeretlen volt ez a fogalom. Nálunk sem szerették, ezért mondtak óvatosan Közép-Kelet-Európát vagy Kelet-Közép-Európát, s a rendszerváltás óta csak ezek járják. Persze, véleményem szerint, Közép-Európa nem más, mint Németország és csatlósai, Kelet-Közép-Európa pedig azonos azzal, amit már a két háború közt Köztes-Európának mondtak, vagyis a németek és az oroszok közé ékelődött kis országok övezetét. A Kelet-Európa-ellenes felfogásban mindenképpen fontos momentum az oroszoktól való elkülönülés, mert végül is mi közünk van Nyizsnyij-Novgorodhoz? Így azután sokkal közelebb áll hozzánk Szarajevó vagy Szófia, mert ezek mind beleértendők Kelet-Közép-Európába.

Miután ezektől a fogalmaktól elhatároltam magam, Kelet-Európa fejlődését fogom vázolni az alábbiakban: ez az én posztmodern narratívám a témáról - ezt most így illik mondani. Ennek kezdete - angolszász klasszifikációt átvéve - 500-ra tehető, i. sz. természetesen, mert addig Európában kétségtelenül létezett egy kelet-nyugati irányú választóvonal a római birodalom és a barbaricum között. Ez a birodalom fennállásának utolsó századaiban már letűnőben volt, végül is a nyugat-római birodalom bukásával és idővel a frank (majd keleti frank) állam létrejöttével kezdett kibontakozni egy észak-déli választóvonal, ahogy már Szűcs Jenő megírta, a frank birodalom keleti szegélyén.

Abban a - megint csak angolszász módra kijelölt - 500 és 1000 közti időszakban, amelyet egyébként újabban ismét "sötét századok"-nak neveznek, ekkor kezdett kialakulni az az európai régió, amelyet az én narratívám Kelet-Európának jelöl. Bizonyos értelemben és bizonyos mértékig valóban földrajzi fogalom ez (ahogy Nyugat-Európa is az, csak éppen Skandináviát is hozzászámítjuk). Csakhogy egyúttal történelmi fogalom, és ez a tulajdonsága a lényegesebb, mert azt is jelenti, hogy határai időben változnak, egyes területei belekerülnek, mások kiszakadnak belőle. A földrajzi tagolódást persze nem szabad figyelmen kívül hagyni, hiszen volt ennek bizonyos befolyása a történelem menetére. Voltaképpen négy területet lehet így elkülöníteni földrajzi szempontból. Az egyik a Baltikum, amely az őskorban - úgy tűnik - olyan egység volt, mint a római korban a Mediterráneum. A másik területet három medence alkotja: a bécsi, a cseh (vagy prágai) és a Kárpát-medence: védelmi szempontból mindhárom igen előnyös tulajdonságokkal rendelkezett. A harmadik és legfontosabb (amit akár elsőként is lehetett volna említeni) a nagy kelet-európai síkság, amely az Ural-hegységtől délre kapcsolatban áll az ázsiai sztyepp-zónával - innen érkeztek a nomád népek egymás után. A negyedik terület a Balkán, az előzőektől gyökeresen különbözve erősen tagolt felszínével, sok hegységgel és folyóval - így inkább kisebb geográfiai egységek jellemzik.

A földrajzi tagolódásnál lényegesen fontosabb jellegzetessége a régiónak a sokféle etnikum jelenléte. Maradtak itt görögök, thrákok és illírek az ókorból - bár az utóbbi kettő vagy átalakult albánná, vagy több népcsoportba szívódott fel. Az e századokban, sőt a még 1000 után is jelentkező etnikumok közül a legfontosabb csoportot a szlávok alkotják, hiszen manapság csaknem a felét teszik ki az itt élő lakosságnak, természetesen ma már több nemzetre tagolódva. Noha külön nyugati, keleti és déli szláv csoportokba tömörülnek, valamiféle közös szláv öntudat évszázadok óta összekapcsolja őket. Azután itt találtak hazára a finnugor és a török etnikumok: az előbbiből a magyarokon kívül nem sok maradt az európai orosz területen, idővel pedig megjelentek az oszmán-törökök (öt évszázadra), de a mongolok és a tatárok is szerepet játszottak itt egy ideig. Sőt később, az ezredforduló után, nyugat-európai etnikumok (nagyrészt németek) is megjelentek itt, és egyes területeken fontos szerephez jutottak.

A későbbi történeti fejlődés szempontjából nem lett perdöntő szerepe annak a mozzanatnak, hogy vajon a terület beletartozott-e a római birodalomba vagy sem; nyilvánvaló, hogy a túlnyomó része nem, ám a kelet-római, vagyis bizánci állam majdnem ezer esztendeig egzisztált itt Kelet-Európában.

