(Néhány gondolat Petőfi ukrán/ruszin recepciója kapcsán)

Petőfi - on the Way Home (Ukrainian / Ruthenian Reception)

During the last few decades, the Ukrainian / Ruthenian reception of Petőfi seems to move towards real poetical issues and towards reality. However, this favourable change is more valid in terms of the Ruthenian literary life of Kárpátalja. But neither Sándor Petőfi, nor the Hungarian literature takes their proper place in the culture of the Ukrainians who have just retrieved their national independence after centuries.

Petőfi ukrán recepciójáról esszék, tanulmányok, doktori értekezések szólnak. A névsor Pavlo Hrabovszkijtól, a száműzött forradalmártól Leonyid Pervomajszkijig, a szovjet-ukrán költészet ellentmondásos életpályáját befutott képviselőjéig ível. Ez utóbbi Zalka Máté révén ismerte és szerette meg Petőfit. Ő is azonban, akár a szovjet tábor többi "hivatalos" műfordítója, elsősorban a forradalmárt, a második világháború hatására, a németellenes népvezért látja-láttatja költőnkben. S bár az utóbbi két-három évtizedben mintha a költészet és valóság felé mozdult volna el ez a statikus kép, sajnos mégis azt mondhatjuk, hogy az évszázadok után nemzeti önállóságát most visszaszerzett ukrán nép kultúrájában nincs jelen méltó módon sem Petőfi Sándor, sem a magyar irodalom.

A Petőfi-líra tolmácsolása, közvetítése a keleti szláv kultúrák felé - helyzetéből adódóan - a nagyhatalmi szándékokból ukránnak nyilvánított, önmagát azonban önálló entitásként megfogalmazó ruszin nép feladata lett volna. A magyar szabadságharc jelenidejében ez természetesnek is tűnt az akkor már fél évszázada a nemzetté válás útján elindult és értelmisége (elsősorban a görög katolikus papság) révén az irodalmi nyelv egységesülése felé tartó ruszinok számára. Ennek legjellegzetesebb példája az ungvári görög katolikus papnövendékek között 1849-ben terjedő Szabadságdal,¹ amely nyilvánvalóan Petőfi közvetlen hatását tükrözi. "Riadj magyar, örömre fel" szól a négy hatsoros versszakból álló költemény első sora, majd a záró versszak már teljesen a magyar forradalmár-költő hangján szól:

Nem idegen a reformkor magyar költészetétől a ruszinok nemzeti írójaként emlegetett Alekszander Duhnovics lírája sem. Két, ruszin nemzeti himnuszként számon tartott verse közül az egyiket ("Ruszin voltam, vagyok, leszek,/ Én ruszinnak születtem"), akár Petőfi is írhatta volna. A többévszázados közös történelmi múltból fakadó hungarus-tudat és a ruszin nemzeti ébredés azonos problémavilága szinte involválta Petőfi költészetének ‘felvállalását'. Mégsem ez történt.

Hogyan lehetséges, hogy az 1848 májusában még Rabár Sándornak a Nemzeti dal hatására írott Szabadságdalát éneklő görög katolikus szeminárium, a jövendő ruszin értelmisége, az abszolutizmus éveinek múltán nem tért vissza a saját szabadságküzdelmeit is jelképező Petőfihez? A látszólag egyszerű válasz egy sokkal nagyobb közösségi dráma forrásvidékére vezet: e ruszin értelmiség saját nyelvéhez, hagyományaihoz sem talált vissza. A Kutka János 18. század végi népoktatási törekvéseitől és a felvilágosult Bacsinszky András püspök kancelláriai nyelvétől a reformkori Duchnovics Alekszanderig ívelő megújulási folyamat a múlt század ötvenes éveiben megtört.

Az 1848-49-es dicstelen szerepléséért "muszkavezető"-nek titulált Dobrjánszky Adolf és a mellé felzárkózott Rakovszky Iván nem kis külső segítséggel győzelemre vitték a pánszláv irányzatot, amely a ruszinok mellett a több tízmilliós ukránságnak is a nagyorosz népbe való beolvadását szorgalmazta. A "megtérők" közt ott volt maga Duchnovics is, a ruszinság "nemzeti költője", aki nyelv- és tudatváltásával lényegében költői hátterét is elvesztette, s a későbbiekben rutinná vált nála mindaz, amit addig a tehetség fémjelzett.

Ettől kezdve a népnyelv csak búvópatakként, legtöbbször néprajzi szövegekben villant fel egy-egy kivételes pillanatban. Nem véletlen, hogy a kárpátaljai műfordítástörténet mikrofilológusai az első helyi Petőfi-fordítást keresve csupán a millennium koráig jutottak vissza az időben.² Az első Petőfi-fordítók közt ott találjuk Sztripszky Hiadort (1900), aki más területen is igen komoly irodalmi-történeti kutatómunkát folytatott, s a forradalmak, majd Trianon korában határozottan magyar orientációjú politikai szerepet vállalt. Korábban Skrobinec Jurij Az apostol fordításának utószavában O. Sz. Kelijt nevezte meg az első kárpátaljai (helyi "dialektusban" író) Petőfi-fordítónak (1909!), míg Jurij Kacsij helytörténész Szilvay Ivánt (Uriel Meteort) mutatja be ebben a szerepben (1905). Medve Zoltán oknyomozó munkájában 1899-ig jutott vissza, amikor a Negyilja c. lap a költő halálának ötvenedik évfordulója kapcsán megjelentette a költő Imádságom c. versének ruszin fordítását is, igen nagy valószínűséggel Mihail Vrabel kárpátaljai néprajzkutató, szerkesztő munkáját.

