Autonómiatörekvések Kelet-Európában a rendszerváltozás után

Morva-Szilézia, a kárpátaljai ruszinok és Gagauzföld

Troebst, Stefan: Autonomiebewegungen in Osteuropa der Nach-"Wende"-Zeit. Möhren-Schlesien, Subkarpaten-Rus' und Gagausland. = Osteuropa 1999. 6. no. 597-615. p.

Az 1989-1991-es rendszerváltozást követően a közép- és kelet-európai autonómiatörekvések eltérő társadalmi-politikai körülmények között bontakoztak ki, ennél fogva a következményeik is igen eltérőek voltak. A föderatív szerkezetű Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása intenzív állam- és nemzetépítési folyamatokat indított meg, számos névleges és számos konszolidált etnikumot vezetett el új állam alapításának lehetőségéhez. Az újonnan alakult kis nemzetek részben a korábbi biztonsági és védelmi rendszerekhez csatlakoztak, részben új etnoregionális mozgalmakat és szövetségeket hoztak létre, ami a népek önrendelkezési jogának az újrafogalmazását is időszerűvé tette.

Az autonómiatörekvések, amelyek a nemzetközi határokat meghagyják, és az országon belüli önrendelkezés kialakítását tartják szem előtt, kevésbé tűnnek ellenséges törekvésnek, mint a szeparatizmus. Az autonómia képes a konfliktusokat kétoldalú előnnyé változtatni, bár ilyen hatása még mindig nem ismert széles körben. Ehhez azonban mindkét tárgyaló fél akarata szükséges.

A címben jelölt kisebbségek afféle "mostohagyerekei" a közép- és kelet-európai nemzetiségi vizsgálatoknak, egyik sem képez diaszpórát, és egyik sem az anyanemzet határ-területén helyezkedik el. Azonban mindhárman más modellt testesítenek meg 1990 utáni fejlődésükben. A morvák a megkisebbedett Csehországban csak most kezdik megfogalmazni etnikai azonosságukat. A ruszinok a tömegmozgalmak szintjéig sem jutottak el. A gagauzok viszont Moldávia déli részén sikeresen valósították meg autonómiatörekvésüket, és sikerült viszonylag normális politikai helyzetet teremteniük.

A morva önrendelkezés gondolata először 1968-ban, majd 1989-ben merült fel Morvaországban és Szilézia Csehszlovákiához (illetve Csehországhoz) került részében. Szlovákia önállósodásával párhuzamosan brnói értelmiségiek vetették fel az önálló morva társadalom és demokrácia eszméjét, a kettős föderációs berendezkedést hármas központúvá akarták kiterjeszteni. A közel négymilliós morva lakosság jelszava így hangzott: "Nem vagyunk csehek!", az 1990-es választásokon Brnóban 28%-os eredményt értek el. Az 1991-es népszámláláson ismét jelentős sikert könyvelhettek el az önálló morva föderáció hívei.

Szlovákia elszakadása után az ország nevét Cseh-Morva Köztársaságra akarták változtatni, a "bársonyos forradalom" cseh hívei azonban lesöpörték ezt a javaslatot. A morva mozgalom nem elszakadásra, hanem az ország föderalizálására törekedett, 1994-re azonban a mozgalom kifulladt, a választáson alig 1%-ot értek el. A cseh központi irányítás ezt követően "az irracionális nacionalizmus és az ésszerűtlen partikularizmus" bélyegét ütötte a morva-sziléziai önállósági törekvésekre. A merev "pragocentrizmus" ellenében azonban a hamu alatt izzik és új érveket keres a morva nemzeti mozgalom - "az országnak, ami nincs".

"Az etnoregionális tudati robbanás" (ahogy P. R.Magocsi nevezte) 1989-ben az akkori Szovjetunió Kárpátontúli Területén (magyarul: Kárpátalján) is végbement. Elsősorban az addig az ukránoknak alávetett ruszin politikai elit igyekezett megfogalmazni véleményét az etnikai identitásról. Ez a több országban élő népcsoport nyelvileg, vallásilag egyaránt erősen széttagolt, és megannyi malomkő között őrlődik. 1900-ban, az Osztrák-Magyar Monarchiában 540 ezer ruszin élt, 1941-ben, a Magyarországhoz visszakerült Kárpátalján 544 ezer, de egyik esetben sem volt lehetőség az ukrán önmegnevezés használatára. A Szovjetunióban mindez fordítva történt: 1989-ben közel egymillió volt az ukrán, ekkor viszont a ruszin megnevezést nem lehetett alkalmazni. "Tengerentúli ruszin aktivisták" 650 ezer ruszinról beszélnek Ukrajnában, és Kijevet hamisítással vádolják, a 2001-es népszámlálásban végre szerepelni fog a "ruszin" megnevezés.