Ez volt tehát gyakorlatilag az első, ha úgy tetszik, 500 után az egyetlen állam a térségben. De éppen ez az öt évszázad az, amikor a legtöbb, később is szerepet játszó állam létrejött ezen a területen. Az első a bolgár-török (majd később bolgár-szláv) állam, újabban 681-re tették létrejöttét, hogy 1981-ben egybeessen Todor Zsivkov 70. születésnapjával (addig 679-re vagy 680-ra datálták), utána következett a Samo-féle állam, de fennállása csak epizódnak bizonyult. Ugyanez történt a nagymorva állammal, s ezt követően alakult ki - immár tartósan - a cseh, a magyar és a lengyel, illetve már a 9. században az orosz állam. A Balkánon a horvát és a szerb államiság első megnyilvánulásait is a 9. századra vagy annak környékére kell tenni, de érdemben már inkább 1000 utánra. A két román fejedelemség, a litván állam, meg a Német Lovagrend állama majd csak a középkor második felében alakul ki.

Az államalakulás olykor pontos dátumhoz köthető, de többnyire nem, és az állam megszervezésének lényeges mozzanata a kereszténység felvétele. Noha a nyugati és keleti egyház kettéválása forma szerint majd csak 1054-ben megy végbe, de valójában már ebben az első öt évszázadban is egyre markánsabbak köztük a különbségek. A későbbi fejlődés szempontjából alapvető, hogy az egyik vagy másik állam melyik egyházhoz csatlakozik. Az államalakulás első évtizedeiben mindkét eshetőség megvalósulhatott, ez végül is a hatalmon lévők döntésétől függött. Ennek megfelelően már ekkor kialakulóban van annak a három alrégiónak a körvonala, amely igazából napjainkig sok szempontból meghatározó. Az egyik, ahol végül is a nyugati egyház győz, a lengyel, a cseh, a magyar és a horvát állam - ezt a régiót, illetve alrégiót a legszívesebben Nyugat-Kelet-Európának nevezném. Azért teszem ezt, mert kétségtelenül sok jelenség köti a nyugat-európai fejlődéshez, és elkülönül a másik kettőtől. Ez utóbbiak: Dél-Kelet-Európa, vagyis a Balkán (csak a román történészek szeretik a kettőt megkülönböztetni), és érdemben Oroszország, ha úgy tetszik, a tulajdonképpeni Kelet-Európa. Ez a két alrégió egyértelműen a keleti egyház kultúrköréhez tartozik; ennek megfelelően nemcsak a Balkánon, hanem az oroszoknál is alapvető lesz a bizánci hatás. Ennek legfontosabb sajátossága pedig a világi és az egyházi hatalom összefonódása, természetesen a világi hatalom túlsúlyával. (Az ortodox egyház nemhogy az állam fölé nem tudott kerekedni sehol, de attól bizonyos függetlenséget sem volt képes megőrizni, ahogyan ez a nyugati egyháznak sikerült.) De a bizánci kultúrkör szerves tartozéka volt az a követelmény is, hogy a tan (mármint az ortodoxia) tisztaságát fenn kell tartani. Ennek a momentumnak még szép karrierje lesz a pártállami korszakban, és ez azt is jelentette, hogy a dogmában semmit sem volt szabad változtatni, vagyis minden új gondolatnak és megközelítésnek elutasítás lett a sorsa.

És végül is: Bizánc kivételével tehát az államalakulás ennek az öt évszázadnak a során ment végbe, annak is inkább a második felében, vagyis később, mint az akkori nyugati törzsországban, a frank birodalomban. A társadalmi változások is sokkal korábban következnek be nyugaton, tehát az egész kelet-európai régió a kezdeteknél lépéshátrányba kerül a fejlődésben. Ez az időbeli eltérés mind a mai napig megmaradt, még ha sikerült is olykor valamit behozni az elmaradásból.

A középkor második szakaszában, tehát 1000 és 1500 között, ezen belül is elsősorban az utolsó két évszázadban, amelyet gyakorta késő középkornak is neveznek, lényeges változások következnek be. A két román fejedelemség és a litván állam kialakulása mellett ekkor indul meg a nyugati, zömében német behatolás Nyugat-Közép-Európába, melynek eredménye lett először a feudalizmus nyugati struktúrájának az átvétele egységes jobbágysággal, a rabszolgaság eltörlésével, nem sokkal utóbb a rendi szervezet kiépülésével, amiben először az egyház jutott vezető szerephez, de csakhamar csatlakoztak ehhez a fejlődéshez a városok és a nemesség is. Ez a folyamat az államokon belül kettősséget hozott létre: a központi hatalom és a rendek változó egyensúlyát - mindenképpen olyan politikai tényezőt a központi hatalommal szemben, amely a másik két alrégióban nem alakult ki később sem.

Ebben a két évszázadban jött létre a lengyel-litván állam, a lengyel fél túlsúlyával. Ez viszont azt jelentette, hogy az eredeti kijevi Rusznak azok a területei, részfejedelemségei, amelyek a

litván nagyfejedelemség fennhatósága alá kerültek (ez a hódítás finomabb megfogalmazása) voltaképpen több évszázadra átkerültek a nyugat-kelet-európai alrégióba, annak néhány ismérve itt is érvényesült (igaz, nem sok), de ez váltotta ki az orosztól elkülönült ukrán (és belorusz) etnikum létrejöttét. E nélkül a mozzanat nélkül csak orosz etnikum maradt volna itt (ahogyan ezt 1917-ig hivatalosan számon is tartották).

