Komáromi Sándor

Bukovinai németzsidó hagyományok, csernovici költők

Bukovinát - mint ismeretes - Ausztria a török befolyás alól a 18. század vége felé mentesített Moldáviától csatolta el, először Galíciához, majd e kötelékből kiemelve 1848-ban szervezte önálló koronatartománnyá, hogy majd az 1918 utáni békekötések adják "vissza" az új Romániának, illetőleg hogy 1945-ben a Szovjetunió kebelezze be (Ukrajnához) a nagyobb részét. őslakosait tekintve a terület valóban vegyes, ruszin-ukrán-román jellegű, amit az osztrák uralom kevert meg német betelepítéssel, Galíciából leszivárgó lengyelekkel és nem utolsósorban Oroszország felől folyamatosan érkező zsidókkal. Az osztrák keretek között kibontakozó nyugatosítás természetszerűleg kulturális németesítéssel járt, ami létrehozta az e nyelvhez kötött (korántsem többségi) hivatalos kultúrát, s ebbe legfeljebb "beengedte", vagy mellette megtűrte a másnyelvűeket is. A nyelvi-kulturális asszimilációt a zsidók lényegében késlekedés nélkül vállalták, a többiek, egy-egy új tehetség futó tájékozódásától eltekintve, végső soron megmaradtak táji-népi kereteiknél. Csernovic, a székváros gazdag, elegáns "kis Béccsé" nőtte ki magát (mint már előbb Lemberg). Az 1918-ig meghatározó német nyelviség a román fordulat után (még ha jelentős tömegek költöztek is el Bécs irányába) jó ideig még igen erős kisebbséget képviselt, s ennek meghatározó rétegét éppen a számbelileg időközben eléggé felduzzadt zsidóság adta. Létszámarányuk Csernovicban 1910-ben 30, 1930-ban 35 %-ra tehető, s jelenlétük az iskolázás, az iparűzés, a kereskedelem és egyes diplomás foglalkozások, különösen a sajtó körében pedig még magasabb százalékarány szerint alakult. (Nem véletlenül kaphatta a város ekkor az "új Jeruzsálem" epitetont.) A román érában megindult gazdasági kiszorításuk egyébként a korábbinál erősebben terelte őket a kultúra felé, s egyes irodalomtörténészek (pl. a jaşi A. Corbea-Hoisie, ám más természetű okok is szóba jöhetnek) innen eredeztetik az immár németzsidó karakterű Csernovic irodalmi virágkorát, zömmel a zsidóságból kiemelkedett literátorok (Alfred Margul-Sperber, Alfred Kittner, Rose Ausländer, Moses Rosenkranz) jóvoltából. Mindenesetre az osztrák politikai hátterétől elszakított, román Csernovic produkálta a helyi német nyelvű irodalom nagy korszakát. E virágkor szülötte és elsőszámú kései reprezentánsa az a Paul Celan (1920-1970, írói nevét az Antschel, románosan Ancel családnév szótagcseréjével formálva), aki idősebb és egykorú pályatársaival közösen élte meg és élte túl a román korszak végén a némettel szövetséges román fasizmus radikális "zsidótlanítás"-kísérletét, s futott fel (Párizsban megtelepedvén) új csillagként az 50/60-as évek során a német nyelvű költészet egén. Csak a második helyen szerepel, a korszakformáló nemzedék képviselőjeként, az l945 után Amerikába emigrált s onnan csak a 60-as évek végén Németországba visszatért R. Ausländer (1901-1988) - ekkor újraéledő lírájával és emlékezéseivel.

