Caplan, Richard: International diplomacy and the crisis in Kosovo= International Affairs, 74. vol. 1998. 4. no. 745-761. p.

Az 1998 februárja óta bekövetkezett koszovói események jól szemléltetik, hogy a volt Jugoszláviában folyamatosan fennáll az erőszakos konfliktus lehetősége - írta a szerző 1998. augusztus 1-én. A koszovói erőszakhullámra gyorsan de bátortalanul érkezett a nemzetközi reakció. Három hónappal később a brit védelmi miniszter, George Robertson a következőket nyilatkozta: "A világ tanult a boszniai leckéből. A nemzetközi közösség most már tudja, hogy egységesnek, keménynek és határozottnak kell lennie...

E merész kijelentés egy olyan alapvető feszültséget takar, mely a nemzetközi közösség céljaiban érhető tetten. A feszültség a regionális stabilitás követelményei körüli megfontolásokban rejlik. E megfontolások között van a területi feldarabolás megakadályozása és az, hogy Belgrádot rávegyék a tárgyalásos rendezésre.

Bár e megfontolások ésszerűek, a belőlük fakadó politika paradox módon Belgrád merészségéhez és az albán népesség radikalizálódásához vezetett. Bármennyire is elítélte a nemzetközi közösség Belgrád politikáját az egész jugoszláv konfliktus ideje alatt, sok tekintetben megegyeztek Koszovót illetően a felek érdekei - így végül is a nemzetközi közösség hajlandó volt tolerálni bizonyos határok között, sőt elő is segíteni a szerb irányítást Koszovóban. Mivel a nemzetközi közösség nem nyújtott hatékony segítséget a koszovói albánoknak az önrendelkezésért folytatott harcukhoz, sokan fegyverhez nyúltak.

A nemtörődömség mintapéldája

A század túlnyomó részében a koszovói albánok szerb uralom alatt éltek, és ez idő alatt a szerbek kemény kézzel bántak velük. De mivel a kisebbségi jogokat egész mostanáig a tartomány belső ügyeként kezelték, és egy állam belügyeibe való beavatkozás tiltott dolog, a nemzetközi közösség általánosságban kis figyelmet fordított Koszovóra Jugoszlávia szétesését megelőzően. Jugoszlávia szétválása kényszerítette ki, hogy valamennyi jugoszláv nemzetiség önrendelkezésének kérdése a nemzetközi napirendre kerüljön. Azonban az EK biztosította, hogy Koszovóé lekerüljön onnan.

Az EK 1991 szeptemberében felállított egy egyeztető bizottságot, a Badinter Bizottságot, mely számos fontos véleményt fogalmazott meg Jugoszlávia és alkotórészei törvényes státuszát illetően.

1991 novemberében az EK illetékes bizottsága konstatálja, hogy Jugoszlávia "a felbomlás állapotában van... a köztársaságok, melyek függetlenséget követelnek, új államok, melyeket a volt-Jugoszlávia területén hoztak létre". E megállapítás igen fontos volt, mert Jugoszlávia felbomlása azt jelentette, hogy a korábbi köztársaságoknak eljuttatott nemzetközi segítség nem az elszakadást szolgálta, ami az ENSZ kartájával összeegyeztethetetlen lett volna. Sőt az új, szuverén államokat a megszokottnál nagyobb arányú nemzetközi védelem illette meg. Koszovó azonban 1989-ig csupán egyike volt Szerbia autonóm tartományainak, ekkor azonban ezt a státuszát is elvesztette.

Feltehető, hogy ennek következtében az EK nem volt hajlandó megfontolni Koszovónak 1991 decemberében a független államként való elismerésre vonatkozó kérelmét.

A biztonság és a kisebbségi jogok közti kapcsolatot a jugoszláv konferencia keretében az EK béketárgyalásain teremtették meg 1991 őszén Hágában. A Carrington-konvenció tervezete Koszovó és Vajdaság visszavont autonómiájára történő nyilvánvaló utalással azt kívánta, hogy "a köztársaságok alkalmazzák jóhiszeműen és a maguk teljességében az 1990 előtt létezett autonóm tartományokra vonatkozó előírásokat." Ám abban az erőfeszítésben, hogy Milošević elnökkel elfogadtassák az egyezményt, Carrington és csapata rendkívüli engedményt tett és eltörölte ezt a követelményt az egyezményből. 1996 áprilisában az EU úgy nyilatkozott, hogy a JSZK és a nemzetközi közösség közötti kapcsolatok javulása többek közt a JSZK-nak Koszovó autonómiájához való "konstruktív hozzáállásától" fog függeni.