És ugyancsak ez az utolsó két évszázad az, amelyikben megjelenik az igazán lényeges új tényező, az oszmán-török birodalom. Hadseregük a 14. század derekán már eljutott a balkáni területre, egy évszázad múlva már sorra el is foglalta az itt kialakult bolgár, szerb és bosnyák államot meg magát Bizáncot is. Gyakorta állítják, hogy ez az oszmán birodalom, amely a 19. század elejéig egymaga uralkodott a dél-kelet-európai alrégió felett, bizonyos értelemben Bizánc folytatása volt. Csakugyan átvette az adórendszert, az állam fennhatóságát az egyház felett, a mozdulatlanságot. Ugyanakkor viszont Európa számára teljesen idegen alakzatnak bizonyult, monoteizmusa ellenére pogány, mert eltért a nyugati berendezkedéstől, de még akár az itteni, balkánitól is. Századokon át csak arra lehetett gondolni, hogy ezt az idegen testet valamilyen módon ki kell vetni Európából. Több kísérlet történt erre, de ezek végül is csak részleges eredménnyel jártak, mert a Balkán a 19. század elejéig oszmán uralom alatt maradt. Addigra pedig az oszmán hatalom annyira beépült az európai nemzetközi kapcsolatokba, hogy már szövetségesként is lehetett vele számolni, amit a franciák már a 16. században megtettek.

Éppen az oszmánok megjelenése, az első ellenállási kísérletek kudarca vezetett arra a felismerésre, hogy egy-egy állam egymaga nem tud ellenállni, hiszen a balkániakat sorra meghódították az oszmánok. Tehát a még meg nem hódított államoknak kellett volna valahogy összefogniuk. Az első ilyen kísérlet (szinte csak mellékesen törökellenes éllel) Nagy Lajos magyar-lengyel uniója volt, ám ez az alakzat hamar széthullott. A lengyel-litván államban uralomra jutott litván dinasztia, a Jagellók saját államukat és Magyarországot meg Csehországot legalábbis a dinasztia egységébe próbálták összefogni. Tudjuk, ez is csak ideiglenes megoldásnak bizonyult éppúgy, mint ahogyan Hunyadi Mátyás kísérlete is kudarcot vallott a német-római birodalom megnyerésére. Végül is a Habsburgok tudtak itt a 16. század elejére tartós államot létrehozni, a Habsburg-birodalmat (azóta sincs általánosan elfogadott közös neve). Tartós voltát talán az biztosította, hogy hosszú századokon keresztül a német-római birodalommal volt szoros kapcsolatban, hiszen egy rövid epizód kivételével a birodalom császárai a 15. század derekától kezdve a Habsburgok közül kerültek ki. Ez a birodalom és a lengyel-litván állam, a Rzęcz pospolita, ahogy lengyelül nevezték, az oszmán birodalom mellett a másik két soknemzetiségű birodalom volt. Sőt, volt egy negyedik is, ti. Oroszország, finnugor és török lakosai révén. Csakhogy Oroszország, amely hosszú széttagolódás után a középkor végére nyerte vissza egységét, egyúttal el is szigetelődött Európától, részben azért, mert az a nyugati egyházhoz tartozott, ami számára eretnek képződménynek számított. Az ekkor kibontakozó nyugat-ellenességnek is nagy jövője lesz még. A következő két évszázad, a 16. és a 17. a zűrzavar s egyben az átmenet korszakának bizonyult. Először is az oszmán birodalmi területen kialakult az a rend, amelyet sokan Pax Ottomanica néven emlegetnek - az ókori Pax Romana mintájára. Az európaitól gyökeresen eltérő társadalmi viszonyok, az európai értelemben vett jobbágyrendszer hiánya, de a társadalom teljes alávetése az államnak, ahol mindenki voltaképpen a szultán rabszolgája, a föld is végső fokon az övé. Persze a teljes önkény mellett ez nagyon is rendezett birodalom volt, hosszú ideig jól működő írásbeliséggel, sőt olyan - mondhatni - népjóléti intézményekkel, mint a vendégfogadók (a mekkai zarándokok számára) vagy az ingyenes fürdők. A nem muszlim egyházak és felekezetek jelentős autonómiával rendelkeztek, s minthogy ezek tagjai nem török etnikumok voltak, ez az autonómia bizonyos etnikai különállást is biztosított számukra.

Nyugat-Kelet-Európában ebben a két évszázadban tűnt fel az a jelenség, amelyet majorsági gazdálkodásnak neveznek. Lényege a földesúr saját kezelésű földjének kiterjesztése és a jobbágyok robotmunkájával történő megművelése. Ez azért alakult ki, mert az iparosodó Nyugat-Európának egyre inkább szüksége volt az itteni élelmiszerekre és nyersanyagokra. A rendszer a 18. század során már Oroszországra is kiterjedt, sőt bizonyos rudimentális formái (az ún. csiftlik-birtok) révén az oszmán birodalomra is. A másik fontos jelenség Nyugat-Európában az abszolutizmus és a kettőssége abban az értelemben, hogy a Habsburg-birodalmat felül, a központban abszolutisztikusan kormányozták, de egyes országaiban a rendiség szerepe még erős maradt. Ezzel szemben a lengyel-litván államban több kísérlet ellenére a központi hatalom visszaszorult, a politikai hatalom egyre inkább a rendek, vagyis a rendi országgyűlések kezébe került. Oroszországban viszont persze a rendiségnek nem volt nyoma, tehát abszolutizmusról beszélhetünk, bár ennek bizonyos despotikus vonásait sem lehet eltagadni.

