Kisebbségkutatás 8. évf. 1999. 4.szám |
Lengyelek és zsidók (Válogatás Więż legújabb tematikus számából)
Więż (Numer specjalny.) Warszawa, 42. rok. 1999. 7
. no. 9-91. p.A Więż hasábjain szinte kezdetektől fogva szerepel a lengyel-zsidó kapcsolatok fájdalmas és nehezen megoldható problematikája. Erről tanúskodik, hogy a folyóirat 40. évfolyamában a korábban publikált tárgyba vágó írások java részéből egy te
ljes tematikus számot lehetett összeállítani Közös ég alatt címmel.Most Jan Tomasz Gross Vámpír évtized: három esszé a zsidókra, lengyelekre, németekre és kommunistákra vonatkozó sztereotípiákról 1939-1948 című műve készteti a szerkesztőséget, hogy e témakörből újabb tematikus számot jelentsen meg.
Gross munkája bizonyos értelemben új korszakot nyit a lengyel-zsidó kapcsolatok irodalmában azáltal, hogy - legalábbis szándéka szerint - rengeteg forrásdokumentumra támaszkodva mindössze konstatál, és senkit-semmit nem menteget. Ezzel végetért a magyarázkodások korszaka, ahogy azt a Lengyelek és zsidók a vámpír évtizedben szlogenje alatt rendezett kerekasztal egyik szerkesztőségi képviselője megállapította. E beszélgetésen három történész (Włodzimierz Borodziej, Andrzej Frieszke és Dariusz Stola), egy zsidó vallású szociológus (Helena Datner) és három szerkesztőségi munkatárs vett részt.
A vita résztvevőinek elöljáróban abban könnyűszerrel sikerült egyetértésre jutnia, hogy a vészkorszak lengyel-zsidó viszonyairól való eszmecserékre mindenekelőtt a lengyeleknek van szükségük. A két nép kapcsolatairól azért kell egyértelműen és köntörfalazás nélkül szólni, mert együttélésük légköre csupán ebben tisztulhat meg.
A kerekasztal viszont nem tartotta meggyőzőnek sem a zsidókat feljelentő lengyelekre, az ún. "smalcovnikokra" és az üldözötteket bujtató-segítő lengyelekre vonatkozó adatokat. Egybehangzó vélekedés szerint mindkét csoport tagjai nagyon kevesek voltak. A lengyel társadalom meghatározó többsége a zsidókat idegen elemnek, a lengyel "ház" albérlőinek tekintette, s ennek megfelelően közömbös volt a 800 ezernyi elpusztult - valójában - honfitárs iránt.
A szóban forgó kérdésekben az újabb nemzedékek sem látnak tisztán. Annál is kevésbé, mert a tankönyvek a vészkorszakról alig-alig szólnak. (Erről Andrzej Friszke dolgozatának ismertetésekor még bőven esik szó.)
Gross könyve a kerekasztal-beszélgetés résztvevői körében a legélesebb kritikát az 1939. évi megszállás után a szovjetek szekerét toló és lengyelfaló szidók dicstelen szerepének lagymatag kezelése miatt kapta. Ez az elnéző pertraktálás szöges ellentétben áll a szerző más vonatkozásokban - csak dicsérhetően - tanúsított objektív szigorúságával.
A kerekasztal zsidó résztvevője a mindenkori, de különösen a vészkorszaki lengyel-zsidó félreértések és konfrontálások okát abban látja, hogy a zsidó nemzet mindvégig fenntartotta izoláltságát. Az más kérdés, hogy az izoláció azért marad-e fenn, mert a lengyelországi zsidók nem akartak vagy pedig nem tudtak asszimilálódni.
Végül pedig ez a figyelmeztetés hangzott el: amikor a lengyelekről és a zsidókról beszélünk, nem szabad megfeledkeznünk a szokványos emberi gyarlóságról, sőt: az aljasság eseteiről sem. Ezeket az eseteket elhallgatni nem más, mint a nemzeti önbecsülést fatális módszerrel helyettesíteni.
xxx
Andrzej Friszke egy 1997. évi elemzésére támaszkodva mutatja be a lengyel tankönyvek zsidókkal foglalkozó részleteit.