A Trianon utáni korszakot is sokban a prágai politika által inspirált nyelvi viták jellemezték. Mire a ruszin értelmiség ráébredt volna saját feladataira, egyházától, nyelvétől, de még önelnevezésétől is eltiltották, s maradt neki - a pánszlávizmusnak a lenini nemzetiségi politika jegyében fogant alternatívájaként - most már nem az orosz, hanem a nyelvrokonként is közelibb ukrán (nagyukrán) nyelv.

A megjelenés, a megnyilatkozás kényszere nagy úr. S akik nem engedtek a publicitás, a hírnév és a különböző kitüntetések csábításának, azok számára a rendszernek kipróbált forgatókönyvei voltak.

Egy olyan társadalomban, amely íróinak csak sztereotípiákat engedélyezett, s különös szigorral lépett fel a "regionalizmus", folklorizmus stb. bűnei ellen, mit tehetett a költő, a műfordító Petőfi megismertetéséért Kárpátalján? Szinte példázat értékű Jurij Skrobinec (többek közt e sorok szerzőjének is: Gyuri bácsi!) feladatvállalása, aki a szó gyakorlati értelmében a magyar iskoláztatástól, kultúrától jutott el a tőlünk jó ezer kilométerre, Poltava-Harkov vidékén kialakult ukrán irodalmi nyelvhez. Már 1948-ban megjelent első Petőfi-fordítása, a Nemzeti dal. Az alkalom és a politikai szándék szerencsés egybeesésének köszönhetően megjelent publikációt azóta kötetnyi követte, köztük az - a csupán látszólagos konszolidáció időszakában kiadott - Uhorszka árfá-ban (Magyar hárfa),³ a magyar költészet antológiájában harminchat vers. Kimunkált fordítások ezek, némiképp az ünnepélyesség pózában. A szocialista világrend kanonizált irodalma - egy rendkívül képzett, két kultúrában otthonos művész adaptációjában.

Ivan Petrovcij, ez a Borzsa-völgyi ruszin etnikumból kiemelkedő érzékeny, a szépség, a formai játékok és a vérbő életöröm iránt fogékony fiatal művész ungvári francia szakos egyetemi hallgatóként még a brezsnyevi diktatúra ‘legszebb éveiben' vált a francia szimbolizmus rabjává. Nem divat e tájt az ‘elidegenedés' művészete, Ungváron épp ezzel a megbélyegzéssel távolítják el az irodalmi közéletből a fiatal kárpátaljai magyar írókat. így a két évtizedre Beregszászba, magyar kulturális közegbe kerülő Petrovcij a magyar népköltészet és klasszikus irodalom fordítójaként vált a szakma megbecsült mesterévé. Francia fordításai csak a kilencvenes években láthattak napvilágot, s ekkoriban állította össze szubjektív magyar versantológiáját is.⁴ De ez volt az a pillanat is, amikor Ivan Petrovcijnak szembe kellett néznie saját származásával, beregi ruszin voltával s többek közt azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy nagybátyja, akit eddig csak Kárpátalja korán elhunyt, nagy műveltségű tanár-tudósaként tisztelt, nem más, mint Fegyir Potusnyak, a korábban már említett folklorizmus kiemelkedő egyénisége. Nem véletlen tehát, hogy most már maga is a ruszin nemzeti újjáéledés harcosa lett. Az Iszkri csárdásá (A csárdás szikrái) c. antológia fordításai azonban korábban születtek.

A válogatás a fordító egyéniségét, hajlamait tükrözi. A dalszerű, romantikus, tájleíró versek állnak a legközelebb hozzá. Ez jellemző a Petőfi-blokk tucatnyi költeményére is. Petrovcij rutinos, a formát-nyelvet jól kezelő fordító. Mégis valami távolságot érzünk az általa megformált és általunk ismert Petőfi-líra közt. Talán nem tévedünk, ha ezt a távolságot a nyelvben keressük. A nyelvben, amely egy nagy nemzet nyelve, de amelynek látószöge nem Duna-medencei. A tendencia, a szándék azonban már itt is érezhető, és Petrovcij újabb, ruszin nyelvű könyveinek ismeretében remélni lehet, hogy a költő a ruszin etnogenezis megújuló szakaszában - s nem csak fizikai-földrajzi értelemben - hamarosan hazatalál.