A zűrzavar két évszázadát váltotta fel a 18. század, amelyet itt a konszolidáció korszakának neveznek. Ennek lényeges mozzanata az ún. felvilágosult abszolutizmus, amelyet a Habsburg-birodalomban Mária Terézia és még inkább II. József neve fémjelez, Oroszországban pedig II. Kataliné. Lengyelországban ugyanekkor Szaniszló Ágost uralkodása idején valami hasonló kísérlet indult meg, de a központi hatalom hiányában ez végül is az ország három, végső felosztásához vezetett. Az oszmán birodalomban a következő század elején III. Szelim tett kísérletet valami hasonló fordulattal, de itt nem az állam felosztásával, hanem az uralkodó letételével és meggyilkolásával vették ennek elejét.

A felvilágosult abszolutizmus (vagy despotizmus, ahogy már akkor emlegették), voltaképpen megtévesztő kifejezés. A felvilágosodás azért van benne, mert ebben az évszázadban ez volt a divat. Ami a lényeget illeti, olyan reformok sorozatáról volt szó, amelyek elősegítették a későbbi polgári átalakulást. Tehát átmenetet hozott a modern korba. Egyébként nemcsak Kelet-Európára volt ez jellemző, hanem általában az európai perifériára, Portugáliától Svédországig, és lényege szerint mindenütt átmenetet képezett a következő századba. Gazdasági, társadalmi és kulturális reformokat jelentett, a társadalom felülről történő beosztását, ami különösen a Habsburg-birodalomban volt mélyreható Mária Terézia úrbéri reformjai révén. A századhoz még az is hozzátartozott, hogy valamennyi kelet-európai alrégió most már kapcsolatba került a nyugattal, és a hétéves háború során kiderült, hogy Oroszország állásfoglalása döntötte el a háború sorsát.

Eddig általában birodalmakról volt szó, bár az elején jeleztük a régió soknemzetiségű összetételét. Csakhogy a hagyományos társadalmakban az etnikai különbségek mindig másod- vagy harmadrendűek voltak a társadalmi eltérésekhez képest. Így a birodalmak kormányzatai számos etnikumról egyáltalán nem vettek tudomást, csak azokról, amelyeknek volt saját nemességük.

Ez a helyzet kezdett megváltozni a 18. század második felétől kezdve. A rendszer törekvése mezőgazdasági ismeretek terjesztésére, az alapfokú iskoláztatás kezdetei (legalábbis annak igénye) egyszeriben felértékelte a lakosság beszélt nyelvét, még bizonyos közigazgatási intézkedésekben is. Ez vezetett el ahhoz a jelenséghez, amelyet nemzeti ébredésnek, újjászületésnek neveztek már ebben a korban (de nem mindegyik etnikum esetében), és amelyet utólagos bölcsességgel nemzeti megújulásnak is szoktak nevezni. Ezek a mozgalmak a legkülönbözőbb alakokat öltötték, de ha valamilyen ideáltípust kívánunk körvonalazni, akkor azt kell mondani, hogy általában két szakaszuk volt: egy kulturális és egy politikai (a sorrend csak ideáltipikusan ez). A kiindulópont az volt, hogy a nemzet (a fogalom persze modern értelemben a francia forradalom előtt is létezett, de hangsúlyt a forradalomtól kapott) eleve, a kezdetektől létezik, de most éppen alszik, fel kell ébreszteni. Ennek az ébresztésnek két alapvető mozzanata: a nyelv és a történelem. Létre kellett hozni az egységes, mindenki által érthető nemzeti irodalmi nyelvet, többnyire valamelyik nyelvjárás vagy a korábbi nyelvi úzus alapján. És létre kellett hozni a nemzet történetét. Ennek alapvető tézise az illető nemzet autochton jellege, vagyis a nemzet, amióta csak létezik, ott él, ahol most, ez a terület tehát az övé. Persze a soknemzetiségű és vegyes lakosságú területeken ez azt jelentette, hogy a nemzeti szállásterület mindig más etnikumo(ka)t is magába foglalt. Az adott pillanatban ez senkit sem zavart, mert néhány tucat ember elképzeléséről volt szó, akik olykor nem is tudtak még ekkor más etnikumok igényeiről. A későbbi konfliktusok magva azonban ezzel el volt vetve. Már ennek a kulturális szakasznak a végeredménye a modern értelemben vett nemzet megszületése. Persze majd csak a század második felében (vagy még később) válik ez széles néprétegekben tudatossá, a lassan kiépülő alapfokú oktatás révén. A politikai szakasz kezdő követelménye a nemzeti nyelv használatában rejlik az oktatásban, sőt a közigazgatásban is. Ebből következett a nemzeti autonómia, sőt végső fokon az önálló nemzetállam követelése - megintcsak az európai divatot utánozva. Hogy ez a követelés irreális volt, azt ma már sokan látják.