A 19. századvég előtt - az osztrák korszak derekán - az irodalomalapító K. E. Franzos jellemzésében még "fél-ázsiainak" mondható bukovinai állapotok bécsi típusú europaizálása nagyjából 1910-re befejeződött, s mindjárt hamvába is holt a Monarchia felbomlásával. A 20/30-as években Románia mint új hatalom bízvást profitált a hagyatékból, csak éppen nagyon rosszul sáfárkodott vele. Bukovina mint tartomány és Csernovic mint táji központ két évtizeddel később a birodalmi-német, majd az ellenirányú szovjet behatolással elvesztette arculatának utolsó vonását is. Mint ismeretes, 1940-ben "népi" németeket egyezményes keretek között (Ribbentropp-Molotov-paktum) ideiglenes területekre költöztették (hogy itt váljanak később földönfutókká), a zsidókat pedig gettóba zárták, vagy munkatáborokba hajtották (Bug menti, transznisztriai táborok), a román etnikumot az ukrán ellen uszították, ami megfordult a kétszeri orosz felvonulás során. A gettó vagy az amúgy itt sem kíméletes táborok túlélői, végül is a haláltáborok birodalmi hálóját elkerülve, Bukarestbe vagy Bukaresten át nyugat és dél felé menekültek. Az országrészt mint holt vidéket csatolták - nagyobb részben, a székhellyel egyetemben, Szovjet-Ukrajnához, ill. hagyták Romániának a déli csücskét. Csernovicnak (Czernowitz, Cernauţi, Csernyivci, Csernovci) - bár háborús rombolás tulajdonképp alig érte, s jórészt háború előtti városarculatával ma is fennáll - még a neve is kihullt jó időre az átrendeződő térség és Európa emlékezetéből; az elhaltak és eltávozottak helyére tömeges költöztetés folyt Belső-Ukrajnából (orosz etnikum-szinten is), a név a szovjet érdekszférán belül voltaképp tabu, a város és a körzet látogatók számára tiltott volt.

Az így eltörölt Bukovina szellemi képviselői (s mellettük gyakran a még gyermekkorú, leendő kései tanúk): exosztrák-németek, túlélő zsidók, honos románok, ukránok a diaszporában lassan jutottak levegőhöz. Nehezen szólaltak meg gyökereikről, vagy nem kaptak nyilvánosságot. A "vezérköltő" Celan csernovici gyökerei maguk is hermetikusan rejtjelezve bújtak meg a versek mélyén, műveit, élükön a fogalommá lett Halálfúgával, akárcsak a Palesztina felé migrált és héberül megszólaló új nemzedék produkcióját, a kritika, tágabb horizonton, az Auschwitz-léptékű holokauszt-irodalomhoz kapcsolta. Más csernoviciak - mint Margul-Sperber, Kittner, Rosenkranz vagy a kitűnő Celan-kortárs: Immanuel Weissglas - Bukarestben simultak a "romániai német" általánosságba. Csak Celan költészetének betetőzése és a pálya lezárulása, valamint az Amerikában töltött évtizedek után visszatérő Celan-kortárs: Alfred Gong, valamint Ausländer új költői kivirágzása, utóbbi nagyon is nyílt örökségképe, vagy a németzsidó tömb körén kívül G. von Rezzori és mások új tanúsága nyomán a 60-as évek végétől kezdte felfedezni a világ Csernovicot és kézikönyvekből rendre kimaradt vagy eredetük nélkül említett német és más nyelvű költőit. Újonnan kellett felfedezni, először mint legendát, majd a kelet-közép-európai felbomlás előszelében, immár mint bámulatos és valós örökséget. Mind több, ekkor már idős szerző idevezető gyökerei váltak ismertté Aharon Appelfeldtől (Izrael) Norman Maneáig (Ceauşescu-kori román emigráció). Bukovina és Csernovic a 80-as évek végétől egyben a dél-keletnémet-, a Kelet-Közép-Európa- vagy a késő Monarchia-kutatás elsőrendű tárgya is lett, emellett kibővítette a holokauszt addig ismert topográfiáját és irodalmi tipológiáját.

W. Menninghaus elemzése (melynek tárgyi alapjait fent a témakörben kevésbé informált olvasó érdekében némely vonatkozásban szélesebbre is vontuk), függetlenül németzsidó szempontú témametszetétől, egyébként nem a holokauszt ötven évéhez, a lassan "történelemmé" váló trauma távolodásához kapcsolódó új számvetési hullám sodrában halad. Épp csak leszűkíti a Csernovic/Bukovina-"toposz" paramétereit a holokauszttal is érintett, centrális, ám mégsem teljesen átfogó jelenségkörre. Tárgyát egyébként is szűkíti, lényegében a két főreprezentáns: Celan és Ausländer költői párhuzamára. Ám e szűkítésben is fontos és tágabban általánosítható felfedezéseket tesz.