Ezek az engedmények óriási csalódást okoztak a koszovói albánoknak. De a legnagyobb csalódás az 1995-ös daytoni tárgyalásokkal jött el, mely csupán formálisan oldotta meg a boszniai konfliktust.

A béke ára

Talán volt még egy ok is, amiért Koszovónak nem szenteltek figyelmet Daytonban: mivel Koszovóban nem volt háború, úgy vélték, hogy nincs is sürgető szükség arra, hogy a kérdéssel foglalkozzanak. E tekintetben Ibrahim Rugova, a koszovói albán vezető saját sikere áldozatává vált.

Több mint hat éven át Rugova békésen vezette át a 2 milliós koszovói albánságot a legnehezebb időkben. Új törvényeket hoztak: 1989-ben megtiltották, hogy az albánok a hatóságok külön engedélye nélkül adjanak vagy vegyenek ingatlant. Albánok tízezreit bocsátották el a munkahelyeikről, a hallgatóknak megtiltották, hogy belépjenek az egyetemi épületekbe, és új tanmenetet vezettek be - szerb nyelven és szerb szemszögű történelmet tanítva. Az albánok elleni rendőrségi erőszak napi gyakorlattá vált. Rugova Ghandiéhoz hasonló erőszakmentes ellenállása elősegítette, hogy kiépüljön egy hatalmas, albánok vezette politikai, kulturális, oktatási, egészségügyi és média struktúra. Rugova úgy vélte: így fokozatosan elnyerheti a nemzetközi közösség támogatását Koszovó függetlenedéséhez.

Milošević pedig éppen azért tűrte meg Rugova erőszakmentes ellenállását, mert így kívánta az albánokat nyugalomban tudni. A nemzetközi közösség azonban mindig nyilvánvalóvá tette, hogy nem fogja támogatni Koszovó függetlenségét, mert nem támogatja az elszakadást és a határok átrajzolását, ami lappangó történelmi követeléseket ébreszthetne fel a régióban.

Az elárultatás érzése adott tehát erősödő támogatást a szeparatista Koszovói Felszabadítási Hadseregnek, az UCK-nak - nemcsak Koszovóban, de a szomszédos Albániában és Macedóniában is. 1998 júliusára ellenőrzésük alá vonták Koszovó területének 30%-át. A szerb ellentámadások az UCK pozícióit erősítették.

Nagyrészt a nemzetközi diplomácia számlájára írandó a koszovói albánok radikalizálódása, és Milošević felbátorodása.

1998 február 23-án pl. az USA megbízottja, Gelbard dícsérte Milosevicsnek a daytoni folyamathoz való konstruktív hozzáállását és jelezte, hogy Amerika kész eltörölni több, a JSZK ellen irányuló szankciót, s Pristinában kijelentette, hogy az USA "nagyon élesen elítéli a koszovói terrorista akciókat". Röviddel ezután történt, hogy Milosevics az első nagyarányú támadássorozatot indította el a helyi lakosság ellen, megölve egy tucat albánt - köztük számos fegyvertelen civilt .

A harmadik tényező pedig az volt, hogy a nemzetközi közösség és Milošević paradox módon egyetért néhány alapvető célt illetően. Amint Milošević, úgy a nemzetközi közösség is élesen ellenzi Koszovó függetlenedését, bár különböző oknál fogva. Az USA és a nyugati államok egyetértenek abban: egy független Koszovó létrehozása megkönnyíti Boszniában a szeparatista erők győzelmét az integráció hívei felett, és hogy az a törékeny béke, amit ott összekovácsoltak, összetörhet. Egy független Koszovó destabilizálná Macedóniát, ahol az albán kisebbség legalább a népesség negyedét alkotja, és szintén elégedetlen a helyzetével. Attól is tartottak, hogy esetleg Koszovó csatlakozna Albániához. Végül ott van az az általános értelemben vett aggodalom, hogy egy független Koszovó pozitív példát jelenthetne számos más európai önrendelkezési mozgalom számára. Miloševićnek és a nemzetközi közösségnek közös érdeke tehát, hogy letörje a militáns szeparatizmust Koszovóban, bár nem értenek egyet a megoldás módjában. Így június közepére a Kontakt Csoport már nem ragaszkodott többé a belgrádi különleges egységek visszavonásához, hanem szerényebben csak azt követelte: állítsa le Belgrád a támadásait a civil lakosság ellen Koszovóban.

A lehetséges megoldások

A koszovói albánok radikalizálódása beszűkítette a kompromisszumos megoldások körét.