A 18. század végi, felvilágosodás-korabeli kezdetekből kiindulva ezek a mozgalmak többnyire a 19. század első felében bontakoztak ki. Néhány etnikum esetében még később (balti kisnépek, albánok). Érdemben, mint már a nemzetállam igénye mutatja, voltaképpen a polgári átalakulásról volt szó, bár ennek gazdasági és társadalmi kérdései a legritkább esetben kerültek elő (rendhagyó eset pl. a reformkori magyar nemességé), a nemzeti kérdés(ek) álltak mindenütt előtérben.

A polgári átalakulás (értsd: nemzetállam) igénye a Balkánon került először szóba, ahol a nemzetek nem keresztény uralkodóval álltak szemben, tehát a teljes állami önállóság megvalósíthatónak tűnt, és hamarosan meg is valósult. Az egyéb, lényeges teendők csak később kerültek napirendre. Igazi polgári forradalomra, tehát legalábbis a nagyvárosi lakosság megmozdulására voltaképpen csak a Habsburg-birodalomban került sor 1848-ban, és igazi lezárására csak az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéssel következett be. Az adott pillanatban a többi nemzet is megelégedett ezzel, esetenként valamivel nagyobb autonómiát követelve, de a Monarchia keretein belül. A gazdasági és társadalmi változások jórészt a két időpont közötti korszakban, a neoabszolutizmus vagy a félalkotmányosság korszakában valósultak meg. Oroszországban az átalakulás mindenképpen csak felülről indult, kormányzati reformok formájában: elsőként a jobbágyreformmal (1861), illetve annak kiterjesztésével 1864-ben az Oroszországhoz tartozó lengyel területekre a parasztság számára legkedvezőbb formában, mert a cél a parasztok és a lázongó nemesek szembeállítása volt. Romániában (1859/61 óta említhetjük ezen a néven) az 1864-es jobbágyreformmal és az alkotmánnyal indult meg a polgári átalakulás folyamata.

Az átalakulás teljes lezárása az 1875-78-as nagy keleti válság befejezésével következett be, végül is nem a törökökkel szemben győztes Oroszország elképzelései szerint, hanem nagyhatalmi kollektív megegyezés alapján a berlini kongresszuson (1878). Ekkor hoztak létre egy vazallus bolgár államot (sőt néhány évre kettőt is), a létező többi állam pedig elnyerte a teljes szuverenitást. Azzal a tehertétellel persze, hogy az illető államot alkotó nemzet jelentős része még idegen hatalom uralma alatt állt, és az új államoknak, ha csak halványan is, a többi balkáni állammal szemben is voltak területi követelései. Persze, mint ahogy az a század során kiderült, a balkáni nemzetek politikai igényeit csak akkor lehetett kielégíteni, ha egy vagy több nagyhatalom állt mögöttük. A függés legvilágosabb jele az volt, hogy az új balkáni nemzetállamok, a görögökkel kezdve nyugatról kapták uralkodóikat valamelyik másodrendű dinasztiából. Egyedül a szerbek voltak kivétel ez alól, náluk viszont két hazai dinasztia is gyilkolta és váltotta egymást a hatalomban. (Mintha a kívülről jött, tehát semleges dinasztia még jobb is lett volna, eléggé gyorsan asszimilálódott is mindegyik az államalkotó nemzethez.)

A 19. század második felében, pontosabban 1867 után indult meg a gazdasági növekedés a Habsburg-Monarchiában, az első világháború előtti negyedszázadban pedig Oroszországban. A Balkánon ez a periódus elmaradt, így azután itt a lemaradás a nyugathoz képest még nagyobb lett, de a két nagyhatalom sem tudta behozni a hátrányt, még ha növekedésük ekkor gyorsabb is volt, mint a vezető nyugati országokban. A társadalom is modernizálódott, sorra alakultak ki a polgári korszakra jellemző osztályok, különösen látványos módon a munkásosztály, bár a nagyipari proletariátus még a két birodalomban is csak a munkások kisebbségét tette ki, a balkáni országokban pedig elenyésző volt a képviseletük, hiszen alig volt gyáriparuk. Ettől függetlenül azonban a nyugati példa nyomán, 1889-től kezdve (a II. Internacionálé hatása alatt és támogatásával) esetenként egyszerűen a divatot követve, a századforduló táján sorra jöttek létre a szociáldemokrata pártok: a német és az osztrák szociáldemokrácia volt a nagy példa. Az ideológiát, a közeli és távolabbi teendők tervét ugyancsak készen kapták nyugatról. Egyetlen alapvető kérdés maradt, amelyre nem kaptak használható receptet a nyugati pártoktól: a nemzeti kérdés. A Balkánon egyszerű volt a helyzet, az elintézetlen nemzeti kérdést az elnyomott nemzettestvérek megsegítésének jelszavával lehetett elővenni. A Habsburg-Monarchia nyugati felében kitalálták a kulturális autonómiát, de a (szociáldemokrata) párt nem állt ki mellette, hanem végül nemzeti munkáspártok laza együttesére bomlott. Oroszországban a forradalom automatizmusában bíztak mondván: az majd minden nemzeti kérdést megold. Elméletben mibe sem került ennek a megoldásnak az elfogadása.