A tankönyvekre, mindenekelőtt a történelemkönyvekre elsősorban az jellemző, hogy bennük a zsidókról szóló információk esetlegesek, s nem képeznek semmiféle történetileg hitelesített folyamatot. Itt-ott egyszerűen csak megjelennek, de nem tudni: honnan és mivégre. Rendszerint nincsenek információk arról, hogy mivel foglalkoztak, miért települtek le Lengyelor
szágban, hol koncentrálódtak a leginkább, milyen volt társadalmi helyzetük, illetve hogy milyen szerepet játszottak a társadalmi folyamatok előrevitelében. A lengyelek zsidóellenes magatartása, az antiszemitizmus e tankönyvekben alig bukkan fel, ha egyáltalán felbukkan.A holocaust a tankönyvek túlnyomó részében teljesen hamis színben tűnik fel, és szinte kizárólagosan a megszálló hatalom vétke gyanánt. Mítosszá emelkedik a megszállás alatti közös sors emlegetése, holott a németek egészen másképpen bántak a
lengyelekkel, mint a zsidókkal.Mindazonáltal akadnak tiszteletre méltó törekvések is a tankönyvírásban. Ilyen Anna Radzwiłł és Wojciech Roszkowszki közös munkája és Andrzej Garlicki könyve. Ennek ellenére kétséges, hogy széles körben vennék használatba őket a lengyel iskolák, mivel túlságosan részletezők, olyannyira, hogy felsőoktatási tankönyvnek is beillenének.
A következtetések önként adódnak: a lengyel általános és középiskola egyaránt megkívánja a huszadik századi történelem új, szintetikus előadását. Ennek keretében a zsidók története és a lengyel-zsidó együttélés meg kell, hogy találja a maga helyét, bár ez nem mehet túlságosan a részletekbe. Azonkívül, hogy ez az elképzelt tankönyv természetszerűen áttekinthető képet fest majd a politikai történetrő
l, helyet fog biztosítani az ország társadalmi változásairól és nemzetiségi, illetve vallási differenciálódásáról szóló ismereteknek is.Egy ilyen tankönyv nem mutathatja be kritikátlanul az állam és a nemzet történetét, ezzel párhuzamosan azonban határozottan építenie kell a szabadságharcos, függetlenségi és demokratikus tradíciókra. A második világháborús embertelenségek, a zsidók kiirtását célzó cselekmények háttérbe sorolása vagy elhallgatása megengedhetetlen.
xxx
Tadeusz Witkowski az amerikai lengyelek és zsidók viszonyáról írt cikkét azzal kezdi, hogy a rendkívüli állapot idején maga is megtapasztalta a lengyel antiszemitizmus kiterjedt jellegét és bornírtságát. Ez utóbbit akkor, amikor letartóztatása után kiderült, hogy nem zsidó, mindjárt "mint lengyel a lengyellel" akart vele a vizsgáló tiszt beszélni. Sajnos, a Szolidaritás sem volt mentes ettől a "morbus polonicustól".
Érthető, hogy az USA-ba szakadt lengyelországi zsidóknak a kommunista rendszer megdöntéséig minden okuk megvolt kételkedni a lengyel-zsidó kiegyezés lehetségében. E meggyőződésük mindmáig tart.
Így az amerikai lengyel körök szüntelenül küszködnek azzal a sok panaszos levéllel, amelyet a - holocaust sérelmeit és a Honi Hadsereg antiszemitizmusát felróva - a hajdani zsidó honfitársak juttatnak el a tömegkommunikációhoz. Egy másik jellemző eset: a Studium Papers 1989. évi 2. számában beszámoltak arról a közvéleménykutatásról, amelyet lengyelországi - nem zsidó és zsidó - emigránsok körében folytattak. A megkérdezett keresztény lengyelek - miközben elismerték saját mulasztásaikat a holocaust idején - egytől-egyig a jövő felé tájékozódtak, a lengyel-zsidó megbékélés mellett álltak ki. Velük szemben a torontói rabbi, Dow Marmur a megbékélés lehetőségét illetően szkeptikusan nyilatkozott, mondván: a történet nem fejeződött be, hanem tovább folytatódik.
Hasonló álláspontot képviselnek más zsidó személyiségek is, különösen az auschwitzi kereszt felállítása váltott ki a kombattáns zsidók körében elítélő nyilatkozatokat és tüntetéseket.
Czesław Milosz - igaz, Kosovo példáján - azt találta mondani, hogy a különféle rendű és rangú nacionalizmusok fontos összetevője az ártatlanság mítosza. Ez a mítosz az előttünk álló években az egyik fő akadálya lesz a lengyel-zsidó megbékélésnek. Számos jel utal arra, hogy az anyaországban előbb lehet majd eljutni a megbékélésig, mint az emigrációban.
fordította: Futala Tibor