Ma az albánoknak kevesebb okuk van arra, hogy Jugoszlávia része maradjon a tartomány. Mind a szerb Szocialista Párt mind az ultranacionalista Radikális Párt ellenzi a koszovói albánok helyzetének stabilitását. Csak a nemzetközi közösség óriási nyomásának köszönhető, hogy a szocialisták hajlandóak egyáltalán megfontolni a koszovói autonómia lehetőségét.

A tartós béke egyik követelménye tehát úgy tűnik egy új, demokratikus jugoszláv vezetés megalakítása lenne - mely tiszteletben tartaná valamennyi, az államot alkotó nép jogait. Jelenleg azonban a szerbiai ellenzék ambivalens.

Végül is elképzelhető egy olyan kompromisszumos megoldás, mely Jugoszlávia harmadik köztársasága státuszát adná Koszovónak Szerbia és Montenegró mellett. Ezt javasolta nemrégiben három prominens koszovói albán: Gazmend Pula, a koszovói Helsinki Bizottság vezetője, Mahmut Bakalli, Rugova tárgyaló delegációjának tagja, és Adam Democi, Koszovó Parlamentáris Pártjának vezetője. Ilyen rendezés mellett Koszovónak saját alkotmánya lenne, és maga intézné belügyeit, vétójoggal a legfontosabb szövetségi ügyekben. Emellett a szövetségi kormány felelősségi körébe tartozna a honvédelem, a pénzügyi -és külpolitika. Mindez nem tenné szükségessé Jugoszlávia nemzetközi határainak megváltoztatását, bár a Badinter Bizottság logikája szerint Koszovó új államként történő elismertetésre lenne jogosult.

A szerbek általában ellenzik egy harmadik köztársaság elképzelését, részben azért, mert attól félnek, hogy ez gyengítené hatalmukat a szövetségben, különösen most, hogy többé nem lehet számítani Montenegró támogatására. Montenegró új vezetése hasonló okoknál fogva veti el az ötletet: 650 ezres népességével "harmadhegedűssé" válna. Az sem teljesen világos, hogy a koszovói albánok többsége elfogadna-e egy konföderatív megoldást.

A veszély abban áll, hogy a nagyhatalmak ismét ugyanazt a hibát fogják elkövetni, amit Boszniában, ahol a háborús felek jóakaratára bízták, hogy tiszteletben tartják-e a tűzszünetet, miközben a politikai megoldásról tárgyalnak.

Mindenesetre a kompromisszumos megoldások köre csökkenni látszik, növekvő támogatást kap a szerbek körében is a radikális megoldás: az elszakadás. Sok szerb tudja, hogy az idő a koszovói albánoknak dolgozik demográfiai értelemben. A következő évszázad közepére a szerbek kisebbségben lesznek Szerbiában. Ez az aggodalom késztette Aleksandar Despiçet, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia elnökét arra, hogy 1996 júniusában Koszovó felosztását javasolja a szerbek és albánok között. Dobrica Ćosiç, Jugoszlávia korábbi elnöke szintén az etnikai határok mentén történő felosztást szorgalmazta.

Ha lenne is valami fajta felosztás, hol húzódna a határ a két entitás között? Megosztanák Koszovó ásványi anyag lelőhelyeit és energiaforrásait? Hogyan garantálnák Szerbia vallási és nemzeti műemlékeinek megközelíthetőségét, illetve a szerb kisebbség jogait? Koszovó viszonylagos nemzetiségi egysége legalábbis azt jelenti, hogy a kettéosztást valószínűleg nem követné tömegmészárlás és menekültáradat, mint Bosznia felosztásakor. Ugyanígy a kettéosztást nem vonná maga után a tolerancia és multikulturalizmus elvesztését, mert a koszovói szerbek és albánok hosszú időn át éltek már együtt. Koszovó egészének függetlensége hasonló előnyökkel járna, mi több, az új államot egészségesebb gazdasági bázissal látná el.

A kettéosztás vagy a teljes függetlenség azonban nem küldene-e helytelen üzenetet a többi szakadár nemzetiségnek a térségben? - teszi fel a kérdést a szerző. A nemzetközi közösség vissza kell hogy utasítson minden egyoldalú elszakadási követelést azokban az esetekben, ahol a nemzeti kisebbségek számára biztosítva vannak a jogaikat garantáló demokratikus mechanizmusok.

Ám ahol a kisebbség brutális diszkriminációnak van kitéve a központi hatóságok részéről és nincs módja a demokratikus érdekérvényesítésnek, a nemzetközi közösség hajthatatlan ellenállása az elszakadással szemben csak megerősít egy igazságtalan status quot. Talán szükség lenne annak a történelmi megfontolásnak a felülvizsgálatára, mely a határok sérthetetlenségére vonatkozik.

fordította: Kincses Ágnes

Vissza