Ha munkás kevés is volt, annál több volt mindenütt a paraszt - gyakorlatilag a lakosság többsége. Ennek megfelelően egyre-másra jöttek létre parasztpártok szerte Kelet-Európában, ezek a parasztok speciális követeléseit hangoztatták olykor odáig menően, hogy ők alkotják a többséget, tehát nekik kell kormányozniuk. Ebből persze semmi sem lett. Mert - Oroszország kivételével - a századfordulóra mindenütt alaptörvényt, alkotmányt hoztak létre, nagyszámú jól hangzó politikai frázissal. Oroszországban persze még az 1905-ös forradalom után is csak valamiféle látszat-alkotmányosságról lehetett szó, érdemben megmaradt az abszolutizmus rendszere. A Balkánon forma szerint demokratikus alkotmányok voltak érvényben, Bulgária még általános választójoggal is rendelkezett (ekkortájt Európában csak a Német Birodalomban volt ilyen, ám egyes államaiban már nem). Csakhogy ezeket az alkotmányokat vagy hivatalosan is felfüggesztették (akár évtizedekre), vagy egyszerűen nem érvényesültek a gyakorlatban. Érdemben a kornak nagyjából megfelelő alkotmányos berendezkedés egyedül az Osztrák-Magyar Monarchiában létezett.

Az 1912-13-as két balkáni háborúval kezdődött a 20. század háborús korszaka. A formális háború 1914-től 1945-ig tartott, látszat szerint a két világháború közti háborúmentes epizóddal. A forró háború hideg formájában azután még több mint fél évszázadot ölelt át. Az első világháború nyomán a három konzervatív nagyhatalom, amely addig nagyjából kezében tartotta az egész régiót, összeomlott. Németország csak vereséget szenvedett, de alig vesztett területet, Oroszország is vesztes lett, de érdemben - három balti kis ország kivételével - nem sok területet vesztett (a lengyel területeket csak a konzervatív kormányzat tartotta a magáénak). Az Osztrák-Magyar Monarchia azonban nemcsak elvesztette a háborút, hanem részeire hullott szét, romjain jó néhány új állam jött létre. Ezek megismételték a Monarchia minden hibáját, annak akárcsak egyetlen előnye nélkül. Az új államok közül kettő (a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és Csehszlovákia) már nevével elárulta soknemzetiségű összetételét, nem is beszélve jó néhány egyéb "anonim" nemzetiségről, amelyek ugyancsak kötelékükbe tartoztak. De a többi államban is jelentős maradt a nemzeti kisebbségek aránya (30% körül), még ha igaz is, hogy a más nemzet uralma alatt élők száma a felére csökkent. Kizárólag a békeszerződésekbe vették bele a kisebbségek védelmének előírásait, a Nemzetek Szövetségéhez való fellebbezés jogával. Nyugati szakemberek szerint ez csak arra volt jó, hogy a magyarok eláraszthassák panaszaikkal az intézményt. Persze nemcsak ők, mások is, hiszen kisebbségek most már valóban mindenhol voltak. A panaszok kivizsgálása az illető állam hatáskörébe tartozott, így nem csoda, hogy csak a panaszok egy töredékét orvosolták.

Egyes közgazdasági iskolák szerint az 1918 utáni negyedszázad egy rossz világgazdasági (Kondratyev-)ciklus kora volt, innen származtak a gazdasági nehézségek, majd az 1929-ben induló világgazdasági válság, melyhez hasonló azóta sem volt. Az egymással szembenálló és egyaránt valamiféle nyugati segítségben bízó kisállamok a gazdasági bajokat még nehezebben élték át, mint a nyugatiak. Egyedül a szovjetté változott Oroszország maradt ki ebből a sorból; az ő helyzetükről ezért még külön kell szólni. A gazdasági és társadalmi bajokért a szomszédokat kellett okolni - ennek szép kelet-európai hagyományai voltak. Az első háború vesztesei most revíziót követeltek, az ún. győztesek a status quo elszánt védelmezői lettek. A kérdés csak az volt, melyiknek sikerül erősebb patrónust szerezni, mert hogy enélkül nem megy, az legkésőbb a 19. században kiderült. Először Franciaország igényelte a védhatalmi szerepet, de gazdaságilag nem volt elég erős hozzá. Anglia eleve visszavonult, éppen a költségekre való tekintettel. Az olasz igények pedig csak a Balkánra szorítkoztak, de ehhez sem volt eléggé ütőképes a gazdaságuk. Így végül is a hitleri Németország bizonyult a legerősebb pártfogónak. A határmódosításokat már a második világháború előtt megkezdte, alatta folytatta, ameddig katonai erejéből futotta.