Az elemzés a két költőnél kimutatja az egykor soknyelvű-sokarcú, eleven életű város és régió nosztalgikus emlékét (Celannál szűkszavúbb, Ausländernél beszédesebb formában - a tanulmány számos verspéldájával és egyéb szöveghivatkozásaival), melyben harmóniává szelídül a népelemek napi küzdelme, versenye az érvényesülésért és a politikai előnyért. A visszatekintésben feledésbe merül mind a 30-as években élesedő román-német, román-ukrán ellentét, mind pedig az ellenfeleket alkalomadtán egy sorba állító antiszemitizmus. Az emlékezet számára szinte "boldog" múltú tartomány kiemelt jellegzetessége továbbá: szellemőri, múzsai szubsztanciája. ("Itt könyvek és emberek éltek" - így sejteti ezt Celan, értsd: könyv által emberek...) Az idealizált kép mintáira azonban rálelünk K. E. Franzos majd száz év előtti "fél-Ázsia"-rajzainak (Aus Halb-Asien: Culturbilder aus Galizien, der Bukowina, Südrussland und Rumänien, 1876) spekulatív, utópista körítésében. Franzos a maga idején, északabbról és keletebbről érkezvén, rácsodálkozik a vidék és a székváros csiszoltabb arculatára, elevenebb dinamikájára. A csinosodást a német "kultúra" egyenes hatásának tulajdonítva, az egész tágabb térség sokfajta nációja (nem utolsósorban: zsidósága) elé állítja azt a jövő evolúciós és emancipációs ígéreteként. A vágykép germanofil eleme talán mellékes (ebbe behelyettesíthető általában az európai Nyugat), döntő benne a klasszikus német idealizmus láthatárán sarjadt civilizatórikus utópia, amely nem vet számot a lényegében koloniális helyzet művi, kiszámíthatatlan jellegével, a német kulturális hegemónia és a plurietnicitás ellentmondásával. A nyelvi hegemónia jellegzetes tünete: román, ruszin, ukrán nemzetiségű induló tehetségek hosszabb-rövidebb ideig tartó flörtölése a némettel (legismertebb, korai példa: Mihai Eminescu). Az utóbb szerencsétlen sorsot ért haza emlékezete, földönfutóvá lett költőinél íme, furcsa módon elszíneződik eme utópia nyomelemeivel, s ez a "toposz" egyik tartozéka.

Az utópia melegágya Bukovinában is a relatív és szelektív haladottság alján súlyosodó elmaradottság. A toposz jegyei között természetesen szerepel az ellentét - mint "hagyomány és újítás" komplementer jellegű kettőssége. Ez is idealizálás: a provinciális maradottságot aligha felülíró kismozgás szépítése az idő és tér emléktávolából. Bukovinát Bécs is csak annyiban emelte ki a földrajzi környezet történelmi alaktalanságából, hogy kísérleti tereppé tette idült birodalmi eszméje számára. A reális viszonyok - az elvaduló kor szintjén - lényegében a román érában váltak láthatóvá: az elmaradott régió gazdasági vákuumával és az etnikai verseny nyers megnyilvánulásaival, mely utóbbi feltehetően önmagában, külső konfliktusok nélkül is robbant volna. Bukovina későn kiérlelődő irodalma (s itt valóban döntően a hegemón szerepű nyelv irodalmáról: a németről van szó) jellemző módon inkább a "hagyomány" (a századelőn: a klasszikus német irodalom, a két háború között: a századelő), semmint a mindenkori aktuális modernitás struktúráiban formálódott, s a diaszpóra-korszakban elért, valóban "modern" csúcsfejlődése is - magánál Celannál és másoknál - a míves-hermetikus formákra tendál, ez alapvető sajátossága. Ugyanakkor nagy költészetet teremt. (Celan "mívessége" önmagában roppant mód összetett jelenség!)