A hazai ukrán/ruszin filológia legjobb hazai művelője, a kérdés nyitottságát érzékelő, elfogulatlan nyíregyházi szakmai műhely vezetője igen lakonikusan szólt kérdésemre Szlavko Szlobodan Petőfi-kötetéről:⁵ "Ha lesz ruszin irodalmi nyelv, akkor ebből a kötetből fog megszületni". Bátor jóslat ez egy mindössze huszonhat verset tartalmazó vékonyka versesfüzet alapján, mégsem alap nélküli. Szlavko Szlobodan (= Igor Kercsa) ugyanis nem egy új generáció előítéletektől mentes képviselője, hanem azok egyike, akik életsorsukkal érveltek meggyőződésük, adott esetben nemzeti identitásuk mellett. E sors fordulópontjaiba időnként igen nagy földrajzi távolságok is belefértek, míg a költő hazatalált szűkebb hazájába, az Ungvidékre. S itt talált vissza (újra) ahhoz a nyelvhez, amelyen költőként is megszólalhat: a lemák és dolisnyák nyelv ötvözetéhez, amelyet természetesen az eddigi nyelvkísérletek is gazdagítottak, s amelynek két szélső pontján ott van két kultúra, az ukrán és a magyar. Szintetizáló szándékú nyelv Szlavko Szlobodáné, mint ahogy szintetizáló szándékú közösség- és irodalomképe is.

Csak a véleményét a mindenkori aktuálpolitikára alapozó ‘értelmiségi' számára lehet furcsa, hogy egy saját nemzeti önmeghatározásával küzdő etnikum itt, a Kárpátok ívében Petőfihez fordul szellemi segítségért. "Petőfi soraiból a történelem szól hozzánk, s az nem idegen történelem, hanem az, amit a mi őseink éltek át itt, szülőföldünkön" - írja előszavában a fordító. Nem megyek én innen sehová (Ne idu ja otszjud' nikuda), mondja a magyar költő egyik korai versében. Ez a Petőfinél még némi szerelmi motívumot, lírai alaphangot őrző, rövid költemény azonban a mai ruszin költő számára programvers. Szlobodan látószögéből lefordítható az is, ami egy hegylakó nép számára a priori lehetetlen, Az Alföld (Nizina), mert nem(csak) a síklakó életszemléletét énekli meg, hanem az örök emberi szabadságvágyat is.

Egy kárpátaljai költő számára szinte kötelező penzum A munkácsi várban (U mukacsovsz'kum zamku) lefordítása. S nem alkalmi fordítás ez, ahogy az irodalmi köztudattal ellentétben nem alkalmi látogatás emléke a Petőfi-költemény sem, hanem egy történelmi példázatra építő, régen készülődő dacvers. Nem véletlen, hogy ez talán Szlavko Szlobodan legjobb Petőfi-tolmácsolása.

Mint ahogy a kevésbé idézett Petőfi-vers, Az ember (Csolovik) választása sem véletlen, tragikus soraival: "A nép is elvesz, melyhez tartozol. / Az ország, melyben most él nemzeted..." Jól tudjuk, az apokalipszis elénk vetítése önvédelmi eszköz: a veszély nevén nevezése már önmagában is megóvhat a bajtól. Kimondása azonban keserű kötelesség az örömre-szánt költő számára.

Szlavko Szlobodan műfordításai természetesek, a költő szabadossága szabatosság. Úgy gazdálkodik a változó hangsúlyú nyelv eszközeivel, hogy az sem az eredeti, sem a befogadó nyelv számára nem jelent licenciás kényszert.

Napjainkban mintha enyhülne a Kijevből s nem utolsósorban a nemzeti türelmetlenségéről ismert Galíciából Kárpátaljára háruló nyomás. Ungváron a század utolsó évében szinte konfliktusok nélkül rendezték meg a ruszinok esedékes világtalálkozóját. Létrejött a ruszin irodalmi nyelv kodifikációs bizottsága, amelyben ott serénykednek azok a kárpátaljai nyelvészek is, akik kissé megkésve érkeztek vissza hosszúra nyúlt damaszkuszi kitérőjükből. Messze még a ruszin Svájc századelőn megálmodott világa, de az írók-költők már érkeznek a virtuális Davosba: ruszin és magyar részről egyaránt.

Jegyzetek

1. Bonkáló Sándor: A rutének (ruszinok). Bp. Franklin Társulat kiadása. é.n.. 80-81. p.

2. Medve Zoltán: A Petőfi-tolmácsolás úttörői. Kalendárium '80. Ungvár l979. 20-21. P.

3. Jurij Skrobinec: Uhorszka arfa. Ungvár, Kárpáti Kiadó 1970. (Petőfi versei: 21-54. p.)

4. Iszkri csardasu. Magyarszka poezija. Pereklav Ivan Petrovcij. - A csárdás szikrái. Magyar versek. Fordította Petróczi Iván. Nyíregyháza, 1998. (Petőfi versei: 47-63. p.).(Vál., szerk. és az előszót írta: Udvari István.)

5. Sandor Petvfij: Ubrani poieziji. Potovmacsiv Szlavko Szlobodan. Edicija   Pudkarpatija. Uzshorod, 1998. 48. p. (Az utószót írta: S. U.)

Vissza