1990 után a "Kárpáti-Orosz Társaság", a ruszin autonómiatörekvések ungvári szócsöve bevezette a "kárpátaljai orosz" névváltozatot, Kárpátalját pedig "különleges önkormányzati terület" státussal akarták felruházni. A tervezet a nemzetiségi követelések mellett egy sor gazdasági könnyítést is kért a területnek, a kijevi ukrán parlament azonban a ruszin referátumnak (amelyet a magyar lakosság is nagymértékben támogatott) azóta sem szerzett érvényt. A ruszin autonómiaigények támogatására nemzetközi jogászok és kisebbségi szakértők emeltek szót, de a nagy létszámú USA-beli ruszin közösség is kiállt mellettük. A mozgalom elsődlegesen kulturális célokat tűzött maga elé (pl. az egységes, latin betűs írásmód bevezetését), és csak másodsorban politikaiakat. Kijevben azonban félnek, hogy Kárpátalján ruszin-magyar dominanciával jön létre valamilyen autonómia; az ukrán gazdaság azonban örömmel látna olyan megoldásokat, amelyek megkönnyebbítenék a kapcsolatteremtést Lengyelország és Románia s még inkább az EU-aspiráns Magyarország felé.

A gagauzok erősen eloroszosodott, török nyelvű, keresztény ortodoxok vagy baptista protestánsok, akik a XIX. század elején bolgár kivándorlókkal együtt menekültek az akkori Török Birodalomból az orosz Besszarábia déli részébe. Számuk az 1989-es népszámlálás szerint még 200 ezer sem volt, legtöbbjük az akkor Moldvai Szovjet Szocialista Köztársaság területén élt, ahol a lakosság 3,5%-át alkotta. Mintegy 40 ezer pedig Ukrajnában telepedett le, Odessza környékén, valójában a Bugeacnak nevezett moldáviai terület határon túli tőszomszédságában. A szovjet belső határok elválasztották egymástól ugyanannak a népnek a két csoportját, s az Ukrajnába kerültek helyzete jóval nehezebb volt, mint a moldáviaiaké. A moldáviai Komrat városában (26 ezer lakos) 1990-ben megalakult az első gagauz egyetem.

A politikai megújulás hatására Moldáviában megerősödtek az oroszellenes mozgalmak a Transznisztria elnevezésű országrészben is, ahol a gagauzok és a bolgárok laknak. A román nyelv előretörése, a latin írás bevezetése, valamint az orosz nyelv száműzése az államigazgatásból és a szellemi életből, mindez a gagauz autonómiatörekvések ellenében hatott. 1989 őszén mégis kikiáltották a közel hat kerületből álló országrészben a "Gagauz Autonóm Szocialista Szovjet Köztársaság Szövetségben Moldáviával" elnevezésű államalakulatot, amely kb. 300 ezer főt foglalt magába, felerészben nem gagauzokat. A köztársaságot azonban ilyen formában sem Chisinau, sem Moszkva nem ismerte el.

Ezután mindkét fél "önkéntesekkel" erősítette meg magát, összecsapásokra és a rendkívüli állapot kihirdetésére került sor. Snegur moldáviai elnök az orosz belügyi alakulatok bevetését kérte "a rend helyreállítására". Az 1990. végi választásokon a gagauz vezetésnek mégis sikerült az állami függetlenséget kinyilvánítani szovjet-transznisztriai támogatással. A hatalom valódi gyakorlása hamarosan a közeli Tiraszpolban állomásozó 14. szovjet hadsereg kezébe került. Mindamellett a törvényesség feltételei is megvalósultak: Stepan Topal, a "gagauz népmozgalom" korábbi vezetője az elnökválasztást 83%-os szavazataránnyal megnyerte (gagauz közlés szerint).

Hamarosan megindultak azonban az egyeztető (egyezkedő) tárgyalások Chisinauval, Snegur számára a Gagauz Köztársaság elismerése a szavahihetőség és a precedensképzés szempontjából "jópontnak" számított a nemzetközi kapcsolatépítésben. Az autonómián túllépő bármilyen megoldásban maguk a gagauzok sem reménykedtek, a föderatív elképzelés (Gagauzföld, Transznisztria és Közép-Besszarábia egyenlő jogú részvételével) Chisinau számára elfogadhatatlan volt. Snegur helyzetét nehezítették a proromán nacionalisták, akik a parlamentben hallani sem akartak a "gagauz kiegyezésről".