A vizsgált toposz további, az előbbieknél tisztább, egyértelműen önmagát jelentő eleme: az egybetolt Kelet-Nyugat. (Bár olykor csak az időeltolódás kettőződik benne.) Leginkább ez a komplexitás fakad közvetlenül is a német, osztrák-zsidó tapasztalatból: a szekularizált és a hászid világ egymásmellettisége ("Zadagoránál Csernovic" - jegyzi a Celan-vers, az archaikus hászid centrumot emelve előre, ahonnan a Martin Buber-féle, németül írt "Hászid történetek" java is ered), a német és a jiddis nyelv párhuzamos irodalmi élete, a folklórformátumú jiddis visszaszivárgása (éppen a hászid-jiddisé és a daloké) az idiómát egykoron a Rajnánál kibocsátó németbe (szintén Celannál), a kóbor népi-zsidó önstilizálás a versdallam ívében, ritmusában (Ausländernél, olykor rájátszva a cigányra). De távolabbról is találkoznak idiómák és kultúrák: Celan orosz kultusza (fordítás, motívumkölcsönzés: Mandelstamtól Ahmatováig) nem kevésbé a bukovinai feltételekben gyökerezik. ("'Russkij poet' - Párizsban, Bukovinából...") Ami Celan vagy Ausländer nagyformátumú és semmi mással nem hasonlítható költészetét elsősorban élteti, az valószínűleg csakis a bukovinai multikulturalitás eleven impulzustömegéből ered. Köztes helyzeténél fogva ehhez épp a zsidónak született tehetség fért hozzá, még ha német nyelven alkotott életművébe építette is bele. Bukovina e tekintetben nem csupán "toposz", hanem: legmélyebb sajátosság is, az ellentmondás termékenyítő ereje.

Bukovinai lét mint sajátosság, mint összetettség e megsemmisült haza más költőinél is nyomon követhető, ha nem is a szintézisnek azon a magas fokán, mint a fent érintett két reprezentánsnál. Róluk ritkábban esik szó, pedig a nagyobbak világának egy-egy szelete sem érthető meg nélkülük. Alfred Kittnert (1906-1991), - egyiket közülük - mutatja be most másik szerzőnk az augsburgi Bukovina-Intézetben megrendezett emlékkiállítás alkalmából. Kittner élete és pályája átíveli a bukovinai korszakokat, a pusztulást, a hontalanságot és még a kelet-közép-európai rendszerváltásokat is, melyek végre megadták az elfogultságoktól mentes visszatekintés lehetőségét. Tanulóéveiben még osztrák alattvaló, Bécsben tanul. Szülővárosa: Csernovic épp a hatalomváltás idejét éli, amikor hazatér. Hírlapírói, szerkesztői munkára rendezkedik be, és verseit is közlik a lapok - olykor Bécsben és más német centrumokban is. Csernovicban jelent meg kötete 1938-ban: Der Wolkenreiter ("Felhők lovasa"). 1942-ben őt is eléri a transznisztriai internálás (Csetvertenovka, Obodovka), és a táborok felszabadulása után Bukarestben igyekszik gyökeret verni. Rövid időre a külföldi kapcsolatok körében kap hivatalnoki állást, majd a német nyelvű rádióadásokban alkalmazzák, de az 50-es évektől javarészt mint szabadfoglalkozású alkotó munkálkodik - egyebek mellett kiterjedt fordítói életművet hagyva maga után. (Román prózát és lírát fordít németre.) Saját verseiből - e nagyon privát, apolitikus lírát s egyáltalán a bukovinai nyugatos sajátosságot övező gyanakvás szüneteiben - három kötetet sikerül kiadnia Romániában: Hungermarsch und Stacheldraht ("Éhségmenet és szögesdrót", 1956), Flaschenpost ("Palackposta", 1970, erre írószövetségi díjat is kapott), valamint: Gedichte ("Versek", l973), és olykor antológiákban, folyóiratban szerepel. Alkotói magányát néhány exbukovinai pályatársával, mindenekelőtt A. Margul-Sperberrel (1898-1967) osztotta meg. A romániai német új nemzedék egy-egy képviselője úgy emlékezik vissza erre a szerény körre, mint valami, alkalomszerűen működő, privát "akadémiára", melyben Kittner a legkiválóbb tanítónak bizonyult. Ami Sperbert illeti, Csernovicban annak idején az első számú szerkesztő-irodalomszervező szerepét vitte, s a veszedelmek beköszönte előtt jutott el Bukarestbe, egy vaskos antológiára való bukovinai német kéziratgyűjtemény poggyászával, várva a kedvező alkalmat a közreadásra, miközben néhány "vonalas" költeménnyel vásárolta meg magának a nyugalmat és a nyilvánosság további lehetőségét. A Bukarestben még továbbgyarapodó gyűjteményt Sperber halála után viszont Kittner veszi a gondjaiba, s amikor távozik az országból (1980), magával viszi az NSzK-ba, ahol, immár az ő hagyatékából, végre kiadásra kerülhet az anyag: Versunkene Dichtung der Bukowina ("Elsüllyedt irodalom Bukovinából", 1994). Kittner utolsó tíz esztendejében Düsseldorfban élt, itt találkozhatott újra az Amerikából visszatelepült Rose Ausländerrel. Saját új kötete (számos, addig kiadatlan versével), a Schattenschrift ("Árnyék-jegyek") 1988-ban jelent meg.