Mielőtt azonban rátérnénk a második világháború kelet-európai következményeire, néhány szót kell ejteni az első évtizedek szovjet fejlődéséről. Ekkor ugyanis (és végső soron 1989/91-ig) úgy tűnt, hogy Kelet-Európa addig nagy vonalakban egységes fejlődésének vége szakad, és valami új dolog kezdődik. A bolsevikok valószínűleg maguk őszintén úgy gondolták, hogy tényleg felépítik a kizsákmányolástól mentes szabad, emberi társadalmat. Marx majdnem egy évszázaddal korábbi jóslata ugyan úgy szólt, hogy ha a szocializmus Oroszországban győz, abból óriási elnyomás jön létre (sohasem kedvelte Oroszországot). Lenin és párthívei viszont az orosz forradalmat amúgy is csak pillanatnyi átmenetnek tartották, hiszen arra számítottak, hogy a forradalom szinte perceken belül átterjed egész Európára, de legalábbis Németországra. Lenin, aki 1916 végén még azt írta, nem valószínű, hogy a forradalom még az ő életében bekövetkezik, annak októberi győzelme után arra számított, hogy heteken belül átteheti székhelyét Berlinbe, s így a német proletariátus segítségével a forradalmat már győzelemre lehet vinni a fejlett országokban is, és akkor az a csekélység, hogy Oroszország elmaradott agrárország óriási létszámú civilizálatlan paraszttal, majd elhanyagolható tényezővé válik. Hogy a szocialista forradalom először a tulajdonképpeni Kelet-Európában fog győzni, természetesen 1917 előtt senki sem várta, de bekövetkezése után jóformán természetesnek tartotta az "imperializmus leggyengébb láncszeme" ötletes jelszava alatt.

A világforradalom persze nem következett be. Ezt Lenin - betegsége miatt - valószínűleg már nem is érzékelte. A többiek, az utódnak szánt Trockijjal az élükön, kitartottak a világforradalom dogmája mellett. Egyedül a másodvonalbeli, pragmatista Sztálin vonta le azt a következtetést, hogy egyelőre egy országban kell felépíteni a szocializmust. Trockij és a többiek, akik ebben az eszme elárulását látták, nem fogadták el az irányváltást. Trockij időlegesen még megúszta a száműzetéssel, mígnem 1940-ben elérte a Sztálin küldötte gyilkos. A többiek látványosan bevallották népelles cselekedeteiket, meg is kapták érte a megérdemelt büntetést. Ekkor már - orwelli módra - elkezdődött a történelem meghamisítása. Az első években mindig a lenini Központi Bizottságról volt szó, amely leleplezte Trockij ellenséges machinációit. Csak éppen azt nem lehetett megtudni, kik voltak ennek a lenini KB-nek a tagjai, mert hiszen kiderült volna, hogy csupa népellenes bűnözők alkották.

A Nep-korszak leállítása után 1928/29-től Sztálin azt kezdte megvalósítani, amit addig Trockij sürgetett, és ezért őt kalandornak bélyegezte. A marxi jóslattal szemben az állam mindennek fölébe kerekedett, az etatizmus és a centralizáció, meg a terror az egész lakosságot befogta a tervgazdálkodás jármába, amely voltaképpen igen ambiciózus, de erőszakos kísérlet volt az évszázados elmaradás behozására. Óriási erőfeszítések árán valóban sikerült a hátrány egy részét behozni, csakhogy az ár túl nagy volt érte. Az iparosítás és kollektivizálás külföldön mégis széles és pozitív visszhangot váltott ki, még olykor baloldali körökön kívül is. (A Komintern gondoskodott a Szovjetunió jó hírének fenntartásáról.) A tan tisztaságának megőrzése, ez a bizánci maxima, továbbra is érvényben maradt. Ami új volt benne, az a személyi kultusz intézménye, amit Sztálin láthatóan igencsak élvezett. Csak éppen kevesebb fantáziája volt hozzá, mint az 1945 utáni utódoknak.

A második világháború idején Kelet-Európa legnagyobb része német megszállás alá került, hiszen még a Szovjetunió európai területének nagyobb részét is elfoglalták. Az ellenállási mozgalomban, nemcsak itt persze, a kommunista pártok játszottak vezető szerepet, bár mellettük, pl. a lengyeleknél vagy Jugoszláviában nemzeti irányzatú ellenállási mozgalom is működött. Ez utóbbiakat a szovjet térfoglalás után felszámolták. Az ellenállás során azonban a kommunistáknak is engedményeket kellett tenniük a nemzeti mozzanat szempontjából, de anélkül, hogy ezt beépítették volna az elméletbe, mert csak a korábban is ismert jelszavak keretein belül lehetett gondolkodni.

Teherán, Jalta és Potsdam persze új világ kialakítását is magával hozta, de Kelet-Európa számára azt az egyáltalán nem meglepő tényt is, hogy a térségről újfent a nagyhatalmak rendelkeztek, közülük az egyik éppenséggel a térségnek is része, és már jó ideje egyik formálója.