Némiképp megkönnyítette a gagauz autonómia ügyét a moldáviai parlament döntése 1994 tavaszán, amikor 95%-os többséggel a moldáviai önállóság mellett döntött, és mindössze 2% szavazott a Romániával való csatlakozás mellett, bár ez a döntés maga a területi autonómiának csak a törvényi kereteit teremtette meg. Sőt, a törvény azt is tartalmazta, hogy Moldávia státusának megváltoztatásával (értsd: Romániához csatlakozás esetén) Gagauzföld önálló állam maradna. 1995 elején 36 dél-moldáviai város és területi egység nyilatkoztatta ki csatlakozását Gagauzföldhöz, az autonóm terület végül is 1996. január 1-jén, 1831 négyzetkilométeren jött létre (Moldávia területének 5,4%-án), lakosságának száma 171 ezer, amelynek 78%-át gagauzok, 5,5%-át bolgárok, 5,4%-át moldovánok, 5,0%-át oroszok, 4%-át ukránok alkotják.

A gagauz autonóm terület viszonylag alacsony lakosságszáma és kis kiterjedése ellenére sem egységes: a fővárost (Komrat) és a négy városra szorítkozó "gagauz szigeteket" "bolgár körgyűrűk" övezik.

xxx

Vajon a három nép autonómiatörekvésének a sorsa miért alakult ilyen különböző módon? Az összehasonlítás természetesen sántít, a gagauzok "esete" mindenképpen kivételnek tekinthető, amely kétségkívül számos tényező szerencsés egybeesésének köszönhető, és végső soron "defenzív nacionalizmusnak" minősíthető (a Romániához csatlakozás ellenében).

A morva autonómia ügyében óhatatlanul felmerül a kérdés: miért veszítette el a törekvés olyan hamar belső dinamikáját, vagy miből táplálkozott fellobbanása idején, hiszen az újkor óta a morvák a csehekkel közös államban éltek, közös nyelvet beszéltek, és közös hitet vallottak. A ruszinok első önálló nemzeti törekvése "megkésve" jelentkezett (először 1946-ban), viszont mind hitben, mind anyanyelvben különböztek az ukránoktól, sőt település-földrajzi körülményeik is eltérőek voltak.

A morvák szociálisan is legalább két csoportba oszthatók, a déli agrár körzetre és az északi ipari területekre, de a közös nemzettudatot nem erősítette semmiféle kívülről jövő elnyomás sem (a csehek részéről), ami egyszerre "a nemzet újjászületését" eredményezte volna. Sőt, a morva értelmiségi elit következetesen a cseh oktatási és karriernormákhoz alkalmazkodott. A ruszinok ellenben a Kárpátok kis falvaiban élnek, szűk hágókkal elválasztva Ukrajna többi részétől, szociális és gazdasági emelkedésre alig volt lehetőségük akár az oroszok, akár az ukránok részéről. Ez az állapot azonban alkalmas az archaikus kulturális, nyelvi és szellemi állapot megőrzésére. Éppen ez az "elmaradottság" lehet az önálló nemzettudat megteremtésének az alapja (ellentétben a morvák nagymértékű asszimilációjával). A "Kárpáti Eurorégió"-koncepció éppen ezt az interetnikus helyzetet kívánja kihasználni, amely "demokratikus, humán és tudományos" fellendülést eredményezne a soknemzetiségű, de "speciális kötődésű" térségben.

A ruszin nemzettudatnak és autonómiatörekvéseknek különös artikulációs esélyt biztosít a Kárpát-Ruszin Kutató Központ léte az USA-ban (igazgatója P. R. Magocsi), ahol folyamatosan megteremtik a ruszin történetírás és hagyományőrzés dokumentumait, - ilyesmire "az ukrán anyaország" keretében nem volna lehetőség. A ruszinság nemzetközi (elsősorban tengerentúli) népszerűsítésének nagy egyénisége Andy Warhol, az amerikai ifjúság kedvence, aki tudatosan végzi ezt a "feladatot". A morva nemzetiség nem rendelkezik hasonló "bálvánnyal", sőt a "bohunk" fogalom (a Csehszlovákiából származó nem csehek neve) pejoratív hangsúllyal cseng Amerikában.

fordította: Lukács János

Vissza