Kittner költészetének karaktere: a dalformára szabott, tradicionális utóromantikus személyesség szemlélődő, a modern világ s főképp a történelmi sodrás és pusztulás élményében távolságtartóvá lett változata, amivel többnyire zavarba is hozta az egykorú kritikát. Munkásságának részelemzése sem történt meg eddig, nemhogy monografikus felmérése sorra került volna. Saját hivatkozásaiban a régi nagy romantikusok: Brentano, Eichendorff, az osztrák tájleíró Stifter és ugyancsak osztrák modernek: Trakl és Kafka neve hangzik el. A felsorolás segít egyszerre Kittner dominánsan természetképi tárgyiasságának és e képiség elidegenítő átszínezésének eredeztetésében, az öt névből három pedig kellően alátámasztja a költő "osztrák" örökség- és identitástudatát. Egyebekben felgyűjtötte a kortárs román költészet sok új tapasztalatát is, melyre - saját bevallása szerint - fiatal évei óta komolyan figyelt. Költői indulását éppenséggel az osztrák Traklénál nyersebb német expresszionizmus fémjelzi, s miközben e zsengéit elhagyja a "Felhők lovasa" gyűjteményéből (amit utóbb megbán, annál inkább, mert a versek a 40-es évek zűrzavarában elvesztek), lírájában az expresszivitás megőrződik egyféle sejtelmes, szürreális pándémónia formájában. Az emberi magány és elidegenedettség romantikus panasza és vigaszkeresése azután észrevétlen sűrűsödéssel hajlik át abba a nagynyomású, látomásos-dokumentatív ébrenlétbe, amin át a költő-én a megélt kínt, halálközelséget és szenvedést, egyszersmind az utolsó erejéig társuló életösztönt leképezi, s a képsort nyelvi formában örökül hagyja.

W. Engel elemző írása alapján tulajdonképpen levonható az a határozott következtetés, miszerint Kittner pályája és munkássága - a biográfia és a bukovinai szellemőrség elemeivel - eme "elsüllyedt" irodalom legalapvetőbb értékei közül való, költészete pedig, még ha nem is a legmagasabb csúcsokon jár, kora legjobb európai színvonalához mérhető. (Egyetlen futó fordításpróba - a "Virrasztás" c. versből, hogy megközelítő fogalmunk legyen a költői típusról: Ablak: éjszaka sötét keresztje / Vergődöm mozdulattalan / Vérrel múlik el időm / Kínok közt rajta függve. // Vagy kinézek az ablakon / S a merev éjben odakint / Bábforma, furcsa alakom / Inog rajta a jégrojtos ing.)

Engel, Walter: Behaust nur im Wort. Der Bukowiner Dichter Alfred Kittner (1906-1991). In: Kaindl-Archiv, 39. Heft 1999. 100-108. p.

Fordítottaa: Komáromi Sándor

Vissza