A szovjet kormányzat a nagyhatalmak együttműködését a háború befejezése után is

fontosnak tartotta, ezért a minden országban immáron legálisan működő kommunista pártoknak mérsékletet ajánlott, pontosabban parancsolt. Ennek megfelelően sok helyütt koalíciós kormányok alakultak, nem is mindig kommunista vezetéssel, csakhogy ez végül is csak átmenetinek bizonyult: a koalíciókat olyan álkoalíciók váltották fel, amelyek csak leplezték a kommunista párt egyeduralmát. Egyetlen kivételt akadt, Görögország, ahol az angol, majd amerikai beavatkozás elejét vette a szovjet berendezkedésnek, s az ország ezzel ki is szakadt Kelet-Európából, ahogyan ezt 1918 után Ausztria is megtette. A szovjet kormányzat most már közelinek látta az újabb világháborút, ezért siettette a kommunista hatalomátvételt. Végül forma szerint néhány országban megmaradtak az egykori koalíciós pártok, de csak kommunista hatalom fügefaleveleként. Csakhogy éppen akkorra, amikorra mindenfelé megtörtént a hatalomátvétel, akkor következett be a titoi Jugoszlávia kiátkozása. Nagyon sok okot soroltak fel erre annak idején, de valójában azért került sor a szakításra, mert Tito egyéni elképzelései nem nyerték el Sztálin tetszését. A kiválás után jó néhány kérdésben valóban külön utat követett Tito, de érdemben Jugoszláviában is éppolyan diktatúra épült ki, mint a többi szocialista országban.

Az egyes országoknak végig kellett menniük azon az úton, amelyen a Szovjetunió menetelt (iparosítás, kollektivizálás stb.), még akkor is, ha az indulási szint eleve magasabb volt, mint a nyugat-kelet-európai országok esetében. A hatalomgyakorlás mechanizmusa is egyforma volt mindenütt, a párt döntött minden lényeges kérdésben, csak az államapparátus külsőségei nem voltak azonosak mindenütt (Csehszlovákiában pl. megmaradt a köztársasági elnöki poszt), de ezek amúgy sem voltak érdemi döntéshozó testületek, csak végrehajtók. Az ortodox egyháztól örökölt külsőségek (az ikonok, azaz vörös sarkok, a körmenetek, azaz a május 1-jei felvonulások) különösen az ehhez nem szokott Nyugat-Kelet-Európában keltettek erős ellenérzést, de a rendszer ezt semmibe vette. Innen eredt végső soron a vezetés nyugat-ellenessége is, ugyanakkor az emberek nagy része még mindig a nyugati életformában látta a példaképet.

Végül is Nyugat-Kelet-Európában került felszínre az ellenállás, 1956-ban Lengyelországban és Magyarországon (nálunk különösen hevesen), 1968-ban Csehszlovákiában, két ízben is: 1970-ben és 1980-ban Lengyelországban. Elterjedt nézet, hogy ezekben az évtizedekben a rendszer a nemzeti érzéseket az internacionalizmus jegyében nyomta el. Valójában egyre inkább éppen a pártok vettek át nemzeti igényeket, bár ezt mindig illett vörös külsőbe öltöztetni - igaz, idővel már ez sem lett lényeges.

Végül is a belső tartalékok gátlástalan felélése okozta a gazdasági nehézségeket, amelyek az egész szovjet rendszer bukásához vezettek. Miután Kelet-Európa négy évtizeden át erőszakkal volt azonos fejlődésű, a rendszerváltozásokkal ennek a "gleichschaltolásnak" vége lett. A nemzeti mozzanat előretörése további bomláshoz vezetett, a soknemzetiségű államok részeikre hullottak szét (időrendben: Jugoszlávia, Szovjetunió, Csehszlovákia). Az első hónapok demokratikus eufóriáját mindenfelé kiábrándulás váltotta fel, több országban az utódpártok kerültek hatalomra, vagy elve megtartották azt. A korábban erőszakkal kikényszerített gazdasági együttműködés megszűnt, ami a korábbinál még súlyosabb nehézségeket okozott. Az utódpártok mellett populista, konzervatív és liberális pártok jöttek létre, a most csakugyan szabad választásokon a legkülönfélébb színösszetételű parlamentek és kormányok jöttek létre. Úgy tűnik, hogy az átmenet még sokáig fog tartani.

Ami végső következtetésként levonható, az két biztos tény: az elmaradottság a Nyugathoz képest nem csökkent, sőt még növekedett is; továbbá: a 18. század végétől a térségben a legfontosabb tényező - a nagyhatalmi beavatkozás mellett - a nemzeti mozzanat volt és maradt - beleértve még a szovjet korszakot is. A két biztos tény mellett pedig egy lehetséges következtetés is adódik. Oroszország és a többi kelet-európai ország fejlődése elválni látszik egymástól, a nyugat-kelet-európai és a dél-kelet-európai alrégió csakugyan mintha közeledne a nyugati fejlődéshez, Oroszország (és vele Ukrajna s a hozzá forma szerint is csatlakozó Belorusszia) pedig mintha más fejlődési irányba menne. Ha ez a tendencia tartóssá válik, akkor lehetséges, hogy néhány évszázad múltán az akkori történészek már nem látnak kelet-európai fejlődést, hanem egészen más perspektívából látják majd a térséget. A posztmodern narratíva itt most mindenképpen véget ér.

Vissza